◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 08, 2015 5:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vincent && tatia
you are my masterpiece
Annyira esetlennek tűnt, hogyha lett volna rá lehetőségem megsajnáltam volna. Ha. Hiszen mit is sajnálnék rajta? Nem vagy szamaritánus, nem azért voltam itt, hogy a lelkét ápoljam, a lejelentkezésemhez szükség volt arra, hogy egy kicsit megtisztítsam az elméjét attól a sok szennytől, ami az idő folyamán rá ragadt és amihez természetesen nekem is közöm volt, de ideiglenesen kijavítottam a hibámat és megengedtem neki, hogy emlékezzen. Felforgathatja az agyában a családi fotóalbumot, emlékezhet a hőn szeretett feleségére, régi életére, a gyerekeikre, értelmet nyerhetnek számára a sötét lyukak. Hálásnak kellene lennie, nem szarkasztikus éllel megtűzdelt szavakkal dobálóznia, amelyekről azt hiszi, hogy megérintik a lelkemet. Nem. Egyáltalán nem. Jólesett látni az összezavarodott tekintetét, de ez már az én személyes defektem volt, szerette nézni a saját pusztításaimat. Mint amikor a piromániás, hiperaktív gyerekek felgyújtják a város határában elterülő nádast és mielőtt elszaladnának csodálkozva nézik a művüket. Végülis mit tehetnék? Ha már megadatott számomra az ajándék, hogy bárkivel kedvemre szórakozhatok, miért ne tennék eleget a vágyaimnak? - Ugyan már, Vincent. – Félrebiccentettem a fejem, kezem a mellkasára csúsztattam és megpaskoltam azt, mintha csitítani akarnám a durcás, óvodás kisfiamat. – Ne legyél ennyire dulifuli. Nem áll jól neked. – Mosolyodtam el halványan, ravasz éllel, hiszen semmi mást nem láttam, minthogy egyre csak forognak és forognak az agytekervényei, próbálja elhelyezni az összes momentumot, ami eddig kimaradt, a szavaimra is figyelni akart és nem tetszett neki, amit hallott. A testbeszéde sajátos volt, szeretett volna a keményfiú szerepében tündökölni, kár, hogy előttem nem tarthatta titokban az igazi gesztusait. Mégis milyen teremtő lennék, ha hagynám így vergődni és végképp visszaadnám neki az emlékeit? - És hogy van a kedves feleséged? Sajnos vele még nem futottam össze, de tudod milyen kicsi ez a város. Bármi megtörténhet. – Vállat vontam és beletúrtam a hajamba, ami nagy hullámokban omlott a vállamra egészen addig, míg a hátamra nem söpörtem. - Ne aggódj, nem kell sokáig azzal a tudattal élned, hogy nem emlékszik rád. – Nyugtattam meg, bár normális ember számára mondataim nem éppen a nyugtató kategóriába estek volna, de tőlem ezzel kell beérnie. Így is több, mint amit bárki másnak nyújtottam eddig. – Miután elmentem nem fogsz semmire sem emlékezni abból, ami kettőnk között elhangzott. Se rám, se arra, hogy én vagyok a teremtőd, sem a feleségedre, semmire. – Néztem komolyan a szemeibe. – Csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, nem sikerült kijátszanod az igézetemet. Vagy hogy egyáltalán használható vagy, ha arra kerül a sor. – Hogy mire? Én magam sem tudtam, de bizonyos időközönként nem ártott ellenőrizni azokat, akiknek köze volt hozzám, ha csak úgy is, hogy nagyjából az én vérem csörgedezett az ereiben. - Szeretnél valami kérdezni, mondani, csinálni, mielőtt az agyad ismét olyan üres lesz, mint egy lufi? – Ajánlottam fel kedves hangnemet magamra erőltetve. – Most jó kedvem van, sok mindenre kapható vagyok azon kívül persze, hogy hagyjam meg az emlékeidet. Az nem fog működni. – Húztam el a számat, mintha kést szorítanának a torkomhoz kényszerítve arra, hogy ismét törlést végezzek rajta.
a hozzászólás Vincentnek készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a who owns my heart című számot hallgattam.
Felhorkantottam a kérdését hallva, igen butaságot kérdeztem, de számos emlék és érzés volt még kusza a számomra, mindezek közül pedig az volt a legzavarosabb, amelyben felfogtam, hogy találkoztam a feleségemmel, itt van a városban, és beszélgettem vele, meghívtam a házamba táplálkozni, nem a nőkből, hanem a férfiakból, mikor fog jönni? A hétvégén, állítólag megejti az első evészetét nálam, addigra a fazont is fel kell hívnom, hogy jöjjön ide. Egy pillanatra harag lobbant bennem, hogy miért azt a szőke mitugrászt választotta, ám amilyen hamar jött, úgy el is múlt, valakiből kell táplálkoznia. Megadón emeltem fel a kezemet és rántottam aprót a vállaimon a sellős kérdést hallva. - Nem hiszem, hogy valaha át is kellett élned néhány pillanat alatt, a tengernyi emléked vissza áramlását a fejedbe. - mordultam sértetten, a gúnyolódását hallva. Ez voltam én, vissza mertem szólni neki mindig is, nem kellett azért félteni, tiszteltem persze, de nem voltam senkinek sem a lábtörlője, sosem. Hasonmás, igen, erről már hallottam a hétszáz évem alatt, velük indult minden, két hasonmással, noha én nem tudtam, hogy hogyan néznek ki, és kik ők, de ezek szerint a teremtőmre hasonlít az összes. Kicsit valóban tudálékoskodó a lány, és emberi, de fiatal, ezt szerettem egyes utódaimban, hogy egy ideig még emberiek voltak,és vagy sikerült megőrizniük magukban ezt, azt… de egyébként alig változtak valamit. S megkapom a következő kényes kérdést… a nejem. Chelsea. Nem gyengülhetek el, nem inoghatok meg, hazudnom kell, tudom, hogy ha sokáig maradok itt kint, akkor ismét elveszi az emlékeimet, róla is, s újra nem fogom tudni, hogy ki ő, s mit keres nálam, illetve azt igen, enni jön majd… Kihúzom magam, kiegyenesedem és bár apró Tatia, hozzám képest, nem igen találkoztam még közel velem egy magas nőkkel, bár a modernebb korban ez már egyre gyakoribb. Most hogy jobban megnézem, minden hasonmás ugyan úgy fest, Elena vonásai lágyabbak, azt hiszem ezért kedvelem jobban, ezért is szimpatikusabb, nincs benne ennyi rosszindulat, mint a teremtőmben, ezt azon néhány óra alatt sikerült leszűrnöm, amikor fotózhattam. Mi másért