Mosolyogva figyeltem a leányzót és nagyon is tetszett, hogy nem olyan teremtés, aki megijedne egy idegentől. De azt még mindig nem teljesen értettem, hogy mit is keres itt, miért él azzal a személlyel, akié ez az iroda, hiszen ez egy veszélyes város volt. Még annak ellenére is így gondoltam, hogy a sejtésem a percek múlásával egyre inkább kezdett bizonyságot nyerni, hogy mi közük lehet egymáshoz.
- Nem is állítottam soha azt, hogy az enyém lenne, de attól még lehet itt dolgom. Csak úgy néz ki csúszik minden, ami mára tervezve volt. – továbbra se álltam fel abból a székből ahol valószínűleg az apja szokott ülni. A jókedvem pedig továbbra is arcomra volt írva, mert lehet mások már régen rászóltak volna, hogy viselkedjen, de nekem eszembe se volt. Sőt, inkább nagyon is kedvemre volt, hogy felvágták a nyelvét. Amikor pedig felém bök a piszkavassal, akkor egy-két másodpercre veszélyes és ravasz mosoly jelenik meg arcomon, hiszen akaratlanul is eszembe jut, hogy mennyire könnyedén felforrósodhatna a kezében lévő vas és mennyiszer hitték már azt mások, hogy ilyenekkel távol tarthatnak maguktól, de neki nem akartam ártani. Inkább csak hátradőltem a helyemen és arcomból kisimítottam egy-két kósza tincset, miközben továbbra is őt fürkésztem kicsit kihívóan, hogy vajon mit fog tenni legközelebb. Van-e mersze még közelebb jönni, vagy mennyire is vágták fel a nyelvét.
- Ez hazugság, te is és én is tudjuk, hogy nem fog hamarosan visszajönni. – feleltem könnyedén, mintha csak azt állapítottam volna meg, hogy süt a nap, vagy éppen esik az eső. – Félsz netalán, hogy ártani akarok neked, ha meg akartam volna tenni, akkor már megtehettem volna, nem gondolod? – kicsit oldalra döntöttem a fejemet és hamiskás mosollyal néztem őt az asztal mögül. Napsugarak táncoltak a szobában lévő tárgyakon, mintha csak arannyal akarná a nap beborítani őket, de jobban érdekelt Thad lánya és az, hogy miért is van ebben vulkánra emlékeztető városra. Na jó, lehet túlzás ezt mondani erre a helyre is, de akkor is úgy gondoltam, hogy elegendő egyetlen dolognak történni és nem lesz annyira békés hely ez, mint most tűnik.
- Örülök a találkozásnak. Amren vagyok, az édesapád régi ismerőse. – tornászok könnyedségével állok fel, majd közelebb lépve hozzá kezet nyújtok neki, amit viszont utána mond azon elnevetem magam és megrázom a fejemet. Igazán édes, de legalább azt is elárulta, hogy nem tudatlan, hiszen meg se lepődött azon, hogy magától kialudt a tűz.  
- A tűzre gondolsz? Nem neked szántam, egyszerűen csak szeretem hallgatni a tűzropogását, meg olykor kicsit kiengedni az erőmet.- felelem hétköznapian, mintha annyira szokványos téma lenne, mindeközben nekidőltem az asztalnak és a karomat keresztbe fontam magam előtt. – Miért gondolod azt, hogy le akarnálak nyűgözni? – néztem rá kérdőn és kíváncsian, végül megköszörültem a torkomat. – Viszont máskor legalább játszd meg, hogy meglepődsz, mert így könnyedén leleplezed magad, hogy tudsz erről a világról, és ha valaki nem ennyire kedves teremtés, akkor lehet kevésbé kedves dolgokat tenne veled, vagy csak magával vinne, hogy rájöjjön mennyire is vagy jó boszorkány. – hangomban pedig már nem csak barátságosan csendült, hanem sokkal inkább féltés is kicsendült belőle. Nem az én lányom volt, nem is ismertem igazán, de attól még az egyik „barátomnak” a lánya volt és emiatt se hagynám, hogy baja essen. Meg soha nem szerettem azt, ha valaki gyerekeket bánt. – Szóval, ha már leleplezted magad, akkor mennyire is vagy jártas és van tanítód? – szegeztem neki újabb kérdéseket, ha már annyira belevalónak mutatkozott eddig, akkor miért beszélgessünk babákról? Vannak lényegesebb kérdések is.

