Mit mondhattam volna még annak érdekében, hogy elhiggye, nem haragszom rá? Megdöbbentett a közeledésével, nem látta előre, hogy ez fog történni, ám túltettem magam azon, amit mondott és igazából rosszul éreztem magam amiatt, hogy én nem tudtam viszonozni az érzéseit. Vagyis inkább… nem akartam, hiszen az öccsét szerettem, abban a pillanatban, ahogy megismertem azt hittem, nem lesz más, aki felkelthetné az érdeklődésemet, de Elijah annyira más volt… kevésbé impulzív, alapjaiban különbözött az öccsétől és az újdonság varázsa egy pillanatra rám is hatott tekintve, hogy nehezemre esett visszafognom magam. Nem ő volt az egyedüli hibázó az elmúlt percekben, én is ugyanúgy bűnös voltam és ezzel kellett együtt élnem. Nem voltam jobb nála, engem is magával ragadott a hév, ami megijesztett… csupán egyetlen pillanatra nem voltam a magam ura és rögtön hagytam, hogy a bűvkörébe vonjon valaki. Pontosabban Elijah a maga elragadó személyével.
- Semmi sem történt, Elijah. – Álltam fel magam is, két kezem közé fogtam az arcát, miután befejezte a monológját és ezredszerre kért bocsánatot. Távol állt tőlem, hogy azt akarjam, soha többé nem szóljon hozzám, ne találkozzunk és ne tartózkodjunk egy helyiségben. Sokkal inkább semmissé szerettem volna tenni a történteket. – Többé ne beszéljünk róla, rendben? – Kérdeztem halvány mosollyal. – Szeretném ha velünk jönnél és ha a viszonyod az öcséddel ugyanolyan maradna, mint eddig volt. Szükségetek van egymásra most, hogy együtt túléljétek az apátok okozta szörnyűségeket és akkor is egymás mellett kell lennetek, ha egyszer mindannyian eltűnünk innen… és szeretném, ha ebben az új családban, ami remélhetőleg kialakul majd, mindenkinek helye lenne, aki úgy döntött, hogy elege van az itteni viszonyokból. – Őszintén beszéltem, tudtam, hogy amit terveztünk csak együtt élhetjük át és túl. – Én már túl vagyok egy újrakezdésen és ettől nincs nehezebb… magad mögött hagyni a családodat, az addig megszokott életedet akkor is rossz, ha nem voltál boldog és ezért döntöttél a változás mellett. - Sóhajtottam, a hirtelen fellépő emlékeim hatására összeszorítottam az ajkaimat és a mosolyom szegényesebbé vált. - De talán most tényleg menned kellene. Én is megyek és megkeresem az öcsédet, mert aggódom érte. - Utáltam egyedül hagyni Nik-et azután, hogy az apjával találkozott, ne adj isten összeveszett. És most mindennél jobban szükségem volt a társaságára. - Gondolom nemsokára ismét találkozunk.

Sóhajtottam egyet. Nem hagyhattam magára, addig nem, amíg ki nem beszélni magából, ami benne zajlott. Arra nem voltam kíváncsi, miért csinálta, amit csinált... tőlem sem kérdezte meg senki, hogy miért szerettem bele Niklaus-ba, őt sem fogom arról faggatni, mi vezérelte erre az útra, akkor sem, ha esetleg a magamról való meséléssel el is tudnám ijeszteni a személyemtől. Közel sem voltam olyan, amilyennek ő képzelt, nem igazán tudtam elhinni azt sem, hogy Nik szerelmét kiérdemeltem, nemhogy még egy másik férfiét is. De ez a helyzet azt kérte tőlem, hogy próbáljak megbirkózni vele és képtelen voltam elhordani Elijah-t a sárga földig, akkor sem, ha ezt szerette volna. Nem volt a stílusom a kiabálás, bár belőlem is elszabadultak az indulatok, ha nagyon elegem volt és nem éreztem elégnek a passzivitást, mint haragot megnyilvánító tényezőt. Persze, rosszul éreztem magam... a szívem hevesebben dobogott, a torkom elszorult és olyan volt, mintha a mellkasomba ragadt volna valami, hiszen én is hibás voltam. Nem ellenkeztem és még kezdeményeztem is a második alkalommal... mivel hessegethetném el ezeket a gondolatokat a fejemből?
- Ne kérj arra, hogy ilyeneket mondjak neked, mert nem tenném. Nem lenne igazam és neked sincs, ha így gondolkodsz magadról. - Fordítottam felé a fejem és tekintetemmel megkerestem az övét. - Elijah... te rendes ember vagy, akire felnéznek a többiek és még irigylik is. És valaki, aki nincsen fából, hanem megvannak a maga érzelmei. - Elengedtem a kezét, nehogy ismét félreérthető helyzetbe keveredjünk, még egyszer nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát. Sőt, harmadjára. - Én is szeretlek téged, hiszen örülök annak, hogy Nik-nek van egy testvére, aki nem utál. De nem tudom ugyanazt adni neked, amit te adnál nekem. - Nagyot nyeltem. Megbántani sem szerettem volna, viszont valahogy tudtára kellett adnom, mi az én álláspontom. - Megérted ezt? Én... örülnék, ha megpróbálnánk barátok maradni, mert nem szeretnék elveszíteni egy olyan személyt, amilyen te vagy. - Mondtam őszintén. Elegen gyűlöltek és én is többször éreztem a kelleténél ezt a pusztító érzést, nem hiányzott, hogy Elijah is szúrós tekintettel nézzen rám.

