Akaratlanul is vágok egy grimaszt, amikor megáll a film és megszólal a telefon. Én magam sem tudom, miért zavar ez ennyire, főleg tőle. A munka fontos. Az a munkája, hogy parancsolgasson. És hogy felvegye a telefonokat és abba is parancsokat osztogasson.
- Akkor is Charlie vagyok - morgom az orrom alatt, csak magamban duzzogva kicsit. Nem is tudom, mit várok. Valószínűleg semmit.
Otthon már régen kicsaptam volna a hisztit, hogy akkor is Charlie és mindenki figyeljen rám. De most ez még új hely és fogalmam sincs, apát hogy kezeljem. Vagy ő hogy kezelné a dolgot.
Viszont nem is agyalok rajta, túlzottan leköt, hogy őt figyeljem. Nem mintha értenék egy árva szót is, de attól még érdekel. Az, ahogy beszél. Jó, bevallom, hiába morgolódtam eddig, most elég rendesen hallgatok.
Hogy a fenébe éri el mindig, hogy csendben maradjak? Csak ő egyedül.
Még később arra a kis megjegyzésre sem reagálok, csak nézek rá. Fura az a mosoly az előbbiek után, még ha tudom is, hogy nem velem beszélt olyan morgósan. Vajon melyik a megjátszott? Ahogy hozzám szól, hogy ne rémisszen meg, vagy az, ahogy azzal a hülyével beszélt a telefon másik végén, hogy az tartson tőle?
- ...és úgysem lenne időd a tanításra... - jegyzem meg újra és újra. Igenis azt várom, hogy elmondja, rám szakítana időt. Butaság, tudom jól.
Nem is ismerem! Miért akarnék vele többet lenni? Csak Brucet akarom, az apukáját. Anyát. Robertet. Igazából bárkit, aki rám figyel.
Nem mintha mindebből bármit is kimondanék. Kis idő múlva kihúzom magam ültömben és pont olyan határozottan nézek rá, mintha semmi bizonytalanság nem kavarogna a fejemben.
Mintha nem akarnám mindennél jobban megkérni, magyarázza el, mi a franc folyik körülöttem.
- A szobámba akarok menni. És fel akarom hívni Brucet - jelentem ki egyszerűen. Igen, menekülök a beszélgetéstől, én is tudom. De neki nem kell tudnia, igaz?
Ahogy igazából azt sem, kicsoda Bruce. Csak engedje meg, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek és mehessek.

Képtelen vagyok abbahagyni a mocorgást. Tényleg mást sem akarok, csak szabadulni. Hazamenni. Utóbbi tudom, hogy nem fog megtörténni, de előbbire lenne esélyem. Mégis nyugton maradok, főleg akkor, amikor jön az a kis simítás. Ezúttal nem húzódok el az érintése elől. Ez közel sem olyan, mint amikor a fejemet akarta tartani.
Talán ennek a kis mozdulatának köszönhető, hogy tényleg elgondolkozok a szavain és végül nem csak a betanult szöveggel állok elő, még ha bele is telik egy percbe, amíg megfogalmazom.
Nem nagyon szokták kérdezni, én mit gondolok dolgokról. Általában nem illik kimondani, amit szeretnék. Valószínűleg ezért van az, hogy az iskolában be nem állt a szám soha. Ott maximum a tanár szólhatott rám ő pedig nem olyan fontos.
Persze ezt sem szabad mondani. Hogy a tanár nem fontos.
- Anya nagyon rémült volt tegnap. Félt... tőlem - én is érzem a kis kérdő hangsúlyt a mondat végén, hiába nem ilyennek szántam. Nem számít.
- Úgyhogy azt gondolom, erős leszek. Hamarosan - van bennem önbizalom, az soha nem volt kérdés és most már valamiféle mosoly is lapul az arcomon.
Most, hogy el tudok vonatkoztatni a titkomtól és inkább úgy fogom fel, mintha a verekedésről lenne szó. Vagy parancsosztogatásról. Sokkal könnyebb.
- Te fogsz tanítani vagy iskolába küldesz? - végül is, ártatlan kérdés, nem igaz? Csak szeretném tudni, mi minden lesz még új körülöttem.
- De gondolom ilyesmire nincs időd - teszem hozzá és igen, máris úgy beszélek, amire anya mindig azt mondta nem illik. Duzzogva.
Igaz szerinte szinte semmi nem illik, amit mondok vagy teszek.

