Sosem lehettem részese drága testvéreim titkolózó triumvirátusának az évszázadok alatt. Az ők társasága kimerült egy hármas partiban. Nem kaptam betekintést, meghívót, lehetőséget sem többre, magamra maradtam és mivel késhegynyivel több szabadszellem szorult belém, mint az anyánk szoknyájába kapaszkodó Finn-be.. Párdon, fivéremben nem lelhető fel eme értékes tulajdonság, így nem is hasonlíthatom magam hozzá. Belekóstolok abba, ami megtetszik, elveszem, ha épp kedvem tartja és nem veszem jó néven, ha korlátok közé próbálnak szorítani, kontroll alá vonni, mint holmi négylábú ölkutyát, aki nevelésre szorul, csupán azért, mert nincs humorérzékük s könnyen megugrasztható az aggodalomküszöbük. Tudhatnák már mekkora fejfájást képes okozni a túlzott mértékű stressz, de hallgatnak rám? Anyánk átkának beteljesülése után különösen elharapódzott ez a határ; a testvéreink, Finn és köztem.
Nem érezték át a veszteségem - hibáztassam őket érte? Kérlek, nem vagyok ilyen nagy igényű s különben is, mire jó a megértés? Szánalmassá avanzsál, családtaggá ugyan, de szánni valóvá. Találékonyan új lehetőségek után kutakodtam, amik leköthetnék a figyelmemet, amik ugyanazt a feszült izgatottságot váltják ki belőlem; mindhiába. A lüktető erek csodás szimfóniája ideig-óráig elbírt a szereppel, a hölgyek hattyúnyaka, a kiszolgáltatottságuk, a kontroll, amit rajtuk gyakorolhattam a mágia helyett, ám ezt a hobbimat oly` előszeretettel csapták le mindig a kezemről, hogy az már-már csodálatra méltó lenne, ha nem az engem szétvető düh facsarta volna az arcomra a míves mosolyt. Relax darling, épp azt a határt próbálnám átlépni, amit te nem mersz megcsappant bátorságoddal. Vagy én volnék pofátlanul arcátlan..? Az voltam. Zseniális, páratlan, melynek köszönhetően egészséges önbizalomra tettem szert. Az arrogancia, a nyílt lebecsülés, az irónia mind ismeretlen volt számomra, nem használtam őket eszközként, szavaimmal sosem hasítottam sebeket a hamvas bőr felszínén vagy a lélekén; az önbecsülésen annál inkább. Túl jó voltam, túl jól éreztem magam - erre hibaként tekintettek, bele sem gondoltak nem önként választottam ezt az életstílust..
Látszólag könnyen megbocsájtottam mindezekért, a rengeteg sértésért, a szíven döfésekért, miután kihúzták a mellkasomból a tőrt, de.. valóban így lett volna? Odafigyeltek rám, jól tették, mindig rosszban sántikálok és forró indulataim ellenére a hidegen tálalt bosszú a kedvencem. Egy öröklétnyi idővel magam előtt mire fel siettem volna? Sérthetetlen voltam, erős, pallérozott elméjű, fifikás. Bármit megkaphattam, bármikor, de egy némely játék oly` törékeny volt, hogy darabjaira tört a kezeim közt, fivéreim és szeretett nővérem figyelme sem volt különb. Illékony, akár az álom.. Erősen kell belemarni, hogy ne menjen a széllel. A következmények terhe sem volt elég noszogatás a számukra, amivel oly` szívesen törődtek helyettem. Nem láttak túl rajtuk, a lehetőségeket, a nekünk kijutott élet élvezetét, de persze más asztalra került az eset bírálata, ha nem én tettem; ez hol fair? Én legyek igazságos, de velem szemben ez ismeretlen procedúra. Rühelltem az irányítás utáni vágyódásukat, a szúró, fojtogató érzést tehetetlenségük jelképeként, a bánásmódot. Segítettem - ők segítettek? Elevenen égtem el a Gilbert-ivadék kezének köszönhetően..
