Próbált elérni bármi nemű hatást, én pedig kénytelen voltam megadni magam. Fél évébe sem telt, és máris megszerezte azt, amit akart: engem. Még ha nem is tudatosan tette, de megtette. A következő hónapok talán életem legnagyobb vétke volt. Kiélveztem azt, hogy 'szeretek', bár valódiság nem tudom mennyire volt benne azt tekintve, hogy számomra az érzelmek tabuk. Csak a szex és más semmi. Mindig is azt vallottam, hogy képtelen vagyok valódi érzelem produkálásra. A rengeteg nő és megfektetése, azokból való táplálkozások... A visszaemlékezés még élesen az elmémben él, és ez zavaró. De a mostani érzelmeim a nő felé... igaziak. Nem tudom, hogy poénnak veszi-e őket, vagy látja szavaimban a valódiságot... elfordulása után közvetlenül nézek a hátára jéghideg tekintettel, hiszen nem értem a célzást... miért? Szívének ritmusa minden másodpercben változik és a kedvem ettől aztán nem lett se jobb, se rosszabb. Ha nem kapok választ... a kedvem csak morcosabb lesz. De amin a varázsszavakat is kimondja Sean-nel kapcsolatban, mosolyogva lépdelek hátra az ablakhoz. Kiakartam csalni belőle, még szép. Nincs is annál rosszabb, mint amikor valaki bent tartja ezeket a dolgokat. Kiszedni a legjobb...erőszakkal, vagy bárhogy más hogy... Veszek egy mély levegőt. Megállva az ablak előtt kitekintek a külső tájra, és azt figyelem, mintha mindennél jobban figyelemre méltó lenne. Elgondolkozom egy röpke percre azon is, hogy megéri-e nekem. Kényszeresen tagadhatatlan, hogy a lány hamar a bizalmi körömbe került, de hát ez nem csoda. Amikor kijelenti, hogy elindulna, csak óvatosan pillantok a hátára, majd vámpíradottság ide, vámpíradottság oda elötte tűnök fel. - Csak így? Nem engedlek haza, főleg ilyen állapotban nem. Fűzöm még hozzá, ahogy finoman elsöpröm jobb válláról a haját egészen hátra. Nem akarom hogy elmenjen, nem akarom hogy útközben bármi baja essék... nem akarom elzavarni magamtól, mint legutóbb. - Semmit sem terveztél ma estére, nem? - mosolyodom el a szemeibe meredve.
Emlékszem még az első találkozásunkra, a zenére, a festőre, a festményre és arra is, hogy mit mondtam neki akkor. Hogy százdolláros srácnak neveztem. Hogy milyen kellemes volt és mi mennyire megváltozott attól a naptól kezdve. Az ő megismerése felnyitotta a szememet, megmutatta egy olyan világ létezését, melyről álmodni sem mertem volna, megértettem a testvérem miért tette azt, amit. Nem tudom miért, de azok a papírok csak még érdekesebbek lettek számomra, mint ezelőtt, hogy elrejti őket.. Vajon mik lehetne rajta? Végül már készülnék valamit mondani, amikor ő szóra nyitja ajkait és.. Sosem.. még sosem mondta a bácsikámon kívül azt nekem, hogy a háza az én otthonom. Kénytelen vagyok neki hátat fordítani és a kibukkanó könnycseppet a lehető legészrevehetetlenebb módon letörölni. Szóra nyitnám ajkaimat, elmondanám neki, hogy mennyire sokat jelent nekem mindez.. de nem tudok megszólalni. Egyszerűen egyetlen szó sem hagyja el ajkaimat pár másodpercig. - Rendben. - mindössze ennyit tudok neki mondani. Csak a hátamat mutatom neki egy ideje, de ő mégsem teszi szóvá és érzem, hogy tekintete rajtam pihen, ahogyan engem fürkész. Iszok egy kortyot az italomból és ujjaimmal dobolok a pohár szélén. Aztán feltesz egy röpke kérdést, fejem azonnal kitisztul és az előbbi elmémre ereszkedett köd el is tűnik olyan hirtelen, amilyen hirtelen meg is jelent. Tudom, hogy tagadnom kéne, de hirtelen úgy viselkedem, mint aki némasági fogadalmat kötött volna, egyszerűen nem tudok mit mondani. De ő csak folytatja és mellém lép, még több rövid kérdés következik.. - Nagyon hiányoznak, főleg Sean. - mondom halkan, könnyek gyűlnek a szememben és nem tudom mit kéne tennem, nem akarok gyengének mutatkozni. Nem akarom, hogy azt higgye rólam egy gyenge nő vagyok.. Ezért lépek egyet hátra és sóhajtok egyet, majd veszek egy mély lélegzetet. Szedd össze magad Camille! - Most már tényleg indulnom kéne. - mondom neki, miközben poharat lerakom az asztalra és elindulok a kijárat felé, nem volt jó ötlet idejönni, főleg nem ilyen állapotban..
Elmosolyodom szavaira, majd a papírról a nőre pillantok… szőke hajára, kutató tekintetére… Némelyik lapokat elteszem, ezekhez senkinek semmi köze és ugyan figyeli, bízom benne, a kíváncsisága hamar leülepszik. Töltök, szavaival nem foglalkozok. - Itt is itthon vagy… - nézem a poharat, majd ráemelem pillantásomat. - Maradj még. – utasítás? Vagy kérés? Magam sem tudom, de még ne akarjon elmenni. Tekintetemmel kérdésemet követően követem őt, talán még a testem is utána fordul, nem is tudom, annyival magával ragad a nő jelenléte, már nem is aggaszt, hogy figyelem őt. Hogy számít nekem. Valamennyicskét. De bevallani? - Emlékek? – eltörölhetném őket, de nem teszem, nem tudom megtenni. Nem akarok ártani neki, nem akarom, hogy féljen pont tőlem. Azt akarom, hogy bízzon bennem, a közelségem biztonságot nyújtson felé. Hát igen… hajlamos elfelejteni a vámpír, hogy bizony hiába áll a táplálék lánc csúcsán, attól még nem Isten hogy bármit megtehessen. - A testvéred? - tettem fel a nagy kérdést, azonban mielőtt bármit is reagált volna erre, mellé léptem és én is a tájat figyeltem. - A bácsikád... - megnyaltam a szám, hogy folytatni tudjam. - Nem csak az emlékeidben őrizheted őket... hanem itt is. - fordultam felé, hogy szíve felé emeljem kezem, hisze jobb ha elengedi őket. Jobb lesz neki utána. Elméletben. Klaus szerint...
Talán át sem gondolja mindazt, amit mondtam neki. Talán csak hagyja elúszni a füle mellett a gondolataimat, sőt a reakciója még meg is erősít ebben a gondolatban. Tényleg nem lehet valaki nagy uralkodó, aki a népet csak rettegésben és félelemben tudja tartani, hisz nem alakul ki az igazi tisztelet, csak egy olyan példa lesz, akit nem akarnak még egyszer. Nem véletlen, hogy az ókori Athénba bevezették a cserépszavazást a zsarnokság újbóli kialakulása megelőzésének érdekében. De én tudom, hogy Klaus nem ilyen ember, hogy van egy olyan oldala melyet valamilyen okból fél megosztani másokkal. Van benne egy gát, egy olyan nagy és erős fal, mely megakadályozza abban, hogy megnyílhasson és nyithasson mások felé. Talán a többször csalódás és a félelem tartja fenn ezeket a falakat vagy csak ez amolyan kialakult természetes védelem.. Nem lehet megmondani, pláne nem az ő esetében. Az ő ok okozati összefüggései kissé komplikáltak. Majd nem sokkal később pedig felemelek egy lapot, egy lapot amelyen szépen és precízen kidolgozott betűk helyezkedtek el és ezek a betűk pedig szavakat alkottak, a szavak pedig mondatokká álltak össze. Nem, egyáltalán nem tudtam volna megmondani, hogy mi van odaírva, de magával ragadott, mint ahogyan minden más művész alkotása is. - Hatalmas tehetséged van. - mondom neki halkan, bár lehet ezt más ezerszer hallotta másoktól előttem, de ez kicsit sem érdekel. Azonban nem sokkal később arra leszek figyelmes, hogy ő eltűnik és elviszi a lapok kis részét. Csak próbálom szemmel követni őt. Az italomból kortyolok egyet, még nem ürítettem ki a poharamat, azonban ő mégis tölt bele. - Lassan haza kell indulnom, kezd késő lenni. - mondom neki, majd aztán leül mellém. Közelsége egyaránt tölt el boldogsággal és aggodalommal is. Végül következő kérdése annyira meglep, hogy nem is tudok mit reagálni, csak nézek a szemébe, majd pár pillanattal később megszakítom a szemkontaktust és elindulok az ablak felé. - Semmilyen démonok, sokkal inkább nevezném őket emlékeknek. - felelem és pillantok ki az éjszakába. Hisz valóban nincsenek démonok, csak a keserű és szomorú emlékek.
Nem vagyok sem érzelgős, sem elkenődött, csupán tisztábban vagyok azzal, hogy a lehetetlenségre vágyom, így pontosan tudom azt, hogy milyen két végletre számítsak. A gonoszságom, és a kegyetlenségem heve pontosan így fonódik össze egyetlen célba vésve önmagát… Ki érti és ki sem…nos mindenki másképp éli ezt meg. - Hmm… - jegyzem meg mondandójára, ahogy tökéletesen rideg, sőt már-már jegesen kék pillantásomat az ő szemeibe vésem. Ha bennem szeretne olvasni, avagy éppenséggel válaszokat keresni, az nem fog menni. A szerelem burok, amiben ketten élnek – amelybe a világ nem fér be. Kell nekem egy ilyen dolog? Őszerinte magányosságra voltak utalva… én ezer éven keresztül magányos voltam…kell ragoznom mindezt? Nem, szerintem sem. Camille megértett a találkozásunk óta, igaz…. nemrégiben tudta meg a dolgokat. Már nem emésztgeti, de tudja meddig is mehet el bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Nem tudom valóban miért is jött ide, de ha találgatnom kellene, akkor az nem az italozás lenne elsősorban. Más sorakozik fel a háttérben… mélyen elnyomva. Követem a tekintetemmel, ahogy helyet foglal, ahogy a lapjaimat bámulja… ahogy kérdést tesz fel…még képben vagyok. Azok a rajzok, nem a sikereim kulcsai. Azok az ép elmémre utalnak….még képes vagyok bizonyos dolgokat kicsikarni magamból, amik pozitívak. Sikeres lenni mindenben, nem fivérem? Ha sikert akarsz, akkor azért tenni is kell, mert önmagától semmi sem adatik meg, nem? Én megtanultam ezt, s főleg azért is, mert olyanra vágyom, ami teljességgel lehetetlen, de ettől még nem hátráltam meg, s fel sem adtam sohasem, hanem sokkalta inkább előre törtem, sőt lám mostan hol is tartok? Egyre közelebb vagyok a célomhoz! Mögé lépek, hogy lássam ténykedését. A jelenlegi kiszemeltjén latin betűk tükröződnek vissza. Mese egy fiatal fiúról és kishúgáról, akik egymásnak mondtak esti meséket...milyen rég volt már, nem Rebecah? Vannak erre régi angol kifejezések, ezekből szőtt történetek óangol szavakból kovácsolt ígéretek. Testvéreimről rajz is előkerülhet, nagyon régi, még afféle pálcikastílusban...8 éves ha voltam akkoriban, mikor ezek készültek... Ártatlanok a látott lapok rejtett anyagai. Csak a készítő... no az nem ártatlan. Azonban mikor előkerül pár rém a papírok között, írások a rémálmaimról, kikapom a többi közül és lépek egyet velük hátra. az italomba kortyolok, szemem a másik nemre szegeződik. Azok visszakerülnek a fiók legaljába, majd visszatérek az italért, hogy újra töltsem a poharainkat. - Remélem nem sietsz haza. - emelem pillantásom az övébe, majd újabb korty követi a másikat. A mellette lévő széket kihúzom, helyet foglalok rajta hozzá közel. A tekintetemmel nem eresztem őt. - Miféle démonok rohamoztak meg?