Körülbelül úgy 30 másodpercig habozhattam azon, hogy betörjek, vagy ne. Kellett egy kis kihívás és részben érdekelt, hogy mennyire mérhettem jól a fel a terepet. Tudtam, hogy még mindig nem ért haza, hiszen attól még én dolgoztam hallottam egy-két suttogást. Miután megkerestem a legmegfelelőbb helyet már nem tarthatott vissza semmi se. Macskák ügyességével mozogtam az ismerős, de még is ismeretlen terepen. A vérem újra pezsgett, még ha nem is annyira, mint a régi időkben, amik egyszerre voltak remek napok és borzalmasok. A házba bejutni még könnyebb volt, mint elsőre hittem, de esélyesen csak a rutinomnak volt köszönhető, ha meg netalán a természetfelettiek közül látott valaki az se zavart, hiszen nem a főbejáraton jöttem, mint egy vendég. Sokkal inkább számítottam betörőnek és ez még jól is elsülhet, még kevésbé gyanakodhatnak arra, hogy mi ketten jóban vagyunk és ismerjük egymást.
Házba belépve füleltem, majd miután meggyőzöttem, hogy a közelben nincs senki se máris elindultam, hogy kicsit jobban szemügyre vegyem a dolgokat. Halk, nesztelen léptekkel közlekedtem a házban, miközben a ház halljából eljutottam a nappaliig, majd belestem az étkezőbe is. Közben ügyeltem arra, hogy a jelenlévőket mind elkerüljem hiába találkoztam volna az egyikükkel szívesen. Nem csak azért, hogy kiderítsem a sejtésem helyes-e, hanem amiatt is, mert érdekelt, hogy vajon milyen lehet ő.
Úgy sétáltam be az irodába, mintha kulcsom lett volna hozzá, pedig nem, de attól még kíváncsi voltam, hogy hol töltheti az unalmas napjait. Halovány mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan végigsimítottam az íróasztalon, majd körbekémleltem a szobában hátha megpillantok valami érdekeset. Ha volt bármi is az asztalon, akkor úgy néztem bele, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, de még a fiókat is megpróbáltam kihúzni, viszont egyelőre nem volt kedvem feltörni azokat is, ha zárva voltak. Helyette inkább a szobának szenteltem a figyelmemet, miközben továbbra is füleltem. Közben a gondolataim kicsit messzebb jártak, hiszen soha nem értettem, hogy az emberek miért szeretnek ilyen hatalmas vagy még hatalmasabb házakban élni. Legtöbb esetben sivárnak és üresnek hatnak ezek a helyek, pláne amikor egy személynek szolgál védelmül. Éltem már hasonló házban, de amennyire érdekesnek tűnt, pontosan annyira untam rá úgy 3 nap alatt és lett elegem eljátszani valami előkelőséget, mint ahogyan a kislányok megunják azt, hogy hercegnők akarjanak lenni, vagyis jobbik esetben.
A kintről jövő kisebb „fennforgás” volt az, amire újra igazán felfigyeltem, majd lerogytam a székre és a lábamat könnyedén fontam keresztbe az asztalon. Tudom, úrhölgyek nem ülnek így, de pont nem érdekelt. Tettem már ennél különbet is, amit úrhölgyek soha nem tennének. Mosolyom kiszélesedett, amikor hatalmas lendülettel berobogott az irodába. Tényleg lovagnak öltözött és nem hercegnőnek? Ez tetszik.
Pontosan, a nőknek nincs szükségük nagy és izmos férfiakra, mert ha akarnák, akkor meg tudnák magukat is védeni. Egyébként is legtöbb esetben, ha feltűnnek az említett férfiak, akkor a bajt is magukkal hozzák. A modorára azt mondanám, hogy az apja lánya, de szerencsére külsőre az anyjára üthetett, amennyiben jók a megérzéseim.
- És ezt honnan is tudod? – néztem rá komolyan. – Arra nem gondolsz, hogy Thaddeus még nem mutatott be minket egymásnak, hiszen egészen hatalmas a ház, ha te itt laksz, akkor más is lakhat itt, nem? Talán csak fél, hogy a karmaim között még pimaszabbá válnál. – hangom higgadtan csendült, dallamos volt és egy kislány nehezen hihetné azt, hogy hazudok. Túlzottan is könnyedén jöttek a szavak, mintha csak az igazság kelt volna életre ajkaimról. Alig hogy megszólaltam a korábban heccből a kandallóban lobogó tűz már ki is aludt. Szerettem olykor az erőmet kicsit kiengedni és ez most se volt másképpen. Nem mozdultam meg. – De ha már itt tartunk vajon neked szabad itt lenned? – billentettem oldalra a fejemet, mire göndör, vöröslő fürtjeim táncra keltek az arcom körül. Smaragd szempár pedig továbbra is őt fürkészte.
- Kivel harcoltál? Kit tisztelhetek a személyedben, mert ahogy látom egy lovag tévedt az utamba és a lovagok udvariasak, ha nem tévesek az információim. Vagy inkább gazfickó lennél? – mosolyom újra megjelent és kíváncsian fürkésztem őt, mintha csak arra várnék, hogy megpróbál-e lecsapni rám, vagy mit is fog tenni. Ha megpróbált, akkor könnyedén és kecsesen tértem ki előle, ha nem, akkor továbbra is Thaddeus székében maradtam, de legalább a lábamat levettem végre az asztalról. Direkt nem árultam el még a nevemet, kivártam.