Mély levegőt kellett vennem, hogy egyáltalán el tudjam kezdeni rendezni a gondolataimat, de így sem ment olyan könnyen, mint ahogy reméltem. Mintha a mellkasomra egy hatalmas kő telepedett volna rá, ami nem engedte meg a belsőmet kitisztító levegővételt, zavarodottan fogtam közre két kezemmel a saját arcomat, megdörzsölve még inkább rájöttem arra, mi történt az előbb. Egy, vagyis több röpke pillanatra elveszítettem a feje és engedtem annak a csábításnak, amiről fogalmam sem volt, honnan jött, csupán magával ragadott... Elijah az elmúlt percekben úgy vonzott magához, mint a méz, hiába próbáltam elmagyarázni magamnak, hogy ki állt velem szemben és meggyőzni őt is arról, hogy az irántam táplált érzései nem helyesek és mindenki helyzetén ronthatnak, ha nyilvánosságra kerülnek, egyszerűen a saját szavaim ellen cselekedtem és ez az összeütközés felettébb összezavart. Feleségként hozzászoktam ahhoz, hogy azt mutassam, ami nem volt igaz és emiatt sok bennem dúló háborút vívtam meg a házasságom során, ám kiestem a gyakorlatból. Nem hittem volna, hogy a szerelmem nemes, általam kedvelt fivére fogja elérni, hogy ismételten azzal találjam szembe magam, amit legjobban utáltam.
- Nem akarok szórakozni veled. - Néztem rá komolyan, miután meghallgattam a mondandóját. Zavart volt, hallatszott a hangján, hogy ő is bánja a történteket és némi csalódottságot is fel véltem fedezni tekintve, hogy azt hitte, az útjába fogok állni annak, hogy normális élete legyen ezen a közösségen kívül. Nyeltem egyet és felállva a helyről, ami stabilan megtartott, felé vettem az irányt és mellette helyezkedtem el. - És azt sem szeretném, ha azt hinnéd, hogy be foglak mocskolni az öcséd előtt. Ne... ne tudódjon ki az, ami az előbb történt, mert mindent csak bonyolítana és... nyugalomra van szükségem az életemben. Neked pedig arra, hogy találj valakit, akit szerethetsz és aki... nem én vagyok. - Sóhajtottam egyet és finoman megfogtam a kezét. Nem éreztem maga kellemetlenül, leginkább magamat ostoroztam, eszembe sem jutott őt hibáztatni. Lehetett volna annyi eszem, hogy nem reagálok a vallomására, ha figyelmen kívül hagytam volna, másképp alakultak volna a dolgok.
- Nem én fogom eldönteni, hogy jössz-e vagy nem, hanem te. Én egy senki vagyok ehhez, nem mondhatok neked semmit. Nem az én tisztem... de örülnék annak, hogyha láthatnám, hogy boldog vagy. Megérdemelnéd. - Mondtam őszintén, megkeresve a tekintetét, ami eléggé nehéz feladatnak bizonyult. Nekem sem lett volna szabad beleszeretnem Niklausba, mégis megtörtént, átéreztem Elijah helyzetét. Az pedig, hogy szégyellte magát és látszott, szívesen meg nem történtté tette volna a helyzetet a lehetséges következmények miatt, felettébb becsülendő volt, halovány mosolyt csalt az arcomra. Volt benne valamiféle megmagyarázhatatlan vonzerő.

Ostobaság volt, ami történt és most én voltam az, aki nemhogy messzebb sétált volna, hanem ismét elkövette. Nem kellett volna. Nem lett volna szabad, az indokaim pedig ugyanazok voltak, amelyek egyre jobban és jobban visszhangoztak percről percre a fejemben: szerettem Klaus-t, Elijah az ő testvére volt és nem terveztem tönkretenni a jó kapcsolatunkat azzal, hogy hiú ábrándokat keltek benne, hiszen az én érzelmeim a testvére felé irányultak. Mégis, mintha mágnesként vonzott volna magához, a szavai édesen csalogatóak voltak, csókja egyszerre volt finom és heves, megrészegítő, a vallomása eleve magában hordozott valamit, amire mindig is vágytam. Azt, hogy tudjam, az emberek, a körülöttem lévők szeretnek, fontos vagyok számukra és hatással vagyok rájuk.
