Elég hamar beleszaladtam a délutánba, mire összepakoltam a holmimat. Nem mintha olyan sok lett volna, csak hát.... ha valaki, hát egy magamfajta ilyenkor végiggondolta az életét, olyan igazi férfi módra, mikor szokott ez lenni valami sorfordító dolog idején. És az, hogy én valakihez odaköltözöm, igencsak annak számított.
Előkapartam egy papírt, és firkáltam néhány sort rá.

"Hayley,

elköltöztem, bár a cuccaim hiányából nyilván látod. Nem te üldöztél el, nyugi - - egyszerűen csak nő van a dologban. A lakbér ki van fizetve még három hónapra, ha nincs hová menned, hát használd a lakást nyugodtan.

Klaus"

Bezártam az ajtót, leadtam a kulcsot a portán, és Erin háza felé vettem az irányt.

(folyt. ott)

Mosolyogva néztem Erin után, majd ahogy bezáródott az ajtó, öntöttem egy pohár italt, és gondolataimba merülve kortyolni kezdtem. Összeköltözöm valakivel... ezt sem gondoltam volna korábban magamról.
- Ha nem vigyázok, nemsokára olyan leszek, mint Fatökű Salvatore - mondtam hangosan a levegőnek, majd erős, telt hangon felnevettem, és elkezdtem összeszedni a szerteszét heverő cuccaimat.

- Oké, értettem a vezérszót! - kacsintottam rá, és egy kis sóhajjal elsétáltam a fotelig, ahová a kabátomat hajítottam. Nem akartam túlontúl pesszimista lenni, és hozzáfűzni, hogy nyilván nem ezek lesznek az utolsó egyedül töltött percei, vagy órái, mert azt hiszem, két vámpír nagyon nehezen viseli el egymást. Én még nem próbáltam, de ideje lesz elkezdeni. Aztán ki tudja? Ha megfojtjuk egymást, nyilván nem lesz sokáig együttélés.
- De ha már így állunk hozzá, hazamegyek és kihasználom az utolsó egyedül töltött óráimat. - nevettem fel. - Az ajtó nyitva lesz, nem kell kopogni. - kacsintottam még rá, majd az ajtóhoz léptem, és mivel a hotelban nem távozhattam úgy, mint valami kísértet, hát normális sebességgel távoztam. Nem csókoltam meg... miért is? Néhány óra múlva úgyis viszontlátom.

- Petrova birtok -

- Oké bébi - mosolyogtam, és megpaskoltam a fenekét. - Mit szólnál, ha találkoznánk délután nálad? Azt hiszem, nem várok Hayleyre. Írok majd neki egy cetlit, hogy használja a szobát, ha akarja, a kulcsot meg ott hagyom a portán. Összeszedem a cuccaimat, és délután áthurcolkodom hozzád, ha még nem gondoltad meg magad. Addig meg... szükségem van még egy-két italra, meg az utolsó magányos férfiként töltött óráimra - nevettem.

Miközben elváltam tőle, egyetlen szava sem kerülte el a figyelmemet, de meglehetősen meglepett, hogy az anyjával ilyesmit tenne. Igaz, megérthető azok után, ami történt. Egy anya nem árulhatná el így a gyermekét. Még ha bennem van is egy kis remény, hogy itt nem ez történt, csak belekeveredett az anyja abba, amit Mikael 'megásott' neki, de ki vagyok én, hogy mentegessem azt a nőt, akit nem is ismerek?
- Hát... miért is ne? Engem nyilván nem változtat békává ismeretlenül. - vigyorodtam el.

- Tudod, mi lenne még jó húzás? - kérdeztem vigyorogva. - A bálon nyilván anyám is tiszteletét teszi. Én pedig szívesen kinyírnék valakit a szeme láttára. Vagy akár kinyírnék valakit úgy, hogy aztán a hulláját a Mikaelson villa küszöbén hagyjam. Anyám elárult engem, hát akkor miért ne áruljam el én is azt, aki valaha voltam? Anyám azt akarja, hogy viselkedjem normálisan - macskakörmöztem a levegőbe - nekem viszont ez a normális. Vámpír vagyok, a fenébe is - morogtam. - Na, velem tartasz?