Talán nem gondoltam át eléggé, hogy ide jövök, nem kellene nekem is még terheket raknom a vállára. Tudom, nap mint nap látom, ahogyan küzd a démonaival, ahogyan próbál mindent megtenni Hope védelmének érdekében. Állom tekintetét és ügyelek arra, hogy ne tudjon belőlük olvasni, nem akarom, hogy megtudja miért jöttem ide.. bár valójában még magam sem tudom. Egyszerűen csak nem akartam egyedül lenni, nem akartam. Nem akarom úgy végezni, ahogyan a bácsikám és a testvérem, egyszerűen nem tehetem, ki kell tartanom és erősnek lennem, miattuk és magam miatt is. – Mindennek meg van az ára, semmit sem tehetünk bűntelenül, Klaus.. És ezek a nagy királyok magányosak voltak, egyedül érezték magukat, azt hitték a félelem ad nekik erőt, de valójában nem így van. – mondom neki. ezek a zsarnokok szavai, azoké akik félelemmel tudtak vezetni másokat, de mint ahogyan ő, így Klaus is egyedül maradt. Eltaszított mindenkit maga mellől, próbálja megutáltatni magát, mert azt hiszi így könnyebb. De nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Valójában nem kellett volna neki elmondanom, hogy ő jutott eszembe, inkább el is megyek két pohár italért. Tényleg csak arra van szükségem, hogy valaki megigyon velem egy-két pohár italt. Nem fogok én neki semmit sem mesélni arról, hogy mennyire pocsékul érzem magam és mennyire jó lenne, ha csak egyszerűen megszűnne minden érzés, ha csak egy élettelen testként élhetnénk. – Egyáltalán nem tudhatod, hogy miért jöttem ide. – mondom neki, miközben visszafordulok és nézem, ahogyan elveszi a poharat és koccint velem. Végül hát nem is tudom, inkább csak visszaülök az előző helyemre és a lapokra vetek egy pillantást. – Szóval mesélhetsz egy-két véres titkot, vagy elolvashatom magam? – nyúlok az egyik papírért és ha csak nem húzza el előlem, akkor felemelem és jobban meg is vizsgálom.
Ha szerencsés lennék a démonaim nem susognának a fülemben. Nem lennének ellenségeim és nem tartanék attól, hogy bárki is hátba szúrhatna. Ezt meg nem hagyhatom. Nekem mindenképpen mindenkor győznöm kell! Niklaus Mikaelson sosem veszít. Tekintetébe meredek, hogy lelkébe lássak, a gondolatait nem látom, de tudom mit akar. Amit mindenki, aki közel áll hozzám. Szavaira fogvillogtató mosolyt villantok, felemelt jobb kezemmel, mutató újjal felé mutatok. - A Nagy királyok úgy tartották, hogy a néptől a legjobb a tisztelet, de, ha ez nincs meg, még mindig ott van a félelem. Ha félnek, akkor nagy vagy, akkor megteheted, amit más nem. Nem tartozol felelősséggel, megtehetsz bármit, elvehetsz bármit, amit akarsz. Én mindig megkapom, amit akarok, Camille. - előbb vagy utóbb úgyis mindenki megtörik és nem lesz más, csak az én akaratom! Elijah meg elmehet a lelkifröccseivel.Tartogassa a rászorulóknak… Camille ide fordult első útjaként, hogy iszogassunk, de itt valami lelki dolog van nem más… mi történt kislány? Mibe nem avatsz bele? Mit kellene kitalálnom? Én nem Elijah vagyok, hogy szent beszédet tudjak bárkinek is tartani, ami elérheti a lelkét…de attól a magam módján még tudok segíteni. A lapok az asztalra kerülnek, ezek olyan dolgok, amiket a saját testvéreimnek sem mutogattam. Személyes dolgok, sokkal mélyebbek mint azt gondolnák. A titkaimat meg sokkal jobban őrzőm. Hol itt, hol ott, de őrizve! Én belőle több mindent kitudnék szedni egy pillanat alatt, de ezt a részét hanyagolom. Sokszor megnyílt már előttem, de most akadt egy pillanat, amikor önként jött… Elfordulása után változások környékezik meg, oldalra döntött fejjel vizsgálom, majd mikor a két pohárral fordul ismét, megnyalom a szám. Kérdése azonban meglep. - Eleven gyermek… de nem azért jöttél, hogy a lányomról beszélgessünk… - kilépek az eddigi helyemről és közelebb helyezkedem hozzá, mellé érek. mindkét poharat a kezembe veszem, az egyiket úri szeszélyességből nyújtom át neki. Úri gesztus… vagy mi szösz. Összekoccintom az övével a sajátom…. nem tudom mire is iszunk, de majd megered a nyelve. - Ugye? - pillantok bele a lélektükreibe mélyen, majd ajkamhoz emelem a poharat és az italba kortyolok. Sérthetetlenségem mar belülről, nem vagyok sérthetetlen, nem vagyok teljesen érzéketlen, nem vagyok kőből. Csupán nem szeretem kiadni magamból, amit gondolok vagy érzek, mert több vagyok ennél, sokkal több. Nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak, mert akkor valóban az lennék. Pedig én is az vagyok. Tudom jól. Pontosan annyira, amennyire azt is, hogy ki vagyok, mi a dolgom! De nem rólam van most szó. Camille mellett állok, megóvom őt… de ha nem mondja…nem tudom őt megóvni… megvédeni a démonaitól, amik most emésztgetik őt. Ha nem nyílik meg, semmit sem tehetek.
Néha a magány lehet a leghűbb, azonban a legrosszabb társunk, mely végigkísér életünkön. Nekem is éppoly nehéz belátnom, mint a többieknek, hogy magányos vagyok, mert igazából mindenkit eltemettem, aki jelentett számomra valamit a régi életemből. A bácsikám és az öcsém mindig ott voltak nekem, számíthattam rájuk és szerettek, ezt sosem kérdőjelezhettem meg, most pedig mindketten hallottak. Eddig az volt a szokásom a bácsikámmal, hogy veszünk egy csokrot Sean sírjára, kisétálunk majd utána megittunk egy pohár bort, miközben felidéztük a szép és kellemes emlékeket.. Észrevehettem volna, hogy valami nincs rendben vele, ha nem lettem volna olyan vak és tudatlan, talán megmenthettem volna, de felesleges az önmarcangolás, nem tehetjük semmisé a múltat. Ami megtörtént, azon már lehetetlen változtatni, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét és megváltoztatni a múltat. Nagy esély van rá, hogy ha ez lehetséges lenne, akkor nem ez a Camille lennék, aki vagyok. Életünket a velünk megtörtént dolgok alakítják és a különböző stresszhelyzetek hatására fejlődik a jellemünk és tolódik ki az egyig véglet felé. Természetesen a két véglet is éppolyan relatív mint a jó és rossz kérdése, azonban minden az illetőn áll, ha csábítja a sötétség, akkor előbb-utóbb elnyeli majd és magába olvasztja. Mikor megismétli az általam kimondott szót, akkor már szóra nyitnám az ajkaimat, mégis valamiért inkább nem mondok semmit sem. Klaus sajnos nem fogja belátni, hogy nem egy szörnyeteg, hogy nem az, akinek mindenki látni akarja, mert talán fél, hogyha máshogy állna a dolgokhoz a tekintélyén csorba esne, de nem tudhatom, nem látok a fejébe.. – Nem mindenki lát téged egy kegyetlen gyilkosnak, akinek mindenki a halálát kívánja. – szólalok meg, miközben felveszem vele a szemkontaktust és minden egyes szavam őszintén cseng. Én sem látom egy kegyetlen gyilkosnak és nem kívánom a halálát, remélem hogy legalább fog még egyszer ennyit élni, de most boldogan. A beszélgetéseinkből tudom, hogy mennyire megnehezítette az apja az életét, hogy miket mondott neki és az állandó üldözés, melyben tartotta őket.. Nem ezt érdemelték volna, mert az öröklét súlyát nem önmaguk akarták cipelni, édesanyjuk akasztotta a nyakukba. Nem nézem bolondnak, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy tudja nem ok nélkül jöttem, de most tényleg csak arra van szükségem, hogy igyon velem és ne érezzem egyedül magam. Mert már csak ők vannak és Vincent, gyökeresen megváltozott az életem, mióta tudomást szereztem az ő világukról is. És nem is szenteltem nagy jelentést annak, hogy ő jutott először eszembe ezen az éjjelen, de mikor visszakérdez, akkor szembesülök ezzel. Valóban rá gondoltam először, ő volt a legelső gondolatom, vele szerettem volna tölteni az esté. Hiába sulykolja Vincent, hogy nem kéne vele beszélgetnem, hiába próbálja velem minden porcikám tudatni, hogy nem kéne itt lennem vele, mégis itt szeretnék vele lenni. – Igen Klaus, te voltál. – nem tudom miért, de ezt sokkal halkabban mondom, azonban nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ő hallja. Talán kicsit fura, de ő számomra több, mint önkénteskedés, mint egy orvosi eset, mert barátokká lettünk és tudom, hogy bármikor számíthatok rá, mert ő ott lesz, ha baj van. Majd átérünk a kezében lévő füzetre, melyet mégis csak rejtegetett előttem, majd lerakja az asztalra olyan távolságra, hogy véletlenül se tudjam elérni. Halványan elmosolyodom és talán ez a mosoly a mai első őszinte. – Nem rád vallana, ha ennyire szem előtt lennének a titkaid. – sóhajtok egyet, mert ő aztán tud rejtélyes és titokzatos lenni, senki sem tudja, hogy mennyi titkot rejteget még. Következő kérdésére pedig még szélesebb lesz a mosoly az arcomon. – Én mindig kíváncsian hallgatom azt, amit mondasz. – majd elindulok a poharakért és a mosoly lehervad az arcomról. Az ember akkor tudja belátni, hogy milyen értékes dologgal rendelkezett, mikor elveszíti azt és én.. elvesztettem a családomat. Olyan jó látni, hogy ők minden rossz és minden egyes megpróbáltatás ellenére együtt maradnak, ott vannak egymásnak és szeretik egymást. Felemelek két poharat, majd erőt veszek magamon, nem engedhetem, hogy szabad utat találjanak a könnyeim, veszek egy mély és éles lélegzetet, majd mosolyogva visszafordulok és elindulok vissza az előbbi helyemre. – Hope hogy van? – próbálom terelni a beszélgetést egy olyan irányba, hogy véletlenül se térjünk ki rám és az érzéseimre.. leteszem a két poharat, felbontom az üveget és töltök mindkét pohárba.
