- Hmm, nem fogna rosszul, már ha fel tudnám egyáltalán emelni. - Mutatok rá szélesen mosolyogva, hogy azért az nem lenne olyan egyszerű. Az azonban tény, hogy az önvédelmi leckékből nem lehet túl sokat tudni. Ki tudja, legközelebb épp milyen szituációba keveredik bele az ember és akkor mit kell tennie, hogy megvédje magát.. amennyi veszélyes lény éldegél körülöttünk.. és a vámpírok nem a legdurvábbak közülük.
- Ott biztosan nem. - Nevetek fel, miközben belegondolok abba, miként próbálnám meg belegyömöszölni a táskámba a vascsövet. Vicces egy jelenet lenne.
- Hát igen, s van aki nem is akar kijönni belőle, mert képtelen elfogadni, hogy az élet biza nem tündérmese.. - Nem magamra gondoltam, bár én sem akartam sokáig beletörődni ebbe. Hogy ha akarsz valamit, tenned kell érte, vagy elveszi más előled.. s keveseket állítja meg annak gondolata, hogy mi legális s mi nem az.
- Őszintén? - Kérdezek vissza, mert tudni akartam valóban érdekli-e. Aztán végül, gondoltam egyet és folytattam is. - Nagyon sokáig érdekelt.. és reménykedtem is, hogy fel fog keresni, dehát ez nem történt meg, és mostmár csak.. felpofoznám, ha szembe kerülne velem. - Hacsak belegondolok, mennyi szenvedést köszönhetek azoknak a pillanatoknak, amiket a keresésével töltöttem el és azzal, hogy megpróbáltam kideríteni kényszerből lépett-e le vagy saját akaratából.. Nem tudom miért voltam vele ennyire őszinte.. de valamiért.. talán az együtt eltöltött éjszakánk miatt..? Mindenesetre valamiért úgy éreztem bízhatok benne. Elővigyázatosabbnak kell lennem.. még túl korai bízni benne..
- Hát, nem áll szándékomban okot adni arra bárkinek is.. -  mintha ez attól függne. Ha kipécéz egy vadász, akkor annyi. Nincs választási lehetőséged. Aztán azt is hozzátette, hogy ő maga is vadász.. na tessék. Ekkor akaratlanul is nyelek egy jó nagyot, de még mielőtt megszólhalhattam volna utána, már szavamba is vágott. Kicsit megkönnyebbültem.. kicsit. De kezdett későre járni az idő. Ideje mennem, mondjuk fura mód, túlságosan is jól éreztem magam vele..
Kicsivel később el is búcsúzunk egymástól, annak gondolatával a fejünkben, hogy nem tudni fogunk-e még találkozni a jövőben.

- Ha szeretnéd megmutatom, hogy használd. Ha valaki erőszakoskodna – jegyeztem meg mosolyogva. Bizonyára történt már ilyen, szinte minden nővel történik. A férfiak egy része úgy gondolja, hogy kihasználhat bizonyos fizikai különbözőségből fakadó dolgokat, és hogy ez önmagában elég, hogy ráerőszakolják magukat valakire. Az ilyenek megérdemlik, amit kapnak. Az ilyenek nem férfiak, hanem gyáva férgek, akik csak mások gyengeségeit kihasználva képesek elhitetni magukkal, hogy érnek valamit. – Bár, nem ártana valami praktikusabb. A táskádban kétlem, hogy elférne – vontam meg a vállam. Biztosan van nála most is valami, ami segíthetne ezen a problémán. Paprikaspray, sokkoló, kinek mi a kényelmes.
- Én is voltam az. Fiatalon mindenki az – mert még nem igazán tudjuk olyankor, hogy milyen is a világ. Ha szerencsénk van, akkor vigyáznak ránk a szüleink, odafigyelnek arra, hogy ártatlanok maradjunk, hogy az a sok mocsok, ami a világban van, ne jusson el hozzánk. Örökké azonban nem képesek ettől megvédeni minket. Előbb-utóbb, az embernek be kell mocskolnia a kezét. Csak abban térünk e, hogy milyen mélyre nyúlunk a szennyben. Senki sem maradhat ártatlan, senki sem úszhatja meg.
- Biztosan? – pillantottam rá kíváncsian. – Nem bűn, ha kíváncsi vagy valakire, akit nem ismersz. Főleg, ha amiatt a valaki miatt olyanra kényszerülsz, amire nem kéne – pillantottam itt a vérrel teli üveg felé. Ha egy egyszerű ember lenne az apja, talán nem is érdekelné, hogy ki az. Így viszont, hogy az apja miatt ezt kell tennie, nem csoda, hogy érdekli ki az, aki tehet erről.