kérdezné, ha nem tudna róla, hogy találkoztunk? Tudtam, hogy mindig egy lépéssel előttem járt, noha igyekeztem elébe menni időnként én is, és megérteni egy-egy lépését. Az igazat megvallva időnként hiányoztak azok a középkori idők, amikor tényleg beadhattuk az embereknek, hogy valami erdő réme garázdálkodik a falvak környékén, holott mi magunk voltunk azok akik garázdálkodtunk. Nagyon nem akartam eleget tenni a kimondatlanul a levegőben lappangó sugallatnak, végül bólintottam. De nem szólaltam meg, szerinte legyengített a feleségem ,szerintem erősebbé tett, nézőpont kérdése. Nem fogok behátrálni a házamba, viselem a következményeit, és nem fogom hagyni, hogy olyan könnyen elvegye tőlem ismét az emlékeimet. Ezt ebben a pillanatban döntöttem el. Hogy szótlan lettem? Eddig sem voltam korábban sem voltam túl beszédes, nem a fecsegésemről híresűltem el, egyszerűen csak óvatos voltam. Tudott akkor mindenről Tatia, a kis Vörös lányról is valószínűleg, aki rendbe fogja tenni a gépeimet. Akit megkedveltem, számomra érthető okokból, hiszen annyi életkedv van benne, amivel az én életkedvemet is újra beindította, nem voltam annyira befásult, a kedvem is jobb volt, többet mosolyogtam, és mindezt egy lánykának köszönhetem, aki hasonlít az egyik gyermekemre. Sosem értettem, hogy miért baj az, hogy vámpírként ragaszkodom bizonyos érzéseimhez?Nem gyengeség, ezek által leszek az aki azelőtt is voltam, a megbízható lojális alak, aki hű azokhoz, akik úgy bánnak velem, ahogy elvárom és ahogy ők is megérdemlik. - Találkoztam vele is. - fűztem hozzá végül némi idő elteltével verbálisan is.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Kedd Jún. 23, 2015 8:28 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
vincent && tatia
you are my masterpiece
Nem várhattam el tőle, hogy csupán bólintson egyet, ezzel együtt pedig szó nélkül eméssze meg mindazt, amit az elmúlt másodpercekben engedtem visszaáramlani a fejébe. Mégis szerettem volna, ha teljesül az a kívánságom, hogy egyszer, csak egyszer valaki legyen ezen a bolygón, aki nem kérdezősködik, nem kutatja a miérteket, nem érdeklik válaszok, hanem megelégszik azzal, hogy megcsináltam a balhémat, amibe belekeveredett és kész. Nem akartam kiskutyákat, vak követőket, de néha jólesett volna a feltétlen bizalom annak ellenére, hogy ennek az erénynek az egy lapon emlegetése velem eleve sértő volt a szóra és rám is. Vincent különleges. Több, mint egy szép arc, egy kidolgozott test, helyén van az esze… és sajnos a szíve is. Érzelmes, gondolkodó, a legnagyobb problémája pedig az, hogy képes a szeretetre. Ugyan a villája pazar, nők veszik körül a nap huszonnégy órájában, elég volt egyetlen pillanat ahhoz, hogy a szeme megteljen könnyel. Emlékezett. A családjára, a feleségére, mindenre, amije volt és ha rajtam múlik, akkor nem lesz. Ilyen állapotban soha nem venném hasznát, nem ezért ajándékoztam meg az örökléttel. Szinte láttam, hogy forognak az agytekervényei, keresi a szavakat, kérdéseket fogalmaz meg, mély levegőt véve készültem fel ezeknek áradatára. Nem a megválaszolásukra, csupán az elviselésükre. A válaszadogatós kedvem nem ebben a nadrágzsebemben hordom, el kell viselnie, hogy a szeszélyes teremtője áll vele szemben, hogy záros határidőn belül újra elfelejthessen az összes kóccal együtt, amit a fejébe operáltam a tisztánlátás érdekében. Felvontam a szemöldökömet a kérdésére. – Féltékeny? Erőltesd meg kicsit jobban magad… úgy ismersz, mint aki féltékeny szokott lenni? – Bizonyos esetekben, de erről szó sem volt. Soha nem néztem Vincent-re úgy, mint akivel akár egyetlen percet is eltöltenék gyengédebb érzelmek társaságában. Akkoriban még volt eszem és nem kellett senki, aki pótolhatná az állítólag szívemben tátongó hatalmas űrt, színessé változtathatna a fekete, megkövesedett részeit. – És te még mindig hiszel a sellőkben? Könyörgöm, több, mint 700 év telt el. – Felsóhajtottam. Mit tehetne? Kreatív akartam lenni, ezért használtam mitológiai alakokat. Így sült el, hatalmas piros pont nekem. Hallgatva szavait, hogy mit keres itt, mit csinál, apró mosolyra húztam a számat. Fotóstúdió? Milyen emberi. Mi lett manapság a vámpírokkal, hogy egyre inkább beszivárognak a halandók életébe? Senki sem tudja értékelni, hogy különbnek lettünk teremtve, szükségük van az alábbvalók elfogadására és a társadalom megbecsülésére? A kis maffiaüzlete ugyan nem erről tett tanúbizonyságot, ami kissé megnyugtatott, viszont felmerült bennem a kérdés, hogy mennyire kell kicsinek lennie a világnak ahhoz, hogy minden egyes személy, akivel beszélgetésbe keveredek vagy közöm van hozzá találkozik a drága hasonmásommal, aki ezek szerint mindenhol ott van. Pedig az ember lánya azt hinné, hogy a főiskoláról nem lógna meg. - Ő nem a testvérem, előbb tépném ki egyenként a hajszálaimat, minthogy ilyen közöm legyen hozzá. A hasonmásom. – Teljesen mindegy, ha vállvonva ezt is a tudtára adom. - Ez az egyik leghosszabb történet a világon, úgyhogy ha nem akarod elállni a lábaidat, bele sem kezdek. Legyen elég ennyi, hogy utálom, éppen azért, mert túlságosan emberi, de ettől függetlenül azt hiszi, hogy mindent tud. – Megforgattam a szemeimet. Elena említése a szebb napjaimon is szögként hatolt át a fejemen és nem azért jöttem, hogy róla trécseljek. Bármiről, csak róla ne. - Itt élek már egy jó ideje és nem tervezem, hogy elköltöznék. Gondoltam rá, de mi lenne a várossal, ha itt hagynám? – Költői kérdés, mosolyom szarkasztikus élt vett fel, amikor újra rá emeltem a tekintetemet. – Te meddig maradsz? Találkoztál már valaki mással is a hercegnőn kívül? Mondjuk… a nejeddel? – Kérdeztem rá egyenesen. Tudtam, hogy a barna hajú nő is a városban van, talán ezt hívják a szerelmesek közötti mindent áthidaló kapocsnak. Szégyen.
