Az ebéd végeztével Tatia elment, apám pedig elküldött engem a testvéreim után, a falat építeni. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy a falu védelme teljes legyen, és nem is bántam. Utáltam a köveket hordani.
Kihasználtam az alkalmat, hogy jókora csapat férfi is dolgozott ott, apámat viszont nem lehetett látni. Biztos elment Hjalmarhoz. Jó, ha ott van, mert a sörtől mindig kissé megenyhülten jön haza. Olyankor még velem sem kötözködik annyit.
A fal helyett így hát az erdő felé vettem az irányt. Arrafelé láttam eltűnni Tatiát.

(vízesés)

Nos, meg kellett mondanom, hogy mit is mondjak. Házasság... rendben van. Család... az is. Bár valahogy egyik gyerekemről se tudtam elképzelni, hogy egyszer majd elhagyja ezt a helyet. Noha talán Klaus esetében erre már évekkel ezelőtt fel kellett volna készülni, hiszen ő és Mikael egy veszélyes párosítás.
- Elszántnak tűntök, így... nem is én foglak lebeszélni ezekről a tervekről. Mikael pedig... nem tudom, hogy ő mit mondana erre, de talán... talán semmit nem reagálna - néztem hol Tatiára, hol Klausra.

Nem tudtam mit mondani. Annyira örültem annak, hogy Niknek ilyen szándékai vannak, de ugyanakkor kétségeim voltak ezzel kapcsolatban. Szerettem őt, ehhez kétség sem férhetett, de féltem is. Méghozzá eléggé.
- Niknek igaza van. Engem itt mindenki utál, nem élhetnénk boldogan, hiszen a falubeliek soha nem fogadnák el, hogy mi szeretjük egymást. - Csak ennyit tudtam kinyögni, közben pedig megszorítottam Nik kezét, hogy tudja, nekem is ugyanolyan terveim vannak, mint neki.

Még mindig Tatia kezét fogva leültünk az asztalhoz, és hálásan mosolyogtam anyámra, ahogy elénk tette az ebédet.
Bekah normálisnak tűnt, nem kellett félnem attól, hogy azonnal apánkhoz szalad a hírrel, így hát kenyeret törtem, és sóba mártottam, hogy a hagyományok szerint ezzel kezdjem meg az étkezést. Ez apám feladata volt, de most jelenleg én voltam az egyetlen férfi a házban.
- Elmegyünk, anyám - mondtam aztán. - Ez a falu, és apám, soha nem fog elfogadni minket. Új falut keresünk, vagy újat alapítunk, mindegy. De a lényeg az, hogy együtt - mosolyogtam Tatia felé.

- Nos, nem én leszek a frigyetek akadályozó tényezője, remélem ezt te magad is tudod - tettem le eléjük a tányérokat, és leültem velük szemben, még mindig mosolyogva. Fogalmam sincs arról, hogy mi járhat Mikael fejében, de... ha a fülébe jutna ez a dolog, hogy Nik el akarja venni Tatiát... nem lenne elég egy nyugtató beszélgetés.
- Ha szeretnétek összeházasodni majd, én segíteni fogok... apád miatt - néztem Nikre.

Bevallom, Estherben nem csalódtam. Azóta, mióta Nik elmondta, hogy ő segített neki és támogat minket, azóta tudtam, hogy ő egy jó ember, csak a férje nem normális. Most is ebéddel kínált minket, mire én elmosolyodtam és Nik testvére, Rebekah felé is megejtettem egy mosolyt. Most láttam csak igazán, hogy milyen szép lány és viszonylag normálisnak tűnt, legalábbis abból ítélve, ahogy néhányszor láttam őt a faluban.
- Szívesen maradnék. - Feleltem aztán Esther ajánlatára, a következő pillanatban pedig már Niklaust öleltem át, vigyázva a sebeire. Olyan jó volt hallani a szájából ezt a szót. Jövendőbelim. Elképzelni sem tudja, milyen boldog voltam mellette, a viszonyítási alapom az amúgy is megvolt hozzá. És sokkal jobban hangzott az, hogy az ő felesége legyek, mint a mostani férjemé. De...na, itt a bökkenő. Én még mindig férjnél vagyok. Bár ezt most inkább nem hoztam fel, elég volt magamban tisztázni a helyzetet.

Vetettem Tatiára egy bátorító pillantást, amolyan "ugye mondtam, hogy nem lesz baj" jelleggel, majd beljebb óvakodtunk.
- Éhesek vagyunk - mondtam aztán. - Én legalábbis igen. És azt hiszem, nem csak én - szorítottam meg Tatia kezét. - De csak akkor maradunk, ha nem baj a jelenlétünk - mondtam komolyan. - Ha apám megjönne időközben, te is bajba kerülhetsz anyám. Tudom, hogy megengedte hogy találkozzunk, de... azt nem, hogy ide is jöjjünk együtt. De azt akartam, hogy ismerd meg közelről is a jövendőbelimet - vettem nagy levegőt. - El akarom venni Tatiát, anyám - öleltem át az említettet.