- Sokan vadásznak vámpírokra. Tudják, hogy szúrják ki őket, hogyan vessenek véget nekik. Ne adj nekik okot arra, hogy veled is ezt akarják tenni – bólogattam a szavaira. Találkoztam már én is olyan vámpírral, aki jobb volt, mint egynéhány ember. Ugyanakkor a vadászok többségét nem érdekli az, hogy milyen az illető. Csak az, hogy a természet rendje ne boruljon fel teljesen. Ami halott, annak halottnak is kell maradnia, ezt vallják. – Főleg, mert én is vadász vagyok – pillantottam fel rá. – Nem az az elvakult fajta  tettem hozzá, mielőtt rákérdezett volna. Van nálam sokkal rosszabb is.

- De tudtommal a vascsövek nem tollúból vannak, sőt általában nem is szokták kiegészítőnek használni őket a lakásokban. - Vágok vissza a válaszára, utalva arra, hogy azért mégiscsak kell oda némi bicepsz. S neki abból jócskán akad. Khm. De még milyen.
- Naiv idealista? Na kösz. - Vonom fel a szemöldököm és játszom egy darabig a sértett felet. Viccen kívül, volt idő, mikor tényleg az voltam.. csakhát, kiölték belőlem. Rá kellett jönnöm arra, hogy az élet nem tündérmese és a valóvilágban a szőke herceg nem ment meg a paripájával a sárkánytól, hanem magamnak kell levágnom mind a hét fejét, ha túl akarom élni. Soha nem is értettem azokat, akik még mindig bíznak és reménykednek a szőke hercegek felbukkanásában.. akik azt hiszik, azzal, hogy megtalálják "életük párját", minden szép lesz és "boldogan élnek, amíg meg nem halnak". Ráadásul egy vámpírokkal teli világban élünk.
- Nem mintha ismerném őt, de nem is akarok olyan lenni.. sőt, nem is akarok tudni ő milyen. - vallom be többé kevésbé őszintén. A végét nem egészen gondoltam komolyan, mert hát.. bár, egy részem nem akar tudni róla, egy másik, rejtett felem, azért mégiscsak kíváncsi rá.
- Hát.. nem igazán. Nem akarom kiváltani az átkot.. Már volt rá párszor példa, hogy szinte túlléptem a szintet.. de megálltam időben, szerencsére. - Ezt fogalmam sincs miért mondtam el neki, talán, hogy elhigyje végre, hogy nem fogok vérengző szörnyeteggé válni. Az, hogy ne váljak egészen vámpírrá elég erős visszahúzó tényező nekem.

A szavait hallva elmosolyodtam és a halántékom dörzsölve pillantottam fel rá.
-Azt hittem olvastad az aktákat. Elég hozzá egy vascső – vontam meg a vállam. Őszintén szólva, ahogy telt az idő, egyre kevésbé emlékeztem már arra az estére. Nem azért, mert elakarnám felejteni. Nem szégyellem, amit tettem, most is így tennék, a következmények tudatában. Egyszerűen csak … talán az idő, ami lehetetlenné teszi az emlékezést. Már kevésbé emlékszem, hogyan tettem, arra viszont kristálytisztán, hogy milyen érzés volt. Jó. Igazságszolgáltatásnak éreztem.
-Így is lehet mondani – bólintottam. Hálás voltam Johannának és a szüleinek, ők voltak, akik közbeléptek értem és utána magukhoz vettek. Nem úgy bántak velem, mint a fiúkkal, de nem is vártam volna el. Hálás voltam, törleszteni akartam, ők pedig csupán annyit vártak el, hogy … lojális legyek. Megbízható. Én pedig ennek minden erőmmel megpróbáltam eleget tenni.
-És én még azt hittem naiv idealista vagy – mosolyodtam el. Szerencséje van, hogy nem az. A naivitás veszélyes, ölni is tud. Hívják, ahogy akarják, reménykedik, optimizmus, valójában egyre megy. A világ olyan, amilyen, megpróbálhatjuk másnak látni, szebb ruhába öltöztetni, de a tények nem változnak, és legyen valami bármilyen szép is kívülről nézve, belülről minden bizonnyal rohad. Akik nem képesek megvetni a lábukat, azok odavesznek. Mindenkinek a maga életéért kell felelnie. Ritka, mikor közbelép valaki.
