Boldogan öleltem át Tatiát, és végre, most először éreztem, hogy egyenesbe jött az életem. Olyan boldogságot éreztem, hogy bármire képes lettem volna... akár a vállamra venni az egész falut is. De beértem annyival, hogy ránevettem boldogan a menyasszonyomra.
- Mit szólnál, ha kezdetnek ide költöznék hozzád? - kérdeztem. - A házadba férfi kell. És ha én összekötöm veled az életem, akkor a falu lakói is szívesebbek lesznek hozzád. Legalábbis remélem. Néha úgy érzem, kedvelnek engem, de félnek apámtól. De ha látják, hogy mi ketten szembeszállunk vele is a szerelmünkért, akkor lesznek olyanok, akik a mi oldalunkra állnak. És talán az öcsém is példát vesz majd rólam, Freya pedig úgyszintén. Aztán... nemsokára keresünk egy helyet, ahol elkezdjük építeni a saját kunyhónkat. Egy év múlva már oda viszlek majd haza, mint a feleségemet.

Láttam a zavarodottságát és éppen meg akartam szólalni, hogy nem kell semmi olyat tennie, amiben nem biztos vagy amire még nem áll készen, de mire szólásra nyitottam a számat, addigra a szavak folyamatosan hagyták el ajkait, én pedig csak vigyorogtam, mint a vadalma. Hirtelen boldogság járt át, szívverését érezve ez csak fokozódott.
- Bár már egyszer megkérték a kezem, de... ennek sokkal jobban örülök, mint annak örültem. - Nevettem el magam. - Persze, hogy beérem veled és természetesen leszek a feleséged. - Vetettem magam a nyakába és ugyan egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy igazából férjes asszony vagyok, utána nem érdekelt... főleg, mert valószínűleg Cedric jóravaló családja azt hitette el a közösséggel, hogy meghaltam...

Kissé zavartan elengedtem a kezét, és beletúrtam a hajamba. Kár, hogy ennyire tapasztalatlan voltam. Jó lett volna tudni, hogy csinálják ezt a falumbeli férfiak...
- Tatia - vettem nagy levegőt. - Én nem vagyok járatos az ilyesféle dolgokban... hiszen nekem te vagy az első nő, és az első nagy szerelem. De hiszem, hogy az utolsó is vagy. Nekem soha többé nem kell senki más. Kérlek, legyél a feleségem. Nincs nálam semmi, amit adhatnék neked, csak én magam. Remélem, beéred velem - szorítottam kezét a mellkasomra, hogy érezze, hogyan ver a szívem a bordáim alatt.

Fokozatosan szélesedett a mosolyom szavai hallatán és szinte teljesen el is tűnt belőlem az a kellemetlen érzés, amit a reggeli veszekedés okozott. Hozzá voltam szokva már a nézeteltérésekhez, hiszen Cedric-el mindig generáltam valamiféle összetűzést, de Klaus-szal más volt. Őt szerettem és vele nem élveztem a hajbakapást.
- Tudnod kellene már, hogy én lennék a legboldogabb nő a világon, ha beteljesülne a terved. - Mondtam neki csillogó szemekkel. Legalábbis biztos voltam benne, hogy a tekintetemből kiolvasható, mennyire szeretnék vele élni. - Megígérem neked, hogy mindig veled leszek. Akárhogy is, de nem lesz olyan, hogy nem leszek melletted. - Szorítottam meg a kezét.

A levegő, amit eddig magamban tartottam, most szinte rekedt sípolással tört magának utat. Megkönnyebbültem. El sem lehet mondani, hogy mennyire.
- Sajnálom - dünnyögtem, Tatia kezét két markomba fogva. - Én csak félek. Félek, ha titeket látlak, mert tudom, hogyan néz rád Elijah. És nekem te drágább vagy mindennél. Engem még sosem szerettek igazán életemben, és úgy végképp nem szerettek, ahogy te teszed. Azt hiszem, belebolondulnék a gondolatba, hogy ne az enyém légy, és hogy már ne engem szeress. Nem tudom, mit tennék... de talán megölném Elijah-t, aztán elmennék az átváltozó emberek falujába. Nem lenne már értelme semminek, ha tudnám, hogy többé már nem szeretsz - simogattam meg az arcát. - Túl fontos vagy nekem, Tatia. Fontosabb mindennél, és mindenkinél. Iszonyúan szeretlek, és feleségül akarlak venni. Azt akarom, hogy te kísérj engem végig az életemen.