Levegőt vettem, de mire a tüdőm megtelhetett volna az illatával, a keze a derekamra kulcsolódott és magához vont olyannyira, hogy mozdulni sem tudtam. Ajkai az enyéimre tapadtak, a meglepetés ereje ugyan már nem hatot rám, de az újdonság varázsa hatalmas erővel dolgozott, a rossz út csábítása kapott el, amikor hagytam, hogy a hátamat a falhoz támassza, csókjaival a nyakamat borítsa be és kezei elinduljanak a testemen. Mélyet sóhajtottam, egy hosszú, túlságosan is hosszú pillanatra átadtam magam annak az érzésnek, ami felvillanyozott, aztán a csengettyű ismét megszólalt a fejemben és figyelmeztetni kezdett, hogy nem tehetem kockára azt, amim van. Nem lehetek ennyire buta.
- Ne, ne, ne, ne, ne. – Motyogtam magam elé, a kezeimet Elijah mellkasára téve toltam őt el magamtól, nagyot nyeltem és próbáltam a felgyorsult lélegzetvételemet normálisra állítani. Ez kissé könnyebbnek bizonyult, mint eltüntetni a kiülő pírt az arcomra, amely annyira égette a bőrömet, mintha tűzben ültem volna.
Elléptem Elijah elől és a kósza tincseimet a füleim mögé tűrtem, a számba haraptam, mintha ezzel képes lettem volna eltüntetni a csókok nyomait és meg nem történtté tenni az elmúlt perceket. Minden a feje tetejére állt… hogy fogok ezután Elijah-ra ugyanúgy nézni, ahogy eddig? Hogy fogok belenézni Nikalus szemeibe?
- Én… nem ilyen vagyok. – A hangom halk volt, suttogó, próbáltam visszafordulni Elijah felé, hogy a szavaim komolynak hangozzanak, hiszen nem gondoltam magam olyan fajta nőnek, akinek nincsen határozott elképzelése arról, milyen volt. És a viselkedésemet látva szívesen elátkoztam volna magam. – Az öcséd olyasvalamit adott nekem, amire egész életemben vágytam és én ezt nem fogom kockáztatni. Senkiért. – Leültem az egyik székre és sután Elijahra emeltem a tekintetemet.

A döbbenetem nem ismert határokat. Amiatt voltam meglepődött, hogy Elijah megcsókolt, ám azt még inkább furcsállottam, hogy semmi nem vettem észre az irántam táplált érzéseiből. Vak voltam, el sem tudtam és nem is akartam elképzelni, hogy ami benne élt és tombolt, felém irányult. Láttam a mosolyt az arcán és a hozzá kapcsolódó tekintetet, amikor az általa szeretett lányról beszélt, ezekből rájöhettem, hogy minden egyes szava igaz volt. Bár… fogalmam sem volt arról, mikor hihettem a szemeimnek, kezdtek becsapni és nem ez volt az első alkalom. Semmit sem vettem észre, hiába adott Nik is hangot a félelmeinek, hiába nem számítottam arra, hogy Elijah valamikor nekem fogja kiönteni a szívét és tőlem kér tanácsot… elvégre én voltam, aki nem viszonozhatta az érzéseit és egy másik férfiba volt szerelmes, ahogy pedig Elijah mondta: ez felemésztette őt és ha most nem adta volna ki magából, ami benne tombolt, beleőrült volna. Annyi embernek okoztam már csalódást… a kislányomnak, a szüleimnek, még a volt férjemnek is, aki nem kellett volna, hogy érdekeljen, a szívem mégis összeszorult, ha néha arra gondoltam, milyen lehet most neki. Nikalus-t nem árulhattam el. Nem, mert teljes szívemből szerettem, belehaltam volna, ha én döftem volna kést az övébe és hagytam volna elvérezni. Szeretett engem és mióta az eszemet tudtam olyan férfire vágytam, mint ő és ugyan Elijah magával ragadó, kedves, udvarias volt, eddig nem hittem, hogy képes lettem volna máshogy nézni rá. Megijesztett a tény, hogy szinte szóhoz sem jutottam azóta, hogy megcsókolt, a szavak mintha eltűntek volna a számból, csupán néminemű gyenge tiltakozást éreztem magaménak, aminek… igazából én sem hittem. Amíg közel volt hozzám minden egyes gondolatom elhallgatott egy kicsit, a bőre az enyémhez érve elérte, hogy gyorsabban lélegezzek és… ilyet eddig kevesen váltottak ki belőlem és akárhányszor megtörtént, eleinte mindig összezavarodtam. Főleg most, hogy a szerelmem bátyja állt velem szemben és alig tudtam figyelni a szavaira, felfogni őket pedig egyenesen lehetetlennek tűnt.