-Nem is tűnsz apuci kicsi lányának – jegyeztem meg mosolyogva. Öltem már vámpírt korábban. Nem mondom, hogy szakavatott ismerőjük vagyok, de láttam már párat. Vannak, akik élvezik azt, amik, mások átkozzák magukat. Én nem látok benne semmi jót. Páran azt állítják, hogy mértékletesek tudnak maradni … az ember ösztönlény, nem képes rá. Hát még egy vámpír.
-Akkor sem, ha az életed múlna rajta? – dőltem előre a székben, felpillantva rá. – Nem ítélnélek el miatta. Nem lenne helyes, de… talán én is megtenném – vontam meg a vállamat. Mind életben akarunk maradni. Azok is, akik elméletileg halhatatlanok. A haláltól mindenki retteg, bennünk van. – Sokan biztosan inkább feladnák, és a könnyebb utat választanák. – jegyeztem meg, ezzel igazából csak elismerve őt. Valahogy bennünk van az, hogy mindig a könnyebb utat választjuk, semmint a helyeset.

De azt sem mondtad, hogy az vagyok. - Teszem hozzá, de inkább csak magamban. Ezt valamiért mégsem akartam inkább kimondani, még a végén valóban "megegyezünk" abban, hogy nem vagyok normális és diliházba vitet. Bár, oda kétlem.. túl sok halandó tartózkódik az olyan helyeken és párnak szerintem megváltás lenne, ha lecsapolnék kicsit a véréből.
- Azért mindenkinek ne tanácsolj ilyesmit. Nem mindenkinek van ekkora.. bicepsze. - Miután kibukott belőlem, nyelek egy nagyot. Kicsit mindig is buktam a problémás, jóképű, izmos pasikra.. lehet ezért vagyok még mindig szingli.
- A lényeg, hogy szerencséd volt és kaptál egy újabb esélyt. - Tereltem el a témát a jó-rossz ügyvédekről. Lényegtelen, bár nem is annyira.. mert az ilyen esetek mellé Superman-kaliberű ügyvédekre lenne szükség, mert ők az egyedüliek akik képesek kiálni mellettük, de ez a tárgyalóteremben sajnos lényegtelen, mert a pénz beszél és a kutya ugat. Sokszor a legkomolyabb ügyekben ártatlanként szereplő személyeknek van a kevesebb pénzük, a bestiáknak pedig még a fülükön is az folyik ki.. pro bono ügyeket meg kevesen vállalnak el.
- Ha minden ügyvéd évente elvállna egyetlen egy pro bonot, máris  megfeleződne az ártatlanül elítéltek száma. De sajnos erre nem lehet szabályt kiadni. - Mondom egy apró sóhaj kíséretében. Amiatt aztán senkinek nem csökkenne le lényegesen az éves bevétele.
Aztán a mivoltamról kezdtünk beszélgetni.. és kicsit kínosabbá vált a légkör, legalábbis én annak éreztem.
- Ne aggódj, nem fogom kiszívni a véred. Figyelnem kell a mértékre, hogy ne.. - felelem, miután elismerte, hogy azért jobb így, mintha teljesen vámpír lennék, de itt inkább megálltam a mondat közepén és elgondolkoztam, hogy miként fejezhetném be anélkül, hogy rossz következtetésre juttatnám. - legyek olyan, mint az apám.
- Adok én neked helyi lapot. - Bokszolok hirtelen a vállába játékosan. Na ez a késztetés vajon honnan jöhetett? - Hát, átmegyek egy másik korházhoz.. önkéntes véradók mindig lesznek. De semmiképp sem fosztanák meg valakit az életétől, azért, hogy én vérhez jussak.. - Ügyvéd vagyok, nem gyilkos. Segíteni akarok az embereken, nem ártani nekik.

-Nem mondtam, hogy nem vagy normális. – jegyeztem meg, ahogy felpillantottam rá. De igen, amit mond az valóban elég … érdekesen hangzik. – Megtenném újra. Sőt, ezt tanácsolnám mindenkinek. – azon kívül persze, hogy … figyeljen oda jobban a szerettére. Ha szemfülesebb vagyok, akkor talán még azelőtt közbe léphettem volna, hogy … végez magával. Egy szobára volt csak tőlem, míg én bent ültem az ágyamon és zenét hallgattam, dühösen a világra, addig ő egyedül volt, magában, és nem látott más kiutat, csak azt, hogy felvágja az ereit, és a fürdővízbe süppedve várja a halált. Kár, hogy az a rohadék nem halt bele. De így hátha egész életében szenvedni fog azért, amit tett.