A mai estét ugyan csöndes nosztalgiázásra szántam, hogy felelevenítsek pár elszürkült emléket a régmúlt időkből, amikor még nem éreztem súlyát tetteimnek és nem akartam kitörölni semmi sem a történelemből. Nem, helyette a folytonos menekülés volt az apám elől, akit minden sarokban látni véltem magam mögött. De már nem árthat nekünk, többé nem. Camille megjelenése viszont ezt megváltoztatta, és jó értelemben, hiszen talán mégiscsak jobb, ha nem rágódom folyton a múlton, itt kell lennem a jelenben, arra kell összpontosítanom, hogy mi lesz a következő dolog, hogy hogyan tudom helyes irányba terelni az életet, amit választottam magamnak. Mert Hope születésekor, sőt még jóval előtte, kiválasztottam az utat, amin haladni szeretnék, és próbálom nem hagyni magam, hogy letérjek róla. Ezért is örülök Camille felbukkanásának, habár nem értem pontosan mi okból jött, de megvan az a különös képessége, hogy segít ezen az úton maradnom. Valami úton módon pedig eddig mindig ott volt, ha segítségre volt szükségem, ha kértem, ha nem. Már pedig én elég ritkán kérek segítséget, ha a lelki világomban dúló viharokról van szó. Valamint társasága is feldobja, az egyébként nem túlságosan örömtelinek kinéző estémet, mert számomra a múlt sosem az örömről szól, és csak a boldogság egy falatja az, ami miatt megéri visszatekinteni arra, ami volt. - Szerencse - ismétlem szavát, mintha csak ízlelgetném. Sosem hittem a szerencsében, a karmában igen, de a szerencse teljesen más. Mindenki azt kap, amit megérdemel, a szerencse a lusta magamutogatók szavajárása, akik túl büszkék ahhoz, hogy beismerjék, kemény munkával lehet csak eredményt kapni. - Nem hiszem, hogy sokan egyetértenének veled, de kinek mi - tény és való, hogy az évek során elég ellenséget összeszereztem, hogy vannak elegen ahhoz, hogy örüljenek, ha tényleg elkárhozom. De nem tervezek ilyesmit, sem most sem máskor. Én leszek az aki legutoljára nevetni fogok. Kérdésemre a válasza ugyan nem a legmeggyőzőbb, amit valaha hallottam, hisz mégiscsak egy hazugokból álló családból jövök, tudom, amikor hallok egyet, de hagyom most még elosonni ezt a fülem mellett. Az alkohol úgyis megszólaltatja majd, előbb, mint engem, az már biztos. A toleranciám igen magas, valamint az is segít, hogy nem vagyok ember, mint Cami. - Szóval, én voltam az első, aki ezen a magányos estéden eszedbe jutott? - tapogatózok kérdésemmel a sötétben, hogy vajon rám gondolt-e először, vagy csupán a második vagyok. Esetleg rosszabb. Igazán érdekel, bármennyire is próbálom nem kimutatni, de nem látom annak okát, hogy miért pont ide tévedt, ha csak inni akart. Tévedhetetlen, hogy én magam is szeretem eme elfoglaltságot, de mégis… akár a bárba is mehetett volna, normális emberekhez, halandók közé. Kétségkívül Cami is eléggé beleesett már a természetfeletti világába, de pont ezért nem értem, hogy miért akar továbbra is részese lenni. Ez a világ, az én világom, kegyetlen és véres, kíméletlen a gyengékkel és nagy próbatételeket állít az erősek elé. Egy pillanatra összehúzom a szemöldököm, mikor rákérdez a kezemben lévő tárgyra, amit még mindig szorongatok. Csak megrázom a fejem reakcióként a rejtegetésre. – Azért a rejtegetés erős kifejezés. Csak nem szeretném, ha szem előtt lenne. Ez csak egy régi jegyzetfüzet… de ki tudja, lehet, hogy véres titkokat rejtegetek benne magamról és a családomról – jelenik meg egy félmosoly arcomon, ahogy előtör belőlem a szarkazmusom. – Eléggé kíváncsivá tettelek? – vonom fel szemöldököm, ahogy meglobogtatom a megnevezettett a levegőben, a papírok pedig suhognak a levegőben, amíg vissza nem rakom az asztalra. Épp elég távolságra ahhoz, hogy én elérjem, de az asztal másik feléről már nehézkesen. Aztán már csak Cami hátát látom, ahogy ő a poharakat veszi elő és a mosoly az arcomról lehervad, amíg vissza nem fordul.
Nem, nem hittem volna, hogy egyszer arra az elhatározásra fogok jutni, hogy mélypontomon Klausszal fogok inni. De mostanra már eljutott oda a kapcsolatunk, hogy megbízzak benne és tudjam, hogy nem fogja erőltetni, hogy mondjam el mi a gondom, hanem csak iszik velem. Egész nap ezen elmélkedtem, hogy helyesen cselekszem vagy sem, de a jó döntés relatív, mindenkinek más a jó döntés. Nem, nem kell ezen ennyit gondolkodni, tudom, hogy nem megyek rossz helyre és nem fogok egy rossz emberrel lenni, hisz Klausnak talán kicsit rideg és távolságtartó oldala van, azonban egy érző szíve van. Az első beszélgetésünknél nem gondoltam volna, hogy ekkora múltja van és ilyen összetett és komplex személyisége. Bizonyos hatásokra sokkal jobban reagál, mint a többire, egy ilyen téma, ami elég kényes az az apjával való kapcsolata, egy biztos.. arra sosem szabad rákérdezni, még akkor sem, amikor jó kedve van. Majd mikor megérkezem, akkor egyből ő rá fókuszálok és szerencsére nem találok senkit sem a szobájába, aki ne illene oda.. talán csak én vagyok z egyetlen, aki jelenleg nem illik ide. Nem beszéltünk le találkozót, mégis szívesen fogad, bár nem tudom, hogy miért lepődöm meg, hisz beszélgetéseink által barátokká váltunk. Látom, hogy van valami a kezében, azonban nem kérdezek rá, csak elmosolyodom a szavait. – Milyen szerencse, hogy sosem jutsz oda. – mondom neki mosolyogva, majd mikor a székre mutat, akkor engedelmesen sétálok oda és foglalok helyet. Nincs miért ellenkeznem, beszélgetni és iszogatni jöttem, természetesen kerülve az én lelki gondjaimat. Nem szeretnék Seanről beszélni, hogy mennyire fájt az elvesztése és hogy ilyenkor mindig a bácsikámmal szoktunk kimenni egy csokorral a sírjához. De idén egyedül megyek és nem sokára.. már a bácsikám sírjára is kell vinnem virágokat. Talán a családomat velük próbálom helyettesíteni, talán szeretném, ha tartozhatnék valahova, ha újra lenne családom. Kérdésére csak elmosolyodom.. nem tudom, hogy mit fogok mondani, de nem várhatok sokat, mert van egy olyan érzésem, hogy már most gyanakodik. – Nem akartam egyedül tölteni az estét és gondoltam, te talán szívesen innál velem. – na jó, borzalmas, hogy mennyire nem tudok hazudni, így nem is próbálkozom vele, igazat mondok elhallgatva bizonyos fontos részleteket. Újabb kérdésére felvonom a szemöldökömet. – Illetlenség lett volna az elején megkérdezni, de mit rejtegetsz előlem? – kérdezem tőle, miközben mutatok a kezére, ami épp próbál elrejteni valamit. Előre hajolok picit. – Kicsit feltűnően csinálod. – mondom neki halkan, majd visszahelyezkedem a székbe és felbontom az üveget, majd körbe nézek és elindulok a poharak felé, legalább egy kicsit hátat fordítva neki. Nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni, hogy ne mondjam el, nem is akarom rejtegetni, én sem lehetek mindig a toppon, én sem lehetek mindig minden körülmények között vidám.
Csend. Nem a nyugtalanító fajta, amikor a fül sípol és hangért esedezik, valamiért, ami megtöri hosszú uralmát. Olyasfajta csend, amivel kényelmesen be lehet burkolózni, hogy a gondolatok finoman szálljanak körülöttem. És néha a csendben megtalálhatunk minden választ, amire szükségünk lehet. Ezért hagyom most magam neki adni. Végigsimítok a sötét tölgyfából készült íróasztal lapján, ahogy elhaladok mellette, és a szélénél megállítom a kezem, hogy a festék egy darabját lepattinthassam róla. Régi bútordarab, amit még saját magam választottam ki, ahogy minden mást is a házban, hogy biztosra menjek, minden ki fogja bírni az évek súlyát. Már akkor hosszútávra terveztem, ahogy most is próbálok a jövőre gondolni, pedig a jelenben kéne maradnom. Nem tehetek róla, de gondolataim elkalandoznak és olyan helyekre szállnak, ahová a festményeim is. Egy kitalált, és nem létező vidékre, ahol a béke az úr, nem pedig a káosz. Sötét színek helyett az élénkek játszanak, és a nap fénye beterít mindent, elárasztva reménnyel a vásznat. Bárcsak olyan könnyű lenne békét teremteni, mint ahogy a színeket keverem ki. Csupán a fehéret kellene mindenhez hozzáadnom, és a világ is megváltozik, kifordul önmagából és elveszti sötétségét. Bárcsak... A csönd pedig akkor is végigkísér, amikor az asztal másik felén lévő székbe ülök, csupán a halk nyikorgás hallatszik, a súlyom alatt épp hogy csak megreccsenő szögek. Kihúzom a jobb kezem mellett lévő fiókot és a benne lévő rend az első, amire felfigyelek. Minden papír és füzet egymás fölött van, senki sem nyúlt hozzájuk, ami lejjebb lohasztja a paranoia szikráját, mely mindenhol ott van. Az össze papír aljára túrok, hogy egy vaskosabb kézzel kötött könyvet vegyek elő. A nosztalgia szinte mellbe üt, ahogy felcsapom az első pár oldalát és belelapozgatok. A kézírásomat rögtön felismerem, amit még tollal írtam és a tinta fekete foltjai itt-ott meglátszottak és átütötték a papírt. Egyes oldalakon azonban írás helyett szénnel rajzol firkálmányok voltak a sötét minden árnyalatában. A legtöbb befejezetlen, félbehagyott volt, vagy csak épp elkezdett rajzok, amiket később vászonra vihettem. Az egyik egy párt rajzolt, ahogy egy fás parkban ülve mélyen beszélgettek egymással. Eszembe jutott, hogy talán most lenne időm befejezni, de ekkor egy szív ütemtelen dobogásának hangja riaszt fel és fejemet rögtön felkapom a hang irányába. Közben lágyan becsukom kezemmel a könyvet, egyik ujjamat könyvjelzőként használva az oldalon hagyom, ha esetleg még elővenném. A kopogás után meg is jelenik Camille, akit egy rövid mosollyal köszöntök. Rögtön feltűnik a kezében lévő whisky üvege és felvont szemöldökkel méregetem, mert nem számítottam látogatására, bár kellemes meglepetésként élem meg. - A nap, amikor visszautasítom ezt az ajánlatot lesz az a nap, amikor elfoglalom megérdemelt helyemet a Pokolban - húzódik a szám egy kicsit nagyobb mosolyra, majd a másik szék felé invitálom őt kezemmel. Közben végigmérem őt, próbálom kiszúrni, hogy észreveszek-e valami nem odaillőt. Érzem is, hogy van valami, de nem tudnám megmondani, hogy mi lehet az. Az egyetlen dolog, ami eszembe jut, hogy vajon ki tudnám-e keverni hajának szívét, hogy visszaadjam annak valóságát. - És mind tudjuk, hogy nem egy könnyen adom magam - teszem még hozzá, ha nem lett volna egyértelmű, hogy bizony az nem most lesz. Azonban néhány kérdés rögtön felmerül bennem. Vajon lemaradtam valamiről, ami mostanában történt és ünnepelünk? Nem mintha olyan ünnepi hangulatom lenne, de az ivás mindig megy. - Minek köszönhetem ezt a látogatást? - ha már kényelmesen helyt foglalt. - Ne érts félre, örülök, hogy itt vagy, de remélem nem felejtettel el semmi fontosat - kérdezem tőle, és közben észrevétlenül próbálom visszacsúsztatni a könyvet a fiókba.
