157 cm magas kis prücsök vagyok, aki alig látszik ki a tömegből. A hozzá megfelelő 45 kilómmal aztán meg még nehéznek sem mondhatom magam. Talán amivel kitűnhetek, az a természetes szőke hajam, ami egyszer hullámos fürtökben, egyszer pedig kisimítva hullik vállamra. Szemem kékeszöld színben pompázik, általában smink veszi körül és emeli ki. Szeretek stílusosan öltözködni, egyke gyerek vagyok, megengedhetem magamnak. Szekrényem mindig tele van, de soha nincs benne az ami nekem kellene.

Kedves vagyok és együtt érző. Figyelek másokra, inkább a körülöttem lévőkkel törődöm mint saját magammal. Elszánt vagyok de viszont félek is kicsit. Ha kitűzök magam elé egy célt akkor azt meg fogom valósítani. 18 éves vagyok, már majdnem felnőtt, hamarosan egyetemre kell mennem és ott csak magamra szeretnék utalva lenni. Vállalnék munkát vigyáznék a pénzemre. Társaságkedvelő ember vagyok. Nagyon is, hiszen ki szereti a magányt és ki szeretné az egész életét barátok és ismerősök nélkül leélni? Hát én tuti nem! Könnyen ismerkedem, ez szerintem jó tulajdonságom. Mondhatni, hogy rugalmas, gondoskodó (de az nagyon), intelligens és könyörületes vagyok az emberekkel. Ha kihoznak a sodromból akkor én is tudok önző és ítélkező lenni. Elég nyugodt embernek számítok, könnyen tudom kezelni a különböző szituációkat. Fellépés, komolyabb megbeszélés, stb előtt hajlamos vagyok izgulni, nem aludni. Ha valamivel megbíznak akkor azt meg fogom csinálni, ha törik ha szakad. Varázserőmet még próbálgatom, nem is tudom pontosan, mekkora erő lakozik bennem.

Név » B.
Kor » 21
Multik » Gwyn

Helló! A nevem Serena Parker. 18 évvel ezelőtt születtem Mystic Fallsban. Nem sokkal az után, hogy Kai Parkert, a nagybátyámat, a koven egy börtönvilágba taszította. Páran azt mondták, hogy szerencsés vagyok, hogy nem ismerhettem és nem tudom a történetüket. A szüleim például riogattak vele, amikor rossz voltam: 'Serena! Ne feleselj mert Kai eljön érted és magával visz!'  Hát... kiskoromban még bejött ez a sztori. De ahogy nőttem és a fejem lágya is benőtt ezzel együtt, egy kicsit komolyabban kezdtem kezelni a dolgot. Leültettem a szüleimet és addig nem mentünk sehová, míg el nem mesélték a teljes történetet. Megtudtam. Mondták, hogy saját felelősségemre mesélik el, én beleegyeztem. Megrázott a történet. Belegondoltam, milyen lehetett volna nekem, milyen érzés lenne elveszítenem a testvéremet. De a szüleim azt mondták, hogy erre soha nem fog sor kerülni, hiszen nem vállalnak több gyermeket. Félnek az ikrektől és attól, hogy mit fog hozni a jövő. Attól, hogy Kai a börtönvilágban volt, még rettegésben éltünk. Az én szüleim kivételesen. Nem nagyon jártunk el a családi összejövetelekre, csak a legfontosabb eseményekre. Úgy vigyáztak rám, még tízen éves koromban is, mintha csecsemő volnék. Ahogy elkezdtem lassacskán használni a varázserőm, a szüleim mindig óvatosságra intettek. Szinte annyira, hogy már majdnem nem is engedték abszolút, hogy próbálkozzak. A nagymamám a hír hallatán megsajnált és iskola után minden nap hozzá jártam át, a pincéjében berendezett kis boszorkány térben pedig tanulgattam tőle pár hasznos igét és mindig jegyzeteltem a fontosabb dolgokat, amikre majd még szükségem lehet a későbbiekben. A szüleim úgy gondolták, hogy rendben leszek innentől. Nem tudtam a nagyi kis tervéről valamint arról sem, hogy éjszakánként aktívan gyakorlom otthon a mágiát.
Aztán eljött a végzős évem. Most csak erre kellene koncentrálnom és ez csak rólam kellene hogy szóljon. Persze nem így történik. Mindenki arra figyel, amitől a legjobban féltette az életét. Most mindenki összegyűlik és megpróbálják lebeszélni. Egy újabb és újabb ikerpár következik. Meghalnak emberek és feltámadnak. Kijutnak és bezárják őket. Mi pedig csak félünk, hogy mikor kerülünk sorra.