Akkor eszméltem fel, mikor ellépett előlem és az ajtóhoz sétált azzal az ígérettel, hogy csupán mi ketten fogunk osztozni ezen a titkon egészen addig, míg én nem szeretném a világ elé teregetni… nem, az nem történhetett meg. Nem veszíthettem el még valakit, aki fontos volt nekem, de nagyot kellett nyelnem, ahogy felemlegette: tisztában van vele, hogy élveztem a csókot. Kissé eltátottam a számat, egy röpke pillanatra elkaptam a tekintetét és mintha az ördög bújt volna belém léptem elé, kezeimet az arcára helyeztem és most én voltam az, aki az ajkainkat összeérintette, kissé felhevültem csókoltam őt.
- Ennyit tudok adni neked. Ennyit, csak most és soha többé. - Suttogtam elszakadva tőle. Rosszabbá tettem a saját helyzetemet, de képtelen voltam nézni az ábrázatát és arra gondolni, mennyire fájhat neki, hogy olyasvalakit szeret, aki elérhetetlennek bizonyult. Így viszont leromboltam magamról ezt a képet… nem akartam megfelelni a régebben rám aggatott céda jelzőnek.

Szégyelltem magam. Talán soha nem éreztem még ennyire erőteljes bűnbánást, mint most, pedig az egyáltalán nem hosszú életem során tettem volt már pár olyan cselekedetem, amire nem lehettem büszke. Azt hiszem biztosan állíthattam, hogy legalább ennek az egynek nem én voltam az okozója, álmaimban sem gondoltam volna, hogy Elijah ilyesfajta lépésre fogja elszánni magát. Meglepett, ledöbbentett, a legjobban mégis az rémített meg, hogy viszonoztam a csókját, nem tudtam rögtön eltolni magamtól, hogy még véletlenül se adjam meg neki az esélyt a csókja elmélyítésére. Abba bele sem mertem gondolni, hogy egyáltalán élveztem-e, milyen érzéseket keltett bennem attól függetlenül, hogy a tüdőmben megrekedt a levegő, az arcomat pír öntette el és szívesen kirohantam volna az ajtón. Kerültem a tekintetét, abban reménykedtem, hogy megfontolja a kérésemet és elmegy, megkönnyítve ezzel a helyzetemet. Istenem, ő annak a férfinak a bátyja, akit mindennél jobban szerettem, miért kellett ennek történnie velem? Nem… Niklaus-t nem veszíthettem el emiatt, belepusztulnék ha ő is eltűnne mellőlem. Ha megtudja, mi történt, őrjöngeni fog, hogy ő megmondta, mert megérezte… pár napja sikerült lecsitítanom és eltüntetnem az ötletét, miszerint Elijah és köztem szikrázik a levegő, most pedig kiderült, hogy ő jobban ismert engem, mint én saját magamat?
- Elijah, kérlek, ne csináld. - Motyogtam, amikor visszalépett hozzám és az ujjai közé fogta az államat kényszerítve, hogy belenézzek a szemeibe, hiába hittem azt, hogy egyedül maradhatok. Kénytelen voltam a tekintetébe mélyedni, amelyből most szokásomtól eltérően nem tudtam és nem is akartam olvasni… nem szerettem volna látni, mi játszódhat le benne. Amiről nem tudok, az nem fáj és… teljesen összezavarodtam.
- Nem teheted ezt. - Nagyon nyeltem, az ajkaim kiszáradtak, alig bírtam megszólalni. A lábaim sem voltam annyira stabilak, mint eddig főleg, hogy Elijah érintését éreztem magamon és a bőre olyan forró volt, mintha éppen a tűzből emelte volna ki a kezét. Az arca közel volt az enyémhez és érezhetően fájt a tudat, hogy más esetben örültem volna ennek a közeledésnek. - Se Klaus miatt, sem miattam és… magad miatt sem. Szeretem az öcsédet. - Suttogtam őszintén, elcsukló hanggal. Meg akartam kérni, hogy engedjen el, ne kínozzon, ne zárjon ebbe az elvont értelmű börtönbe, hanem inkább segítsen rajtam és saját magán is azzal, hogy meg nem történtté varázsoljuk ezt az apró csókot. - Én nem lehetek az a lány, akit szerethetsz.

Nem akartam őt elszomorítani, de a véleményemet kérdezte, amit az ő kedvéért sem másíthattam meg. A szerelem volt a világegyetem legbonyolultabb érzése, aminek megtapasztalását mindenki megérdemelte, az összes embernek joga volt keresni és el nem ereszteni, ha megtalálta, ám másvalakitől elvenni a nehezen megkaparintott boldogságot önzőség lett volna. Akkor is, ha közben szenved a személy, aki együtt látja a másik felét egy harmadik személlyel. Nekem még nem volt részem ilyesfajta fájdalomban, a szerelem érzését Nik segített megtapasztalni, aki nem mutatott szándékot arra, hogy más karjaiba vesse magát, miközben tudta, én magam bármit feláldoznék érte, ám összeszorult a szívem Elijah arckifejezését látva és szavait hallva. Ugyan néhány éjszakára elégedettséget talál magának, mégis, ő volt az egyik olyan személy a környezetemben, akiről tényleg, szentül hittem, hogy megérdemelne minden jót, amit egy élő lélek csak kaphatna.