a hozzászólás Vincentnek készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a who owns my heart című számot hallgattam.
Furcsa volt ez a kettősség, egyszerre akartam rá haragudni és tombolni, mint egy gyerek akit évekre zártak be a sarokba és küldték büntetésbe és egyszerre lepődtem meg azon…attól, hogy milyen törődő mozdulattal törölte le az arcomról a könnyemet. El kellett engednie, menni akartam, csak pár lépés távolságot akartam, elengedett, a tarkómhoz nyúltam mindkét kezemmel és kicsit belemarkoltam a rövid tincseim közé, kiegyenesedtem, és vettem egy nagy levegőt, ez… sok volt. Legszívesebben bementem volna a házba, oda úgy sem jöhet utánam, és leültem volna az egyik fotelbe, aztán… Hagytam volna, hogy eltelítsenek az emlékeim, szép lassan, mind egytől egyik, Winchelse homokos, köves partjai, a reggelek ahogy a hűvös tengeri szél az arcomba vág, a sirályok megszokott sivítása, a tenger moraja, a kikötő élete, mind-mind hagytam volna hogy újra átjárjon, mert már a hézagok közt láttam, a teljességet, ahogy a fogadóba körbe legyeskednek Chelsea nővérei, de nekem ő kell, az a lány, amelyik a lépcsőre ülve figyelt minden egyes alkalommal, ő amikor kirohant végre idősebben a kikötőbe és hozta az uzsonnámat amit ő készített, az első pár alkalommal, még ha nem is volt olyan nagyszerű, de megettem, megettem, mert tőle kaptam és ez mindennél többet jelentett nekem. Megvonaglott az arcom az emlékek áradatától, és lehajtottam a fejemet. Hangosan fújtam ki a levegőt, mint a leeresztett lufi, úgy robbant ki a tüdőmből a levegő. - Tatia… - ízlelgettem a nevet, majd lassan szinte céltalanul téblábolva indultam el a garázs felé vissza. Tehát, szláv? Minden bizonnyal, vagy orosz... nem tudtam eldönteni, egyelőre csak az volt a lényeges, hogy itt van, és nem tudom mit szeretne tőlem, ki kellene derítenem, vagy az emlékeimmel bezárkózni a házamba, de nem ez a fajta kandalló előtt ücsörgő típus voltam sosem. - Sokkal jobban illik hozzád ez a név. Sosem mondtad el, hogy mi célod velem, s miért változtattál át, olyankor mindig elterelted evésre a témát, fiatal voltam, és éhes… te pedig élvezted ahogy kivetkőzöm magamból. Később azt is, ahogy ő is együtt evett velünk, de… mi változott, miért? - igen, miért tette velem ezt, miért vette el az emlékeimet. - Féltékeny voltál Chelsea-re? - még nem tudtam kihámozni az érzéseimet, a gondolataimat a megannyi emlék közül, túl zavaros volt minden. -Az, hogy sellők mentettek meg a vízbe fúlástól ,és tartottak életben hónapokig, az is hazugság volt ugye? - torpantam meg nem mentem még be a házba, a garázsomba. Tudni akartam minden részletet. Miután túl voltam az első sokkon, felfogtam, hogy ő is kérdezett tőlem ezt azt. - Pihenni jöttem, váltani időnként muszáj, bár jobb lett volna tenger mellé költöznöm, de nem árt a változatosság. Fotó Stúdiót vezetek, de közben a vámpírok elitjének szolgáltatok verbéna mentes, egészséges vér forrást, hasonló lányokból, mint akik odabent várnak rám, vagy fiúkból. Míg meg nem unom, addig fotózgatok, aztán új hobbi után nézek. - emeltem fel az egyik szemöldökömet, s rántottam aprót a vállamon. Vacilláltam, hogy behívjam-e Tatiát a házamba, végül is tettleg sosem ártott nekem, csak… az emlékeimet vette el tőlem. Tudtam, hogy az értékeimben nem fog kárt tenni, és bár ételeknek tekintette az embereket, tudtam, legalábbis reméltem, hogy nem fog felesleges munkát csinálni nekem azzal, hogy eljön ide, meglátogat és végig öli a nőket a házamban. - Képzeld… találkoztam C… a csinos testvéreddel is ezek szerint. - nem akartam elmondani neki, hogy itt van a feleségem. Még elvenné tőlem ismét az emlékeimet. - Elenának hívják, bár… furcsa, mert nem lehet a testvéred, hiszen közel ezer éves vagy, ő pedig fiatal, pár éve változott át, nincs olyan rég köztünk, még nagyon emberi. - furcsa volt Tatia közelében lennem, egyszerre volt megnyugtató ugyanakkor felkavaró, majdnem mintha az anyám is és a mentorom is lett volna egyszerre. Emlékszem hogy mekkora türelemmel tanítgatott arra, hogy ne tépjem ki az áldozataim nyakát, csak óvatosan szívjak, és közben figyeljek a testemre is, furcsa volt, sosem gondoltam