Egy ideje már készültem az ebéd elkészítésére, Rebekah segítségével, mikor hallottam a közeledő lépteket, és végül Niklaus hangja ütötte meg a fülömet, de szinte nyomban követte egy másik hang, és erre érdeklődve pislogtam hátra, teljesen megfordulva. Hát... úgy vélem, az egyetlen szerencse, hogy Mikael nincs itt. Mert akármit is engedett meg Niknek... talán más lenne az a gyakorlatban, mint elviekben.
Végül elmosolyodtam. - Nos, éppen időben. Az ebéd hamarosan készen van - szóltam hozzájuk. Nem volt kenyerem az ellenségeskedés, és az utálkozás. Mit is érnék el vele? Niklausnak mondhatni, én vagyok az egyetlen, aki megvédheti őt Mikaeltől, és akire támaszkodhat, és ha ellenségesen venném ennek a lánynak a jelenlétét, hát nem is lenne kérdéses, hogy Nik kit választana. Mégpedig Tatiát...
- Mert remélem, nemcsak öt perc beszélgetésre jöttetek, hanem enni is - böktem az asztal irányába.

Kissé félve sétáltam át a táboron, de látva, hogy Niket nem nagyon érdekli, mit gondolnak mások, én is arra a következtetésre jutottam, hogy ez a mi életünk és nekünk kell leélni, nem a többi embernek. Ők foglalkozzanak a saját dolgukkal, biztosan van nekik elég.
Azért nem volt ez ilyen egyszerű, belépve a kunyhóba már nem volt ilyen nagy a bátorságom. Esther hiába tűnt normálisnak, azért mégiscsak Nik anyja. A húga pedig... ő meg a húga.
- Üdv. - Köszöntem kurtán és megpróbáltam elmosolyodni, miközben biccentettem is. Más nem nagyon jött ki a számon.

(Tatia kunyhója)

Kézen fogva jöttünk át a táboron, és nem érdekeltek a kíváncsi, vagy épp elítélő tekintetek. Boldog voltam Tatiával, és kész... mások meg gondoljanak, amit akarnak.
- Jó napot anyám - léptem be a kunyhónk ajtaján, és magammal húztam Tatiát is. - Remélem nem bánod, hogy nem egymagam jöttem.

Hálás voltam apámnak, hogy hagyott pihenni. Momentán még talán egy fejszét sem tudtam volna megemelni... a hátam minden mozdulatra sajogni és égni kezdett, de ez a fájdalom már közel sem volt olyan rossz, mint tegnap.
- A gyógyfüvek jót tettek, anyám - tápászkodtam aztán mégis talpra nagy nehezen, és mikor kinéztem a kunyhó ablakán, megdobbant a szívem.
- Tatia! - kiáltottam, és kirohantam hozzá a házunk elé.

(tábor)

Csendesen beszélgettem Estherrel, míg a fiaink kinn mosakodtam a kunyhó mögül. Arra hagytuk abba a társalgást, hogy Niklaus kissé riadtan felkapja a fejét, és máris talpra akar szökkenni.... vajmi kevés sikerrel.
- Maradj nyugton - fogtam meg a vállát, és visszanyomtam. - Néhány napig nem kell dolgoznod jönni. Nem is bírnál, nincs értelme. Feküdj, pihenj... forraszd össze a bőröd - veregettem meg aztán a karját barátságosan, majd megcsókoltam Esthert, és kinyitottam a kunyhó ajtaját.
- Menjünk fiúk... vár a fahordás - tereltem a fiaimat az erdő felé.

(folyt. ott)

Mikor kinyitottam a szemem, már mindenki talpon volt.
- Jó reggelt... - motyogtam. - Nagyon elaludtam - akartam talpra szökkenni, de a hátamba nyilalló fájdalom visszazökkentett a teljes valóságba, és eszembe jutatta azt, amit az éjszakai álom elfeledtetett velem.
Nagyot szisszenve visszaereszkedtem a földre, és apámra meg anyámra néztem. Vártam, hogy ők döntsék el, mi legyen.

Felültem, és hagytam hogy anyám bekötözze a hátamat, majd mikor azt mondta, gyorsan be fog gyógyulni, hálásan rámosolyogtam.
- Köszönöm anyám - suttogtam.
Apám és testvéreim közben asztalhoz ültek. Nemrég ettem, így nem kívántam a vacsorát. Visszafeküdtem lassan, óvatosan, és hagytam hogy anyám újra betakarjon. A fájdalmam - anyám füveinek hála - csillapodott, a szívemet pedig jó érzéssel töltötte el apám viselkedése. Boldog voltam, hogy láthatom Tatiát titkok, hazugságos, és bujkálás nélkül. És ha ez a verés volt az ára... hát akkor is megérte.
Lehunytam a szemem, és kényelmesen elhelyezkedtem. Azt még hallottam, ahogy családom minden tagja is nyugovóra tért... aztán már semmit. Gyorsan magával ragadott az álom.

Mikaelson család kunyhója