- Önzőség lenne, de azt hiszem meg tudlak érteni attól függetlenül, hogy nem voltam még ilyen helyzetben. – Szólaltam meg halkan. Nem bátoríthattam, nem mondhattam és nem is akartam mondani, hogy menjen, vegye el azt, ami szerinte az övé, hogyha biztos abban, hogy a lány is viszont szeretné őt és mellette jobb, szebb élete lehetne, mint a jelenlegi párja mellett, csakhogy… a fejemben nem tudtam nem elvonatkoztatni attól, mennyire kedveltem Elijah-t és milyen jó lett volna felhőtlen mosolyt látni az arcán, amely attól függetlenül világított, hogy az életének többi szeglete nem biztos, hogy rendben volt. Ezért utáltam tanácsokat adni, az érzelmeim, barátságaim, kötődéseim figyelmen kívül hagyása nagyon nehezemre esett.
Alig észrevehetően megforgattam a szemeimet, amikor a vének szokására utalt, miszerint ha tovább maradt biztosan el fognak indulni a pletykák. Bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem távozási szándékát és mosolyt csalt az arcomra a homlokomra adott, bensőséges csókja. Szerettem volna neki valami biztatót mondani, amivel talán kissé pozitívabbá varázsolhattam volna őt, de mielőtt hang jöhetett volna ki a torkomon olyan történt, amire nem számítottam: megcsókolt. Ledöbbentem, nem hittem volna, hogy akármikor a puha ajkait fogom az enyéimen érezni. Leginkább az ijesztett meg, hogy minden hirtelen felugró baljós gondolatom ellenére kellemes élményben volt részem, ám a józan eszemre hallgattam és elhúzódtam tőle.
- Menned kellene. – Suttogtam zavarodottan, egy lépést hátrálva. Nem akartam a szemeibe nézni, jelenleg azt sem tudtam, mit kellene csinálnom.

Felnevetek halkan és röviden, ahogy tesz egy megjegyzést, miszerint minek nézem a nőket, és csak megcsóválom a fejemet.
- Ne láss engem rosszabbnak, mint amilyen vagyok - válaszolom. - Nem szoktam ámítani őket. Tudják, hogy soha, egyikük sem lesz a feleségem. Aki ennek ellenére úgy dönt, hogy nekem adja azt, amit a férjének illene kapnia az első éjszakán, hát ki vagyok én, hogy nemet mondjak? - mosolygok továbbra is. Különös, hogy Tatiával még az ilyesféle dolgokról is úgy lehet beszélni, mint egy baráttal. Mint egy legjobb baráttal... neki elmondhatom még azt is, ami a falu lakóinak szemében megbotránkozás lenne. - Attól azért tartok kissé, hogy ha ezek a lányok sorban, egymás után férjhez mennek, a fél falu kivont kardokkal fog engem üldözni, hogy oda a lányok féltve őrzött tisztessége - teszem hozzá. - Nyilván közted és Nik között másként működnek a dolgok. Még ha nem is volt meg az esküvőtök, mégis már házasoknak számítotok. És ami azt illeti, Kolt is próbáltam néhányszor győzködni, hogy vegye el Freyától, ami jár neki. Tudom, hogy Freyának sem lenne ellene kifogása - hunyorgok cinkosan.
A jókedvem nem sokkal később viszont lelohad, mikor lehűti a reményeimet. Persze tudom, hogy igaza van, nagy igaza. Nem lehetek önző, és nem nézhetem a saját boldogságomat. Lám, mindig erényesnek és tiszta szívűnek gondoltam magam, most pedig szégyenkezem, mert egy törékeny nő mutatja meg az utat, amin járnom kellene, és amiről a szerelem hevében hajlandó lettem volna megfeledkezni.
- Igazad van - sóhajtok. - Néha nehéz választani a könnyű út és a helyes út között. Bocsáss meg érte, ha úgy tűnt, képes lennék két ember boldogságát odadobni a sajátomért - sütöm le a szemem egy pillanatra a földre. - Igen, ismered őt - mondom ki végül is a választ a kérdésére. - Ismered, de nem tudod, hogy ő az - kerülöm meg aztán szépen, hogy ne kelljen nyíltan vallanom, majd elszánom magam az indulásra.
- Jobb, ha most megyek - nézek az ajtó felé. - Nem szeretném, ha a falu nép pletykálni kezdene róla, mennyi időt töltöttem a házadban, kettesben veled - tárom szét a kezeimet, és elé lépek. - Pihenj, Tatia. Várd Nicket, és add meg neki a boldogságot, amire érdemes - emelem fel a kezem, és lágyan végigsimítok az arcán. Aztán odahajolok, hogy lágy csókot nyomjak a homlokára, de amint arcát az arcom előtt látom, nem tudom hogyan, de az agyam kiürül, és azon kapom magam, hogy az ajkára hajolok, és megcsókolom.