volna, hogy a vérivás okozhat gyönyört is, magamon éreztem a jeleit, ezért is voltam mohó, minden egyes alkalommal amikor kaptam tőle az vért. Nem tudtam könnyen megszokni, hogy külön is lehet választani az érzéseket evés közben, szerettem enni amíg éltem, mert mindig finomakat főztek anyámék, és a feleségem is tökéletesre fejlesztette a tudományát, de… a vér ivása más volt, volt egy holt pontom is amikor meg akartam tagadni őket, Tatia hagyta hogy a saját káromon tapasztaljam meg az éhezést is. Utána még mohóbb voltam és nem figyeltem az áldozataimra, ezért mindig ügyelnem kellett a helyes táplálkozásra. Később pedig közeli városokba mentünk, hogy mégse a saját városunkat kezdjük ritkítani. Türelmes tanár volt mindig is, azokkal akiket kedvelt azt hiszem, mindig is különlegesen bánt. - Hosszú látogatást terveztél, vagy villám lesz? - - tényleg érdekelte, hogy mi lett velem az idők folyamán, nem tudtam eldönteni.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 28, 2015 4:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vincent && tatia
you are my masterpiece
Nincs jobb érzés annál, amikor a másik szemeiben látod a megvilágosodást. Másodpercről másodpercre, percről percre lett tisztább a tudata, az én mosolyom ezzel egyenes arányosságba szélesedett ki és vált elégedettebbé, ravaszabbá, saját magamhoz valóvá. Értelme nem volt ugyan, hogy röpke időre ismét megengedjem neki az emlékei, a régi élete után való kapálódzást, nekem mégis jólesett, hogy nem egy olyan férfival kell beszélgetnem, aki a világáról sem tud. Legalábbis arról a világról nem, aminek én is része voltam és igazából én kreáltam... ahogy azt is, amiben minden egyes nap élt, akárhogy is nézzük. A hatalmas ház, a kocsik, a nappaliban és a medence környékén császkáló nők mind az én ajándékaim voltak számára ha nem is közvetlenül, de nekem köszönhette őket. Mi várt volna rá, ha hagyom hogy meghaljon vagy egy feleség melletti, gyerekekkel körbeölelt létezést hagyok neki? Ismerve őt soha nem lépte volna át magától a határait, humanitárius emberszeretetem pedig mindig is végtelen volt, természetes, hogy csakis jót akartam neki. Szemei megteltek könnyel, akárhogy is próbálta elrejteni előlem az enyhe fátyolréteget, a kigördülő cseppeket letöröltem az ujjbegyemmel. Mostanában kezdtem megérteni, hogy az agyakkal való szórakozás annak nem éppen jó móka, aki elszenvedi, hiszen megvolt rá az esély, hogy engem is ugyanúgy manipuláltak, mint én a legtöbb velem szembe sétáló egyént, de soha nem fogok kinőni abból a szokásomból, hogy élvezkedjek a kétségbeeséseken, az értetlenségen és az emlékek áradatán. Mérget vettem volna rá, hogy minden egyes emlékképpel közelebb kerültünk ahhoz a kitágult tudathoz, amit záros határidőn belül ismét be fogok szűkíteni, szinte filmként jelent meg előttem az, amit elvettem tőle. A lány, akit úgy szeretett, a gyermekek, a közös élet, a halandó lét, még az én személyem is. Arra viszont én magam is szüntelenül keresem a választ most is, miért éppen azt a borzalmas nevet választottam magamnak, hogy Himena. - Nem. Az igazi nevem Tatia. - Jelentettem ki. Kezemet elhúztam az arcától, hátrébb léptem egy lépéssel, így emeltem rá ismét a tekintetemet. - Csak látogatóba jöttem. Hallottam, hogy a városban vagy és rossz szokás, de nem tudom megállni, hogy ne látogassam meg azokat a drágáimat, akik ide látogatnak. - Lazán vontam egyet a vállamon. Nincs itt semmiféle hátsó szándék, a túlmagyarázás sem volt a kenyerem, ennyire már ő is ismerhetett volna. Ha akartam valamit, akkor nem így kezdtem neki egy beszélgetésnek, hanem észrevette volna, hogy nem baráti csevej miatt jöttem. - Mesélj. - Szólaltam meg újra, miután körbehordoztam a tekintetemet a garázson, amiben álldogáltunk. Egy átlagos embernek a lakása elférne benne, de aki megteheti miért ne adjon magára? - Miért jöttél, meddig leszel, a szokásos kérdések. Nem vallatóbizottság vagyok, csak szimplán kíváncsi. - Mosoly csúszott az ajkaimra. Vajon mikor fog lecsúszni ez az elemi erejű meglepődés a képéről?
a hozzászólás Vincentnek készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a who owns my heart című számot hallgattam.