- Oké. - reagáltam ennyivel a szavaira mindenféle ellenvetés nélkül. Végülis miért ellenezném? Igaz, furcsáltam, hogy nem a Mikaelson villába akar visszamenni, de... ezt nem akartam megkérdezni tőle, még azt szűrné le belőle, hogy én nem látom szívesen. És ez viszont nem lenne igaz. Mostanság én is utálom a magányt. És vele... jól érzem magam.
- Valami nagyokos azt mondta, hogy jobb későn, mint soha. - suttogtam a fülébe, mikor a vállamra hajtotta fejét, és megsimogattam a hátát, és a vállait. Nem tudom, hogy miért, most még ez érzékenység sem volt olyan irritáló, mint egyébként.

- Komolyan mondod? - ragyogott fel a képem, mikor átölelte a nyakamat, és igent mondott a kérésemre. - Akkor ez nem fog sokat váratni magára, ígérem. Várok még néhány napot, hátha Hayley visszaér... nem tudom a telefonszámát, és fogalmam sincs, jelenleg merre jár. Mivel neki nincs hol lakni, megbeszélem vele, hogy igényt tart-e erre a szobára. Aztán összecuccolok... ha nem bánod, hogy borotvahab fog terpeszkedni a fürdőszobád polcán - dünnyögtem, odahajtva a fejem a vállára.
- Milyen ostoba is voltam, hogy ilyen sokára találtam rád - súgtam.

Nem voltam ijedős fajta, de mostanság eléggé könnyű volt rámhozni a frászt, főleg mivel ő most eléggé elkomorodva nézett rám, és féltem, hogy most jön valami, ami megint rányomja a bélyegét mindenre, és szó szerint vagy én, vagy ő cseszhet mindent.
Ennél is nagyobb volt a meglepődésem, mikor... viszonlyag "csak" egy egyszerű kérés érkezett tőle, semmi halálos fenyegetés.
- Óh... ennél valami rosszabbra számítottam az arckifejezésed láttán. - mosolyodtam el, és átkulcsoltam karjaimat a nyakán, hogy egészen közelről nézzek tekintetébe. - Mégis... szerinted ezt ellenezném? Éppen ellenkezőleg. - leheltem egy kedves csókot a szájára. - Akkor jössz, amikor szeretnél. A cuccaiddal együtt.

- Mióta érdekel ez minket? - kérdeztem vissza mosolyogva, majd elkomorodtam. Az előbb a fejembe ötlött egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni.
- Erin... - fogtam meg a kezét, és nagy levegőt vettem. - Egy ideig még elleszek itt... - mutattam körbe - de szeretnék hozzád költözni, ha nem bánod. Együtt akarok lenni veled, éjjel-nappal. Veled feküdni este, és veled kelni reggel. Mit szólsz hozzá? - kérdeztem kissé félve a reakciójától.

Felnevettem az ötletén, olyan őszintén, ahogy talán már régen nem. Igazi bolondos ötlet volt, amit felhozott, de tény, hogy nagyon is tetszett.
- Nos, az a tapasztalatom, hogy amellett, hogy nagyon bolond ötlet, nekem nagyon is tetszik. Szeretem a bolondozást. - vontam egyet a vállamon. - A szemtanú pedig... tényleg elmegyógyintézetbe akarunk juttatni valakit? - kérdeztem ártatlan pislogással, bár sosem érintettek meg az emberi érzelmek, ha vadászatról volt szó.

- Igen, vásárolunk, de az még ráér. Előbb szeretnék veled elmenni egy igazi vadászatra - súgtam. - Sőt, van jobb ötletem. Vegyük meg a jelmezeinket... és vadásszunk úgy. Hagyhatunk egy szemtanút is - röhögtem. - El tudod képzelni, milyen lesz a hírekben azt hallani, hogy teszem azt, mondjuk múmia támadott meg valakit? - kérdeztem vidáman. - Mit mondasz, van hozzá kedved?