Elmosolyodtam vállrándítását látva, amit arra adott válaszul, miszerint biztosan megfordul utána a közösség összes hajadon lánya és akár foglalt asszonya is. Nem lehetett őket hibáztatni, Elijah jó kiállású, udvarias sármos, vezető egyéniség, akinek mindenkihez volt egy jó szava és ha látnák azt az oldalát, amelyet nekem is megmutatott az előbb, még több rajongója lehetne. Kivételesnek éreztem magam, amiért betekintést engedett számomra egy olyan titokba, amit nem hittem, hogy eddig sok mindenkivel megosztott, sőt… amennyire ismertem őt inkább tudtam elképzelni forgolódni az álmatlan éjszakák miatt, minthogy a szülei és a falu tudomására hozza, mennyire nem szeret itt élni. Közelebbinek és igazabbnak tűnt a személye, mint eddig bármikor.
- Hogy mondhatsz ilyet a nőtársaimról? Ágymelegítőnek jók, semmi másnak? – Kérdeztem, de szavaimmal ellentétben csupán tettetett felháborodás játszott a hangomban, az ajkaimon cinkos mosoly jelent meg. Akik kaphatóak voltak az ilyen kalandokra, azok megérdemelték, hogy ne legyenek többek, mint egyéjszakás szórakozások és akárhogy próbálták néhányan rejtegetni az erre való hajlamaikat, valahogy mindig kiderült és ugyanúgy néztek rájuk a többiek, mint rám, amikor idejöttem. Emiatt együtt tudtam érezni velük, nincsen rosszabb a szúrós tekinteteknél annak, aki foglalkozik mások véleményével.
Érdeklődve hallgattam, hogy igenis van már választottja, de sajnos elérhetetlen számára. Az arcomra is kiülhetett a sajnálkozás, elvégre hittem abban, hogy mindenki, a világon az összes ember megérdemli a boldogságot, néha mégis csúfos játékokat űzött velünk az élet, mielőtt egyáltalán megláthattuk a szerencsének egyáltalán a szikráját is. Viszont meglepődtem, amikor a véleményemet kérte, hirtelen nem tudtam mit mondani, muszáj voltam elkezdeni rendezni a vele kapcsolatos gondolataimat ahhoz, hogy szólásra nyithassam a számat.
- Nem mondhatom azt, hogy menj és csábítsd el a kiszemeltedet. – Néztem rá őszintén, bocsánatkérően, amiért nem voltam képes teljes mértékben támogatni őt ebben a témában. Ha egy rámenősebb nő egyszer csak úgy döntene, hogy Nik-et szeretné párjának és nem érdekelné, hogy én itt vagyok neki, nekem is rosszul esnének a harmadik fél lépései és elképzelni sem tudtam, mit hozhatna ki belőlem egy e fajta versengés. Nem volt még erre példa az eddig leélt éveim alatt. – Ha egymásnak vagytok teremtve, akkor egymásra fogtok találni. Nem lesz boldog amellett, aki mellett most annak látod, mert mindig hiányozni fog neki valami, amit talán ő sem képes megmagyarázni saját magának, de egy idő után rájön, hogy az a valami te vagy. – Apró mosollyal kerestem meg a tekintetét, próbáltam biztatni. – Szerencsés lány lehet, akiért mindent megtennél. Ismerem talán? – Kérdeztem kíváncsian, engedve az engem majdnem szétfeszítő érdeklődésnek.

Bólintottam, őszinte mosollyal jeleztem, hogy számomra igazán semmiség az, hogyha beszélek az öccsével és a tudtára hozom, hogy Elijah szeretne velünk jönni, amint lehetőség adódik a költözésre. Pontos terveink még nem voltak és volt egy olyan érzésem, hogy nem is lesznek… Niklaus vérmérséklete megkívánta a meglepetés erejét, amivel akár a délután folyamán is betoppanhatott volna az ajtómon, hogy közölje: megyünk, nem akar egyetlen percet sem itt tölteni tovább. Nem akadékoskodtam volna, engem sem kötött ide semmi rajta kívül, akár a világ végére is elmentem volna ismét, csak hogy nyugodtan, békében élhessünk és ne kelljen semmi zavaróval foglalkoznunk.
- Mostanában szokásommá vált, hogy ne higgyek hirtelen senkinek. Akkor sem, ha olyanról van szó, akiről nem is feltételezném az árulást vagy a rossz szándékot. – Vallottam be, majd összeszorítottam az ajkaimat utólag is jelezve saját magamnak, hogy nem kellene erről beszélnem. Elijah kedves volt, nem szégyelltem előtte egyetlen gondolatomat sem, mégsem akartam őt terhelni a saját problémáimmal és gondolataimmal. Neki is meglehetett a saját baja, ha már azt tűzte ki céljául, hogy elhagyja az eddigi otthonát, ahol nevelkedett és ahol valószínűleg eredetileg le akarta élni az egész életét. Átéreztem a helyzetét, én is hasonlóképpen tengettem a napjaimat, amikor a ház, ami elvileg az otthonomul szolgált nem volt több négy falnál és egy kerítésnél. Én is megszöktem. Ő miért ne tehetné?