- Én sem akartam. - Kötöttem ki rögtön, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem, hiába volt egy olyan sejtésem, hogy tudja ő ezt magától is. Ám akkor sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor elhangzott Elijah neve. Gondolkozni kezdtem, megpróbáltam mindent összeszedni, amit nem ejthettem ki ebben a helyzetben, mert újabb veszekedés lett volna belőle... és azt nem akartam. Így is elég volt elviselni ezt a kis szóváltást, egy másikba nem szívesen bonyolódnék bele.
- Nik... - Léptem oda elé. - Elmondtam neked reggel is, de ha szeretnéd most vagy akár ezer másik alkalommal is szívesen elmondom. - Csúsztattam kezeimet az arcára. - Te vagy az egyetlen férfi, akit szeretek. - Mondtam komolyan, nem eresztve a tekintetét. - Kedvelem a bátyádat, de nem úgy, ahogy te gondolod... én érted élek és nem kockáztatnám semmiért azt, ami köztünk van, érted? - Néztem rá őszintén. Fogalmam sem volt, hogy oszlathatnám el a kételyeit... mert bennem nem volt semmilyen kérdés és azzal a jó érzéssel meg tudok birkózni, ami Elijah jelenlétében jár át. Ennyit igazán megtehetek... és ez az, amiről Klaus-nak nem kell tudnia, mert teljesen felesleges lenne... csak a feszültséget szítaná közöttünk.

Ugyan kézenfogva jöttünk el idáig, valahogy mégsem szóltunk egyetlen szót sem. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk, és az az apró fal, amit a reggeli veszekedés húzott közénk, érezhetően ott volt.
- Igen, én is úgy hiszem, beszélnünk kellene - mondtam csendesen, és megálltam Tatia kunyhójának ablakánál. - Tatia, mondd... mi volt köztünk az reggel? Én nem akartam veszekedni, de.... ami téged illet meg Elijaht... - fordultam meg, és belenéztem Tatia szemébe. - Tisztán akarok látni. Imádlak, jobban, mint el tudnád képzelni. Nekem te vagy az egész életem, minden boldogságom. De tudnom kell, hogy ti ketten.... - akadt el minden szavam.

Tábor

Szótlanul sétáltunk el idáig a tábor másik szélétől. Igazából nem tudtam mit mondani... eddig ott volt mellettünk Kol és Freya, de ugyanúgy éreztem Nik és köztem azt az apró feszültséget, amit délelőtt a vízesésnél. Az istenek lássák lelkem, nem akartam vele haragban lenni, még csak egy kicsit sem akartam engedni a kellemetlen érzéseknek, ám... valahogy elkerülhetetlennek bizonyult. És biztos voltam abban, hogy ezzel ő sincs másképp.
- Ha már egyedül vagyunk... - Mondtam, amikor mindketten beléptünk a kunyhómba és bezártam magunk mögött az ajtót. - Talán beszélnünk kellene. - Először nem terveztem ránézni, aztán rájöttem, hogy nem csináltam semmi rosszat... így a szemeibe pillantottam és vártam, mi fog történni.

Vízesés

Becsuktam a kunyhó ajtaját és egy sóhajtással érzékeltem, hogy a tűz majdnem kialudt. Nagyon jó... elintéztem a dolgokat, amiket kellett és leültem egy kicsit. A hajamba túrtam és a fejemet csóváltam. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetett ekkora hatással Nikre a falu és az emberek ostoba szóbeszéde. Én csak barátként, egy jó ismerősként tekintettem Elijah-ra, aki legalább nem utál. Ritka emberek egyike.
Az ablak elé sétáltam, az este pedig már végképp leszállt, sőt inkább lehetett már ezt a napszakot éjszakának nevezni. A csillagok világítottak, de nem tudtam aludni. Szükségem volt a friss levegőre, mert úgy éreztem, hogy megfulladok.

