1012. január elsején láttam meg a napvilágot Szófiában, Bulgária fővárosában. Egyedüli gyerek voltam, egy nemesi család sarja, soha nem szenvedtem hiányt semmiben. A szüleim szerettek, boldog gyermekkorom volt, panaszra csak 15 éves korom után lehetett okom.
Akkor még semmit sem sejtettem, amikor a szüleim bemutattak egy tőlem pár évvel idősebb Cedric nevű fiúnak, aki apám egyik ismerősének fia volt. Naiv kislány voltam, a fiút a barátságomba fogadtam és csak majdnem egy évvel később derült ki, hogy ha akarom, ha nem, ő lesz a férjem, mivel a szüleink ezt már eldöntötték. Anyám és apám megsértette a szabadságomat, ezt a tüskét nem lehetett eltüntetni belőlem. Hiába voltam a kényszerházasság ellen, akár földhöz is vághattam volna magam, mégis kénytelen voltam hozzámenni ahhoz, akit mindössze a barátomként, nem férfiként szerettem. Belekényszerítettek ebbe a házasságba, a napjaim ezáltal keserűvé és boldogtalanná váltak, bár próbáltam a külvilág felé azt mutatni, hogy jól érzem magam. A szüleim egy életre elásták magukat a szememben, a férjemmel pedig nem akartam közelebbi kapcsolatba kerülni, egyszer viszont mégis megtörtént... meg kellett történnie, elvárták tőlem, hogy családanya legyek. Nem tagadhatom, Cedric vonzó férfi volt, így egy éjszaka engedtem neki, ennek következményeképpen pedig nyolc hónappal később világra hoztam a lányunkat, Erint. Ő volt az én kincsem, bearanyozta a perceimet és hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Imádtam a kislányomat, anyaként ismét boldog lehettem, Erin apja iránt viszont már semmi pozitívat nem éreztem, még annyit sem, mint a megismerkedésünkkor. Egyre inkább meggyűlöltem. Úgy éreztem magam, mint egy rab, akinek nincsen szabad akarata, nem hozhat saját döntéseket és kénytelen belenyugodni a mások által kialakított sorsába. Két évig bírtam ezt és szívem minden fájdalmával ugyan, de magára hagytam a kislányomat és megszöktem Bulgáriából. Erint nem akartam kitenni semmiféle veszélynek, reménykedtem benne, hogy mindent meg fog kapni az életében, ezért hagytam őt az apjával. Ezzel pedig elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját, amit a mai napig nem hevertem ki.
Rövid idő múlva az Újvilágba kerültem, egy aprócska falu lett a lakhelyem. A falu főnöke, Mikael elítélt, nem akart befogadni, amikor elmeséltem neki a történetemet. Nem értette meg, hogyan tehettem ilyesmit, elkönyvelt egy utolsó ribancnak, aki nem volt képes teljesíteni a kötelességeit. Talán igaza volt... de ő nem látott a felszín alá, nem tudta mit éltem át és ez nagyon bántott. Végül valamilyen csoda folytán mégis megengedte, hogy maradjak, így ismerkedtem meg Nikaus-szal, akiről később kiderült, hogy nem más, mint Mikael mostohafia. Bár féltettem a fiút a társaságomtól - elvégre egy céda nem beszélhetett a falufőnök fiával, sőt, még egy levegőt sem szívhatott vona vele-, de azonnal egy hullámhosszra kerültünk és el sem tudtam hinni, hogy annak a durva és goromba embernek hogyan lehet egy ennyire kedves és megértő fia. A szomorúság mindennap ott tombolt bennem, de Nik napról-napra, percről-percre enyhített rajta egy keveset és nem sok idő kellett ahhoz, hogy visszavonhatatlanul belé szeressek. Ő adott értelmet az életemnek, Ő tanított meg arra, hogy mi szerelem, milyen a sötétség, és hogy néhány rosszul vagy éppen túl jól megtett lépés mennyire összekuszálhat mindent. Tökéletesen emlékszem mindenre ebből az időszakból. Mindenre, amit mondott nekem és amit értem tett. Hinni akartam azt, hogy megérdemlem a szerelmét, ennek ellenére összeszűrtem a levet a fivérével, Elijah-val. Nem tartott sokáig, de ez az érzés is elég hirtelen jött és intenzív volt. Olyan újdonság, amelyet ki kellett próbálnom, hiszen ő más volt, mint Nik... ebben rejlett Elijah varázsa. Mégis Nik volt az, akibe halálosan szerelmes voltam és aki nélkül el sem tudtam volna képzelni az életemet. Szerettem őt teljes szívemből, még akkor is, ha egyszer megbotlottam.