- Zavarba hozol. – Lesütöttem a tekintetemet és éreztem, hogy pírba borult az arcom bókját hallva. Mostanában nem igazán hallottam a szépségemre tett megjegyzéseket, persze kivételt képezett ez alól Nik, aki hajlamos volt napjában többször is elmondani, milyennek tart. Azt hiszem, tőle már megszoktam és nem tudott könnyen kizökkenteni, míg a testvérétől egyáltalán nem volt hétköznapi ez a gesztus.
- Biztos vagyok benne, hogy több lány is örülne annak, ha őket vennéd feleségül. Elég csak az arcukra pillantani, amikor meglátnak, miközben végigmész a falun. – Mosolyodtam el halványan, a fülem mögé tűrve egy kósza hajtincsemet. – Nem hiszem el, hogy még nincsen választottad.

Fellélegeztem. Lehet, hogy most már én látom mindenben a nem éppen megfelelő dolgokat és hajlamos lettem rossz következtetéseket levonni, ezeket a hajlamaimat pedig szegény Elijah-án éltem ki az elmúlt percekben, ám nem tehettem róla, kezdtem felvenni azt a szokást, ami leginkább az általam gyűlölt Mikael-t jellemezte. Mondhatni rákényszerített arra, hogy nézzek a hátam mögé és ne bízzak senkiben, ő volt az egyik olyan személy, akinek segítségével megtanultam, hogy sokan inkább báránybőrbe bújt farkasok, mint ténylegesen angyalok. Mégis hogyan lehet egy ilyen férfinak három ennyire tüneményes gyermeke? Rebekah-ról és Finn-ről sajnos nem tudtam elmondani ezt, velük a legkevésbé sem volt harmonikus a viszonyom, de a többiek… Kol-t a barátomnak és igazából cinkostársamnak tekintettem, aki akkor is képes volt mosolyt csalni az ember arcára, ha az a legrosszabb időszakát élte át. Niklaus-t teljes szívemből szerettem, ő volt az, aki segített megtapasztalni az érzést, amiről azt hittem, soha nem lesz lehetőségem átélni. Elijah pedig megfontolt volt, nemes, udvarias és mint kiderült, őszinte is, a szeme csillogásából arra következtettem, hogy felettébb várja már az új életet, aminek lehetőségéről tudomást szerzett és rögtön meg is szerette volna ragadni. Nem csodáltam, hogy ki akart kerülni az apja béklyójából.
- Milyen költői lettél. – Mosolyodtam el a szavait hallva. Ilyen szépen eddig egyikőnk sem fogalmazta meg azt, hogy mit is jelentett nekünk egy aprócska, nem teljesen kidolgozott terv, amelynek bármikor keresztbe tehet valaki. – Ígérem, amint legközelebb találkozok Nik-el, elmondom neki, hogy velünk jönnél. Nem hiszem, hogy bármi kifogása lenne ellene. A testvére vagy és ő is tudja, hogy megérdemled a boldogságot. Ha pedig mégis akadékoskodna, ne aggódj, meggyőzöm. – Jelentettem ki magabiztosan. Jó rábeszélőkém volt, Elijah előtt ugyan nem akartam említeni, hogy múltkoriban éppen miatta veszekedtünk, hiszen az semmit nem változtatna a jelenlegi helyzeten. Mégis volt bennem egy kis félsz emiatt.
- Szeretnél még valamiről beszélni? – Kérdeztem rá aztán. Nem éreztem magam kényelmetlenül a társaságában, ettől függetlenül mintha arra kényszerültem volna, hogy kerüljem el. Talán azért, mert túlságosan is jólesett a vele eltöltött idő.

Nem számítottam arra, hogy a mai nap fejleményeként azt könyvelhetem majd el, hogy Elijah szinte kitárja előttem a lelkét. Láttam a szemein, hallottam a hanghordozásán, hogy igazat mond, nem tűnt fel semmilyen színjáték vagy átverni akarás a viselkedésében, de sajnos túl sokszor égettem már meg magam amiatt a naivitás miatt, amelyet kiskorom óta a hátamon hordoztam. Szerettem megbízni az emberekben, mindig hinni akartam nekik és utáltam még a feltételezéseket is, amelyek arról szóltak, hogy valaki rossz szándékkal karöltve szól a másikhoz, ám meg kellett tanulnom, hogy ebben a világban igenis létezik ez a jelenség. Sőt, talán nagyobb mértékben, mint a kedvesség és az őszinteség… az igazat megvallva azt sem tudtam, kiben bízhatnék és kinek hihetnék. Az ítélőképességemen csorba esett, legszívesebben a fülemre szorítottam volna a kezeimet, hogy hallani se halljam, mi történik körülöttem, mégsem tehettem. Nem akartam Elijah szavaiba vágni, sőt egy halvány mosoly rajzolódott az ajkaim köré, amikor újfent megemlítette Kol-t és Freya-t. Ők ketten jobb sorsot érdemelnének. Az a lány… olyan, mint én voltam. Ugyanazt az életet szánták neki, sehol sem volt jobb, mint az én régi otthonomban és akár az életemet is feláldoztam volna azért, hogy ne kelljen végignéznem az újdonsült barátnőm harcát a szüleivel. Ám Elijah… nem hittem volna, hogy közénk szeretne tartozni. Túlságosan kimértnek tűnt, az apai akart előtt meghajlónak, vezetőnek, akinél az egyesek által lázadásnak vélt tevékenység nem enged megtűrést. Ismét egy hibás következtetés, amit csakis saját magamnak róhattam fel.