-Nem azért nem ítéltek halálra, mert jó ügyvédem volt. – pocsék ügyvédem volt, aki már szinte elő is készítette az alkut, hogy inkább kapjak méreginjekciót, semmint villamosszékbe ültessenek. Mert az nem humánus, ahogy ő fogalmazott. Amita szülei pedig bár jó ügyvédek, nem azzal mentettek meg, hogy a bíró lelkére beszéltek. – Hanem mert megvásárolták az életem. Ez egy ilyen világ. Ha szabályosan akarsz játszani, általában veszteni fogsz. – vonom meg a vállam. Amita szülei sokat fizettek azért, hogy életben maradjak. Ezért pedig hálás vagyok, amiben tudtam, mindig is segítettem nekik ezután. Az életemmel tartozom nekik.
-Igaz, vannak rendes emberek is. – mosolyodtam el. Nem vettem magamra különösebben a dolgot. Soha nem tartottam magam szentnek, az én priuszommal soha nem is lehetnék az. Ez a világ pedig, egyébként sem a szent embereknek áll. – Na és lopod, vagy van egy dílered? – valahogy nem nézem ki belőle azt, hogy lopná. Nem csak azért, mert ügyvéd, nem tűnik olyannak, aki … így akarna hozzájutni. Gondolom fizet érte, valószínűleg igencsak sokat.
-Jobb, mintha vámpír lennél. – vontam meg a vállam. Örökélet, végtelen erő, ez mind jól hangzik így leírva, de kiakarna örökké élni? Miféle nyomorúságos, szánalmas alak az, aki képes úgy mások arcába nézni, hogy tudja: ő akkor is élni fog, mikor ők már csak por lesznek a föld mélyén.
-Rendben. Akkor nem írom meg a helyi lapban. – bólintottam mosolyogva. – Van B terved, ha … nem jutnál hozzá? – pillantottam rá. Elvégre, a vér eltűnése előbb-utóbb fel fog tűnni valakinek, bezárhatják a kórházat, szigoríthatják az ellenőrzéseket, a biztonságot… rengeteg dolog van, ami elvághatja őt ettől a kevés vértől is.

- Mond ki nyugodtan, hogy nem vagyok normális. - Vonok vállat, hiszen valóban elég érdekesen csengtek a szavak, amik kijöttek a számon. - És igen, az tény, hogy az a seggfej megérdemelte, amit tőled kapott.
Az idézést persze tudtam, hogy nem gondolja komolyan, de még hogyha komolyan is gondolta volna, akkor sem tenném meg. Nem igazán lenne helyes vagy legális.
A szavai elgondolkodtattak egy pillanatra. Igaza volt. Tudom, hogy igaza van, de mégis.. valamiért kellett az emlékeztető, hogy nem vagyok pocsék ügyvéd. Hogy attól, hogy egyszer vesztettem, a dolog még nem fog a rutinommá válni. - Bizony, ez egy elcseszett világ, amiben élünk. - Sóhajtok fel, majd néhányat kortyolok a kávémból.
- Nem. - Mondom határozottan. Na jó, talán.. lehet. Igazából, fogalmam sincs még él e az illető, csak azt, hogy akkor még élt, vagyis gondolom, hogy élt, hiszen önkéntes véradóként ment be a korházba. - Legalábbis gondolom, hogy még él. Tudod, vannak önkéntes véradók. - Öltöm ki rá a nyelvemet, egy újabb hirtelen, beteg ötlettől vezérelve. Szerencsémre. Így legalább nem kell ölnöm érte. Mert azt nem tenném meg.
Nem igazán volt értelme felelnem a következő kérdésére, mert kicsivel később ő maga is rájött a válaszra. Na igen. Lehet fel kellett volna vennem a nyúlcipőt abban a pillanatban, amint lebuktam a táskám tartalmával.. ahelyett, hogy elmondom neki azt, hogy dhámpír vagyok. Így most.. tőle is függni fog az, hogy életben maradok-e. Király..
- Bizony.. mázlista vagyok, tudom. - Felelem az utolsóra, szarkasztikusan. - Csak ketten. - Válaszolok arra a kérdésére, hogy ki tud arról, hogy micsoda vagyok. - Mostmár hárman. - S remélem ennél több nem lesz.