Cseppet sem hasonlított Elenára ez a nő, nem tudtam mást mondani, nő, mert… nem úgy görbult az ajka, a szemei sokkal macskásabbak voltak, mint egy valódi ragadozó, addig Elena egy törékeny, hebehurgya fiatal lány volt, akit nemrég változtathattak át, az előttem álló pedig, sok dolgot megélt már. Rengeteg mindent, kihívó volt, alacsony, ami egyébként az esetem volt mindig is, még akkor is ha épp magas sarkúban ácsorgott előttem, de valahogy hozzá tartozott, a része volt éreztem. Ez a nő, egyáltalán nem Elena volt, és… a hangleejtése is más volt, ha jobban megfigyeltem, hiába a mai szavak, valami csengett a háttérben. A következő pillanatban tudatosult bennem az, hogy valóban egy nálamnál idősebb vámpírról van szó, amikor elém rebbent. Óvatos voltam, el akartam húzni a fejemet, de lágyan tartott az érintése puha volt, a kezem az ő kézfejére siklott, a csuklóit fogtam, de nem erővel, egyelőre és nem is tudtam volna bántani, csak… Éreztem,hogy nem tudok moccanni, egy pillanatra elfogott a rémület, hogy megfognak igézni, hiszen ha nálam idősebb, valóban megvolt hozzá az ereje. De, ehelyett teljesen más történt. A homlokomat ráncoltam, majd egyre hevesebben vettem a levegőt. A térdeim megrogytak, a neve sok mindent idézett fel bennem, meg kellett kapaszkodjak a kezében, amelyeket megfogtam…: Több száz évvel ezelőtt álltunk hasonlóan egymással szemben, és veszekedtünk, hogy állítólag gyengévé tesz engem az asszonyom, holott, általa voltam erősebb, neki köszönhetően,hogy velem maradt, hogy nem láttam azt, hogy hogyan öregszik meg, ahogyan néhány gyermekem, melyek halálába mindig meghaltam én is, és megsemmisültem egy kissé. Nem gyengeség volt ez, ettől voltam emberibb. Ettől nem felejtettem el azt, hogy honnan jöttem. Az egyik fiam temetése után, robbant ki a vita, állítólag nem voltam alkalmas a feladatra, hogy helyt álljak Himena mellett. Hagyott minket együtt élni, mert elszórakoztattuk. De milyen áron? Néhány könnycsepp indult meg a szemem sarkából, fájt minden, ahogy elkezdtem emlékezni, a hajótörésemre, aztán arra, hogy mit tett velem, bár ez még mindig homályos volt, talán újabb bűvölés akadályába ütköztem. A feleségem, Chelsea Mary…Mary Aldridge! Összeszorítottam az állkapcsomat. A feleségemet én változtattam át, egy szeretkezésünk után, miután ivott belőlem, törtem el a nyakát, moccanni sem mertem mellőle, aggodalmasan feküdtem mellette a takaróinkba bugyolálva, és vártam, hogy felébredjen, és végül azt a hatalmas boldogságot! Örültem, hogy… él, hogy újra él. De, elvette mindezt tőlem Himena, pár évtizeddel később. Fuldokolva hördültem fel, de tartottam magam, nagy volt a nyomás, és szerintem az agyam is szelektált, ennyi mindent nem tudtam volna feldolgozni hirtelen, számos érzelem futott át az arcomon, harag, gyűlölet, félelem, vágy, rajongás, döbbenet. Sajnos, nagyon jól tudja a teremtőm, hogy mindezek ellenére sem volnék képes bántani, mert tartozom neki az életemmel, és egyébként sem bántok nőket, főleg olyanokat akikhez ismertség köt. A szemeim átlátszó fátyolban úsztak, visszanyeltem a könnyeimet, bár így is elszabadult néhány. Fájt a veszteség, az újra felismerés, hogy a napokban találkoztam a feleségemmel, találkoztam vele! Itt van a városban! Nem mondhatom el Tatiának, mert a végén még elveszi tőlem ezeket az emlékeket ismét! Halkan ziháltam és kiegyenesedtem, most kezdtem el csak szorítani a kezeit, ennyit megtehettem, ennyit meg is fogok tenni. - Mit…mit akarsz tőlem?! - nem lehet véletlen hogy most keresett fel, amikor a feleségem ismét itt van a városban. Most már határozottan láttam a kontrasztokat, semmi köze Himenának Elenához. - Ez volt az igazi neved, Himena? - én is a leghülyébb kérdést tudom feltenni, szent igaz. De most komolyan, hívjam meg egy angol teázgatásra? Mindig, ha olvastam a naplóimat, a Himenán átsiklott a tekintetem és sosem ugrott be róla semmi sem, talán, ezt is ő tervezte meg így, hogy csak akkor emlékezhetek, ha ő mondja nekem a nevét. Mindig is okos volt az én teremtőm. Bár, sokszor magam sem értettem a céljait, a törekvéseit, hogy miért teszi ezt velem, vagy épp azt, de megbíztam benne, azt hiszem addig a pillanatig, míg el nem vette tőlem a múltamat.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Május 20, 2015 9:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vincent && tatia
you are my masterpiece
Azt hittem a hajam égnek áll, ahogy meghallottam a hangját és az azzal karöltve a száján kimondott első szót: Elena. Tényleg? Komolyan? Hányszor fogom még valakivel, akárkivel eljátszani ezt a már halálosan unalmas történetet, ami halhatatlan létemre záros határidőn belül képes lesz a sírba vinni? Nem hasonlítunk. Semmiben. Külsőre igen, de ha egymás mellé állítanának minket nagy összegben mernék fogadni, hogy észrevehető lenne a különbség, mivel a meleg bociszemek, a fül mögé tűrt vagy felfogott haj, az ennivaló mosoly nem az én pályám. Jobban szeretem, ha a szemeimben jeges csillogás bújik meg, nem félek a lábaimat tűsarkúba bujtatni és hajlamos vagyok engedni az impulzusaimnak, míg a hasonmásom ahogy megismertem sokkal inkább a száját elhúzva kedvesen somolyog akkor is, ha valami nem tetszik neki. Utálom, ha összehasonlítanak minket... akármennyit fog élni, soha nem fogja