Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Angel & Noah
Semmi több az egész, csupán egy illúzió, mit bomlott elmém hozott létre. A múlt szülte emlékkép, mely varázserőmnek köszönhetően testet öltött. Más nem lehet, hiszen a saját szememmel láttam, amint a lángok martaléka lesz, hosszú éveken keresztül éreztem az égett bőr szagát az orromban, bárhogy próbáltam kitörölni. Azaz éjszaka évszázadokon át kísértet, ahogy most Ő teszi, mint valami kitörölhetetlen szellem. Egy múlt béli alak, amitől képtelen vagyok szabadulni bárhogy is próbálom. Kísértő árny, mely minduntalan megijeszt. Ha megérintem vajon eltűnik? Kezem az élő szövetre siklik, mely elevenebb mint valaha. Megtörtént a lehetetlen és a rémálmaim egyike valóra vált. Csúf tréfát űz velem az egyik ellenségem vagy valamelyik sötét tárgyam. De nem! Az képtelenség! Minden ellenségem kiirtottam, mielőtt felléphettek volna ellenem, a kincseim pedig biztonságos helyen pihennek. Ez a valóság lenne? Lehetséges? Tekintete épp olyan élvhajhász, mint régen, mikor a véremet szívta. Hátrálni próbálok, az ösztöneim egyetlen szót sikítanak, pokoli hangon; MENEKÜLJ! Óvatlan lehettem, ujjaival a húsomba mar. Hallom, amit mondd, látom ahogy itt áll előttem teljes valójában, érzem ahogy kezével határozottan fogja ujjaimat, mégsem értem. Az ördög áll előttem angyali arcot öltve, miközben még egy lépéssel közelebb húz a pokolhoz. A saját poklom emészt fel, az a sötétség, amiből megszülettem egykor. Kezet csókol akár egy daliás lovag, mégis jól tudom a gyönyörű külső, csupán mocskot takar, egy torzszülött szörnyeteget, ki nem ismer kegyelmet. Egyetlen apró kérdést tudok kiszűrni fogaim közül, melyben az öröm egyetlen morzsája sem bujkál. Ahogy válaszol újból hátrálok, még egy lépés és egy újabb, míg falnak nem ütközök. Csapdába estem, ahogy a hevesen verdeső szívem is. Az első sokkot felváltotta valami más, olyasmi, amit minden idegzetemmel próbáltam kitörölni magamból. Felelevenednek előttem a régi képek. Kedves, szívmelengető pillanatok, mikor együtt ültünk a zongora előtt, énekelni tanított és az ő egyetlen angyalának nevezett. Egy szerető, gondoskodó férfi, aki bármit megtenne imádottjáért. A gyermekded, andalítóan rózsaszín álmokat gyorsan felváltotta a gyilkos, véres igazság. Fellibbent a fátyol minden titokról, hogy ezzel a mélybe rántson, a sötétségbe, ahonnan nincs visszaút. Pengeélen táncolt bennem az iránta érzett vonzalom a mérhetetlen gyűlölettel. - Ó, tényleg? Egészen eddig engem kerestél? Ez milyen romantikus - rebegtetem pilláimat, ahogy régen mikor valamit nagyon szerettem volna, azzal a különbséggel, hogy most minden egyes szavam gúnytól tocsog. Mindenre emlékszem, olyan elevenen él bennem, mintha csak tegnap történt volna. Kislányként sosem értettem, hogy olyan hamar álomba szenderültem. A vérveszteségtől kimerültem, hála harapásainak, mit minden este elfelejtetett velem, aztán megitatott a vérével, minek undorító fémes íze volt. A bábja, tanítványa és rajongója voltam. Míg ő minden áldott éjszaka bejött hozzám, hogy elaltasson, azaz jól lecsapoljon, mint valami két lábon járó ételhordót. - Takarodj míg szépen mondom, vagy istenemre esküszöm, most befejezem a munkát, amit akkor este nem sikerült - a harag lett úrrá rajtam, szemeimben narancssárga fény csillan, majd kenyeremből lángnyelvek csapnak ki - Ígérem most nem menekülsz - most én mosolygok rá. Lerázom magamról a félelem utolsó cseppjét is, felszegett állal indulok meg felé.