Bármikor máskor nem tűnne olyan fontosnak, hogy kimondja; majd megvéd. Hogy nem azért küldött anya, mert azt hiszi, így lesz, hanem tényleg ez fog történni. Mégsem azt a választ kapom, amit szeretnék. És én sem azt felelem, amit talán kellene.
- Anya mindig is ezt mondta - igen, az apám. Mióta az eszemet tudom, így van. De néha nem tudok úgy rá gondolni és most sem igazán. Apa így, apa úgy, de ez is csak valamiféle név, nem igaz? Név, amin én hívhatom. De ez nem jelenti, hogy azt is teszi, amit más apák.
Mint Bruce apja. Az övé ajándékot csomagol, ott van a játszótéren, kergetőzik és megöleli, amikor érte megy az iskolába.
Alig láthatóan megrázom a fejem, inkább csak magamnak és újra a filmet figyelem. Még akkor sem nézek oldalra, amikor folytatja. A titkom. Tudom, hogy arról beszél. Tudja. Én viszont nakarom elárulni. Még úgy sem, hogy talán teljesen rendben lenne vele ilyesmiről beszélni. Talán megkérdezhetném mindenről. Itt ülhetnénk a kocsiban, az oldalának dőlhetnék kicsit és beszélhetnénk egész éjszaka.
Vajon meg tudná mondani, hogy miért csak a falevél gyulladt meg és nem Lizzy haja? Csak azért, mert nem vagyok elég erős? Még nem?
- Azt gondolom, amit anya mondott, amikor megvédtem magam az iskolában. Verekedni nem szép dolog és nem illik egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok - a tökéletesen betanult mondatok egyike. Kicsit már ez is úgy megy, mint minden más az illemmel kapcsolatban. Ha nem számítjuk azt az újabb kis nem-tetsző grimaszt az arcomon.
- Akkor sem illik, ha megérdemelte az a... - elharapom a mondat végét, de azért most már végre oldalra sandítok. Mit szólna, ha igazán csúnyán beszélnék? Ebben is más, mint anya meg a tanárok és az összes unalmas felnőtt?
- De te azt mondod, szabad? Verekedni - muszáj mocorognom kicsit. Hirtelen már sehogy nem kényelmes az ülés. Ahogy álmos sem vagyok és a film sem érdekel. Én kérdezek, mégis azt érzem, hogy nem akarom hallani, amit mond. Nem akarok itt ülni és egyáltalán nem akarok beszélgetni sem vele.