Tábor

Napok, sőt hetek teltek el. Már majdnem két hónap. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna a Bulgáriában hagyott szüleimre és a szépséges kislányomra, néha pedig annak a kontrollmániás férjemnek az emléke is bevillant elém. De...azt hiszem nem bántam, hogy eljöttem onnan. Hiányoztak a szeretteim, viszont itt boldog voltam. Olyan boldog, mint életem majdnem húsz évében még sohasem. Persze ezen a helyen is voltak árnyékok szép számmal, ám a boldogság miatt ezeket szinte észre sem vettem. Az a bizonyos rózsaszín köd tejesen ellepte a agyam, akármerre léptem mindössze annyit láttam a világból, hogy milyen szép, milyen jó és hogy megtaláltam az igazi helyem.
A reggeli ébredésem óta már eltelt egy óra hossza, de a szokásostól eltérően nem volt jó a közérzetem. Furcsán éreztem magam. Nem volt annyira borzasztó, csak kissé émelyegtem, mintha kótyagos lennék... pedig nem éreztem, hogy beteg lettem volna. Az idő is szép volt, nem kaphattam el semmit és egyébként sem voltam egy betegeskedő típus. Talán csak... valami étel okozta ezt.

az életerő kicsivel később visszatért belém, teljesen jól éreztem magam. Mivel semmilyen dolgom nem akadt és nem volt kedvem a kunyhóban ücsörögni, ezért úgy döntöttem, jól fog esni a friss levegő.

Erdő és vízesés

Kislányos, édes mosollyal pislogtam rá egészen addig, míg ismét fel nem hozta, hogy menjünk a kunyhójukba. Azt hittem, kialussza ezt az ötletet, de nem nagyon jött be, még mindig állította, hogy nem lesz semmi baj. Én mégis körülbelül úgy féltem attól a kunyhótól, mintha a farkasok és az összes szörny a világon állna a bejáratánál.
- Menjünk. Nem lesz semmi baj. - Próbáltam magamat meggyőzni erről, jelenleg inkább kevesebb, mint több sikerrel. De megszorítottam a kezét, örültem annak, hogy most már felvállalhatjuk, hogy együtt vagyunk. És én nem is akartam soha elszakadni tőle.

Mikaelson család kunyhója

- Mmmm - mormoltam, mint egy doromboló macska, ahogy megcsókolta a nyakamat. - Tudod mivel bolondíts meg, ugye? - kacsintottam rá, aztán a szemébe néztem.
- Most pedig elmegyünk a kunyhónkba. Ne félj semmitől! - tettem hozzá, látva kissé ijedt tekintetét. - Nem lesz baj. Csak anyám, és Bekah van otthon. Szóval most elmegyünk hozzánk... méghozzá így - fogtam meg a kezét. - Azt akarom, hogy az egész falu lássa, hogy te és én összetartozunk - mosolyogtam boldogan.

- Kérlek! - Én magam is nevettem még mindig és ameddig ezt folytatja, ez így is lesz. Nem tehettem ellene, csak úgy jött. De szavaira azért szaporán bólogatni kezdtem, ám nem csak azért, hogy abbahagyja a csiklandozásomat. Én is így gondoltam, olyannak tartottam őt, ahogy ő elmondta.
- Te vagy a... mindegyik, amit elmondtál. - Kapkodtam a levegőt hahotázva, de nem tudtam végigmondania a jelzőket, ezért is rövidítettem le, hátha így is megkegyelmez és abbahagyja a kínzásomat.
Megkönyörült rajtam, a hasamat fogva dőltem vissza pár másodpercre a bőrre, szememből még a könny is kicsordult. Csak akkor néztem fel, amikor Nik segítséget kért így gyors egymásutánban én is magamra kapkodtam a ruháimat, aztán segítettem neki felvenni az ingét. Szép lassan adtam rá és miután ez megtörtént, lágy csókot adtam a nyaka bőrére.