- Nem szeretném, ha ez a szám tovább nőne. - Nézek fel rá, teljesen komolyan, remélve, hogy megérti, hogy mire célzok mindezzel. Bár, nem hiszem, hogy túl sok előnye származhatna abból, ha kiadna engem egy vámpírnak..

-Mint… intő példa. – ismételtem meg őt, ahogy mosolyogva megcsóváltam a fejem. – Szóval, én vagyok az intő példa. Ez jó. Az a rohadék megérdemelte, amit kapott. Azt sajnálom a legjobban, hogy nem döglött bele még. Ezt nyugodtan idézd tőlem. – vontam meg a vállam. Nem, persze, nem kéne idéznie. És nem is fogja. De az a szemétláda akkor is azt kapta, amit megérdemelt. Ha visszamehetnék az időben, ugyanezt tenném. Az összes ilyen rohadékkal ezt tenném. – És az én ügyem emlékeztet erre? Ez aranyos. – vagy inkább ijesztő? Nem tudom eldönteni, hogy melyik lenne az igazabb rá. – Gondolom, elvesztettél egy ügyet. Igaz? Ügyvéd vagy, Laurel, fogsz még bőven veszteni. Nem lehet mindent megnyerni, ez egy ilyen világ. – én is csak azért vagyok még itt, és nem rács mögött, vagy egy sírban, ahova a méreginjekció küldött volna, mert közbeléptek értem. Szerencsém volt. Példát akartak velem statuálni, de volt, aki nem engedte. Ők vesztettek. Az esküdtek is emberek, az emberek pedig hibáznak, az ítéletet pedig ők hozzák. Az is lehet hibás.
-Ezt mondanád, ha halott lenne is, nem? – döntöttem oldalra a fejem. Ügyvéd, az a hivatása egyébként is, hogy hazudik és embereket manipulál. Ha az illető, akinek a vére nála van, halott lenne, akkor is azt mondaná, hogy élne. Ez így, önmagában… még nem sok mindent jelent. – De nem tűnsz gyilkos típusnak. Szóval, hogy szerezted? Kérted, ő meg csak úgy adott? – ez nem túl valószínű. Ahogy az sem, hogy vámpírok üvegben hordják magukkal a vért, ez … nem így működik. Egy vámpír, ha éhes, táplálkozik, nem becsomagolja és hurcolja azt magával a táskájában.
-Na és ha nem iszod? – tettem fel a kérdést, habár a választ sejtettem rá. – Szóval, nem akarsz vámpír lenni. – következtettem ki abból, hogy … ha ez meg nem elég ahhoz, hogy kiváltsa, akkor mindezt szándékosan teszi így. – Ember vagy, akinek vért kell innia, hogy életben maradjon? Nem semmi. Ki tud róla még? – pillantottam rá. Remélhetőleg nem sokan, az ilyen híreket nem túl szerencsés terjeszteni, főleg akkor nem, ha … egy ehhez hasonló kisvárosban van az ember.

A megjegyzését inkább jobbnak láttam válasz nélkül hagyni. Most nem mondhattam azt, hogy a rémületem tett éberré. És joggal, mert mint kiderült a legrosszabb rémálmom valóra is vált a következő percekben. Minek kell nekem magamnál tartanom azokat a papírlapokat.. Nem kell emlékeztető, elég jó vagy emlékeztetők nélkül is, hidd el. Bár, a legútóbbi eset óta, mikor vesztettem a bíróságon.. elég nehéz elhinnem magamról, hogy jó ügyvéd vagyok. Az aduászom megvolt, de mégsem tudtam előjönni vele. Zsákutcába kerültem. A másik egy cápa volt.
Kiborult.. s úgy látta meg. Hát, szuper. Egyre jobb lesz.
Pontosan azt a reakciót kaptam tőle, amire számítottam és.. egyáltalán nem örültem neki, mert fogalmam sem volt egy pillanatra mit mondhatnék. Ez így.. ebben a fogalmazásban tényleg furán hangzott.
- Nem csak a te ügyedből, pár mondatban másokra is kitértem, igazából elég komplex témát választottam, az tény. Csak a tiédre többször visszatértem, jobban passzolt a témához mint intő példa.. - Oké, ez így egyre kínosabb lesz. Most legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, vagy.. ami mégjobb ötletnek tűnt, az, hogy sarkon forduljak és elfussak. De végül valamiért mégis inkább a válaszadás mellett döntöttem.  - Nem akarok több infót, és.. azt már én magam sem tudom néha miért van nálam. Amolyan emlékeztetőnek, hogy nem vagyok pocsék ügyvéd? - Ezt persze költői kérdésszerűen értettem.
