Velem kapcsolatban egy dolgot jegyezz meg jól: lehet küllemem ártatlan... lehet tekintetem jámbor... ne ítélj elhamarkodottan! Közel sem vagyok olyan ártatlan és jámbor, ahogyan azt rám nézve bárki is elmondhatná.
Hajam szőke, akár a gabonamezők a nap koronája alatt, míg tekintetem olyan kék, mint a legszebb tenger legtisztább víze. Arcom sápadt, szinte falfehér, de nem bújkál bennem korság. Éppen ellenkezőleg, erőm teljében vagyok. Sosem voltam gyenge nő. Most sem vagyok. Az erő esetemben nem a testben lakozik. Sokan vehetnének példát erről. Hisz a fizikai fájdalom mit sem ér, ha a lelkem valójában nem is gyötrődik.
Boszorkány vagyok. S mióta becsaptak, az egykori mentorom egyik legfőbb bizalmasa elárult, a bosszúm édesebb, mint megannyi édes csokoládé egy belga csokoládégyárban. Ilyen voltam-e mindig? Nem. Fiatal lányként kedvességemről voltam elhíresedve, s mikor kitört az a járvány, az elsők között voltam, akik életüket áldozva segédkeztek azokon, akik már megkapták a gyilkos járványt. Nem segíthettünk rajtuk, magam is néhány gyógyfűvel próbáltam testüket gyógyítani, ezzel együtt lelküket is, de akkor ez még... gyógyíthatatlan volt.

Név » Viki
Kor » 26 év
Multik » nincsenek, de ki tudja még? ^^

1955.

A test elhal, a lélek marad... a test elhal, a lélek marad...
Ez a mondat keringett fejemben, miközben valaki egy vizes rongyot szorongatott a fejemhez, hogy ezzel csillapítsa tomboló lázamat, de éreztem; itt és most nem én leszek a megmentő. S nem én leszek az, kit megmentenek. Oly' kevés beteg gyógyul meg... nincs megfelelő felszerelés. Az egyetlen, amit eddig használni tudtam, a gyógynövények mágikus ereje, amelyben talán még az egyszerű ember is hinni tud. Boszorkányként pedig... főleg hiszek bennük.
A korei háborút csak alig éltük túl. A katonák mellett pár nővért, köztük engem is a frontra vittek. Segítettünk a hőseinken.Vagy megkönnyítettük halálukat.
Járvány. Őrjítő járvány. A levegőben. A vízben... tombol. Most éli egyik fénykorát. Háborúk dúlnak a világon mindenhol, a régi rendszerek - mint dominók dőlnek meg, egyik követi a másikat. S mi marad utánuk? Vér... halál... veszteség... éhség...
- Lányom, pihenj - súgta az ágyam mellett álló nő fehér-kék ruhában, arcát eltakarta. Mintha így elkerülhetné sorsát. A halál eljön... vagy így, vagy úgy, de elpusztít bennünket. Vagy háborúban, vagy betegségben, vagy mikor egyszerűen lejár az időnk. S én tudtam, hogy az enyém most eljött... de még éreztem magamban erőt... éreztem annyit, hogy beszéljek valakivel...

A Halál nem váratott sokáig. Mikor eljött az időm, önként szálltam bele a megsemmisülés vörös felhőjébe, majd csak vártam, hogy történjen valami. Boszorkányok földöntúli társalgása. Nem láttam szememmel, de hallottam őket. Mire képes a boszorkányok ereje...!
De a halál nem tartott örökké, mondhatni, a lehető legrövidebb időn belül keveredtem ki belőle.
2010-et írtunk. Szokatlan világ tárult szemeim elé; nyoma sem volt azoknak a gépeknek, üzleteknek, autóknak, melyek egykoron itt álltak. A vérem egyik pillanatról a másikra agyamba szökött, hisz nem tudtam felfogni, mi történik... csak mentem előre, míg meg nem pillantottam egykori mentorom gyermekét. Visszatértem. Éltem. Tudtam, hogy az ő keze van benne...az anyjáé még inkább. És folytatni akartam, amit elkezdtem. Mindent megtanultam, amit az életről tudnom kellett.
Levegő. Ki és be. Munkát kaptam a kisvárosi kórházban. De mellette nem felejtettem el boszorkány lenni.
De nem, valami ismét történik. A testem megfeszül. Lábam görcsösen a fékre fonódik, ám késő. Becsapódik. Engem csak a biztonsági öv fog meg... a légzésem felgyorsul. A szám széle felszakad. Elütöttem valakit...