Seattle. Talán itt végre sikerül további nyomokra, információkra, támogatókra bukkannom. Valójában sok mindent tudok már, azt hiszem minden lényeges információnak birtokában vagyok, de sosem lehet tudni, hol bukkanok még eltemetett kis titkokra a családommal, a múltammal kapcsolatban, amik esetleg jól jöhetnek. Akár valami olyasmire is, ami teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Vagy esetleg egy újabb féltestvérre. Végtére is a néhai apám előszeretettel szórta a világba a magvait, ahogy a tapasztalat mutatja. A két féltestvérem két különböző anyától legalábbis mindenképpen erre utal. Ki tudja, hányan lehetünk még. Na meg, egyébként sem szeretem a tétlenséget, míg nem sikerül azonban megnyerni a két féltestvéremet szövetségesnek a harmadikkal, apám gyilkosával szemben és én magam nem fejlesztem kellő szintre az erőmet ahhoz, hogy leszámolhassak vele, lényegében tehetetlen vagyok. Várnom kell, ha nem akarom elhamarkodni. És ez azért nem könnyű. De bízom benne, hogy kifizetődő lesz.
Ezért is jöttem most ide, Seattle-be és szálltam meg ebben a hotelben, hogy kicsit körülszimatoljak itt is. Ehhez viszont iránymutatásra van szükségem. Mégsem indulhatok neki csakúgy a vakvilágnak találomra. Beteszek egy kis halk zenét, ami segít a koncentrálásban és törökülésben a szoba közepére ülök. Behunyom a szemem és erősen koncentrálok a célomra, hogy az univerzumtól valamiféle kép, vagy egyéb intuíció formájában segítséget kapjak, merre is kellene itt elindulnom.
Már éppen sikerülne ráhangolnom a gondolataimat a feladatra, mikor hirtelen nyílik az ajtó, ami azonnal visszaránt valóságba. A szemeim kipattannak, és egy elegáns öltözetű, fiatal férfit látok előttem állni. Figyelmesen hallgatom udvarias, de egyértelmű utasítást tartalmazó szavait. Mélyen a szemébe nézek, majd ellenkezés nélkül bólintok. Magamban megállapítom, óvatlan voltam. Még mindig van hová fejlődnöm. Nem érzékeltem sem a férfi közeledését, sem az esetleges veszély fenyegetését, ami az evakuálás oka lehet. Leállítom a zenét, a pendrive-omat, amiről szólt, kihúzom a modern berendezésből, bedobom a táskámba a laptopommal együtt és már menetkész is vagyok. Nincs sok szükséges holmim, elfér egy táskában minden. Csak a kutatásomhoz és esetlegesen a varázsláshoz van szükségem bármilyen tárgyakra a mindennapi használati tárgyakon kívül. Még mindig nincs sok javam, hiszen csak nemrégen hagytam el az árvaházat. Egyébként sem ragaszkodom semmilyen tárgyhoz különösebben. Nincsenek olyan emlékeim, amit kötnöm kellene valamihez. A fejemben őrzöm az összeset.
Nem váratom sokáig a férfit, vállamra veszem a táskámat és kilépek mellette a folyosóra. Ha megindul a lift felé, én is követem, lépteimet az övéhez igazítva, bár én személy szerint nem sietek különösebben. Nem érzem fenyegetve magam.
- Elárulhat valamit az okáról ennek a nagy felhajtásnak?- kérdezem tőle, a tekintetét keresve. Hangom inkább érdeklődő, csevegő, mint számon kérő vagy ideges. A végére tudnék járni akkor is, ha nem ad választ, de ha már itt van egy ilyen helyes férfi, miért ne elegyedjek beszélgetésbe vele?

Nem idegeskedem különösebben, mikor a férfi belép a szobámba és udvariasan megkér, szedjem összes szükséges holmimat és tartsak vele. Miért is tenném? Inkább csak magamban konstatálom, van még hova fejlődnöm, mivel túlságosan óvatlan voltam. És erre az sem mentség, hogy épp elmélyedni próbáltam az univerzumban. Hogy akarok így leszámolni Lilliannal? Enyje, Ash, ideje lenne összeszedni magad végre, ha valamirevaló boszorkány akarsz lenni!
Kivülről azonban nem látszik semmi a belső zsörtölődésemből, ami egyébként sem a férfinak szól, és ez meg is látszik azon, amilyen nyugodtan követem őt a folyosón és könnyeden beszélgetést kezdeményezek vele. Nem érzem fenyegetve magam, miért is ne tenném? Szerencsére ő sem annak a mogorva rendőrnek látszik, úgy tűnik, készségesen válaszol a kérdésemre, ami egyben válasz arra is, miért nem érzékeltem veszélyt. Mert nincs is. Csak valami fejes paranoiája, aki túl fontosnak érzi magát és megteheti, mert van elég pénze rá, hogy evakulátassa egy hotel egész szárnyát. Egyesek tényleg nem tudnak mit kezdeni a jó dolgukkal. De nem hibáztatom őket, ha gazdag lennék, talán én sem tennék máshogy. Egy kis rongyrázás még nem a világ vége. Meg ki tudja, talán pont egy kis városnézésre van szükségem ahhoz, hogy találjak is valamit itt Seattle-ben.