- Ne? Miért ne? - nevettem, csiklandozásra készen felemelve a kezemet. - Mondd, hogy én vagyok a legédesebb, legjóképűbb, legbátrabb férfi, akivel eddig találkoztál - hahotáztam. - Ja, és a legjobb szerető. Na gyerünk, mondod már? - közeíítettem kezemmel egyre jobban az oldala felé, de a vigyort semmi nem mosta volna le a képemről.
- Ha nem, magadra vess - csiklandoztam meg újra, és mikor kifulladt a nevetéstől, megcsókoltam, majd talpra küzdöttem magam.
- Öltözzünk - mondtam, és felkapkodtam a ruháimat, aztán magamra kezdtem küzdeni az ingemet. - Segíts egy kicsit... - kértem meg.

Jól aludtam. Vagyis inkább nevezném kábulatnak, mintsem alvásnak, de jólesett. Néha érzékeltem a külvilágot, ám nem nagyon foglalkoztam vele egészen addig, míg Klaus mocorogni nem kezdett. Igazából ezután sem szándékoztam teljesen kinyitni a szemeimet és visszatérni a valóságba, valamint a teljes ébrenlétbe, de kénytelen voltam. Ugyanis csiklandozó kezek támadtak meg, az álom pedig rögtön ki is szökött a szemeimből, hisz hirtelen felvisítva próbáltam felülni.
- Ne. Kérlek, ne. - Borzasztóan csiklandós voltam, emiatt pedig rendre nevetőroham tört rám, ha ezt csinálták velem, de Niknek még ezt is elnéztem Neki mindent.

Nem aludtunk egyiken sem túl sokat, talán egy óra hosszát. Felemeltem a fejem, és ahogy megmozdultam éreztem, hogy - hála anyám gyógyításának - már könnyebben mozgok, mint előtte.
Ránéztem a karomban fekvő Tatiára, és bolond ötletem támadt. Óvatosan fölé másztam, aztán hirtelen - mint derült égből a villám - finoman a nyakába haraptam, és csiklandozni kezdtem minden porcikáját, mire visongva-nevetve tért magához.
- Ébresztő szépségem - nevettem rá boldogan.

Csak mosolyogtam azokon, amit mondott és már tényleg mertem a legjobbakban reménykedni. Nem lesz itt semmi gubanc, hajtogattam egyre csak magamban, Minden rendben lesz.
- Pihenjünk. - Bólintottam a javaslatára és kényelmesen elhelyezkedtem. Én magam is elfáradtam és most talán még a pihenés is jobban fog menni. Hiszen itt volt mellettem az, akit szerettem. - Szeretlek, Nik. - Még egy utolsó csókot adtam az ajkaira, aztán lehunytam a szemeimet, hogy a kellemes kábultság urrá legyen rajtam és elnyomjon az álom.

- Anyám kedvel téged. Örülni fog neked - mosolyogtam. - Bekah meg.... hidd el, ő is - nevettem fel, és értetlen arcára nézve elmagyaráztam. - Tudod, láttam már párszor, ahogy az egyik falubeli fiúval eltűnnek az erdő felé - kacsintottam. - Ha apám megtudná, keresztben lenyelné. Szóval, Bekah is örülni fog neked, hidd el - vigyorogtam folyamatosan. - Pihenünk egy keveset? Kellemesen elfáradtam...

Visszabújtam hozzá, amint kényelmesen elhelyezkedett, de egy kicsit még gondolkoznom kellett az ajánlatán. Hogy menjek a kunyhójukba? Ez körülbelül olyan volt nekem, mint lendületből egy karba szaladni. De... ha ő azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, akkor én hiszek neki.
- Rendben. Holnap meglátogatlak nálatok. - Egyeztem bele végül bólogatva, próbálva mindenféle eltérítő erőt kizárni. - Nem lesz ott semmi baj. Remélem. -

- Várj egy kicsit - mondtam, mikor odafészkelte magát hozzám, aztán lassan, óvatosan az oldalamra fordultam. Igy még tudtam feküdni szerencsére.
- Gyere... most bújj ide - suttogtam, és a mellkasomhoz húztam. - Arra gondoltam... - fűztem a szót - hogy holnap gyere el hozzánk. Apám elmegy... biztos dolgozni viszi a bátyjáimat reggel... talán újra az erdőbe. Gyere el a kunyhónkba. Nem lesz otthon, csak Bekah, és anyám. És ők örömmel látnak majd, elhiheted.