A Mikaelson-család mindegyik tagjával kialakítottam valamiféle kapcsolatot: az anya, Esther és a legkisebb fiú, Kol a barátaimmá váltak, az egyetlen lány, Rebekah pedig az ellenségemmé. Közben szert tettem egy jó barátra Oliver személyében, aki szintén Bulgáriából utazott a faluba és megérkezésétől kezdve Nik és az én barátom volt. Az életem ismét jóra fordult, elégedett voltam. Egyszerűen szerettem élni és kész.
Ám a problémák itt sem kerültek el: kiderült, hogy az én vérem kell ahhoz az áldozathoz, amelyet Esther a gyermekei megmentése érdekében akart véghez vinni, hiszen valahogy meg kellett őket védenie a másik falu szörnyetegeitől. Belementem, de mivel kiderült, hogy gyermeket várok Klaus-tól, ezért megegyeztünk Estherrel, hogy a lehető legfinomabban viszi véghez a rituálét. Azt akartam, hogy a szerelmem és hozzátartozói megmeneküljenek, hogy utána nekem is lehessen egy boldog családom és minden olyan lehessen, mint a tündérmesékben...
Mégsem így történt. A rituálé közben megjelent Mikael, aki nem tudott az Esther-rel kitervelt ötletünkről és ezért Esther-nek aszerint kellett eljárnia, ahogy a férje kívánta: a férfi halottnak akart látni, ezért így kellett történnie. Meg kellett halnom... és meg is haltam. Legalábbis amikor a rituálé után összecsuklottak a lábaim és minden elsötétült körülöttem azt hittem, hogy sohasem ébredek fel többé. Az utolsó pillanatban a kezeim a hasamra kulcsolódtak és csak arra tudtam gondolni, hogy mindennek vége... a boldogságnak, a szerelemnek, a szép életnek és a leendő családomnak is.
Napokkal később tértem magamhoz, ekkor viszont már Olivernél voltam. Mégiscsak túléltem--- nem tudtam hová tenni ezt a tényt. A kisbabám meghalt és mindenki más ugyanezt hitte rólam. Klaus, Elijah, Esther, Mikael, mindenki... egyedül Oliver tudta, hogy életben maradtam és ő ekkor már átváltozott ugyanolyanná, mint a Mikaelson-ok. Megtudtam, hogy Nik megbízta azzal, hogy temessen el, de észrevette azt, amit még én sem észleltem magamon: hogy életben vagyok. Egy kis idő kellett a felépülésemhez és pár nappal a huszonegyedik születésnapom előtt vámpírrá változtatott. Ezzel pedig elkezdődött a versenyfutás, amelyet a gyávaságom okozott, mert nem kergettem el az a téveszmét, hogy meghaltam. Jobbnak láttam, ha mindenki azt hiszi, hogy a föld alatt porhadok. Ez volt az életem másik legnagyobb hibája.