maybe you think that you can hide i can smell your scent for miles
Milyen naiv álomképbe ringathatta magát az én Angyalkám, ha azt hitte, hogy valójában csak szellem vagyok, egy árnyék a múltból, amelyet csupán az elméje rajzolt meg számára, hogy tréfát űzzön vele. Nem volt akkora szerencséje ennek a nőnek, hogy örökre eltüntessen erről a sárgolyóról. És gondoskodni óhajtottam róla, hogy többé ne legyen nyugta a gondolattól, miszerint vígan éltem halálom után is, míg bele nem őrül ebbe a ténybe. Bármennyire is kedveltem a múltban ez a nőt, jelenleg itt helyben képes lettem volna szó szerint kitekerni a nyakát, de ennél sokkal nagyobb szenvedést szántam neki a gyors pusztulásnál, ezért csak álltam, mosollyal az arcomon és vártam, hogy közelebb érjen hozzám. Az ismerős hang még fesztelen, ahogy közeledett felém, láttam Aingealen, nincs tisztában a valós helyzettel. Milyen szép találkozás lett volna ez, ha nem akart volna annak idején megölni, hiszen régen szeretett, és ha őszinte akartam lenni, én sem voltam közömbös felé, de ennek sosem mutattam egyértelmű jeleit, mert nem emiatt volt számomra fontos. Nem változott semmit sem – furcsa is lett volna, hiszen ő maga is vámpír volt már – ugyanolyan szép és különleges volt, mint évszázadokkal korábban. Élvezettel néztem, ahogyan a bohó mosoly az arcán eltorzult és kiült a helyére a mélységes döbbenet, szemei elkerekedtek félelmében az árnyképtől, mely hús-vér valójában jelent meg előtte, amikor hozzáért az arcomhoz. Elkaptam a kezét, mielőtt teljesen eltávolodhatott volna. – És nem ölt meg. A kis átkod ellenére sem – a mosolyom még szélesebbé vált, miközben közelebb léptem, nem engedve el Aingeal kecses ujjait. – És végre megtaláltalak, tudod, nem volt egyszerű dolgom – megcsókoltam a kezét, mímelve és elnagyolva a kedvességet és a valódi örömöt. Izgatott voltam, de nem azért mert láttam, hanem mert végre megtorolhattam a múltbéli „kedvességét”. Hagytam hátrálni, elengedtem a kezét, messzire már úgysem szökhetett. – Találgass, kedves, szerinted mit keresek itt? – felnevettem, hiszen a kérdés valójában abszurd volt, biztos voltam benne, hogy Angel is tudta, miért kutattam fel őt.
Minden előadás ugyanúgy zajlik le, hatalmas vastapsot kapunk, mióta én játszom a főszerepet. A munkáltatóim is megvannak velem elégedve, hogy is ne lennének, mikor egy angyali dallamhoz hasonlítják a hangomat. A kritikusok is ódákat zengnek tisztaságáról és a játékomról egyaránt, minél állítólag nincs kecsesebb. Persze, hogy így van, hiszen vámpírként minden mozdulatomra figyelek, a lehető legkönnyedebben játszom. Boszorkányként pedig tisztában vagyok vele hogyan kell hazudnom a világnak, miként léthetek előre a céljaim érdekében. Bár az ének inkább tűnik szórakozásnak. Minden egyes színdarab után megrohamoznak a rajongóim, akik közül a szerencsésebbek belekóstolhatnak az általam nyújtott örömökbe. Mennyire élvezik, hogy neked ajándékozom a drága időmet és a figyelmemet egyaránt. Természetesen eme cselekedetem sem ingyen van, szükségem van rájuk a táplálkozáshoz. Vajon kitől tanulhattam eme jó szokásomat? Áh, már tudom is. Tőle Az árnyban megbújó szellemtől, akit újra láttam ma este, mintha még mindig élne és a véremre szomjazna. Mégis mi van velem? Megint ő jár a fejemben, mintha nem telt volna el száz meg száz év azóta, hogy az eleven lángoknak ajándékoztam örökre. Merengésemből léptek zaja szakít ki, már meg is érkezett az első udvarlóm. Minő szerencse, hogy éppen befejeztem a smink lemosását az arcomról, de még nem tudtam átöltözni, hallom, amint kifújja a levegőt. Egy szál köntösben ülök a pipere tükör előtt, miközben várakozásra intem az ajtó másik felén állót. Mintha mi sem történt volna a pillanat tört része alatt benyitott a szobámba és szólásra nyitotta az ajkait. Ezer közül is megismerném eme csodás baritont, amit naphosszat hallgattam évszázadokkal ezelőtt. Egyből szembe fordultam vele mit sem törődve pőre öltözékemmel, hogy