Talán az lenne a jó döntés, ha előállnék mindennel, amit tettem. Hogy van valami különös bennem. A nagy titkom viszont csak az enyém. Nem fogom neki elmondani, ahogy anyának sem mondtam. Akkor sem, amikor meg akarta ígértetni velem, hogy nem csinálok ilyet többet. Tagadás. Semmit nem lehetett belőlem kiszedni és most sem fogom beismerni.
A titok az titok.
Mégis bármilyen komolyan védem a titkom, egy pillanatra megingok. Legszívesebben kérdeznék. Tudni akarom, amit ő tud! De mielőtt megszólalhatnék, már jön a kacsintás, én pedig elnevetem magam.
- Én tényleg tudok! Megmutassam? Aztán te jössz!- lelkesedek fel azonnal. Ez igazán könnyűnek tűnik.
Az már kevésbé, hogy a folytatást összerakjam. Mit is csinál apa? Azon kívül, hogy megmondja másoknak, mit csináljanak.
- Én is fel tudok építeni bármit - jelentem ki végül. Általában imádok kérdezni. Tudni és érteni mindent. De most nem érzem úgy, hogy kedvem lenne mindezt megkérdezni, így maradok a kijelentésnél.
Ha tényleg sokáig itt leszek, úgyis még sokat kérdezgethetem.
Most viszont én kapom a kérdést és már bólintok is. Majd ahogy megindul, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megfogjam a kezét. De el is vetem az ötletet. Nem akarom. Az sem tetszett, ahogy ő ért hozzám.
- A kocsiban fogunk enni? - pillantok fel rá egy kicsit megtorpanva, ahogy kinyitja az ajtót.
De aztán újra mosolygok. Ez tetszik. Sokkal jobb így, mint otthon. Mindig is utáltam a nagy asztalnál ülni, ahol muszáj volt nyugton maradni. Nem lóbálni a lábam. Nem beszélni evés közben. Tudni, miből és mennyit szabad enni.
- Nem vagyok kisgyerek. Nem kell segíteni - jelentem ki kérdés nélkül is, majd nagy lendülettel mászok fel és helyezkedek el az ülésen.
Az egyetlen ok, amiért igazán kihúzom magam ültömben, hogy lássam, ahogy megkerüli a kocsit. Nem tudom, miért volt fontos... csak nem akartam, hogy eltűnjön félúton.
Talán.
- Köszönöm. Jó étvágyat - motyogom azért a megszokott mondatokat, bár közel sem hangzik olyan elegánsan, mint ahogy otthon elvárná anya. De nem baj, hamarosan leköti a figyelmem a telefon. Kicsit közelebb kellett fészkelnem magam, de elérem és már keresek is. Tudom, mit akarok nézni.
- Anyának ne mondd el! - nézek rá nagyon is tekintélyt parancsolóan - legalábbis ez a terv -, aztán már koppintok is a címre.
A Series of Unfortunate Events. Anya soha nem engedte, hogy nézzem. Szerinte túl félelmetes lenne, de most ő nincs itt.
Senki nincs itt, aki megtilthatná.
Amint elkezdődik a rész, már dőlök is kényelmesen hátra és csak úgy félig-meddig törődve az evéssel, néha eltüntetek pár falatot vagy épp pár korty kólát. Egy idő után már inkább csak nevetek az orrom alatt pár jelenetnél és maradok nagy csendben, amikor épp olyan jön. De még így is... tudom, hogy pár dolog kimarad. Hogy teljesen jól lakottan le-le csukódik a szemem.
De azért kicsit még küzdök. Kicsit még ébren maradok.
- Apa? - vajon neki is olyan fura hallani, ahogy apának hívom, mint nekem hangosan kimondani? - Ilyesmitől is megvédesz, ugye? - hogy "milyesmitől", azt én sem tudom pontosan. Gonosz emberektől, azt hiszem. Olyanoktól, akik miatt anya olyan rémült volt.

Nem túl illendően ugyan, de én is tudom, hogy elhúzom a szám. Nem érdekel, hogy neki jobban tetszik, akkor is Charlie vagyok. Mégsem szólalok meg újra. Talán mégis van ott bennem valami, amiért biztosabbnak érzem a hallgatást.
Egyelőre.
Majd megtanulja. Okos. Nem hiába nem ér rá soha. Sokan vannak körülötte, akiknek meg kell mondania, mit csináljanak, különben nem tudnák. Mint én a barátaimmal. Néha meg kell nekik mondanom, mit lenne a legjobb játszani, mert maguktól nem találnák ki.
- Én is nyaralok most... - beszélek kicsit az orrom alatt, aztán már csak összeszedve magam, bólintok. Majd felhívom őket. Először Brucet, utána anyát és mindenki mást.
De most itt van apa, nekem pedig nagy, elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, amikor kijavítja magát és Charlienak szólít.
- Nem úgy hangzott, mintha pár hétre küldene el - jegyzem meg értetlenül pillantva körül. Most, hogy kimondtam, kezdem érezni, hogy újra hiányozni kezd mindenki.
- Te tudod? - kérdezek vissza azonnal elég nagy hangon. Mintha egy kicsit sem érezném magam sarokba szorítva. De legalább időt nyerek magamnak, hogy kitaláljam, mit feleljek.
Hazudjak? Mondjam, hogy elküldött, mert... Robert és ő nyaralni mennek? Vagy szerette volna, ha láthatom apát, mert azt hiszi, hiányzik, amiért néha kérdezek róla?
- Azért küldött el, mert te meg tudsz védeni. Mert vigyázni tudsz rám - úgy tűnik, eldőlt, mit válaszolok. Végül is, ezzel nem hazudok, nem igaz?
- Azért, mert szerinte olyan vagyok, mint te és ez nem tetszik anyának - teszem hozzá. Eszemben sincs felhozni, hogy mindez azért történt, mert felgyújtottam azt a falevelet. Nem azt kérdezte, mit tettem, mielőtt úgy döntött, elküld.
- Mitől kell megvédened? Milyen vagyok? Persze azt tudom, hogy okos, mint te. Meg azt is, hogy ugyanolyan a szemünk. És makacs. Azt nem tudom, ebben is rád hasonlítok-e. Makacs vagy? - csak úgy jönnek a szavak, egyik követi a másikat, egyre inkább belelendülök.
Megint.
Eltérve a lényegtől. Miért is kezdenék azon gondolkozni meddig lakok majd itt?

