Legyintettem egyet. Nem akartam elbagatellizálni semmit, mégis semmiségnek tekintettem a dolgot. Vagyis nem olyannak, ami miatt halálosan el kellene kezdenie aggódni. - Két napja nem érzem magam a legjobban, de biztosan csak meghűltem a vízesésnél. Előfordul. - Mosolyodtam el halványan. Nem éreztem magam betegnek, csupán egyszer-kétszer megfordult velem a világ most és a reggeli órákban is. Ennyi az egész, ebbe még nem halt bele a világ, én pedig végképp nem. Soha nem voltam betegeskedő típus. - Nyugalom, nem vagyok fertőző. Legalábbis remélem. - Próbálkoztam a viccelődéssel. - És éhes sem vagyok, de azért mielőtt elmentem sétálni sütöttem egy kis húst. Remélem, megfelel. - Pillantottam rá.

- Azt hiszem, ebben egyetértek a szüleiddel. - Adtam meg magam. Naphosszat tudnék mesélni arról, hogy tényleg mennyire csodálatos dolog egy lánygyermek érkezése, de ennek nem most volt itt az ideje. Egyébként sem szerettem Nik előtt túlságosan belemenni a múltam részleteibe... nem tudom, hogyan viselné vagy mit szólna hozzá annak ellenére, hogy valószínűleg már töviről hegyire tudja a történetemet annak ellenére, hogy nem minden részletet fedtem még fel előtte. De mindennek eljön az ideje.
Elnevettem magam, ahogy a fenekemre csapott. - Ezért a pimaszságért már régen meglakolt volna a hazámban, uram. - Felálltam mellőle és így pillantottam rá. - De megbocsátom, mivel eszembe juttatta, hogy ma még nem ettem. - Megforgattam a szemeimet. Nem voltam teljesen jól, egész nap émelyegtem, amit megpróbáltam a nemrég megejtett veszekedésükre fogni, de két-három napja folyamatosan szédelgek. Lehet, hogy elkaptam valami kórságot ebben a kissé már hűvösebb időben.

Szavai nagyon jólestek, örültem, hogy végre valaki abban is meglátja a jót, hogy nem akartam olyan lenni, mint a többiek. Talán túlságosan elkényeztettek gyerekkoromban ahhoz, hogy vakon kövessek minden egyes mások által felállított szabályt és ne kóstoljak bele abba az útba, abba az életbe, amit én alakítok ki saját magamnak. És az, hogy ehhez találtam egy megfelelő társat már csak hab a tortán. Vagy a sorsomon, ha úgy tetszik.
Még szélesebb mosoly húzódott ajkaimra szavait hallgatva. Képes lettem volna akár napokig csodálni, ahogy elém tárja az ötleteit, hiszen egyfajta álomvilágban éreztem magam tőlük. Olyanban, amely nagyon közel áll ahhoz, hogy valóság legyen belőle. - És ha lányunk lenne? Annak talán nem is örülnél? Bár tudom, nektek férfiaknak szükségetek van egy fiú örökösre is. - Csóváltam meg a fejem. Lányos anya voltam, egy fiú teljesen más lehet... el sem tudtam képzelni, milyen. Csakis arról volt tudomásom, hogy milyen, amikor a napjaimat egy kicsi hercegnő aranyozza be.

Felnevettem. - Alázatos, tisztességes és engedelmes? Nem tudom, menni fog-e. Ezer történetet írhatnának arról, hogy az elmúlt időkben mennyire nem voltam engedelmes. - Tudtam, hogy viccelődik, az én hangom sem volt egyáltalán komoly, amit észre is vehetett. Egy életre elegem lett a komolyságból annak ellenére, hogy semmi pénzért nem lettem volna újra tapasztaltan kislány. Akár még hálás is lehetnék a múltamért.
- Benne vagyok. - Bólintottam az ötletére. - Bármiben benne vagyok, amivel felhúzhatjuk apádat és az orra alá dörgölhetjük, hogy tehetetlen velünk szemben. - Kissé ravaszabbá vált a mosolyom, ami ugyan nem volt szokásom, de kezdtem felvenni egy olyan viselkedést, amely szerint ugyanúgy állok hozzá az emberekhez, ahogy ők hozzám. Talán hiba, de mostanában úgy éreztem, sokkal jobb így, mint kitenni teljes önmagamat a különböző támadásoknak. - Kora reggel indulunk is?

Bólintottam, bólintottam és bólintottam, még akkor is, ha az asszony szó hallatán borsózott a hátam. Anyám néhány évvel ezelőtt annyiszor hajtogatta eme szót és mivel kényszernek éreztem a betűk által megkövetelt feladatok teljesítését, teljességgel elfogott az undor, ha csak meghallottam. Most viszont ez sem érdekelt, teljesen figyelmen kívül hagytam, csakis Nik arcát figyeltem és annyit fogtam fel, milyen szerencsés vagyok. Másféleképpen, mint eddig, valamiféle nem is gondolt módon, de szerencsés. Hiszen megtaláltam Nik-et, aki nagyon úgy tűnik, szintén örül nekem.
- Ha képes leszel elviselni, akkor szíves örömest. - A szájához hajolva apró csókot leheltem ajkaira ezzel is megpecsételve szavaimat. - Állítólag nem vagyok könnyű eset. - Tűrtem a fülem mögé egy szemembe lógó hajtincsemet, így pislogtam rá.