farkasszemet nézhessek a múltam csúf szellemével. Nevetésben török ki fejemet rázva. - Remek, már meg is őrültem! Csak az elmém képzelődik velem, az hozott téged is ide - kuncogok keserédesen, majd felkelek és közelebb lépdelek hozzá. Az agyam legmélyére süllyesztettem minden emléket róla, mégis széles mosolya is olyan elevennek tűnik, mintha tegnap láttam volna utoljára. Óvatosan megérintem az arcát, hogy végre eltűnjön a kísértet, de legnagyobb megdöbbenésemre élő, meleg húsba ütközött a tenyerem. Az lehetetlen! - De hiszen, te meghaltál! Láttalak a tűzben, ahogy megéget és... - szavaim elakadtak, mintha megnémultam volna. A totális meglepettség ül ki az arcomra, kikerekedett szemekkel meredek rá, amint feleszmélek egyből hátrálok pár lépést, akár egy ijedt vad. - Mégis mit keresel itt Bastian? - sziszegem a fogaim között. Szívem hevesen ver, amint egy szerelmes asszonynak, aki hosszú idő után újra látja szíve választottját, mégis szemeim a gyűlölettől szikráznak. Sosem fogom elfelejteni mit tett velem, bármit is éreztem egykor.
maybe you think that you can hide i can smell your scent for miles
Mennyi időt áldoztam rá, hogy megleljem a nagyvilágban ezt a nőt. És most itt volt, előttem, alig néhány méterre, és már attól izgatottá váltam, hogy viszont láthattam. Azt hiszem, ha nem Aingeallel lettem volna elfoglalva, még élveztem is volna az előadást, mert egyébként szerettem színdarabokat megnézni. Pénzem és időm is volt rá. Ráadásul könnyű volt ilyen és ehhez hasonló helyeket áldozatokat keresni, akikkel szórakozhattam is, nem csak azonnal végeztem velük. Így sokkal szórakoztatóbb volt számomra. Az Operaház fantomjának női főszerepét kapta meg az én Angyalom, ráadásul a Broadway színpadán. Nem voltam meglepve, hiszen a legtöbb szempontból tökéletes nő volt. Örökké fiatal, sugárzó, meglehetősen tehetséges énekes volt már akkor is, amikor évszázadokkal ezelőtt tanítottam. Bár gondolom, ezt nem mesélte fűnek fának azóta sem. Feltételeztem, hogy engem is megpróbált elfeledni, hiszen nem épp a legszebben váltunk el egymástól. És ami azt illeti, éppen ezért kerestem meg őt, hogy rendezzem a tartozásomat felé, ami igen tetemesre rúgott, figyelembe véve a kis átkát meg a tüzet. A darabot jó ideig csak csukott szemmel hallgattam, már csak azért is, mert biztos voltam benne, hogy a tekintetemmel felhívnám a figyelmét a jelenlétemre, így a páholyomból – merthogy megvettem négy jegyet, hogy csak az enyém legyen a páholy – türelmesen hallgattam a zenét, és Aingeal egészen csodás hangját. Mellette a fantom szerepét alakító férfi semmiségnek tűnt, elenyésző volt. Tapsoltam, mikor minden más is tapsolt és vártam. Az utolsó felvonásra tartogattam én is a legjobbat. Az utolsó előtti dalnál emeltem tekintetemet a színpadra, éppen amikor Aingeal elkezdett énekelni. Csak őt néztem, ráfüggesztettem a tekintetem, belekapaszkodtam a pillantásába, és gonosz kis mosoly ült ki az arcomra. Tudtam, hogy fog reagálni, ha felfogja mit is látott a perifériáján. Láttam, ahogyan egy röpke pillanat erejére ledermedt, mire a mosolyom szélesebbé vált. A végén, állva tapsoltam, ahogyan többen mások is. A viszontlátás öröme egészen felpezsdített. Miután a függöny legördült kényelmesen összeszedtem magamat, és lassú léptekkel elindultam a hátsó öltözők felé. Illendő volt meglátogatnom a Broadway új sztárját. Biztosra vettem, hogy hallotta a lépteimet, ahogyan közeledtem a privát öltözője felé a folyosón. Egy másodpercre megálltam az ajtó előtt, megigazítottam a mandzsettagombjaimat, majd elégedetten kifújtam a levegőt, és lenyomtam a kilincset. Akkor megszólalt, és egy pillanatra megálltam. Aztán benyitottam a helyiségbe, amely tele volt virágokkal, rajtuk kisebb-nagyobb kártyákkal, melyeken nyilvánvalóan gratulációk és kedves szavak tömkelege sorjázott. – Nem is számítottam ilyen meleg fogadtatásra a legutóbbiak után – mondtam széles mosollyal az arcomon. – Jó újra látni az én drága Angyalkámat!