Meglepődésem fokozódott, amikor Elijah hirtelen elém lépett és kezei közé fogta az arcomat. Közelről nézhettem barna íriszeibe, amelyek nem mástól csillogtak, mint a tisztaságtól. Muszáj volt hinnem neki. Nem lehetett minden hazugság, amit mondott.
- Azt hiszem ezt neked és a testvérednek kellene megbeszélnetek először. Nem szeretnék semmit mondani nélküle. – Ujjaim a kezére csúsztak és hátrébb léptem egy lépéssel, hogy az arcom ismét szabaddá váljon. Hirtelenül érintett a gesztusa és az egyik kijelentése túlságosan megfogott ahhoz, hogy ilyen közelségbe engedjem. Elvégre… miatta kaptunk össze nemrég Nikalus-szal. – Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy velünk gyere. Még akkor sem, ha ilyen kétértelmű kijelentéseket teszel. – Aprót nyeltem. Talán én gondoltam túl a dolgot? – Mindenkinek jár egy esély az újrakezdésre. – Mosolyodtam el halványan ismét rá tekintve.

Azt hiszem kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy az emberek méregetve figyeltek. Amikor idejöttem én voltam a friss hús, másként viselkedtem, mint ők, de a kezdeti kíváncsiságukat és ebből adódó közeledési szándékukat egyhamar letörte a hozott hírnevem, miszerint arra sem voltam képes, hogy a férjem kedvére tegyek és felneveljem a gyermekemet. Illetlen, utolsó nőszemélynek lettem kikiáltva és a helyzetem nem fordult jobbra azzal, hogy megismertem Niklaus-t. Nem akartam közel kerülni hozzá, de ő megértett… ugyanolyan kitaszítottnak érezte magát, mint én, akiket a későbbiekben ismét elkezdett befogadni a közösség, ám mindig volt valami, ami miatt visszaestünk oda, ahonnan elindultunk. A gondolataim hatására megrándult szám széle, mégsem akartam Elijah-t kellemetlen közérzetnek kitenni azzal, hogy az, akivel beszélgetni készült éppen nem a legjobb kedvében volt. Ezért mindössze érdeklődve fordultam felé, hiszen szinte ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót beszélni kezdett, nekem levegőt sem volt venni időm. Csupán annyit engedett meg, hogy leüljek, aztán ismét folytatta, én pedig nem értettem, miért ennyire megértő. Neki az lett volna a legjobb, ha Mikael elé tárta volna a terveinket, ezzel megszerezve az apja végtelen bizalmát és ezután semmire sem lett volna gondja. Szinte biztosan ő lehetett volna a falu főnöke az elkövetkezendőkben, minden kívánsága teljesülhetett volna… ennek ellenére azt akarta, hogy velünk jöhessen? Mosolyra húzódott a szám a kérése hallatán, hiszen Mikael csak nem végzett olyan jó munkát a gyermekeivel, mint gondolta, ha az összes el szeretett volna menekülni előle. Először Nik, majd Kol, aztán Elijah… senki sem akart megmaradni az apjuk mellett.
- Sohasem gondoltam volna, hogy nem érzed jól magad itt. – Vallottam be őszintén rá emelve a tekintetemet, megkeresve az övét. Őszintének tűnt. Nem láttam rajta, hogy az egész csupán egy jól kitervelt átverés lett volna, amellyel mindegyikőnket megvezethet és becsaphat, hogy aztán a markába nevetve nézhesse végig a büntetést, ami ránk várt. Nem ilyennek ismertem, sokkal inkább volt jólelkű és kedves, mint körmönfont és utálatos. – Ha a szavaidat komolyan gondolod és nem csupán azért mondod őket, hogy megtudd, igaz-e az, amit megtudtál, akkor velünk jöhetsz. Ha nem így van, az már a te lelkeden száradjon. – Nem hittem, hogy Nik feltétlenül ellenezné a testvére csatlakozását, hiszen eddig semmit nem mondott nekem arról, hogy rossz viszony fűzné őket egymáshoz. És abban az esetben ha Elijah szenved… ő is megérdemli az újrakezdést.