Nem csodálkoztam azon, hogy inkább hanyagolná a család témát, hiszen én sem szívesen beszéltem róla. Igazából csak lelombozott, az ő társaságában pedig utáltam szomorúnak látszani és olyanokon rágódni, amelyek közénk állhatnak. Nem mintha nem lett volna fura még mindig a helyzet, hogy már nem a hazámban élek és hirtelen teljesen felgyorsultak körülöttem az események, de ezeket a gondolatokat is elűzte Nik ama mozdulata, amikor a zsebébe nyúlva előhúzott egy gyűrűt. Gyönyörűszép volt... szokatlan és éppen emiatt a maga nemében különleges, valamint tökéletes. A szám rögtön mosolyra húzódott, már-már inkább vigyor jelent meg az arcomon és szinte éreztem, ahogy a szemeim csillogni kezdtek. Egy szó, mint száz: boldog voltam.
- Nem hittem volna, hogy valaha örülni fogok egy gyűrűnek. - Vallottam be. Az előzőt egy éve húztam le az ujjamról, azóta is egy kis doboz alján pihenve éldegéli mindennapjait, de ez... soha nem fog semminek a mélyére kerülni. - Nagyon szép. - Mondtam őszintén.

Nem mondhatnám, hogy megnyugodtam volna. Az idegeskedés nem volt a megfelelő szó arra, amit éreztem. Inkább aggódtam, de úgy döntöttem, most egy kicsit magamban tartom ezt a dolgot. Legalább most hadd legyünk itt nyugodtan egymással úgy, hogy ne kelljen bármi mással foglalkozni.
- Egyébként az öcséd felettébb kedvesnek tűnik. - Mondtam felé gördülve, az arcát simogatva. - Még a végén tényleg elhiszem, hogy az apádon kívül egyik családtagod sem rosszindulatú, csak... tartanak Mikael-től. Amit teljesen megértek..- Nem voltam ijedős fajta, de összerezzentem, amikor ránéztem. Az a mérhetetlen gyűlölet, ami a szemében lángolt, egyszerűen rémisztő és dermesztő volt... éppen ezért kerültem őt mindig a lehető legmesszebbre.
- Ha megígérem, hogy mindig melletted leszek és soha nem veszítesz el, akkor neked is meg kell ígérned, hogy te se keresel helyettem mást. - Halványan elmosolyodtam, de minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Nem akartam egyszer csak arra ébredni, hogy valaki átveszi a helyemet Nik szívében. Beleőrültem volna. Vagy sokkal rosszabb...
- Most, hogy úgy néz ki, velem akarsz élni, mit csináljunk, hogy ne unjuk meg idő előtt a másikat? - Kérdeztem kissé már incselkedve.

- Csak vicceltem. - Kötöttem ki rögtön, ahogy rávágta, hogy rosszul értelmeztem a szavait. Úgy látszik, a humor mostanában nem az erősségem, de nem is foglalkoztam ezzel. Inkább csak hallgattam, mit mond, miközben mellé feküdtem és rendületlen tekintettel az arcát figyeltem, mintha ebben a pillanatban akarnám megjegyezni minden egyes vonását, szeme különleges színét, arcélét, szája mozgását, mindent. Ostobaság, ám annak ellenére, hogy az előbb beszéltük meg, hogy hozzám költözik... rossz érzés járt át. Nyugtalanító. Olyasmi, amit az ember akkor érez, amikor tudja, nem jó dolog közeleg... régen éreztem már ilyesmit és reménykedtem abban, hogy Nik-re nézve sohasem fog átjárni ilyesfajta borzongás, mégis... és ezt féltem a szerelmem tudatára adni, főleg mivel ahogy bármi vele kapcsolatos rosszra gondoltam rosszul lettem. Mostanában egyébként is sokat émelyegtem...
- Elhiszem. - Bólintottam, amikor eljutott a tudatomig, hogy már nem beszél, hanem rajtam a sor, hogy összeszedjem és mondjak valamit. - Ne aggódj, már túltettem magam rajta. - Sóhajtottam. - Azon, hogy a régi életemben szinte mindenki kedvelt, hogy nem kellett törnöm magam semmiért és hogy nem voltak ilyen gondjaim. Egyedül a lányom hiányzik... és a szüleim... viszont most itt vagy nekem te. - Aprót nyelve bújtam oda hozzá és a vállára hajtottam a fejem. Nem akartam ismét azon gondolkozni, mi lett volna, ha otthon maradok, milyen lehet most Erina, milyen lehet a birtok és a családom. Felesleges lett volna rágni magam, hiába hiányzott az otthonom.
- Néha úgy érzem, nem hiszed el nekem eléggé, hogy szeretlek. - Felpillantottam az arcára és végigfuttattam rajta az ujjaimat. - Csak nem szoktam hozzá, hogy őszintén érezhetem ezt egy férfi iránt. - Kúsztak az ujjaim a hajára és egy csókot leheltem az ajkaira, hogy jelét adjam szerelmemnek.