Mióta az eszemet tudom énekeltem, talán mondhatom azt, hogy előbb tudtam azt, mint beszélni. De ez is egy újabb hazugság lenne a részemről, hiszen akkor kihagynám az életem első 14 évet, melyek más-más élményekkel és tudással ruháztak fel. Mégis könnyebb hazudni és azt mesélni a világnak, hogy szerencsém volt, amiért a családom támogatott abban, hogy énekes lehessek. Az édesanyám felkereste a legjobb tanárokat, míg apám két munkát is vállalt, hogy eme remek pedagógusokat megtudjuk fizetni. Az életüket erre áldozták fel és persze rám, hiszen egy szem lánykájuk voltam. A legféltettebb kincsük, akinek a legjobbat akarták világ életükben. Sajnos már elhaláloztak mindketten, így egymagamnak kell megkeresni a betevőt. Ó, milyen remek és egyben szomorú történet is ez egy fiatal lányról, aki korán árván maradt, mégis hatalmas tehetsége van a zenéhez. Húszas évei elején járó angyal, akinek sikerült bekerülnie a Broadway színészei közé. Azt mondták a producerek, hogy tökéletes vagyok Christine szerepére, aki Az operaház fantomja női főszereplője. Nem kellett kétszer mondaniuk egyből igent mondtam az ajánlatra. Persze, azt nem kellett tudniuk, hogy évekkel ezelőtt a modell szakmában is kipróbáltam magam, sőt egy héttel ezelőtt is volt egy utolsó fotózásom. Azzal az életformával felhagytam, hogy több időm legyen az igazi szenvedélyemre. Az egyik leghíresebb színház New Yorkban, ami befogadott és a sztárjává tett. A színpadon állva mindent elfelejtek, érzésből éneklem a dalokat, mégis azt kell mondanom, hogy az utolsó előtti szám a kedvencem. Hatalmas lélegzetet veszek, a zene ritmusára mozgok és énekelni kezdem a megfelelő sorokat, miközben közeledek a hátsó emelvényekhez. A partnerem karon fog és megforgat, hogy magához öleljen, ahogy minden este. Ez a mai mégis más, ahogy fél másodperc erejéig a nézőtérre pillantok a tekintetem találkozik egy ismerős szempárral. Ledermedek, aztán erőt véve magamon folytatom a színészkedést, ahogy az a forgatókönyvben meg van írva. Mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből. Újra itt van ő, a múltból jött kísértet, aki nem hagy nyugodni, akit az elmém generál magának, hogy a frászt hozhassa rám. Mégis miért látom őt? Miért tört újra elő? Mint valami távozni képtelen, régmúlt szellem. Még meghajlásnál is látom őt, pillantásunk összekapcsolódott. A függöny legördül, én pedig egy sóhajtással tudatosítom magamban, hogy vége van. Fogadom a dicséreteket, megköszönöm őket, majd sietősen távozom a privát öltözőmbe. A virágokat nézegetve mosom le magamról a sminket. Léptek zaja csapja meg a fülemet, majd a kilincs kattanása, ahogy megadja magát a nyomásra. - Kérem várjon egy pillanatot, mindjárt megyek - szólok oda mielőtt kinyílhatna az ajtó. Tisztában vagyok vele, hogy van pár elhivatott rajongóm, akik külön akarnak gratulálni, elhalmozni virágokkal, bókokkal és gyenge próbálkozásaikkal.
Kezdőlap