Már megint elérte. Elérte, hogy én, akit megátkoztak a koboldok, hogy mindig beszéljek, végül befogjam a szám. Épphogy rápillantok, kissé furcsán hunyorítva a kérdést hallva, de aztán máris a hátam mögé lesek. Ott jön!
De már nincs időm elbújni és amúgy is; apa megvéd. Mindentől. Nem ezt mondta anya? Vagyis tőle is meg kell védenie. Úgyhogy amíg a pénz gazdát cserél, fordítom apa felé a hátam. Kis híja, hogy teljesen nekisimuljak.
Egy részem várja, hogy átöleljen és tényleg megvédjen.
Másik részem inkább tovább rohanna. Nem azt beszéltem meg magammal, hogy talán elfoglalt leszek, amikor neki végül lesz rám ideje?
Úgyhogy amint eltűnik a boszorkány, már lépek is el és fordulok vissza. Szó sincs róla, hogy lesütném a tekintetem, vagy zavarban lennék, csak egy kicsit nem beszélek. Nem bűn az. Sokan még örülnénk is, ha néha egyetlen percre csendben maradnék.
Az viszont már nem tetszik, ahogy hozzám ér. Egyszerűen csak... túl... idegen. Akaratlanul is grimaszolok egyet és fél lépést hátrálok. Tudom, hogy az apám. Mégis, azt könnyebben viselem, amikor Robert bácsi megölel.
- Ap... - kezdenék bele, hogy azonnal kijavítsam. Charlie vagyok! De eszembe jut, amit anya tanított a viselkedésről. A nagyiék elvárják, hogy hercegnő legyek, jól viselkedjek, szépen válaszoljak, ha kérdeznek...
Uuunalmaas.
- Köszönöm a kérdést. Kicsit hosszú volt az út, de kellemes - válaszolom végül, ahogy kihúzom magam és magasra tartott fejjel a szemeibe nézek.
Nagyon kékek. Mint az enyém!
A gondolat után már el is nevetem magam. Mindig is viccesnek tartottam a színészkedést. Mint a színházban az emberek. Megjátsszák, hogy királyok és királynők, közben pedig kint cigarettáznak. Ráadásul attól még büdösek is.
- Hiányoznak a barátaim - teszem hozzá egy pillanatra teljesen elengedve mindent a mondat pedig kicsúszik.
- ...és a nevem Charlie! - szedem össze magam újra, nemcsak szóban, de még toppantok is. Ebből mindenki tudni szokta, hogy komolyan beszélek. Még Lizzy is, pedig ő egy buta liba.
Legalábbis amióta nem a barátnőm.
- Majd megtanulod, apa. Nem szeretem, amikor Charlotte-oznak. Csak a nagyiék szoktak, de nekik nem illik megmondani, hogy nem szeretem. A kiöltözést sem szeretem. Meg azt sem, hogy csendben kell maradni náluk. Te ismered őket? - közel egy szuszra hadarok el mindent. Túl sok mondanivalóm van.