Most kitisztult az elmém. Nem önt el a vörös köd, a vérszomjnak nyoma sincs. Nem torzítja el a döntéseimet a magas lángon lobogó érzelmek tüze. Nem liheg a nyakamban a halhatatlanság, vérzékeny vagyok, könnyen sebezhető, időbe telik a testemnek felgyógyulni. Ténylegesen van mit veszítenem. Nem csak elméletben forgatom a mágiával átitatott szavakat, nem csak átadom őket, várván, hogy újfent elönt az izgalom a végeredmény láttán; az ereimben robban szét, lökődik szét minden porcikámba gyakorlásának élvezete.. Ismét én vagyok. Csakis kizárólag én.
Ugyan nem a régi testem kényelmét élvezem, de a változatosság gyönyörködtet, jelen esetben kényelemmel szolgál. A férfias jóképűségem helyett kisfiús sármmal kell számolnom és kérlek, mikor volt nekem bajom a számokkal?

Név » a.
Kor » idősebb vagyok, mint egy ötödikes
Multik » q.r.w., l.d.

1705, Spanyolország, Cádiz
A spanyolok fűszeres vendégszeretete nem csak a boraikat, a vérüket is átjárta az utolsó cseppig; érzem, ahogy kellemes elégedettséget lop a zsigereimbe, szétárad az ereimben, előszeretettel vennék magamhoz még többet belőle, ha nem fogyna el olyan hamar az egy főből lecsapolható mennyiség.. A taverna vendégserege tikkadtan hever, ki a földön, ki az asztalon félig lelógva, mintha csak egy jól átmulatott este másnapjának jelenetébe toppant volna be az éhező vámpír. Az ingemet vérük színe emeli át fehér patyolatból a vörös eleganciájába és zavart szemöldök ráncolásra késztet egy oda nem illő részlete az öltözékemnek, a nyakkötőm kékjén illetlenül égtelenkedik egy ujjnyomat méretű folt. Karmazsintól maszatos ujjaim közé veszem, hogy jobban szemügyre vehessem. Csalódott, lemondó lejtésű sóhaj szökik ki belőlem és megoldom a csomót, hogy a végtisztesség jegyében takarjam le vele az egyik léhűtő tekintetét, ki minden bizonnyal szégyenkezve gondolna most vissza a rosszul meghozott döntésére, mikor az asszony öle helyett a maláta csókját választotta. Mindig is rossz íze volt a kései bánatnak, karja erőtlenül emelkedne, szívének szakadozott dob-dobbanása állítja meg ebben is - valamiért a latin zene sosem érintett meg..
Az utolsó hátramaradt, még lélegző csuklóját ragadom meg, hogy felhúzzam a szék mellől, mibe kapaszkodva erőlködött a menekülés útjára lépni; koránt sem laktam még jól, a kiszolgálás kifejezetten embertelen - hagyni, hogy kongó gyomorral távozzék a vendég? Ráhajolok a gyengén pulzáló érre, mohón szakítom át a vékony bőrt, hogy megmerítkezzek a sűrűn folyó rubinjában, de a következő másodpercben váratlan vendégek zavarják meg a vacsorámat a kiabálásukkal, pont, mikor már épp élvezni kezdtem volna a szabadságomat. A két talpig úriember, a két grácia jött ellenőrizni a kis felügyeltjüket - milyen elkeseredetten lehangoló. Széles mosolyba fordul a szám üdvözlő gesztus gyanánt ennek ellenére és tárt karokkal fogadom mindkettejüket, mintha csak hiányolt bátyáim társaságára vártam volna időtlen órák óta.
- Kol! Minden erőmmel azon vagyok, hogy a családunk rejtve maradjon, de a kicsapongásaitok miatt apánk ismét a nyomunkra bukkant. Kol, gyere elő! Nincs időnk játszadozni. - mintha a nyílt színen történő falatozgatásom bujkálásnak minősülne. Nik ismételten túloz, immáron sokadjára és nem csak ezzel kapcsolatban. Szelíden fogadom, meleg vendégszeretettel, ahogyan a spanyolok is tették velem.