ugyanazt az életutat bejárni, mint én. És nem is kell neki, élje a saját világát, legyen a saját hibái játékmestere, tanuljon az önnön hibáiból, csapja be magát, nem érdekel. Csak ne hasonlítsanak minket össze folyamatosan. - Az én páromat aztán hívhatod, valószínűleg nem fogja felvenni a telefont. - A mosolyom semmit mondó volt. Nem emlékszik rám, az igézés tartotta a hatását, nem kellett megújítanom, hiszen biztos voltam benne, hogyha az emlékei épek lennének, akkor megismerne. Nagy nyomot hagytam benne. Megmentettem az életét, tartozik nekem, méghozzá nem kevesebbel, mint az örökkévalósággal. Hogy ezt pontosan mikor fogom behajtani, nem tudom... nem is akarom, nincs szükségem rá, de egy spontán ellenőrzés mindig jól jött. Kontrollmániás vagyok, szeretem, ha a kezemben összpontosulnak a dolgaim, arra nem vagyok lusta, hogy utánajárjak az életem szeleteinek. Vicent az egyik remekművem volt... csak rá kell pillantani, nem gyakran találhat az ember lánya égbőlpottyanás szerűen hozzá hasonló felépítésű férfiakat, akik tűzbe mennének értem. Oldalra pillantva egy nő tűnt fel a helyszínen, rögtön el is lett vezényelve, de a mosolyom ebben a pillanatban váltott őszintén dicsérővé. Tudta, hogy kell élni, minden lehetőséget és előnyt kihasznált. Látva a házat és a valószínűsíthető háremet a nappaliban átjárt egy régen érzett érzés: az elégedettségé. - Ha már így ketten maradtunk... - Nem voltam rest áthidalni a kettőnk között lévő távolságot és annak ellenére, hogy nem voltam alacsony nő és a cipőm sarka is dobott rajta pár centit, igazán meg kellett nyújtanom a nyakam, hogy a kezeimet az arcára helyezve a szemeibe nézzek, mielőtt még akármit is reagálhatott volna. - Én vagyok az. - Szinte éreztem, ahogy a pupilláim kitágultak, miközben elkezdtem bontani az évek óta fennálló igézésemet. Érdekesebb úgy kommunikálni vele, hogy tudja ki vagyok. - Himena. - Ejtettem ki a nevet, amelyen ő ismert. Egyelőre elég volt ennyi az igazságfaktor növeléséből, nem terveztem meghagyni sem a tudást, amit egy másodperc alatt adtam vissza neki. Ugyanúgy el fogom venni az emlékeit, ahogy eddig tettem.
a hozzászólás Vincentnek készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a who owns my heart című számot hallgattam.
A tarkómon is égnek állt a szőr, vámpír volt az illető, ezt valahogy a zsigereimben éreztem, így már nem bíbelődtem annyit a szemüvegemmel amit kerestem. Nyugodt voltam, mert tudtam,hogy bárki legyen is az a valaki, nem tud bejönni a házba, hiszen az az egyik halandóm nevén van. Leállítottam az autót és kiszálltam belőle, de előtte még rá emeltem a pillantásomat, sajnos a szemembe sütött a nap, így hunyorogva csuktam le, majd pislogtam párat. Nem értettem a megszólítást sem, hasonlított a hangja Elenáéra… de… ő vele sosem jutottam el eddig a megszólításig, mert, a lányom lehetne, kettő épp a pasijának akart ajándék fotókat csinálni akkor, amikor bent volt nálam. Valami nem stimmelt, kiléptem az garázs kapun, és végig pillantottam a nőn, aki velem szemen állt. - Elena? - jegyeztem meg szárazon. Idősebb, de attól még nem kell behúznom fülemet farkamat, és úgy viselkedek mint egy meghunyászkodott kölyökkutya a nagyobb falat láttán. - Mi járatban? - kíváncsiskodtam. Tudtommal, nem adtam meg neki a címemet, de mivel ő itteni lakos, és ez a város kicsi, valószínűleg hamar szárnyra kélt a pletyka a drága, dús gazdag fotós fazonról, aki a város határain kívüli birtokok egyikén lakik. - Ne haragudj,de nem emlékszem egyáltalán arra, hogy megadtam volna a címemet… - ismét végig pillantottam az előttem állón, talán a magas sarkú volt az ami megzavart, és… a kissé dölyfösebb kivagyok én, ha nem kiállás is feltűnt. Kíváncsi voltam, ugyanakkor óvatos. A szemüvegem a pólóm v kivágásában pihent, tartottam azt a bizonyos három lépés távolságot, de még innen is magasabb voltam nála, ahogy a fotózáson is. - Ha pedig a fénykép albumért jöttél, még nincs kész,mondtam,hogy hívni foglak. Tudom,hogy ti, fiatalok mindig is türelmetlenkedtek,de, ha igazán meg akarod lepni a párodat, akkor várj a hívásomra. - hányszor is próbáltam finoman célozni arra, hogy menjen el, semmi keresnivalója itt, hívatlanul, úgy, hogy nem beszéltük meg? Tényleg nem szerettem a váratlan vámpír vendégeket, mindig csak bajt okoztak, vagy a lányaimat ritkították meg, vagy pedig néhány berendezési tárgyam vagy ablakom bántani, mielőtt még közbe tudtam volna avatkozni. - Vagy, van esetleg valami más problémád, amiben segítségre számítasz tőlem? - ez voltam én, végletekig udvarias, és a barokk körmondatok ellenére,mindig lényegre törőn beszélgettem a partnereimmel. A szemembe tűzött a nap, így felvettem a napszemüvegemet, szerettem ezt találmány, főleg a mai divatot, és még a nagyobb lencsések is jól álltak, amik eltakarták az éhséget, ha épp elkalandoztam volna néhány pillanatra, a gondolataim között, a parkban ücsörögve. Ugyan erősen kételkedtem abban,hogy ilyen rövid ismertség után bármi segítséget tudnék neki nyújtani. Összevesztek a párjával? Nem az én dolgom, de tényleg, szerettem a szerelmi háborúzásokból kivonulni, és pártatlan maradni, főleg ha nem ismertem a dolgok hátterét, egyáltalán. Kíváncsivá tett Elena a megjelenésével,és a szemüvegem pereme fölött időnként rá is