Kicsit megkönnyebbültem, mikor áttért egy másik témára, még akkor is, ha az egy a félvámpír létemmel kapcsolatos kérdés volt, amit feltett.
- Az illető életben van, akitől származik. - Kezdem rögtön ezzel, még mielőtt azt feltételezné, hogy öltem érte. Van egy rezidens ismerősöm, rajta keresztül szerzem be a vért, őt pedig valahogyan anyum szervezte be. Hogy mit adagolhatott be neki, amiért cserébe időről időre ellát engem vérrel, az jó kérdés, de igazából inkább nem is akarom tudni. Inkább megmaradok abban a naiv elgondolásban, hogy azt mondta neki, vérszegény vagyok.
Nagyot nyelek, mikor kijelenti, hogy ölt már vámpírt. Méghogyha csak félig vagyok az.. még ígyis, kirázott a hideg.
- Igen. Az. - Bólintok, még mindig megszeppenten. - És amíg nem lépem túl ezt az adagot.. - bökök az újjammal az üvegcse fele -, addig nem is válthatom ki.

Habár akkoriban sokat cikkeztek az ügyemről, és sok írás is született róla, az ügy hivatalos aktáit titkosították, és elzárták. Hatósági intézkedés nélkül nem lehet hozzáférni, kivéve, ha valaki nagyobb hatáskörű hivatalos személy arra lehetőséget biztosít. Laurel azonban még fiatal ahhoz, hogy ekkora hatalma legyen.
-A másnapossághoz képest, egész jól nézel ki. – pillantottam rá, ahogy kilépett az ajtón. Tegnap este kicsit … többet ivott, mint talán kellett volna. Ugyanakkor, ha nem teszi ezt, nem biztos, hogy kiderül az, ami kiderült.
-Csak amennyit te az életemben. – feleltem, nem túl meghatva pillantva rá. – Kiborult. Mikor visszapakoltam, akkor láttam meg. – és utána kutakodtam a táskádban. Ezt azonban már nem teszem hozzá, ezt kitalálja magától is, elvégre, nemcsak ügyes, okos lány is. – Abban biztos vagyok. – felelem, mikor azt mondja, hogy megtudja magyarázni. A kérdés csak az, hogy mit mond és az mennyire … hihető.
-Hogy … micsoda? – ráztam meg a fejem kissé meglepve és értetlenül, hallva amit mond. Diplomamunka? Belőlem írtam a diplomamunkáját? Vagyis, az ügyemből. – Szóval, abból írtad a diplomamunkádat, hogy valakit úgy megvertem, hogy nyaktól lefelé lebénult, mert megerőszakolta a húgomat? – nos, ez így kimondva, nem tagadhatja, hogy nagyon … betegesen hangzik. – Ezért jöttél ide? Hogy … megtudj tőlem még néhány belsős információt az ügyről? – mert, ha nem, akkor … nos, ez egy elég nagy véletlen. Egy elég valószínűtlen véletlen, ami azt illeti. – Miért van nálad a diplomamunkád? – kérdeztem még egyet. Az emberek ezt nem szokták csak úgy hordozgatni magukkal, nem igaz? Valamiért nála mégis itt volt, ezek szerint.
-Akkor mégis … mi vagy? És ez kinek a vére, Laurel? – ráztam meg az üveget, majd visszatéve az asztalra. – Öltem már vámpírt. Is. – teszem hozzá, elvégre ez az igazság. Az, hogy Amita szülei megmentettek, magával vonzotta azt is, hogy … nos, kitanítottak. – Felismerem őket. Legalábbis, a veszélyeseket. Mi vagy te, … félvér? – nos, arról viszont nem hallottam, hogy valaki …félvámpír legyen. Nem épp a létezés legszerencsésebb formája.

Egy aprócska hang újra és újra próbált megállítani és visszafordulást parancsolni a lábaimnak, még mielőtt elérhettük volna John lakását, de egy részem nem igazán akaródzott engedelmeskedni neki. Pedig az lett volna a helyes döntés. De, ittasan.. nem így gondoltam. Magam sem értem miért történt ami történt, a vonzalom mindkét oldalról jelen volt.. és csak úgy megtörtént. Nagyon ködös volt a fejem, de a történtekre mégis emlékszem, legalábbis nagyvonalakban.