- Ugyan már, testvér! Egy kis játékra mindig van idő. - az álszent rágalom, ami tőle érkezik nemtetszést vált ki belőlem, de nem veszem fel, nem mutatom ki. Ugyanazzal a kedélyességgel nézek mindkettejükre, vidámabban is Elijah szavait követően.
- Mennünk kell. Mikael a nyakunkon van. - kérlek..
- Ha Mikael tényleg a nyakunkon lenne, Niklaus már ssz.. - játékosan megszívom a fogam. - ..halott volna. - vallom meg őszintén a nézetemet, de láthatóan egyikőjük sem osztja, ami egy csipetnyit elkeserítő, mégsem meglepő.
- Kevésen múlott. Apánk egy karóra tűzve hagyta a lovam fejét a város főterén. - hajszál híján múlik, hogy nem csapom össze a két kezem lesújtottságomban. Harsányan hangzik a kérdés, letaglózottan, mély sajnálatos utózöngével.
- Megölte szegény Theót? - kelletlenül moccan a szám sarka. - Micsoda szörnyeteg! - fejcsóválásra késztet apánk kegyetlensége. Szerencsétlen ló igazán nem tehetett semmiről, igazából még kedveltem is, amikor dacolt Nik-kel.. Őszinte a gyászom.
- Ha jobban belegondolok, apánk mindig téged utált közülünk a legjobban. Úgyis utánatok megy, ha menekültök; velem nem fog foglalkozni. Talán polgármesterré avatom magam itt. - vetem fel a légből kapott ötletemet, némileg elgondolkodón. Vidám népek, de egyes tradícióik kifejezetten szigorúvá teszik őket, csak jót tenne nekik egy olyan innovatív személyiség, mint szerény személyemé. A gondolatmenetem, a jövőre néző megkapó képet már-már elvárt módon zavarja meg a családtudatos báty, mire egy félérdekelt szemforgatás lesz a válaszom első ízben.
- Rebekah és Finn már úton vannak a hajóhoz. Együtt kell maradnunk.
- Rebekah azt teszi, amit mondtok neki, mivel fél Niktől, Finnek pedig nincs túl sok választása, tekintettel arra, hogy egy tőr áll ki a szívéből. Inkább itt maradok. - látom a szemükből pattogzó szikrákat, a dühöt, amit a hozzáállásom idéz elő, de miért hiszik azt, hogy beállok a bólogató bárányok sorába és fejet hajtok az akaratuk előtt? Pontosan tudom mi a jó nekem, a város nyújtotta szórakozás nagy mértékben hozzátesz mindehhez. A velük szemben mutatott dac azonban újfent előcsalogatja Nik elfajzott irányításmániáját, nem hagy időt, hogy előbb mozduljak, mint ő. Gondolkodás nélkül rántja elő a tőrt, hogy rám erőltesse az akaratát.
- Lenyűgözőnek találom, hogy azt gondolod, van választásod. - az addig kedvesnek mutatott álcám egy szempillantás alatt hullik darabokra az előtörő méregtől. Nem, nem fog ismét évtizedekre abba a koporsóba dugni. Nem fog ismét elhallgattatni, amiért nem ért egyet velem és betegesen elfogult önmagával szemben.. nem. Ellenkezek, minden erőmmel, de Elijah támogató keze nem könnyíti meg a dolgomat. Ingerülten fakadok ki.
- Ne! Esküszöm, eljön a napja, amikor nem fogsz tudni ilyen könnyen elnémítani.. és akkor megfizetsz mindezért!
- Lehetséges, de az nem a mai nap lesz. - az az önelégült mosoly az arcán, amivel belém szúrja az éles pengét.. Eljő majd az a nap, amikor ő fog könyörögni nekem és ugyanazzal az élvezettel fogom megtagadni tőle, mint amilyennel ő reám tekint.