pillantottam,végül előkaptam egy ruha zsebkendőt, igen… nálam papír anyagút sosem lehetett találni, ebből a szempontból régimódi voltam, és költségtakarékos,a házban inkább újrahasznosított dolgok voltak, környezet kímélő tisztító szerek, erre ügyeltem, mert láttam,hogy hova tart a világ,és ha már egyetlen fa sem lesz, még azelőtt megkarózom magamat, nehogy lássam, hogy az emberiség hogy pusztítja el magát. Voltak a jelenkornak előnyei, de a modernizációval kezdték tönkretenni leginkább a földet, így türelmesen vártam Elenára, hogy válaszoljon a kérdéseimre, miközben a szemüvegemet tisztogattam, és a garázs bejárat aszfaltján várakoztam a reggeli napfényben, korán volt még, hiszen délután a hűvösebb időben szerettek volna a lányok bulizni, addig előmelegítés a házban… bikinikben, vagy monikiniben, ha azt vesszük,Hugh Haffner, tőlem kapta az ihletet a háremre, ó, találkoztunk, és tudta is az öreg, hogy ki vagyok, de nem akarta elárulni senkinek sem, viszont, a háremét illetően megihlettem, azt hiszem, én viszont leszoktam a hálóköntösben való járkálásról, mázli. Egyébként sem kellett szégyenkeznem, még emberi életemben sikerült egy olyan alakot felvennem, ami a kor haladtával is az előnyömre vált. Bár csinos volt Elena is, de nem volt az esetem, túl kerek az arca, és nincs mit fogni rajta, meg… a gyerekem lehetne, és akinél az első benyomás után ezt érzem, azzal úgy is fogok bánni, lásd az óvatos udvariaskodást, meg…ha nem nő lenne, már rég elküldtem volna a birtokomról.Hallottam, hogy Ruby közeledik, ő volt okosabb a csapatban, gondolom nem hallotta elmenni az autót… - Ruby! Menj vissza a konyhába,és szólj a többieknek, hogy mehettek úszni.- emeltem meg a hangomat, igen, a házban volt egy medence, úszást terveztek, és ennek csak örülni tudtam, sosem volt olyán házam, hogy ne lett volna benne legalább egy úszómedence, a pincében. Hallottam, hogy a magas modell vissza kopog a házba, valószínűleg megérezte a hangomban csengő figyelmeztetést, ő volt az, aki afféle rangidős nőként volt jelen, talán az állandó volt a nők közt, akit nem cseréltem le eddig, egyszer sem.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 02, 2015 3:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
vincent && tatia
you are my masterpiece
Létezik, hogy ennyi idő után is valami új élmény ér? Ostoba gondolat, hát persze, hogy van ilyen. Hosszú életem során bele is őrültem volna, hogyha nem jön legalább néha egy-egy újdonság, hír, valami, ami aha-élményeket okoz és eléri, hogy foglalkozzak vele. A nyugdíjasklub nem az én műfajom, vámpírként és a fiatal lány kinézetemmel nem is engednének be, az emberekkel mostanság amúgy sem szerettem kezdeni. A közeg, amiben elvegyülhettem volna a gimnazistáké, a főiskolásoké vagy a dolgozó fiatal felnőtteké volt, viszont már mindegyikbe belekóstoltam. Voltam pomponlány, vettem részt szalagavatókon, de a tizedik már rendkívül unalmasnak bizonyult. Rengeteg tudást gyömöszöltem bele a fejembe, még az atomfizika sem hagyott hidegen, megszámlálhatatlan nyelven beszélek és arra is adódott példa, hogy szociálisan érzékenyebb pillanataimban munkahelyem volt, ahová nyolctól négyig bejártam, hogy eltöltsem az időmet. Mindegyik kontinensen megfordultam már többször is, aztán visszatértem arra a helyre, ahol egy új élet kezdődött el számomra. Az, amit most élek. Mégsem gondoltam volna, hogy az átváltoztatottaim közül valaki a kisvárosi létformát fogja választani. Ott volt Kenzi és Mila, a szőke kislányra szükségem volt, azért jött ide, míg a legjobb barátnőmnek elrendezetlen ügyei voltak, amelyeket valószínűleg már befejezett, mert színét sem látom Mystic Falls-ban jó ideje. De Vincent? Ha nem tudtam volna, hogy benne van a potenciál a túlélésre és a felvirágozásra, azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán megéri a száz évet. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sorsára hagytam és felé sem pislogtam... mégis mi másért változtattam volna át egy ereje teljében lévő, életigenlő fiatalembert, ha nem azért, mert szükségem volt rá? És bármelyik pillanatban lehet is. A világ minden táján elszórva voltak olyanok, akik ha rám néznének fogalmuk sem lenne, hogy ki vagyok, ám elég mindössze mélyen a szemükbe nézve pár szót motyogni és rögtön rájönnek: nem kevesebbel, mint az életükkel tartoznak nekem és nem vagyok szívbajos behajtani a tartozásomat, ha nem szeretnének segédkezni nekem. A mai csupán rutinlátogatás volt, egyfajta vizit. A fedősztorik kitalálásában jó voltam, de arra nem tudtam választ adni magamnak sem, hogy most mivel állok elő, ami értelmet nyerhetne ebben a közegben. Nem volt kedvem gondolkozni, úgy döntöttem, hogy nyíltan fogok elcsevegni egyik kedvenc drágaságommal, aztán kézen fogom igézési képességemet, hogy ismét üres legyen az agya, már ami engem illet. Mostanság kezdek eltekinteni a felesleges köröktől annak ellenére, hogy a játszadozást éppen annyira szeretem, mint régen. - Helló, kedves. - A vámpírhallás kapóra jött, bár emberi fül is meghallotta volna a kocsija motorjának zúgását, ami a garázsból jött. Az ajtó nyitva, a férfi éppen a kesztyűtartóban kutatott, én pedig vártam, hogy rám emelje azokat a vakítóan kék íriszeket. Azokat a szemeket bárhol, bármikor felismerném.