Bár, reggel, mikor kezdett visszatérni a tudatom és körültekintve egy teljesen ismeretlen hálószobában találtam magam, egy kicsit kezdtem rosszul érezni magamat. Na jó Laurel, most őrizd meg a méltóságodat, vagyis.. amennyi még megmaradt belőle azt. A szobában sehol sem találtam John-t, viszont a táskámat sem, s ettől a felfedezésemtől rögtön éber is lettem. Ha meglássa ami benne van.. Gyorsan magamra kaptam egy felsőt, azt ami leghamarabb a kezeim közé került, megigazítottam magam a fürdőszoba tükrében és már indultam is megkeresni a férfit, akinek nem szabad megtudnia, hogy magamnál tartom az ügyének iratait.. Annyira meg akartam akadályozni egy katasztrófa kitörését, hogy azzel sem foglalkoztam, hogy voltaképpen nem a saját felsőmet vettem magamra.
A konyhában akadtam rá, az asztalnál ülve, de mintha már várta volna, hogy előjöjjek. Beképzeled Laurel, ne fesd rögtön az ördögöt a falra! - próbálom nyugtatni magam.
- Neked is! De jobb lenne, ha nem sajogna ennyire a fejem. - Vallom be egy sóhaj kíséretében, de a következő mondatát hallva egy pillanatra megütköztem és fogalmam sem volt, miről beszél.
- Hogy? - Kérdezek vissza értetlenül, de bárcsak ne tettem volna. Muszáj volt leüljek, mert állva úgy éreztem nem tudnék megbírkózni a hallottakkal.. ahhoz túlságosan fájt a fejem.
A színészi vénámra.. mondta, majd felmutatta azt a papírt, aminek a létezéséről soha nem szabadott volna tudomást szereznie. Bennem meg egy pillanatra minden megfagyott.
- Te kutakodtál a táskámban? - Próbálom hárítani a dolgot, de nem igazán sikerült valami hitelesen előadni a felháborodott felet.
- Oké, ez most ijesztőnek tűnhet, de meg tudom magyarázni, de végülis.. te magad is leellenőrizheted. E mellett a papír mellett kell lennie egy részletnek is a diplomamunkámból, ugyanis.. - töprengtem el, miként vallhatnék színt előtte -, a te ügyed volt az egyik.. amire  részletesen kitértem benne.. és amit egyben a legjobb munkámnak is tartok. - Vallottam be, közben a kezeim közé vettem a kávésbögrét, amit elém csúsztatott. Hogy elhiszi-e vagy sem az mindjárt kiderül, még szerencse, hogy a jelenlegi kliensem miatt amolyan referenciaként magammal hoztam azt a néhány oldalt is. Az furán jönne ki, ha azt mondanám, hogy mindig magamnál tartom, amolyan magabiztosság érzet miatt.
- Nem vagyok pszichopata.. - Jelentem ki, a tervezettnél hangosabban. Valahogy sértőnek éreztem ezt a faggatózást, holott.. a részéről végülis érthető a kiakadása. - És vámpír sem, legalábbis.. teljesen nem. Hidd el, engem sokkal jobban irritál az az üvegcse, mint téged, de kénytelen vagyok inni belőle az idióta apám miatt. - Magam sem értem miért, de úgy gondoltam, többre megyek az igazsággal, mintha elkezdenék füllenteni neki. Plusz, az igazságot hitelesebben is tudja előadni az ember, hiszen.. tényleg arról van szó amiről. Plusz, mi mást mondhatnék? Most valószínüleg a létező legrosszabbat feltételezi rólam, már ígyis.

Arra a kérdésre, hogy miért, a legegyszerűbb válasz az volt, hogy … mert férfiból vagyok. Egy ilyen kisvárosban, amire leginkább az unalmas jelző lenne a legjobb, az ember próbál keresni valami … izgalmat, és ha talál, akkor azt ki is használja. Habár, lényegesen kevesebbet ittam tegnap este, mint Laurel, az én fejem sem volt a legtisztább, de ez amúgy sem változtatott volna a dolgokon. Ő is akarta, én is akartam, ez … ilyen egyszerű, szimpla biológia.