Bármennyire is szeretném, hogy ez a nap is úgy teljen, ahogyan a többi, mégis ott van a tudat, hogy ma van a testvérem öngyilkosságának évfordulója, de ha pontosabb akarok lenni.. az öngyilkosság és a paptanoncok legyilkolásának. Az emberek nem fogják megérteni, hogy amit tett, azt csak egy rontás hatására tette, mely szép lassan felemésztette elméjét és önakaratát, míg végül már nem tudta ép ésszel szemlélni a dolgokat. Talán, ha időben észreveszem és felismerem a jeleket, hogy már nem önmaga volt, akkor tudtam volna valamit tenni, azonban tudom, hogy ez mégsem igaz. Semmit sem tudtam a természetfeletti dolgokról, nem tudtam a boszorkányok és vámpírok, vérfarkasok és hibridek létezéséről, kiszolgáltatott és tudatlan halandó voltam, de ez mostanára nem sok mindenben változott meg. Mára már tudatában vagyok az efféle dolgoknak. Igaz bácsikám révén rengeteg sötétereklyét örököltem, melyeket önvédelemre, akár támadásra is fel tudok használni, de a lényegen akkor sem változtat, egy védtelen halandó vagyok. Néha még magam sem értem, hogy miért tűr meg a Mikaelson család maga körül engem, azonban nem mutathatom ki a gyengeségem és nem szeretném, ha kérdezősködnének tőlem. A munka hamar elment, előbb is végeztem, hisz én voltam a nappalos, szerencsére ilyenkor még nem isszák le magukat a sárga földig. Felmerülhet benned, hogy miért nem praktizálok pszichológusként, ha egyszer az vagyok.. nem hiszem, hogy még minden problémára megoldást tudnék találni és jelenleg teljes mértékben leköt a Klaus és Elijah, hisz ők a pszichológusok álmai, náluk nem csupán éveket kell nézni, hanem évszázadokat. Talán nem olyan könnyű átlátni a helyzetűket, megérteni az egész halmazt, de szerintem lassan áttörést fogok elérni nálunk, bár abban is biztos vagyok, hogy ez nem ma fog megtörténni. Nem tudom mitől vezérelve döntök úgy, hogy egy üveg whisky társaságában elindulok Klaus dolgozó szobájába. Jelenleg cseppet sem érdekel, hogy ha zavarni fogom, ez egyszer önző leszek és megragadom a pillanatot, azt fogom csinálni, amit ő.. önkényesen ráerőltetem a társaságomat. Tudom mi segítene a helyzetemen, hogy mitől érezném magam jobban, hisz ezt tanultam, ámbár jelen helyzetben nem érzem úgy, hogy bárkivel megtudnám beszélni azt a komplex halmazt és érzésskálát, mely bennem él. Csak egy ivótársra van szükségem, aki megiszik velem egy-két pohárral eme nemes nedűből és kiélvezzük a csend minden egyes remek pillanatát, de tudom hogy nem ez fog történni. Klaus kérdezgetni fog, mindketten tudjuk, hogy rám nem jellemző dolog a mindenfajta ok nélküli ivászat. Lehet a tudatalattim akarja vele tölteni a napot, szerintem ő megtud érteni, áttudja érezni milyen egy testvér elvesztése. Végül megérkezem a dolgozószobája elé és tisztában vagyok benne, hogy hallja a szívverésem, mégis habozok egy-két pillanatig, mire végre ráveszem magam a kopogásra. Felemelem a kezem és két erőteljesebb kopogással jelzem érkezési szándékomat, de válaszát meg sem várva nyitok be. – Remélem van kedved meginni egy-két pohárral velem. – emelem meg az üveget és egy mosoly kíséretében kicsit meg is rázom. Mennyire igazi a mosolyom? Semennyire, jelenleg lelki nullának érzem magam és most is elmerülök gondolataim dühös, erőteljes habzó tengerében.
- Vagy talán csak túl kíváncsi voltam és tudni akartam, hogy mik igazak a hírekből. Tudod, minden nő kíváncsi, így pont egy majdnem ezer éves ne lenne az? – kérdeztem vissza mosolyogva és ártatlanul, hiszen pontosan tudta ő azt, hogy mindig örültem a társaságának. Talán emiatt kivételes személy voltam, mert nem hiszem, hogy sokak számára örömteli lett volna Klaus társasága, de én mindig jól éreztem vele magam. Megvan neki is a maga kis varázsa, s legalább nem olyan egyhangú, mint a legtöbb ember. Néha már azon gondolkozom, hogy futó szalagról gyártják a mostani bagázst, a tinédzserekről meg ne is beszéljünk. Szívesen elrepíteném őket a múltba és megnézném, hogy mennyire maradnának életben. Hmm, jó kis móka lenne, az már tuti. - Hmm, szerintem ez nézőpont kérdése. Számomra mindig jól végződik, hiszen a fejem még mindig a helyén van, vagy időközben elhagytam volna? – kérdezem játékosan, majd szőke fürtjeim között tűnik el az ujjam. Nem hiszem, hogy akkora baj lenne az, hogy nem szeretem a törvényeket, vagyis inkább a szabályokat betartani. Na, meg elég érdekes lenne, ha pont Klaus akarna ezért megróni, hiszen ő se éppen arról híres, hogy betartaná a szabályokat. Bár nála attól függ, hogy milyen szabályról is beszélünk, hiszen szereti a saját javára kiforgatni őket, vagy éppen saját maga kialakítani, de pont ettől érdekes és nem unalmas az élet. Nem mindig lehet tudni, hogy mit lép, de én egész jól el szoktam találni. S pontosan ezért volt érdekes az, hogy mi mégis felállítottunk egy határt, egy olyan határt, amit egyre nehezebb volt megállítani. Mintha csak az élet azt akarná, hogy kivételesen elbukjunk és engedjünk a vágyainknak, s ha engednénk, akkor már csak az égiek tudnák megmondani azt, hogy mi is történik akkor. Fogalmam nem volt arról kivételesen, s pont ezért kellett hozzá egy kisebb löket őrültség és bátorság is. - Ha hagyod, akkor mindenképpen, ha nem, akkor azt hiszem használnom kell rajtad is a bűverőmet. – szólaltam meg egy kisebb kuncogás keretében, de közben végig őt figyeltem, hiszen már magam előtt láttam, ahogyan New Orleans királya megmutatja ennek a vidéknek azt, hogy milyen is egy igazi lazulás és buli. Rám is rám fért már, hiszen nálam se volt minden rendben. Néha legszívesebben mindenki nyakát szegtem volna, de erre természetesen nem volt lehetőségem, mert akkor meg nem lett volna kiket rendbe szednem és kinek felügyelnie a várost. De legalább türelmesebb teremtés lettem, de már annyira édes és szeretni való nem voltam mindenki szemében, de nem is baj. Néha rossznak is kell lenni. Kíváncsian hallgattam, amit mond, majd a végén elnevettem magamat és még a fejemet is megráztam. Ohh, komolyan szerintem a szappanoperáknak fel kellene keresnie a Mikaelson családot, szerintem sokkal jobb ötleteket tudnának meríteni a hétköznapjaikból, mint amiket leadnak a tévében manapság. - Mikaelson családban mindenki szoknyapecér? S komolyan még rólad mondják, hogy romlott vagy? Te legalább nem két nőt szédítesz egyszerre, te játszol velük, de nem kecsegtetsz semmivel se. Kivételesen legalább nem foghatja rád, hogy miattad futott zátonyra. – jegyeztem meg kissé talán gúnyosan a végét, hiszen már nem egyszer volt szerencsém hallani a családtagok kirohanásait vagy történeteit ilyen téren. Klaus, a kegyetlen, aki elvette életük szerelmét tőlük. Komolyan, mint valami kész vicc ilyen téren a többségük. Mintha előbb vagy utóbb nem vesztették volna el a szerelmüket, hiszen ők halandóak voltak, vagy ami még rosszabb boszorkányok. Ajkaink pedig úgy találnak egymásra, mintha ezer év után most találtunk volna az életet jelentő nedűre. Érzem, ahogyan egyre inkább perzsel az az érzés, ami felé vonz és nem érdekelnek a következmények. A köd egyre inkább kezd ránk telepedni, de még mielőtt elnyelne minket a mocsár észbe kapok és sietve termek a szoba másik végében. Onnét figyelem őt zihálva. Figyelem őt, ahogyan kiejti a nevet… egyszerűen csak beleborzongok.. – Nem tudom…- megállni, de már befejezni nem bírom, mert újra előtte vagyok és úgy csókolom, mint még soha senkit se. A karomat nyaka köré fonom, ujjaim néha a tarkóján simítanak végig, vagy pedig a hajába túrok. A felsője pedig egyszerűen adja meg magát. Nem érdekel, hogy mi lesz utána, nem érdekel semmi se. Azt akarom, hogy ez az érzés teljesen felemésszen és magával rántson.