Nem élvezhettem már olyan sokáig, amit tett velem, hiszen kihúzódtak belőlem a fogai. Kérdésére csak megcsóváltam a fejemet, és a nyakamra tapadt néhány ujjam, de a sebem nem sokáig maradt meg, szinte azonnal összeforrt.
- Jól vagyok. Ennyitől mi bajom lehetne? - kérdeztem mosolyogva, majd felálltam az öléből. - De mit is mondtál az előbb? Vásárlást? - sóhajtottam. - Meg kell jegyeznem, hogy nagyon válogatós vagyok, nem mellesleg pontosan ezért utálok vásárolni. - nevettem fel halkan.

Nem kellett biztatás, folytattam amibe belekezdtem, és nagyon észnél kellett lennem, hogy képes legyek időben kirakni a stop táblát, és megállni, mielőtt valami baja lenne a vérveszteségtől.
- Gyönyörű kicsi Erin... - súgtam, mikor kiemeltem a fogamat a nyakából, és megtöröltem a véres számat, hogy aztán kedvesen végigsimítsak az arcán. - Jól vagy? - kérdeztem halkan. - Nagyon finom vagy.

- Reméltem. - válaszoltam neki csak ennyi, mikor beleegyezett a harapásba. Tegnap nem is értem, én ezt hogy felejthettem el. De nyilván azért, mert az már sok lett volna egyszerre, vagy tudom is én.
Félrehúztam a hajamat, és már attól sóhajtanom kellett, ahogyan végighúzta ajkait nyakamon. A hajába túrtam, és lehunyt szemmel szisszentem fel egy másodpercre, de ez máris megszűnt utána. Már értettem, hogy Klaus miért élvezte ezt annyira tegnap.
A szabad kezem karjára siklott, hogy bíztatásképpen megszorítsam, néha újra és újra felsóhajtva. - Ez az... csináld csak... - súgtam a fülébe.

Egy másodpercig meglepetten pislogtam Erinre, aztán széles vigyorba húzódott az arcom.
- Nagy örömmel megteszem... - súgtam halkan, majd odahajoltam, lágyan csókolva végig a bőrét, nyelvemmel is végigsiklottam az ütőerén, majd finoman megszívtam a nyakát.
- Olyan finom vagy már így is - motyogtam, majd néztem a vére pulzálását, hogy arcom változni kezdjen, és olyan óvatosan mélyesztettem fogam a nyakába, ahogy csak lehetett, élvezve, ahogy forró, édes vére elönti a torkomat.

Volt bennem némi meglepődés, amikor Klaus nyugodt hangon szólalt meg, de nyugtáztam annyival, hogy igaza van. Mikael mindenki előtt nem csinál majd balhét. Remélhetőleg.
- Bennevagyok. Veled bármiben. - kuncogtam fel, élvezve keze simogatását a nyakamon, amiről eszembe is jutott valami. - Tudod... tegnap én haraptalak meg téged. - suttogtam egészen halkan, közelről nézve a szemeibe. - Szeretném, ha most Te is megtennéd nekem. Engem még soha nem harapott meg senki. - ismertem el mosolyogva. Egyszerűen nem volt olyan vámpír, akinek ezt szívesen engedtem volna.

- Nem fogom kihagyni a buli lehetőségét Mikael miatt - közöltem jeges nyugalommal. - Abban a tömegben úgysem mer majd balhét csinálni, vagy lépni. Tudod mit fogunk csinálni? Elmegyünk a bálba, jól érezzük magunkat... eszünk-iszunk, táncolunk, és nem törődünk aznap este semmivel, és senkivel. Benne vagy? - cirógattam Erin nyakát.