1821, New Orleans
Több, mint egy évszázad telt el és mire ébredek? Miért..? A kicsi Marcellus miatt. A miatta éledő féltékenységből folytatott bosszúhadjárat eszközeként, hogy Nik visszavághasson Elijah-nak az ellenszegülése által; bravó. Lelkesedésem megcsappanásából mit sem vetítek feléjük, belemegyek a játékba, ez csak természetes; ki, ha nem én? Egy kiszámíthatatlan hibridtől bármikor kitelik, hogy visszaküld a kispadra, mikor megunja a legújabb hóbortját.
Nem felejtettem el másodpercre sem mozdulatának egyszerűségét, ahogy belém mélyesztette a fehértölgy hamvába mártott fémet. A memóriám nem kopott meg a túlvilágon töltött idők folyamán. Emlékszem mindenre, ami itt, ami odaát történt, az ígéretekre különösen - nem igaz, Freya? A kulcsomat már megtaláltam, egyedül a zár, ahová illeszthetem, annak helye ismeretlen. Szükségem van erre az időre, hogy leszűkítsem a lehetőséges előfordulási  helyeit és keresve sem találhatnék jobb helyet erre, mint a new orleans-i boszorkányközösség tagjai között. Nem kóstolhatok bele a mágiába, az évszázadokkal ezelőtt elsajátított alkímia alapjainak morzsáival üzérkedhetek, tudással, ismeretlennel, új keletű hatalommal, amiért úgy áhítoznak a jobbá tiszavirág éltűek. A fivéremmel folytatott sakkdélutánok vagy bohém tivornyák idejére sem szorult háttérben a tervezgetés, csupán olykor hagytam magamnak perceket kiélvezni a pillanatot; miért is tagadnám, hogy jó érzés volt egyenrangú félként dorbézolni a máskor vérmes testvérem oldalán?
Meglepetésnek szántam az ajándékot, látván milyen keményen ragaszkodik az ifjú gyapotszedőhöz annak ellenére, hogy a közömböst játssza, mikor reá hárul a figyelem. Nem értettem miért imádja a kis purdét, talán a bőrszíne tetszett meg neki, de nagyvonalúan félre tettem az ellenérzéseimet, hogy kikupáljam egy valamire való Mikaelson-ná a kissé oktondi fiút, kinek feltétlen meg kellett ismerkednie Hamlettel a saját meglátásom szerint és mint olvasni nem szerető gyermek.. erre mi lett volna jobb megoldás, mint egy rögtönzött színházi előadás Shakespeare mintájára? A helyszín sajnálatos módon a szereplő gárda hátrányát szolgálta; néhány sor megtanulására is képtelenek voltak a gyarmatokon szolgáló parasztok. Szégyen, hogy lesz így a drága Marcellus művelt, értékes tagja a családunknak..? Rengeteg bepótolni valója van, rengeteg, de roppant kevés éve a csorba kijavításához, mi alatt Elijah is gyakran meg fog feledkezni egy-két fontos átadni valóról a fiúnak. Színház, zene, szórakozás! A száraz irodalommal csak sietteti a halálát, kénytelen vagyok segíteni neki, hogy ezt elkerüljük. (...)
- Hányszor kell elmondanom? - fel kell álljak megzavarni a darab menetét a botor vétkezése miatt. A térdelő háta mögé sétálok, csalódottsággal a szívemben. - Hamlet, nem Harlot. - a kocka el van vetve ezennel, minek a nyak reccsenő hangja ad nyomatékot. - Néha magam sem tudom, miért bajlódok ezzel. - fáradtan nézek vissza az ifjú tanoncra, kit szárnya alá vett a lám, épp hozzánk csatlakozó fivérem. A homlokán lévő ráncok alapján könnyen megállapítom, hogy a mai napon sem lelte meg a jó kedvét.
- Mit tettél?
- Bevezettem Marcellust a színházi életbe. Azt hittem, örülni fogsz. - miért töltött vele órákat, ha nem a kitaníttatása végett? Az elméletet olykor nem árt gyakorlatba áthelyezni, kedvszegetten fogadom a konfrontálódó nézeteltérésünket.