- Hát, hogyha szeretnél velük foglalkozni, akkor nyugodtan szolgáld ki magad. Én az egyszer biztos, hogy nem foglak megállítani. Ha szeretnél egy kicsit eltaposni néhány embert, akkor itt az ideje, hogy megtedd. Megpróbálhatnád talán őket valami jobb taktikára tanítani, mint szembe rohanni valakivel, aki sokkal idősebb, mint ők maguk. - Nem éppen az eszükről híresek, amikor a városba érkeztem még az én nyakamat is képesek lettek volna átharapni. Végig sem gondolták, hogy a halálukba rohantak abban a pillanatban, hogy egy ilyen ostoba gondolat megfordult a fejükben. Elég sokan meghaltak abban a pillanatban, de most nem okolhatnak érte igazán engem, hiszen nem én voltam az, aki úgy döntött, hogy ez olyan jó ötlet. De mindez, már puszta részletkérdés. - Tudom, hogy már jó ideje nem látogattalak meg és én ezt őszintén sajnálom. Régen volt az egyszer biztos, de legalább itt vagy. Úgy néz ki neked nehezebb volt a hiányommal együtt élned. - Persze én nekem is hiányzott, egyszerűen csak rengeteg hullám csapott össze egymás után a fejem felett és még nem volt időm gondolkodni sem ilyeneken. Egyszerűen nem ment. Megpróbálkozhattam volna vele, de a helyzet az, hogy tényleg rengeteg az elfoglaltságom. Most pedig egyre több lesz és kezdem azt érezni, hogy soha nem fogunk ennek igazán a végére érni. - Kedvesem, én azzal már nagyon régóta tisztában vagyok, ha te játékba kezdesz, akkor annak elég mocskos vége lesz. Tekintve, hogy nem vagy nagy rajongója a szabályoknak. Ezért pedig könnyedén áthidalod őket, ami nem feltétlenül végződik jól. - Pontosan tudom, hogy mikre képes. Ahogyan arra is, hogy milyen könnyedén tud táncolni az agyamon. Még talán azt is megkockáztatom, hogy valamilyen módon képes engem drótokon rángatni. Persze nem veszítem el teljesen az eszemet, de ki az a férfi a világon, aki képes lenne ellenállni egy ilyen nőnek? Na, persze rajtam kívül. De mindig egyre nehezebbé válik, mert a kettőnk közötti vonzalom olyan, mintha a duplájára növekedne minden egyes együtt töltött másodpercben. Azok az agyhúzások, amiket régebben könnyedén megengedhettünk magunknak most sokkal több jelentőséggel rendelkeznek. Szinte fel sem fogjuk, de befolyással vannak ránk. - Hát bevallom, hogy egy kicsit besavanyodtam, de nem azért vagy te itt, hogy segíts egy kicsit rajtam és megtaláljam a kiutat ebből a kegyetlen zavarból, amiben jelen pillanatban élek? - Szükségem van arra, hogy ellazulhassak és hiszek abban, hogy ő ezt pontosan megadhatja nekem. Mert azért lehet, hogy már régen volt az egész, de én még mindig tisztán emlékszem arra, hogy mi ketten mennyit tudtunk együtt szórakozni. Az ilyesmi nem törlődik ki az ember emlékezetéből, de még egy ősi vámpíréból sem lehet kiégetni az ilyen emlékeket. Sokkal értékesebbek. Mindig is ki fog tűnni a rengeteg közül, mert nem mindenkinek lehet akkora szerencséje, hogy van az életében egy olyan személy, aki ennyire megérti és pontosan tudja, hogy mégis mire vágyik legbelül. - Egy percig sem hiszem azt, hogy sokáig fog tartani az a románc, hiszen a drága bátyám mostanában eléggé nőcsábász szerepébe bújt. Nem is olyan régen még egy másik nő társaságában látták, akivel aztán elég kellemesen haladt a lakása felé. Ő pedig nem is igen távozott onnan. - A bátyám szerelmi élete a legtöbb esetben tragikusan végződik, de szerintem most pont ő maga fog erről gondoskodni, hogy így végződjön. Senkinek nem kell beleszólnia. Bevallom én vagyok az, aki felelős azért, mert tönkremegy a kapcsolata, de most már tanult belőle. Ő maga is képes tökéletesen tönkretenni. Azért igazán kíváncsi lennék, mi történne, ha mindenre fény derülne, de nem hiszem, hogy ez megvalósul. Bár bevallom nagyon szívesen végignézném. Úgy bókolok neki, mint még soha. Mármint soha nem mentünk ennyire messzire mégis úgy érzem, hogy már nem bírom visszafogni magam és képes lennék átlépni azt a bizonyos határt, amit nem kellene feszegetnem. Olyan gyönyörű és csábító és lehet, hogy majd ezer évet kibírtam anélkül, hogy komolyabban megérintsem, hogy fizikai kontaktust létesítünk, de.. Most már nem bírom visszafogni magam. Ahogyan ő sem. Ajkai megtalálják enyémet és közelebb vonom magamhoz, miközben ujjai játékosan zongoráznak a mellkasomon, majd pedig a következő pillanatban már a szoba túlsó végében van, mintha megégettem volna az érintésemmel. Nem találom a szavakat ezért csak a tekintetemmel próbálok olvasni benne, hogy mit is akar, hogy mi legyen.. - Flor.. - Suttogom, miközben úgy nézek rá, mint egy veszett vad az áldozatára.
- Nos, ezt majd a jövő eldönti, hiszen szívesen edzem őket, hogy milyen érzés az, amikor újra és újra a nyakad roppan. – mosolyodom el ártatlanul, miközben a szőke tincseim minden egyes léptemmel egyre inkább táncra kél. – Ezek után már nem csodálom, hogy örülsz nekem, de talán néha te is meglátogathatnál. Mikor is jártál utoljára felém? 20 vagy már 50 éve? Ki tudja, hiszen nem túlzottan szoktam már ennyi idő után számolni az éveket. – rántom meg a vállaimat könnyelműen, hiszen tényleg régóta nem nézett már felém. Most is részben ő vonzott ide, míg másrészt a pletykák. Egyszerűen a saját szememmel kellett látnom, hogy mi igaz és mi nem. Reménykedek abban, hogy a köztünk lévő bizalom még mindig fennáll, s nem lenne képes semmiről se hazudni. Vagy esetleg az évek megváltoztatták? Már ő se igazán önmaga? Hmm, azt hiszem, ezt majd megtudom az idő előrehaladtával, hiszen még csak most érkeztem és nem áll szándékomban túl gyorsan távozni. A birodalmam megvár, ha pedig nem, akkor majd megmutatom azt, hogy milyen az, amikor a vér festi pirosra a házak falát, vagy éppen az utcaköveket. - Hmm, nem tudom, hogy mire gondolsz életem. Semmilyen játékot nem űzök és honnét tudod, hogy nem lesz jó vége? – kérdezem tőle ártatlan pillantások közepette, de a hangomban érezhető a kihívás. Régóta táncolunk egymás idegein ilyen téren, régóta feszegetjük már azokat a határokat, de vajon, ha egyszer átlépnék, akkor mi történne? Elpusztítana minket a vágyak tengere, esetleg elrontana mindent, ami közöttünk van? Ki tudja, de aki nem mer, az nem is nyerhet, vagy legalábbis így tartják… Minket pedig sose kellett félteni, hiszen megszereztük, amit akartunk, nem voltunk restek merni, de ugyanakkor egymással kapcsolatban mégis inkább megmaradtunk az ingoványosban. Játszottunk, a libikókát néha erre, majd a másik irányba döntöttük, míg végül egyszerűen a peremen lépkedtünk arra várva, hogy az élet szellője melyik irányba fog sodorni minket. - Például úgy, hogy besavanyodtál, mint az itt élők többsége? Elnézve a várost lehet, hogy elevenen, de főként a turisták miatt. A legtöbb helyi nem élvezi az életet, reménykedek abban, hogy te képes vagy visszaadni a város szellemét és megmutatni azt, hogy egy vénség miként is mulatja az időt. – egy kisebb kacérság se maradhat el, de nem is én lennék, ha nem játszadoznék vele. Nem félek attól, hogy emiatt bajom eshet, hiszen ahhoz már túl jól ismerem, ahogyan ő is engem. Ismer már annyira, hogy tudja nem vagyok rest ilyen kis praktikákhoz se folyamodni, hogy a levegő felizzón, majd pedig egyszerűen elsétáljak és hagyjam lógni őt, miközben esetleg mind a ketten másban leljük örömünket, amikor talán csak egymásra vágyakozunk. - Nos, egyeseknek semmi se szent, de ezt nem hiszem, hogy neked kellene magyarázni. De szerintem hidd el, hamarosan vége lesz annak a románcnak is. Nem egymásnak teremtette őket a sors. – szólalok meg könnyedén, hiszen tényleg nem értem, hogy Elijah miként volt képes azzal a nővel összejönni, aki gyermeket szült a testvérének. Elhiszem, hogy Hayley-ben van valami különleges dolog, de ez számomra akkor is fura és undorító is. Házinyúlra nem lövünk, ahogy mondani szokás. De mindegy is, ez nem az én dolgom és már nem is Klaus-é, majd az élet eldönti, hogy mit szán nekik. - Ha így folytatod még a végén el fogok pirulni és elolvadok, mint a tavasz beköszöntével a hó. – mosolyodom el játékosan, miközben továbbra is a festményt csodálom. Amikor pedig megérzem a karját a derekam körül, akkor kicsit meglepődök, hiszen ennyire „messzire” még sose mentünk, de mégis úgy simulok a karjai közé, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, miközben egyik kezem kezére siklik, miután az ujjaim kicsit játszadoztak a karján. – Attól függ, hogy milyen festmény lenne. – mosolyodom el játékosan, majd a következő szavaira még inkább meglepődök. Kicsit oldalra dőlök, hogy felpillanthassak rá. Figyelem őt, fürkészem, majd magamat se értve egyszerűen ajkaim ajkaira tapadnak, miközben megfordulok az ölelésében, az ujjaim mellkasán szaladgálnak, majd az anyag megadja magát, majd hirtelen elszakadok tőle, s zihálva pillantok rá a szoba túlsó végéből, hiszen ez mind a kettőnk számára ismeretlen terep lesz és egyikünk se sejti, hogy mit fog hozni a hajnal. Figyelem őt, mintha csak a válaszára várnék, hogy vajon tényleg szeretne e közös festményt festeni, vagy inkább hűtsük le magunkat New Orleans egyik bárjában másnak a társaságában.