- Nem fogok vele végleg kibékülni. Csak jó volt kiadni magamból azt, amit éreztem, mert borzalmas volt. - ráztam a fejemet, és ekkor hirtelen eszembe jutott még valami, és megszorítottam a kezeit, hogy félve pislogjak a szemeibe.
- Én... nem tudom, mennyire jó ötlet elmenni erre a bálra, vagy bulira, vagy akármire. Mikael azt mondta, hogy ő is tiszteletét fogja tenni. És az lett volna az én feladatom, hogy odacsaljalak, ha alkut kötök vele... - motyogtam.

- Összegezve: elmondtátok és tisztáztátok a múltbeli sérelmeket, de ettől még nem szívlelitek egymást jobban? - játszottam Erin fürtjeivel. - Nem vagyok meglepve. A nagy összeborulás nyilván nem a sajátja egyikőtöknek sem - mosolyogtam. - És jut eszembe: remélem, nem mondod vissza a báli meghívásomat. Mert ha még mindig hajlandó vagy velem jönni, talán nézhetnénk magunknak valami jelmezt, nem gondolod? - emeltem az ajkamhoz Erin kezét.

Soha nem voltam még annyira tanácstalan, mint most. Mert akartam neki segíteni, csak a jó ég mondhatja meg, hogy mennyire, de fele annyira nem ismertem Mikaelt, mint ő. És így... nekem annyi esélyem sincs, mint neki.
- Öhm... nem, nem békültünk ki. Szerintem ezt nevezhetjük egy rövid kitörésnek, amire mindkettőnknek szüksége volt. Hogy tisztában legyünk az igazsággal, a múltunkkal és azzal, hogy... annak ellenére, hogy egymással szemben állunk valami leírhatatlan háborúban, de... mindig is a lánya leszek, és ő az anyám marad. - gondolkodtam el, majd keserűen elmosolyodtam. - Igen, bár nem én mondtam, kitalálta magától. Pedig tényleg nem ezért mentem oda, hogy ezt az orra alá dörgöljem.

- A gondolkodás azt hiszem, most vajmi nehezen menni az új információk birtokában - dörgöltem meg a homlokomat. - Hagynom kell ülepedni a dolgokat magamban - tettem hozzá, majd megfogtam Erin kezét, és visszaültem a fotelba, az ölembe ültetve őt is.
- Mesélj inkább! - mondtam neki. - Ezek szerint végleg kibékültél Tatiával? Elmondtad, hogy mi ketten együtt vagyunk? Bár nyilván.

- Hát, ha a rabszolgádként tekintenél rám, már nem egyszer szétrúgtam volna a seggedet. - kacsintottam rá, majd újra odabújtam hozzá, és megráztam a fejemet.
- Ami azt illeti, nekem már csak jólesik azt is nézni, ha gondolkodsz egy fotelban ülve. És ha másért nem is, ezért itt akarok maradni. - mondtam. - De ha zavarni foglak, csak szólnod kell, és elmegyek.

- Ez a beszéd! - biztattam Erint, majd vállat vontam. - Ez esetben megadom neked a szabad választás lehetőségét. Tőlem maradhatsz is, ha van kedved, de ha szeretnél, haza is mehetsz. A nőm vagy, nem a rabszolgám - ráztam a fejem. - Szóval döntsd el te, mi legyen.

- Én eddig nem csalódtam. Mert nem volt kiben. - vontam egyet a vállamon, de halkan elnevettem magamat, ahogyan folytatta tovább. - Nem tudom. Ha bízom benned, akkor azt mondom, hogy igen, képes leszel rá. És azt hiszem, hogy én... bízom benned. - bólogattam, miközben a vállára hajtottam a fejemet, és szavai jólesően fűtötték fel testemet, legalábbis a jeges szívemet. - Én is szeretlek. - mondtam csendesen, de végül elváltam tőle. - De nem tudom, hogy... akarsz-e most társaságot, hogy kiderült, Mikaelnek van titkos fegyvere. Hagyjalak egyedül gondolkodni?