- Rendben, legyen, ahogy szeretnéd. Én veled tartok akárhová, még a világ végére is. - Csókoltam meg őt már én magam is nevetve, aztán jókedvűen pislogtam rá. Tényleg olyan szép tervek voltak, hogy én magam is szívesen megvalósítottam volna őket. De most még csak reménykedhettünk, hogy lesz is erre alkalom.
- Én lennék a legboldogabb ember, ha veled élhetnék, Nik. Ezt komolyan mondom. - Óvatosan átöleltem őt és hozzá bújva a vállára hajtottam a fejem. Így biztonságban éreztem magam.

- De én nem is itt akarok élni veled - nevettem le magam vidáman. - Alapítunk egy új falut. Vagy... vagy csatlakozunk az idegenekhez. Nyilván ők is le akarnak majd telepedni. És hát félig-meddig mégis a néped, nem? Talán ők tudnak majd valamit a családodról is. És... ha esetleg eljutunk oda... legyőzöm a férjedet majd - néztem a földre letett kardom felé. - És akkor a kislányod eljön velünk, hogy mind boldogan éljünk. És lesz majd egy csomó gyerekünk... olyan szép lányok, mint te vagy, és olyan szőke fiúk, mint én - mosolyogtam.

Hiába éreztem magam rosszul amiatt, hogy miattam történt vele ez, szavai mégis jólestek. Tényleg megérte volna neki? Tényleg ennyire szeretne? Ezt szinte lehetetlen felfogni.
- Ezek... nagyon szép tervek. - Nyögtem ki végül meghatódva, de mégis nagy levegőt vettem és sóhaj hagyta el a számat. Belegondolni tényleg szép volt, de ha jobban megnézzük, a megvalósítás kissé döcögősnek látszott. - Örülnék, ha így lenne, de ez nem változtat azon, hogy én még mindig nem vagyok szívesen látott személy sem a faluban, sem az apád szemében. A férjem pedig nem adná ide a lányomat. Ismerem őt, túlteng benne a birtoklási vágy és előbb ölne meg mindkettőnket, minthogy ezt tegye. Most... elégedjünk meg azzal, hogy itt vagyunk egymásnak és reménykedjünk benne, hogy kedvező jövőnk lesz. Én ezt szeretném. - Továbbra is kedvesen cirógattam az arcát, közben mosolyogva vizslattam a szemeit. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket fogok táplálni iránta, mégis megtörtént. És örültem ennek.

- Szerintem így is megérte - vetettem hátrafelé egy pillantást a hátamra, már amennyire rá lehetett látni. - Gyanítom, hogy apám belátta - anyám némi nyomására - hogy akár agyon is verhet, sosem fog tudni elszakítani tőled - könyököltem fel, és belenéztem Tatia szemébe.
- Veled akarok élni - mondtam komolyan. - A saját kunyhónkban. Mint a férjed... csak erre vágyom. Családot akarok veled. És ha lehet, megkeressük majd a kislányodat is, ott messze, Bulgáriában... hogy ő is velünk élhessen.

Légzésem még akkor is szapora volt, amikor már ő is elérte a gyönyört és rám borulva próbált erőt venni magán. Én is ezt tettem, a vállát simogatva szándékoztam rendezni a légzésemet mindaddig, míg meg nem csókolt és helyet nem foglalt mellettem. A vérem még mindig kissé sebesebben száguldozott az ereimben, de nagyjából már sikerült megnyugodnom.
- Velem sem, Nik. - Néztem őszintén a szemeibe, ajkaimra apró mosoly ült ki, miközben az arcát simogattam. Boldog voltam. Végtelenül boldog. - Alig tudom elhinni, hogy apád végül megengedte, hogy találkozzunk. Még ha sebeket is kellett szerezned emiatt. -