- Én aztán egy szóval sem mondtam, hogy nem akartam, hogy itt legyél, kedvesem. Egy pillanatra se érts engem félre. Egyszerűen csak láthatod, hogy milyen emberekkel vagyok az utóbbi időben körülvéve, ezért is rendkívül üdítő számomra a társaságod. Mellesleg ostobák voltak, amiért alábecsülték a hatalmat, amivel rendelkezel. Szerintem ilyesmire nem vetemednek még egyszer. - Be kell vallanom, hogy tudtam az igazi ellenséget sosem lesznek képesek megakadályozni attól, hogy belépjenek az ajtón, de legalább egy kicsit feltartóztatják őket. Meg talán tőlük el is bízzák magukat, ami nekem jól jön, hiszen akkor már úgy jönnek velem szemben is, hogy könnyű falat leszek. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Nem adom magam olyan könnyedén. Florence pedig pontosan ugyanerről volt híres. azért értettük meg egymást olyan könnyedén, mert ő sem adta magát könnyedén. A hatalom a kezében volt és tökéletesen tudta irányítani. Neki a puszta lénye is tiszteletet követelt. Én már nem mondhatom azt, hogy olyan könnyedén irányítom a gyeplőt jelen pillanatban, mert még nem sikerült elnyernem az itt élők tiszteletét. Még olyan fiatalok, hogy nem is emlékeznek arra az időszakra, amikor létrehoztam ezt a birodalmat. Nélkülem nem lehetne meg mindaz, amit annyira szeretnek. De persze semmibe veszik, mint a mai gyerekek a történelmet. Nem érdekli őket, hogy ki mit csinált, egykoron csak a saját háborújukkal foglalkoznak. Semmi mással. - Nem tudom, hogy milyen játékot űzöl kedvesem, de azt határozottan állíthatom, ha így folytatod nagyon nem lesz jó vége. - Mindig is vonzó volt a számomra, de valahogy megígértem magamnak, hogy nem engedem, hogy bármi közénk állhasson. Legyen az testi kapcsolat vagy bármi ehhez fogható. Pontosan ezért is türtőztetem magam olyan hevesen, de jelen pillanatban a majd ezer éves fogadalmamat képes lennék olyan könnyedén kihajítani, mintha mit sem számítana. De valahogy kezdem azt érezni, hogy pontosan erre vágyik. Bár magam sem tudom mi lenne velünk, ha elmélyítenénk a kapcsolatunkat, de túlságosan is értékesnek tartom ahhoz, hogy megkockáztassam a kettőnk között lévő harmóniát. - Most már tényleg kijelenthetem, hogy tudom mi hiányzott az életemből. Hogyan is mondhatnék neked nemet erre a tökéletes elképzelésre? - Be kell vallanom, hogy már szükségem van arra, hogy egy percre úgy igazán kikapcsolhassak és elengedhessem a gondjaimat. Ez pedig a legjobb alaklom, a legjobb személlyel. Mindketten túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy bármivel is elrontsuk a másik hangulatát. Főleg, hogy lassan már azt hiszik a városban élők, hogy meghaltam. Mert olyan némaságba és csöndbe burkolóztam, de a gyász ezt teszi az emberrel. Legalábbis a legtöbb esetben. Csak az én gyászom különleges. Elvesztettem, de ugyanakkor mégsem. Megvan a remény, hogy egyszer újra a karjaimban tarthatom és itt szaladgálhat majd, de addig kénytelen vagyok a magam sötét ösvényét egy helyesebb irányba terelni, hogy olyan apa legyek, akit megérdemel. De nem ma este. Nem tehetek semmit, akkor már a legkevesebb, hogy megpróbálom elengedni magam és kitisztítani a fejemet. Talán ennek köszönhetően végre megoldást találok a problémáimra. - A szerelem vakká tesz, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire. - Na, jó. Én is tisztában vagyok azzal, hogy a szerelem mennyire meg tudja változtatni az embert, de mindennek megvan a maga határa. Ez az egész pedig határozottan átlépett egyet, de ha valakinek nincs joga ítélkezni mások felett az pontosan én vagyok. Egyszerűen csak szemet hunyok, kicsit talán beteges viszonyukon, de nem az én dolgom beleszólni kettejük ügyeibe. Amúgy is előbb vagy utóbb úgy is jéghegynek ütközik a kapcsolatuk. Elijah-nak sosem értek még jól véget a szerelmi kapcsolatai. Habár legtöbbjükben közrejátszottam én magam, de azért önmaga is rendkívüli, halálos élményeket képes alkotni. - Én sosem félnék a bűverődtől, mert túlságosan is élvezem, amikor rajtam használod. Mellesleg csak a szépségedben gyönyörködöm. - Van, amire még az évszázadok sem képesek rányomni a bélyegüket. A szépsége halhatatlan. Elrugaszkodom az asztaltól, aminek eddig nekitámaszkodtam, majd pedig mögé lépve átkarolom a derekát. - Mit szólnál ahhoz, ha készítenék egy újabb festményt rólad? Ahol, ahogyan csak kívánod. Vagy, akár mi magunk is készíthetünk egyet.. Közösen. - Hatalmas vigyor kúszik a képemre, hiszen a mai világban már az is természetes, ha az emberek egy vásznon képesek egymásévé válni. Mi pedig azt hiszem minden egyes együtt töltött perccel közelebb kerülünk ehhez a pillanathoz. Akkor már miért ne alkotnánk valami különlegesen ezen neves alkalom hevében?
Azt mondják, hogy mindenkinek megvan a saját kis lelki társa és talán így is van. Mi vagyunk egymás hiányzó darabja, de még se hagyjuk azt, hogy a darabok összetalálkozzanak, mert az túl veszélyes lenne, vagy mi lenne akkor, ha nem is illeszkednének egymáshoz a darabok? Nem hiszem, hogy túl sok jó sülne ki belőle. Jobb ez a játék, amiben mind a ketten kapunk valamit, talán kicsit el is veszünk, de még se leljük meg teljesen azt, ami után oly nagyon áhítozunk valamelyik rejtett kamránkban. Ez így van jól, s nem kell elrontani. Ez egy játék, egy olyan játék, ami mintha csak arról szólna, hogy vajon ki fogja hamarabb beadni a derekát és lemondani a büszkén felállított falról. - Ohh, szóval azoknak kellett volna megállítania? Szerintem még a pelenka is a seggükön volt. Ha meg akarsz állítani, hogy ne jöjjek a közeledben, akkor azt neked kell elérned, nem pedig az ifjaknak, akiket olyan könnyű ketté törni, mint egy faágat, drágám. – szólaltam meg játékosan és közben arcának vonalán simítottam végig az ujjammal, mondhatni cirógattam őt mosolyogva, s közben ártatlanul figyeltem őt, mintha nem tettem volna semmi rosszat se, amikor beléptem ide, ahogyan most se teszek semmi rosszat. - Már csak az a kérdés, hogy a piszkos kis fantáziám mely szegletében vagy megtalálható. – majd egy sokat sejtető pillantás keretében kicsit hátrébb dőlte, s úgy mértem végig, mintha most szabadítanám meg fejben az összes ruhadarabtól, majd érdekesebbnél érdekesebb dolgok történnének. Persze ez csak játék volt, vagy még se? Nos, ez örökké az én titkom fog maradni. Egy aprót alsó ajkamba is haraptam, majd egy hümmögés is elhagyta ajkaimat, majd újra visszaültem eredeti állapotomba, még mindig fogva tartva őt, mintha a lábaim csak úgy köré ragadtak volna. Sőt még kicsit közelebb is rántottam, majd a pilláim alól pillantottam fel rá. Mondhatni mint egy ártatlan angyalka. - Nos, ha valóban így gondolja őfelsége, akkor mit szólnál ahhoz, ha ma estére minden gondot elfelejtenénk. Csak te és én lennénk, egy fülledt bárban, italok és zene kíséretében? – s ujjaim újra mellkasán játszadoztak, majd a pólója köré fonódtak, hogy újra közelebb húzzam magamhoz és a mondandó „te és én” részét a fülébe suttogjam, mint valami bűnös szírén, akinek senki és semmi se szabhat gátat. Lehet, hogy tudok olyan kegyetlen lenni, vagy legalább hasonlóképpen kegyetlen lenni, mint ő. Ugyanakkor imádom élvezni az életet is és nála jobb társaságom itt nem is akadhatna. Amúgy is olyan régen eresztettem ki a gőzt és biztos vagyok abban, hogy remekül szórakoznánk, bár ki tudja, hogy mi történhet meg egy fülledt estén, ahol a szikra van, ott akár robbanás is lehet. De mi ez alól kivételek vagyunk. Jól ismerjük egymás határát, jól tudjuk, hogy miként kergethetjük az őrületbe a másikat, miközben azt is tudjuk, hogy sose fogjuk megkapni a másikat. - Mily fura világ ez, vagy az ezer év alatt ennyire kifordulnak az emberek normái? – kérdeztem egy kisebb fintor keretében, de meg is ráztam a fejemet és még legyintettem is, hogy felejtsük el. Nem akarok erről beszélni, se arról, hogy a testvérek miként osztoznak ugyanazon nőn, vagy miként szeretik el egymástól őket. Bár szemmel láthatóan Klaus nem volt annyira szerelmes abba a nőbe, de akkor is… Na jó, inkább nem is akarok rágondolni. Szavai a bőröm alá kúsznak és közelebb húznak, láncolnak hozzá. Figyelem őt, miközben a vérem kicsit jobban felforr. – Ezt örömmel hallom, Klaus. Reménykedtem, hogy még nem veszítettem el a bűverőmet feletted. – s egy huncut mosoly lelt otthonra újra arcomon. Figyeltem őt, elvesztem abban a két szempárban, mintha csak valami fura válasz után kutatnánk egymás lelkéhez és a tetteinket mik vezérelhetik. A következő szavaira nem felelek. Tudom, hogy az évek mindenkit képesek megváltoztatni. Főleg, akkor, amikor még a családja is az ember ellen fordul, de sose lennék képes ártani neki. Én segíteni szeretnék neki, s remélem ezt ő is tudja. Miután a csókom ajkai közelében landol, egyszerűen csak otthagyom és a festményeket figyelem. Amikor nem mozdul meg, csak válaszol, akkor mosolyogva fordulok felé. – Csak nem félsz tőlem, vagy esetleg a bűverőmtől, hogy hirtelen ennyire messze maradsz? – szólalok meg kicsit cukkolva őt, majd pedig újra hátat fordítok neki, s tovább folytatom a festmények figyelését. Még mindig remekül bánik az ecsettel. A meg nem értett művész, legalábbis számomra ő mindig ez marad, mert sokan nem értik azt, amit ő fest, pedig magával ragadóak a képei.