Mielőtt reagálhatnék a rendőr szavaira, a liftajtónál valami más vonja el a figyelmünket. Illetve először csak az ő reakcióját érzékelem, mivel én rá nézek, mikor azonban követem a tekintetét, önkéntelenül is széles mosoly terül szét az arcomon, kis híja, hogy el nem nevetem magam. Egyszerűen annyira groteszk látvány az a rengeteg macska és a liftben nyomorgó többi ember.
- Persze, várjuk csak meg a következőt. Ahogy nézem, már kissé túlzsúfolt a hely – válaszolom mosolyogva. Miért ne tenném, ha egyszer szórakoztat a helyzet? Én különben sem sietek sehová. Egyébként is csak néhány perc és vissza is érkezik a lift, immár üresen. Így azért már mindjárt más. Ahogy belépünk, még hallom és látom, ahogy az egyik szobából egy másik rendőr kiált oda a férfinak, akit valószínűleg Kramernek hívhatnak ezek szerint, hogy menjünk nyugodtan, neki még van némi dolga. Kísérőm csak bólint, megnyomja a földszint gombját és az ajtó be is csukódik. Kedélyesen állok csak mellette, végül is csak néhány perc most már, hogy a lift nyikorogva elindult és véget is ér rövid ismertségünk, nem látom értelmét erőltetni a társalgást. Legalábbis még néhány másodpercig ezt hiszem.
Hirtelen ugyanis a lift egy nagyot nyikordul, majd egy rántás, amitől kissé elvesztem az egyensúlyom, de sikerül megtámaszkondom a fülke falában és a liftben kialszanak a fények és megáll. Természetesen alighanem két emelet között lehetünk. Csak egy öreg lift, előfordul az ilyesmi. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, ez különben is mindennapi. Kihasználva, hogy egyelőre úgy tűnhet, mintha csak az egyensúlyom elvesztése viselt volna meg, koncentrálok és egy kis igézést mormolgatok magamban. Működnie kellene, valami miatt mégsem. A lift nem lép működésbe. Pedig csak egy kis rutinvarázslatról van szó, biztosan nem hibáztam el. Akkor miért nem?
- Mi a fene? – mormogom magam elé, de ha figyel, Kramer is meghallhatja. A szemöldökömet ráncolom. Megpróbálom még egyszer elindítani a liftet, de ekkor egyértelműen érzem, hogy ellenállásba ütközöm. Valami blokkolja a működését. Méghozzá mágia. Ez pedig azt jelenti, hogy nem véletlenül állt meg a szerkezet. Valaki szánt szándékkal zárt be minket ide. A kérdés már csak az, ki és miért? És vajon melyikünket akarta ilyen módon itt tartani? Engem vagy ezt a fickót? És mi célja lehet ezzel?

Tényleg semmi rossz előérzetem nem volt, mikor a rendőrrel kettesben beszálltunk a visszatérő liftbe. Az előző körről sajnos lemaradtunk, bár ez engem akkor még csöppet sem aggasztott. Túlságosan vicces volt az a rengeteg macska és a mellettük feszengő emberek. Most azonban, mikor  hirtelen itt ragadtunk az elsötétült fülkében, már kicsit máshogy látom a dolgot. Ez ugyanis nem véletlen. Foghatnánk persze az előbbi menet túlterhelésére, de ez több annál. Ha nem így lenne, most gond nélkül újra működésbe tudnám hozni a szerkezetet. Mágikus blokádba ütközöm azonban.
Ahogy azonban koncentrálni próbálok, hirtelen mintha valami ki akarná égetni a szememet. Ösztönösen magam elé kapom a karomat és hunyorítok, mire a rendőr szabadkozását hallom és elfordítja rólam a kezében tartott zseblámpa fényét. Úgy tűnik, felkészült eszközök terén, ahogy az talán szakmájából következően el is várható.
- Semmi gond-válaszolom mintegy reflexből, arcomra mosolyt erőltetve. Mikor elhangzik a kérdése, már sejtem, hogy esélytelen a próbálkozás, de azért engedelmesen előkotrom a telefonom a táskámból és rápillantok a kijelzőre, de csak azért, hogy utána rögtön el is tegyem a készüléket. - Sajnos nincs -rázom meg a fejem, miközben a rendőr, talán efféle válaszra várva már le is ül a lift egyik sarkában. Én azonban nem vagyok róla meggyőződve, hogy passzívan várakoznunk kellene. Ez ugyanis nem véletlen, ergo valamiért fontos lenne kijutni. Végtére is vagy ő, vagy én útjában voltam valami miatt valakinek. Vagy nem kell ott lennünk valahol, vagy éppen hogy itt kell ragadnunk. Mert itt olyan, mintha egy kis dobozban lennénk.- Nincs esetleg valami ötlete, hogyan juthatnánk ki innen? Vagy mennyi idő lehet, míg valaki ránk talál? - hangomba enyhe idegességet csempészek. Végül is egy fiatal lány vagyok, aki akár meg is ijedhetne egy ilyen helyzetben. Akár. Valahol tényleg feszült vagyok, de nem azért, amiért ő gondolhatja. Nagyon nem tetszik nekem ez az egész helyzet. De hogyan magyarázhatnám el neki azt, hogy mágia blokkolja a liftet? Fogalmam sincs, mennyit tud erről a világról, már ha tud róla egyáltalán. Az pedig semmiképp nem volna szerencsés, ha elmebetegnek, zakkantnak tartana. Már csak azért sem, mert úgy hiszem, jelen helyzetben nincs más, akire támaszkodhatnék.