a hozzászólás Vincentnek készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a who owns my heart című számot hallgattam. Megérkeztem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Ápr. 29, 2015 12:29 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Tatia & Vincent
Hétvége volt, rám fért a pihenés, a mai napom szabad volt, nem mára beszéltem meg azzal a hölggyel, Maryvel, hogy enni jön, így be szállhatok délután az egyik oldtimer autómba és hajthatok az országutakon, sebességkorlátozás ugyan! Már rég nem érdekeltek az ilyesféle dolgok, ráadásul az autók iránt már akkor érdeklődtem, amikor megérkezett az első automobil. Szenzációs volt, akkor mondjuk még nem rajongtam annyira értük. Zajosak voltak, büdösek és pöffeszkedőek, ma pedig, szinte elvárásnak számít, hogy legyen valakinek autója. Én pedig… gyűjtővé váltam, de csak az igazán érdekes darabok érdekelnek. Meg kellett tanulnom együtt élni az emberekkel, ha nem akartam feltűnést kelteni. Szerintem, sikerült. Megvolt a szokásos reggelizésem az egyik lány fürdőjében. Szerettem ezt a házat, mert rajtam kívül nem léphetett vámpír be a falakon belülre, a birtok az más kérdés volt, ott bárki szabadon járhatott kelhetett a kertben, de ezt a részt bebiztosítottam, valamely halandóm nevén volt a ház, papíron. Először be kellett engednie, de hogy hol volt ez a valaki, akinek a nevén volt a ház, nos, arról csak én tudtam, és senkinek sem szándékoztam elárulni. Viszont ugyan olyan jól vissza lehet vonni az invitálását bárki másnak, a lányok által is. Vegyülni egyébként egyelőre nem akartam a városban lakókkal, bár talán fel kellene keresnem az itteni vámpírt, hogy beköszönjek neki, ám inkább letettem erről, én ugyan nem fogok senkinek sem zavart okozni. Ráadásul… jobb a békesség. Még akkor is ,ha mindenféle pletykát hallottam erről a helyről. Lehet, hogy nem fogok sokáig maradni, csak amíg itt is be nem biztosítom a vállalatomat, aztán tovább állok. Seattle, vagy New Orleans. Majd elválik. Mielőtt még útnak indultam volna, felmentem naplót írni, még mindig hódoltam ennek a szokásomnak. Szót ejtettem benne mindenről, ami eddig történt. A Gilbert lányról, Maryről. De az üzleti terveimet sosem említettem meg, azok mindig jó helyen voltak nálam. Tudtam, hogy hova tartok, mit akarok, és miket kell tennem ahhoz, hogy elérjem. Persze, említés szintjén szót ejtettem arról a módfelett nagy szájú vörösről is. Van vér a pucájában az biztos. Mary kedves volt, és elegáns, visszafogott báj sugárzott belőle, olyasféle amelyet az én időmben sokra értékeltünk. A Gilbert lány, fiatal és hebrencs, pont olyan mint amilyen egy fiatal vámpír. Hátra dőltem az irodámban, és csenden figyeltem a fénypászmákban szálló por szemcséket, régen imádtam napozni, most sem volt gondom ezzel, kicsit barnább is volt a bőröm, mint a többi vámpírnak. Megdörgöltem a szemeimet, majd felkeltem. A lányok el voltak, volt amelyik a lenti uszodában lubickolt. Állítólag este valami jacuzzis partit szeretnének, állok elébe, semmi jónak nem vagyok az elrontója. Főleg, ha én is jól érzem magamat közben. Nyújtózkodtam és elindultam a garázs felé, átvágtam a házon, a berendezés főbb alkotó elemei a márvány volt, fehér. Egyébként az egyszerűséget szerettem, ugyanakkor a kényelmet is, több mint hétszáz évem volt sokra vinni, és nem szégyelltem a vagyonomat, senki előtt sem. Nem fecséreltem az időmet kicsinyes bosszúkra, és nem időztem semmi olyan felett amiből nem származhatott hasznom. Persze, mélyen, legbelül, valamit mindig is hiányoltam, valami megfoghatatlant, amit csak a naplóim olvasásával voltam képes pótolni, ezek emlékeztettek arra az időkre, amikor még ember voltam, jó ember, család apa, és halász. S most hova jutottam? Ide,Amerikába, Mystic Fallsba, van egy jól menő vállalkozásom, nem csak ez, hajózási vállalatok és halász társaságokban is benne van a kezem, hellyel közzel. De csak finoman, hogy nehogy magamra vonjam mások figyelmét. Ebben az évszázadban, visszatértem az igazi nevemhez, úgy is kevesen ismerik, így bajom nem igen származhat belőle. Leakasztottam az 1950 -es Jaguar XK150 -es autóm kulcsát a szekrényből, megnyomtam az automata garázskaput és míg az felhúzta magát, addig én elindultam az autóm felé. Bíbor volt a színe, mint a kellemes vörösbornak, Toscana borvidékéről. Mondták a lányok, hogy kéne néhány dolog az esti partihoz, akkor majd, bevásárolok. Az anyós ülésen el fog férni minden. Beültem az autóba és beindítottam, kellemes halk hangon búgott fel. A napfény megcsillant a fényezésen, mindig ügyeltem arra, hogy jó állapotban legyenek az autóim is.Ilyen szempontból maximalista voltam azt hiszem. Akár csak régen, amikor órákig voltak képes foltozgatni a hajót, vagy bármit a ház körül,hogy aztán elégedetten menjek haza, és másnap megfelelően tudja használni, a …feleségem. Megráztam a fejemet és elővettem a kesztyűtartóból a szemüvegemet.
Kezdőlap