A lakásom nem volt túl nagy. A konyha és az előszoba egybe nyílt, a fürdőn és a hálószobán kívül pedig több szoba nem volt. Az előszobában még jó néhány doboz állt, amit nem pakoltam ki. Általában sokat utazok, ne igazán éri meg mindent kipakolni, hogy aztán újra kezdhessem az egészet. A hálóból kilépve egyből a konyhába léptem a kávémért. A pulton megtámaszkodva nyújtóztattam ki a végtagjaim, mikor megláttam a földön heverő táskát. Az éjszaka kissé hevesek voltunk, akkor eshetett a földre és borulhatott ki belőle minden. Odaléptem, hogy összeszedjem Laurel kiesett dolgait, mikor megakadt a szemem az egyik papíron, ami egy ügyirat kikéréséről szólt a Bostoni bíróság archívumából. Jól ismertem a rajta álló ügyiratszámot, és az ügyet, amit jelölt. Félretettem a konyhaasztalra, majd ahelyett, hogy a táskával is ezt tettem, helyette inkább tovább kerestem benne. Mikor pedig egy vérrel teli üvegfiolát húztam ki a táskából, összevont szemöldökkel pillantottam a hálószobám felé, ahol Laurel aludt még bent. Úgy tűnik … annyira mégsem volt ez véletlen találkozás.
-Jóreggelt! – pillantottam fel rá az asztalról, ahogy letettem magam elé a kávésbögrémet. – Sokkal jobb vagy, mint gondoltam. – mondtam neki, miközben felálltam és neki is kávét töltöttem. – Már, nem az estére gondolok. – mosolyodtam el, miközben újra leültem, vele szemben, ha ő is helyet foglalt. Bár, az este is kétségtelenül élvezetes volt, de … most válaszokat akarok. – Hanem a színészi vénádra. – mondtam, ahogy elé toltam a papírt, amit a táskájából kiesve találtam a földön. – Miért kérted ki az ügyem aktáit? – pillantottam rá kíváncsian, majd a vérrel teli üvegfiolát is előhúztam a melegítőm zsebéből. – Ez pedig … ki vagy te, Laurel? – ez az első kérdésem. A második pedig az, hogy … mit is akar tőlem pontosan. Mert ezek fényében kissé … fenyegetve érzem magamat. Felbérelték volna, hogy kémkedjen utánam? Ha igen, miért?

Nem kicsit éreztem kellemetlenül magamat amiatt, hogy nem szabtam időben gátat ennek az alkoholfogyasztási lendületnek és hagytom, hogy túl sok kerüljön be a szervezetembe. Viszont annyit már sikerült elérnem a teljesítményemmel, hogy az érzéseimtől el tudjam függetleníteni magamat és ne búskomoran, hanem széles vigyorral tekintsek a külvilágra.
Kedves volt John-tól, hogy felajánlotta, töltsem nála az estét, bár.. ha kicsit is józanabb állapotban lennék, biztos visszautasítottam volna az ötletet. Ám, jelen pillanatban abban sem voltam teljesen bizonyos, hogy egyedül két lábon el tudnám hagyni az épületet lődörgés és esetleges esések nélkül. Na jó, az esést még meg tudnám akadályozni, de a szédelgéseket.. kétlem. És nem szívesen indulnék el egymagam megkeresni a szálláshelyünket, vagy.. itt maradni és együtt józanodni ki a kollégáimmal ezen a helyen. Ám, nem egyeztem bele a dologba rögtön. Egy részem attól is tartott, ha kettesben maradok vele.. mindketten tudjuk mi történt az első találkozásunk alkalmával. Túlságosan is jóképű és rendes, ahhoz, hogy ne hívja fel magára a figyelmemet a radaromon.
- Igazán nem szükséges  felajánlanod, majd.. - nézek egy pillanatra undorodva a kollégáim irányába - megoldom valahogy. - De amint kimondtam  meg is gondoltam magam. - Na jó, de csak ha tényleg nem probléma.. ezeket itt várhatnám reggelig, egyedül pedig.. nem túlzottan akarok neki esni az éjszakának. - A szállásunk elég messze van innen, Mystic Falls meg elég kicsi városka, ki tudja járnak-e egyáltalán taxik ilyenkor, kockáztatni meg nem nagyon szeretnék.
Ugyhogy miután magamra vettem a felsőmet, illetve a táskámat is a vállamra akasztottam, John-ba karoltam, majd egy hirtelen - és nem túl bölcs - ötlettől vezérelve az arcomat is a vállához döntöttem - és hagytam, hogy  ő vezényeljen bennünket kifele a kocsmából. Annyira ködös volt a fejem, hogy rögtön meg is fogadtam magamban, hogy ezt soha többet nem hagyom megismétlődni..