Vámpírként teljesen megváltoztam. Nem voltam az a kedves lány többé, aki emberként. Teljesen kifordultam önmagamból, mert úgy gondoltam, így nagyobb esélyem van arra, hogy túléljem az életet. Oliver volt az átváltoztatóm és tanítóm, aki elmagyarázta, hogyan kell élnem ahhoz, hogy ne fájjon annyira, mint kellene. Jó diák voltam, a lehető legjobb, éppen ezért sikerült ezer éven keresztül élnem a világomat. Ezer évet nagyon sokáig telne szavakba önteni, a lényeg az, hogy minden tökéletes volt, játszottam az emberekkel, jól éreztem magam, nem törődtem senkivel és semmivel egészen addig, míg vissza nem tértem oda, ahol minden elkezdődött: Mystic Fallsba.

***

Hogy milyen vagyok? Mire vagy pontosan kíváncsi? Arra, amilyennek mutatom magam vagy arra, amilyen lenni tudok? Nem bánom, kezdjük az elsővel.
Manipulatív, gonosz, ördögi, utálnivaló, rideg, jégszívű, kemény, önző, kegyetlen, szarkasztikus, bántó, rosszindulatú, érzéketlen, hedonista, valamint ribanc. Ezek azok a szavak, amelyek leginkább jellemeznek engem. Nem szeretem az embereket, szánalmasnak tartom őket, hiába voltam egyszer régen én is egy közülük. Az életük mit sem ér, úgyis sokan vannak és egyébként sem veszem semmi hasznukat azon kívül, hogy kitűnő táplálékforrások.
Lényegtelen, hogy kin kell átgázolnom a céljaim elérése érdekében, akár egy tankkal is áthajtok bárkin, csak szerezzem meg, amit akarok. A másoknak általam okozott fájdalom és félelem az egekbe emel, mivel ez érezteti velem, hogy hatalmam van és hogy erős vagyok. Hogy mindenki felett uralkodhatok. Éltetőelemem a hidegségem, az érzelmek elzárása és a páncélom épségben tartása. Nem engedhetem meg magamnak, hogy akárki betekintést nyerjen a felszín alá, hiszen akkor védtelen lennék, és a gyenge vámpírok mind meghalnak. A gond az, hogy ez a rendíthetetlenség nem mindig kivitelezhető, akármennyire is küzdök. Hogy is szokták mondani? A szörnyetegeknek is vannak gyengepontjaik, elvégre nem hiába lettek megvetendően rosszak...
És ezzel át is térnék a második részre. Általános igazság, hogy mindenkiben él egy olyan oldal, amely szeretetre, törődésre és megértésre vágyik. Ez velem sincs másképp. Szeretném, ha megértenék, hogy miért tettem azokat a dolgokat, amiket és milyen okaim voltak arra, hogy rossz és gonosz legyek. Az élet megedzett, a vámpírrá válásom pedig csak dobott egyet a helyzeten. A pozitív érzelmek 981 éve elkerülnek és már-már teljesen elhittem, hogy képtelen vagyok ezek érzésére, ám ezt megcáfolandó, hogy nem is olyan régen rájöttem, még mindig tudok - és van, amikor nagyon is akarok - szeretni és néhanapján megnyílok azok előtt, akikben teljes mértékben megbízom. Hát nem furcsa? Míg én magam úton-útfélen kárt teszek mindenkiben, addig engem az érzelmeim sebeznek meg a legjobban. Csoda-e, hogy vámpírként az érzelmek kikapcsolása mellett harcolok? Ám alkalmanként az az apró kikapcsológomb is meghibásodik, olyankor pedig kénytelen vagyok kissé emberibb lenni.

A külsőmről nem sok újat tudok mondani, elég ha rám nézel. Hosszú barna hajam és nagy, mélybarna szemeim vannak, az arcom szép, az ajkaim teltek. Testalkatom karcsú, magasságom átlagos és mindig csinos ruhákban járok, hogy azok kiemeljék az alakomat. Gyönyörű nő vagyok, tisztában vagyok az adottságaimmal és nem is félek használni őket. A jobb kezem gyűrűsujján ott van a napgyűrűm, hiszen anélkül eléggé nehéz lenne fényes nappal kilépnem az utcára, a házi őrizetet pedig nem tolerálom.