Soha nem volt kérdés, hogy hamar feltalálom magam. Jól van, bevallom, azért nagyon is csendben voltam, amikor a kocsi leparkolt és apa helyett egy ismeretlen néni mosolygott rám a lépcső tetejéről. Nem tetszett. Még ha nem is olyan öreg néni volt... akkor sem akartam, hogy ő legyen a gonosz mostohám.
Kiderült, hogy nem az. Hogy egyszerűen apa nem ért rá itthon lenni. Arra sem ért rá, hogy meglátogasson már sok-sok-nagyon-sok éve. Megőszülök, mire láthatom! Hát mi lesz így belőlem?!
Mégsem haragszok rá. Talán annyira nem is akarom látni. Lehet nekem sem lesz időm rá. Mert épp játszani fogok az udvaron vagy az új hatalmas szobámban. Vagy rárabolok egy telefonra és felhívom Brucet. Esetleg megkérdezem tőle, Lizzy ma is hisztizik-e és azt híreszteli, hogy megátkoztam, mint a koboldok a kis gyerekeket?

•

A kis bőröndöm és a táskám beviszi a néni az új szobámba, de semmi mást nem mutat meg. Végtelen sok csukott ajtó van itt. Mint egy hatalmas kastély... mégsem tudom a titkukat.
Felfedezhetem magamnak? Végigrohanhatok és mindbe benyithatok? Végül is, senki nem mondta eddig, hogy tilos. Ami pedig nem tilos, az szabad.
Úgyhogy igen, ez a terv. De előtte eszembe jut, hogy szomjas vagyok. Meg éhes. És persze süteményt is akarok. Meg csokoládét és egy almát. Anya azt mondja, fontos gyümölcsöt enni, úgyhogy fogok.
- Éhes vagyok - jelentem ki a néni felé fordulva, mire felvonja a szemöldökét. Mi olyan fura ebben?
Nem számít, már sorolom is, mit ennék legszívesebben. A szemeiből tudom, hogy nemet fog mondani az édességre.
- De kimerültem! - mennyivel viccesebb lenne, ha azt mondhatnám, hogy lemerültem. Sokkal jobb szó.
- Hosszú volt az út! Apa megengedné, ha itt lenne! Nem rám fog haragudni, ha mire hazaér, én már aludni fogok, mert nem volt elég erőm ébren maradni - és máris ott a nagy mosoly az arcomon. Jó kislány vagyok, ugye? Nem hazudok, tényleg nem haragudhat rám apa, ha nem bírok majd ébren maradni.
- Engem nem küldhet el innen azért, mert elalszok és nem beszélhet velem! - teszem még hozzá büszkén kihúzva magam, amiért eszembe jutott még ez is.
•

Mire észbe kapok a nagy asztalnál ülök és egymás után tüntetem el a falatokat, míg semmi nem marad csak az almacsutka.
A néni elpakol, én pedig egy pillanat alatt  fent vagyok a lépcsősor tetején, majd eltűnök az ajtók rengetegében.
- Charlotte! - hallom, ahogy utánam szól, de nem állok meg.
- Charlie vagyok! - kiáltom vissza és benyitok az első ajtón. Majd a következőn. A harmadikat már csak belököm magam előtt és berohanok.
Hálószoba. Apa szobája?
- Persze, te buta, ki másé lenne? - morgom magamnak, ahogy végigfut a tekintetem a bútorokon. Éppen közelebb indulnék, amikor meghallom a lépteket.
- Charlotte?
Megrázom a fejem és tovább rohanok, végig a hosszú folyosón, le a lépcsőn.
- Affenébe! - törik mögöttem valami. Megfordulok, de a lábaim továbbra is szedem. Nem kell látnom, hogy kicsit lassabban, de így is tudjak futni. Hátrafelé.
Legalábbis azt hiszem, amíg neki nem ütközöm valaminek. Valakinek.
Fordulok vissza és nagy mosollyal nézek fel rá, mintha csak a tanár kapott volna rajta azon, hogy nem figyelek.
- Én figyeltem. Véletlen volt. De a néni üldöz és el kell bújnom, mielőtt elkapna. Ha utolér a boszorkány, bedob a kondérba és megfőz! Azt nem akarhatod!
Miért is fáradnék olyasmivel, hogy köszönés. Inkább legyen rám büszke, amiért ismerem a "kondér" szót! Nem érdekes a köszönés. Ahogy az sem, hogy jobban megnézzem magamnak.
... apa...?