Mindig is imádtam a kettőnk, kis világát, amit senki nem fertőzhetett meg. Ez csak a miénk volt. A bosszú, a vér éltetett mindkettőnket. Szinte tökéletes összhangban mozogtunk, lélegeztünk. Nem volt olyan pillanat, amikor nem értettük volna meg a másikat egyetlen egy mozdulatból. Felszabadult voltam akárhányszor csak mellette voltam, mert bármit tehettem nem kellett attól félnem, hogy elfordul tőlem, vagy megvető pillantásokkal jutalmaz. Ha megosztottam vele egy titkot nem láttam a szemében azt a leereszkedést, azt a sajnálatot, amit másokkal. Pedig nem volt olyan könnyű megosztanom vele dolgokat. Főleg azután nem, hogy egyszer, mikor őszinte voltam már kegyetlen módon megjártam ezzel. Úgy tapostak a lelkembe hogy azzal együtt el is veszítettem belőle egy darabot átadva azt a részemet a sötétségnek, ami mindig is bennem lakozott. - Miért úgy gondolod ez már nem elég kiváltság? Élve eljutottál egészen idáig és én még tárt karokkal is várlak. Ha ez nem elég bónusz, akkor nem tudom, mire vágyik kegyed. - Szerettem kettőnk játékát, hogy soha nem kaphatjuk meg igazán a másikat, mégis teljesen egymáséi vagyunk. Lélekben minden titkon osztozunk, de fizikailag, mindössze a határokat feszegetjük. - Inkább úgy mondanám, hogy elvárom, hogy egy napot se tölts el anélkül, hogy beszivárognék a fejedbe. - Azért elég sok időt töltöttünk el együtt és nagyon sok mindenre megtanítottam, hogy képes legyen megállni a világban a helyét nélkülem is. Finoman szóval megteremtettem önmagam női valóját, habár ez egy icipicit túlzás. Ő mindig is ilyen volt. Nem változtattam rajta egy apró darabot sem, mert úgy véltem, hogy az hatalmas vétek lenne a világgal szemben. Úgy volt tökéletes, ahogy volt és én pontosan úgy imádtam őt, ahogy volt. Mindössze csak praktikákra tanítottam, amivel megkönnyítheti az életét. Biztattam, hogy azt tegye, amit szeret. Úgy tegye, ahogyan neki jól esik. Nem kell követnie a példámat teljes mértékben. Biztos vagyok benne, hogy az évek során már néhány területen a saját módszereit is sikerült kidolgoznia. - Nem mondhatom azt, hogy a jelenléted nem változtatott a dolgokon. Mert meg kell mondanom, hogy biztos vagyok abban, hogy ketten sokkal jobban szórakoznánk, mint jómagam teljesen egyedül. - Könnyedén szerezhetnénk magam mellé ünneplő társakat, de az igazság az, hogy nem igazán szeretnék. Nem vágyom erre különösebben, hogy egy éjszakára valakik mellém csapódjanak. Önszántukból, vagy nem önszántukból. De vele valahogy sokkal jobban tudnám élvezni az utca, a város adta szórakozási lehetőségeket. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy jobban szereti, ha a drágalátos bátyám néha-néha megdolgozza. - Elég nehéz titokban tartani a nyilvánvalót. Főleg, hogy Elijah már azóta kerülgette Hayley-t, hogy idekerült. Lehet, hogy velem van a baj, de nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék fordított helyzetben vonzónak találni azt a nőt, aki mondjuk valamilyen véletlen folytán Elijah gyermekét hordja a szíve alatt. Mármint Elijah esetében biztos nagy lenne a szerelem, meg már a harangok is csengenének, de azért mégis.. Számomra ez a nézet továbbra is morbid lesz, de egymásra találtak ebben a keserű helyzetben. Most mit érdekeljen engem a mögöttes indok. - Az egyetlen személy, akinek a velem kapcsolatos gondolatai érdekelnek az, te vagy és senki más. - Aki nem tud megérteni annak a szavait is felesleges meghallgatom. Nem tartom érdemesnek arra, hogy az időmet fecséreljem valakire, aki nem képes feldolgozni, hogy mi is dolgozik a sötét elmémben. - Miért ne bíznék benned? - Bízom benne, de nem tudhatom, hogy hol leselkedik veszély. Valaki fél füllel meghallja, hogy a lányom életben van és az egész dolognak lőttek. Itt most nem az számít, hogy benne bízom-e. A körülmények nem megfelelőek ilyesfajta őszinteségre. - Az egy olyan darab, amitől sosem válnék meg. - Túlságosan gyönyörű volt és, meg merem kockáztatni, hogy egyik leggyönyörűbb alkotásom. Bár egy ilyen lenyűgöző alannyal nehéz is lenne nem tökéletesség határait súroló festményt alkotni.
Szavaira csak elmosolyodom, hiszen tudom jól, hogy igaza van, ahogyan ő is tudhatja azt, hogy tudtam előre azt, hogy engem szívesen lát és szerencsére nem is egy kisebb vérontás közepére csöppentem bele. Most miatta voltam itt, nem pedig a kicsinyes bosszú miatt, amiket mind a ketten néhanapján űztünk. Egyszerűen csak jó volt újra látni, ugyanakkor az apró szikrák továbbra se múltak el. Mind a kettőnket beszippantottak és a játék újra elkezdődött. Mind a ketten arra születtünk, hogy mások életét „bearanyozzuk”, miközben az egymás irányába toló erőkkel ellentétesen menjünk. Mintha csak lenne egy halovány határ, aminek peremén imádnánk táncolni, mintha néha átnyúlnánk, de átlépni sose… eddig legalábbis nem és ez így van… - Örülök annak, hogy ezt mondod, de talán több bónuszt is érdemelnék, nem gondolod? – s egy kacér mosoly társult a játékos szavaim mellé, miközben kezem még mindig a mellkasán pihent, majd játékosan, mintha csak a tűzzel játszanék, a lábfejemmel végig simítottam a lábán ott, ahol értem, miközben továbbra is fogva tartottam őt a másik lábammal, hiszen úgy fonta köré, mintha csak valami inda lenne. - Olyannak ismersz, aki csak úgy hiányolna és emiatt felbukkanna? – kérdeztem tőle mosolyogva, hiszen nem hátsószándék vezért. Egyszerűen csak túl régen láttuk egymást, s szerettem volna végre kicsit meglátogatni őt. Legutóbb ő jött, így rajtam volt a sor. De ha egy kisebb városrész, vagy egy város hever a lábaid előtt, akkor nem tudsz csak úgy kiruccanni, azt jól meg kell szervezni. S amit tőle tanultam, azt remekül alkalmaztam egy másik vidéken, ahol egy nőtől tartottak a vámpírok és a többi lény, illetve a beavatottak is az emberek közül. Tőle tanultam meg, hogy mit jelent a hatalom és miként lehet megtartani, s miként kell néha vándorútra engedni a szívünket, hogy utána megtegyük, amit meg kell tenni és ne veszítsünk a lelkünből minden egyes elvett élettel egy darabot. - Pedig reménykedtem abban, hogy bevetsz az itteni élet rejtelmei, hogy miként is kell élvezni és szórakozni. – pillantottam fel rá egy tündéri és ártatlan mosoly keretében, miközben ujjamat végig húztam a mellkasán egyre lejjebb és lejjebb. Egyszer talán meg fogom magam égetni, de nem érdekel. Szeretek játszadozni vele és eleve ő jött ide, ő jött kísérteni a sorsunkat, én csak engedek a „csábítás” eme formájának. – S hol van az a nő, aki megajándékozott vele? Esetleg a feleséged is lett? – tudakoltam tovább a dolgokat, bár ha az információim nem csalnak, akkor sokkal inkább ellenségnek mondanám őket, mint puszipajtásoknak. Legalábbis nem egyszerű a kapcsolatuk és kötve hiszem, hogy csak úgy valaki képes lett volna bekötni a fejét. Ahhoz túl makacs és túl kevesen értik meg. – Hidd el, hogy sokkal többre vagy képes, mint te azt hiszed, vagy mások gondolják. – feleltem neki könnyedén, hiszen ismertem már annyira, hogy tudjam mennyien félreismerték őt. Még sokszor a testvérei is. Mintha mindenki képtelen lenne megérteni őt, kivéve engem. Persze nem azt mondom, hogy csak egyedül én látok a lelke legmélyébe, de azért sok esetben egyedül él. Majd a pólójánál fogva közelebb húztam őt magamhoz. – Remélem még mindig bízol bennem. – suttogtam a fülébe, majd ajkaihoz közel leheltem egy csókot, majd egyszerűen lefejtettem róla a lábaimat és eltűntem előle. A festményei előtt álltam és azokat figyeltem. - Esetleg még a rólam készült is megvan? – pillantottam rá kíváncsian, s közben újra és újra végig mértem a szobába beáradó napfényben…
Olyan az egész, mintha az egész levegő megtelt volna valami megmagyarázhatatlan szikrákkal, avagy inkább úgy mondanám benne, hogy a boldogság, az öröm és az őrület kúszott be jelen pillanatban gázhalmazállapotban a ház ablakain pusztán attól, hogy egy lélek beragyogta a mai napomat a jelenlétével. Egyetlen egy személy képes arra, hogy a felfogásom megváltozzon és a kedvem is valahogy sokkal derűsebbé váljon. Nem hiába. Hozzá csak is kellemes élmények, emlékek fűződnek. Még egyszer sem kellett benne csalódnom ez pedig határozottan jó dolog. Kellemes érzés, ha van valakinek az életében egy olyan személy, akiben könnyedén megbízhat és nem kell aggódnia semmilyen következmények miatt. Minden titkom, amit megosztottam vele, biztosan állíthatom, hogy magával viszi a sírba. A kettőnk közötti köteléket nem olyan könnyű lerombolni. – Drágám, neked ezt már tudnod kellene és nem pedig remélni. – Már most előre érzem, hogy mi ketten rettenetesen jól fogunk szórakozni. Végre valami remény a világosságra a sötét alagút végén. Valaki, akinek nem az a fő elfoglaltsága, hogy engem hibáztasson minden apró hibáért. Na, de nem is kell ilyen felesleges gondolatokra pazarolni az időmet, amikor végre valahára olyan őszintén elengedhetem magam. – Hát, ha már felbukkantál a legkevesebb, hogy valami bónusszal ajándékozlak meg. – Hosszú idő óta először ez a boldogságtól elterülő mosoly, nem pedig a kárörvendés mosolya, avagy más érzelemből fakadó mosoly. Mert nem túl gyakori, hogy azért kúszik mosoly az arcomra, mert boldog vagyok. Legutóbb talán akkor volt az arcomon ehhez hasonlítható mosoly, amikor Hope-t tartottam a kezemben. Bár az talán még jóval efelett áll. – Mindenesetre őszintén állíthatom, hogy felbukkantál. Talán hiányoztam? – A mosolyom immár vigyorrá szélesedik és a kezeimet pedig a combjaira simítom és csak alig pár centi választ el minket egymástól. Mintha nem hallanánk rendesen, vagy csak úgy érthetnék meg egymást, hogy a másikhoz tapadunk. Pedig erről szó sincs. Egyszerűen csak jó játszadozni a tűzzel, ami kettőnket valahogy mindig körülvesz és soha nem csillapodik le. Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy a kettőnk közötti szikrák valaha is kialudjanak. De nem is nagyon adunk erre esélyt, mert nem lépjük át a határokat. A szívemet nem sokkal azelőtt törték darabokra, hogy vele találkoztam. Ebből kifolyólag pedig nem vágytam érzelmi kapcsolatra, sem pedig másra. Egyszerűen csak akartam magam mellé valakit, aki tényleg megért és nem támad hátba, ahogyan egykoron azt Aurora tette. – A jóból is megárt néha a sok. – Az elmúlt napjaim nem álltak másból, mint az ide-oda való mászkálásból. Vagy az utcákat jártam fel s alá, vagy pedig a szobámban voltam, ahogyan most is. Kerültem a semleges területeket, vagy hogy egy légtérbe kerüljek bárkivel is. Valahogy jobbnak éreztem, ha távol maradok az egész feszült légkörtől, ami a kedvemet is elveszi mindentől. – Ezzel az állítással együtt kell értenem. Igen, apa lettem. – Mindent megosztok vele, de a bizalmatlanságom most az egyszer gátat épít kettőnk közé, mert nem bírom beavatni abba, hogy a lányom életben van, de azzal védelmezem, hogy halottnak nyilvánítom. Amíg nem lesz biztonságban a lehető legkevesebben tudnak róla az a legjobb. Így legalább talán már más is elhiszi, hogy komolyan veszem a lányom védelmét. – De nem tartott sokáig. Amúgy is az előttem álló példa után nehezen lehettem volna mintaapa. – Azt hiszem ez a szerep egyszerűen átruházódik majd Elijah-ra. Nem mondok le a lányomról, ott leszek mellette, de nem hibáztatnám, ha a zavaros összkép miatt azt hinni, hogy a testvérem az apja. Nagyon úgy tűnik, hogy beleesett Little Wolf bűvkörébe.