- Nincs határa az aljas képzeletednek, testvérem?
- Ha a fiúból vámpír lesz, valahogyan tanulnia kell, nemde? - kihúzom magam és enyhén ráncolom a szemöldöm, minek következtében igazán komornak tűnik az ábrázatom, ilyetén vidámabbra cserélem a maszkom. Vállát terelgetve fordítom a szeppenten ücsörgő irányába, kinek szája szélén bizony nem szörp pöttyök láthatóak. Olybá tűnik az etikettet nem ismeri, mi szerint le kellene törölni a maradékot..
- Gyere! Már adtam neki a véremből. Csak annyit kell tenned, hogy megölöd, és voálá, máris egy közülünk. - szemeit keresem, azokban is a megerősítést; minden jel arra utalt..  - Ezt akarod, nem igaz? - a hálátlansága nem maradt leplezetlen. Feszülten - vagy feszélyezetten? - ragadta meg az inggallérom, hogy farkas szemet nézve hinthesse el a híres hegyi beszéd magvait, abban reménykedve, hogy elmém most táptalajául szolgál szavainak. Ez a közelség még testvérek között is túl intimnek minősíthető, mellkasának támasztva a tenyeremet igyekeztem finom utalást tenni számára a távolságunk megtartására, de hajthatatlan vérének ő sem tud parancsolni.
- Engedd el őt, Elijah! - a hátamat támasztja. Hangja kemény volt, parancsoló, mint általában, ha nem kenyérre kenhető hangulatában, ami valljuk be; ritka alkalom. Az összegyűrt ruhámmal csak egy simítás erejéig foglalkozom. Enyhe sértettséggel figyelem az előttem álló fivért.
- Köszönöm, Nik! Legalább valaki tudja, hogy mit jelent a család.
- Már elmondtam korábban. - naivan azt hittem, hogy a tőr kihúzása óta eltelt idő jelentett valamit a számára és az őszinteség jegyében: meg is feledkeztem róla, hogy miféle szörnyeteggel van dolgom. - Marcellus családtag. - a saját testvére helyett azt a kis ficsúrt választja, micsoda álszentség, a legdühítőbb. Örökkön örökké..

napjainkban, New Orleans
A fehértölgyből készült karó általi halált véglegesnek hittem, keserűen bele kellett törődnöm odaát, hogy a boszorkányokkal köttetett paktumok a megállíthatatlan hibrid ellen történő felfegyverkezés miatt hiábavalóak voltak. Ez nem egy újabb tőrdöfés a szívbe, amiből bármikor felébredhetek, ha kihúzzák a helyéről. Szó sincs újabb lehetőségről a megálmodott tőr létrehozásához. Feleslegesen ígérgettem Freyának, ki helyettem szívja tüdejébe a friss, vértől terhes levegőt..
A kulcsszó az első gondolatomnál a múlt idő.
Elképzelhetetlennek tartom, akárcsak azt az ostoba gondolatot, mi szerint az anyánkkal való legközelebbi találkozásnak egy szemernyit sem fogok örülni. Visszaadta mindazt, amit elvett tőlem több, mint ezer évvel ezelőtt. Érzem, ahogy az ujjaim közt tartom a vágyott hatalmam, a kimondott igék nyomán varázslat fogan és nem csak a kifújt levegő gazdagítja a teret. Nehezen bírom megállni, hogy ne hajoljon vigyorba a képem az izgatottságtól, ami teljes egészében elnyomja a körülöttünk feszülten köröző kimondatlant, mi szerint semmi sincs ingyen, ha erről az őrült nőszemélyről van szó. Nem, csak arra tudok gondolni, hogy most végre befejezhetem, amit az 1900-as évek elején elkezdtem - visszafizethetem az adósságom minden egyes cseppjét az engem meghalni hagyó családomnak.. Az eszközök hozzá mind a lábam előtt hevernek.
Davina Claire, oh, fogalmad sincs róla mekkora szükséged lesz még rám.