Szerintem még egy szobor is jobban mutatott volna a díszmadarak helyett. Látszott az illetőkön, hogy nem éppen tapasztalt vámpírok, illetve nálam idősebb nem sok akadt. Csak a Mikaelson család és talán egy-két vámpír. Cipőm sarka nem éppen rejtette el a léptek zaját, de nem különösebben érdekelt, ahogyan az se, hogy úgy hullottak a földre a vámpírok, mint két rongybab lett volna. Lassú léptekkel léptem át fölöttük, majd egy apró mosoly keretében pillantottam körbe az udvaron. Még mindig tudja, hogy miként kell élni, ezt meg kell hagyni. De a ház falai annál többet mesélhettek volna, ha tudnak beszélni. Szívesen meghallgattam volna eme ódon ház falainak a történetét, de ha tőlük nem, akkor talán a házurától meg fogom. Reménykedtem abban, hogy itt találom, ha nem, akkor egyszerűen csak meg fogom várni. Sietve hagytam magam mögött az előteret, hogy a ház folyosóit szelve megtaláljam a megfelelő szobát, majd mosolyogva lépjek be rajta. Hallottam egy-két mesét arról, hogy apa lett, de ha minden mesét elhittem volna róla, akkor nem lett volna ilyen a mi kapcsolatunk. Mind a ketten hasonlítottunk kicsit egymásra, s emiatt igazán jól megértettük a másikat. Néha még egyetlen egy szóra se volt szükségünk, mert anélkül is tudtunk a másik arcvonásaiból olvasni, vagy éppen kitalálni azt, hogy mi is járhat a másik fél fejében. Talán még Rebekahnál is jobban láttam benne a jót, a tettei mögött megbúvó indulatokat, érzéseket. – Reménykedtem abban, hogy ezt fogom hallani. – szólaltam meg játékosan és mosolyogva. – Ohh, az nem csak egy mosoly bújt meg ajkaid peremén. – tettem hozzá még mindig játékosan, hiszen nem sokszor szokott mosolyogni, a világ meg még kevesebbszer láthatta a mosolyát. Idejét se tudom, hogy mikor láttam őt, de határozottan emlékszem, hogy akkor ő keresett fel, de hű maradtam önmagamhoz és hozzá is akkoriban. Nem szegtük meg akkor se a köztünk lévő szikrák tengerét, hanem csak játszadoztunk, mintha csak gonosz kis démonok lennék, akik a másik megkísértésére, bukására lett volna teremtve. Sok mindent tanultam tőle és talán egy kisebb hatalom éhséget is megörököltem a kezdetei évek alatt, így ennek köszönhetően a saját kis birodalmam is megvolt pár száz, ezer kilométerre innét. – Tudod, ha Mohamed nem jön a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. – mosolyodtam el, majd amikor előttem termet, akkor felcsúsztam az asztalra, a lábaimmal körbe öleltem őt és közelebb húztam magamhoz, miközben ujjaim úgy barangoltak a felsőjén, ahogyan a pók szaladgál a falon. A tánc, a kecsegtető bűnbeesés peremét mind a ketten szerettük kísérteni és nem is mi lettünk volna, ha nem tesszük most is ezt. Majd pedig lassan kihajoltam mögüle, hogy szemügyre vegyem az újabb munkásságát. – Látom, még mindig szeretsz festeni. Mit keresel itt bent, ha kint kedvedre valóan folydogál az emberek vére és az élet, a muzsika fűszerében? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben fejemet picit hátrébb döntöttem, hogy felpillanthassak rá. – Azt rebesgetik, hogy apa lettél. Igaz a hír, vagy légből kapott, mint a legtöbb hiedelem, ami a misztikumodat emeli? – ohh, sose féltem őszinte lenni vele. Köztünk hazugságoknak nem volt helye. Miért is lett volna? Nem kellett titkolóznunk, így nem is tartottam attól, hogy a kíváncsiságommal vagy a nyersszavaimmal egyszer túlzottan lelkébe tiporhatok. Ha már a világ hazudott nekünk, akkor legalább mi nem tettük ezt a másikkal.
Őszintén kijelenthetem, hogy az itteni helyzettől, már az erőteljes hányinger kerülget. Ezért is töltöm az időmet szívesebben ezen falakon kívül, avagy a szobámba burkolózva, mint egy kisgyerek. De sokkal jobban érzem magam az itt lakók társasága nélkül, akik valahogy ki nem állhatnak. Az érzés egyre inkább válik kölcsönössé. Lehet, hogy a családi kötelékünk soha nem fog elfakulni és ennek már Hayley is a része, de ez nem azt jelenti, hogy állandóan szeretnünk kell egymást és békében egymás mellett éldegélni. Az soha nem volt jellemző a Mikaelson családra. Nem most fogjuk elkezdeni magunkra aggatni ezt a bizonyos jelzőt. Az utóbbi időben egyre többet festegettem, aminek köszönhetően már kezdtek kikopni belőlem a negatív érzelmek. Minden Hope hiányához vezetett vissza, ami egy hamarosan megszűnni látszó tényező. Legalábbis őszintén remélem, hogy a lányunk hamarosan egy fedél alatt lehet velünk újra. Utálom, hogy nem lehet teljesen a kezemben az irányítás ezen a téren, de van amikor be kell adnom a derekam. Most ez a helyzet állt elő, mert egy számomra sokkal fontosabb személyről van szó. Igen. Hope határozottan fontosabb számomra mindennél. Lehet, hogy őrült módjára védelmezem, avagy túl messzire megyek, hogy megtarthassam magamnak, mert végre valami az enyém lehetne. Valami, ami annyira tiszta és gyengéd, mint egy gyermek. Mindent megtennék azért, hogy ne kelljen olyan kegyetlen körülmények között felnőnie, mint ahogyan nekem kellett. Annál sokkal jobb apa szeretnék lenni a számára. Már csak az a kérdés, hogy a családom is képes lesz-e meglátni bennem ezeket az érzéseket, vagy úgy gondolják, hogy megeszem a saját lányomat reggelire. A bejárat felől közeledő lépteket vélek felfedezni, majd értetlenkedő gyermeteg vámpírokat, akiknek pár másodpercen belül a nyakuk úgy roppan, mintha egy apró szélfuvallat kitörhetné. Nem telik el sok időbe, hogy rájöjjek ki is a váratlanul érkezett vendég, amitől akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra. Megannyi kellemes emlék. – Drága szőke démonom! Nem is jöhettél volna jobbkor. – Meg kell mondanom, hogy nem telt el úgy idő, hogy ne hiányoltam volna. Ő valahogy mindig pontosan tudta, hogy mi jár a fejemben. Nem kellett elmagyaráznom, mit miért teszek. Egyszerűen csak hallgatott és megértette anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Ritka az ilyen ember és tévednék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem őrült. Aki megérti mi zajlik le a fejemben annak valami nagyon nincs rendben odabenn. De ahogy ő sem én sem feszegettem ezt a témát. Pont azért tökéletes a mi kettősünk. – Mi hozott téged New Orleans városába, kedvesem? – Egy másodperc töredéke alatt termek mellette és hagyom, hogy a testünk egymásénak feszüljön. Habár semmi nem volt közöttünk még az évek során, mindig imádtunk a határon táncolni. Ezzel a hagyománnyal pedig nem szívesen mondanék fel. Csak rá kell nézni és bárki válaszra lelhet.
Régóta nem láttam már a szörnyek királyát, vagy legalábbis sokan szörnyeknek hívták a hibrideket, hiszen két ellenséges faj keverékei voltak, de azt is tudtam, hogy már nincsenek sokan. Elsők között voltam, akiket megajándékozott az örök élettel. Egykoron boszorkány voltam, de az már oly régen volt, hogy talán igaz se volt. Nem túlzottan bántam azt, hogy megfosztottak az erőmtől. Boszorkányként túl gyengének éreztem magamat, viszont vámpírként az élet egyre jobb és jobb lett. Foxes becenevet is az évek alatt kaptam meg, vagy talán már jobb lenne évszázadot mondani, hiszen majdnem ezer éves vagyok, még hiányzik kicsivel több, mint 1 évtized, de nem is túlzottan érdekel. Egy idő után a születésnap már csak egy szám lesz. Angyali haj, angyali mosoly, de annál inkább veszélyesebb szív. Mindig is tudtam, hogy mit akarok és meg is szereztem azt, álnok voltam és ravasz, illetve kegyetlen is, ha éppen úgy hozta a helyzet, így kaptam Foxes nevet, pedig nem is teng bennem farkas vér. Ohh, már csak az kellene… Sokkal jobb állandóan a hóbortjaimnak élni, mint csak teliholdkor kiengedni magadból az igazi bestiát. Lassan haladtam New Orleans bűnös utcáin. Kár lenne tagadni, hogy itt nem folyt vér és nem fog folyni, hiszen a falak, az utca kövek szinte magukért beszélnek. Egyszerűen csak zene füleimnek. Azt mondják, hogy őrült vagyok, de fogalmuk sincs róla, hogy az „őrültek” királya itt él, az a személy, akinek az életemet köszönhetem. Aki képes dallamot csempészni a szívembe, de még se kaphatja meg azt. A levegő képes felforrni, majd egyszerűen elillanni, hiszen mindig tudom, hogy mikor kell távozni. A tiltott gyümölcs a legédesebb, de egyben ha a csábításnak nem engedsz, akkor el se romolhat semmi se. Azt is tudom, hogy vannak érzései, hogy képes érezni és nem is annyira őrült, mint amennyire gondolják, de őrültség nélkül nem lehet élvezni az életet. Egyszerűen csak tudni kell, hogy miként kezelje őt az ember. Miként álljon mellette. Sose tagadtam azt, hogy megértem és nem ítélem el. Nem volt miért elítélnem, hiszen egyikünk se jobb a másiknál, illetve mindenki keresztet hord, amit másképpen adunk ki magunkból. Hamarosan pedig a pompás ház előtt álltam. Nem túlzottan érdekelt, hogy bejelentés nélkül érkeztem. Szerettem meglepetéseket okozni. Illata szinte mindent körbelengett és egyre csak beljebb és beljebb csábított. Ha esetleg valaki az utamat akarta állni, akkor egyszerűen csak kitörtem a nyakát. Nem ölni jöttem, most nem. Csak bejutni szerettem volna valakihez és hamarosan már az ajtója előtt voltam. Sietve lökte be azt, majd mosolyogva dőltem neki az ajtófélfának. – Meglepetés „Monster King”. – mosolyodtam el, majd egyszerűen beljebb sétáltam. – Remélem nem zavartalak meg semmiben se, de úgy gondoltam egy kis társaság jól jönne. – majd sietve teremtem mögötte, s játékosan végig húztam az ujjamat a nyaka és arcának vonalán, majd egyszerűen csak elillantam onnét, mintha sose jártam volna ott és az asztalának dőlve figyeltem őt.
Kezdőlap
|| 
