Az életem nagy részét beárnyékolta a mindentől való félelmem. A szó szoros értelmében engedtem, hogy a félelem árnyékot vessen az életemre és ezzel együtt pedig saját magam állítottam fel az akadályaimat, amelyeket sokkal nehezebb volt legyőzni, mintha a külső forrásokból érkezett volna. Hiszen mindannyiunknak önmagunk vagyunk a legnagyobb ellensége. Senki nem segíthet rajtunk, ameddig mi nem segítünk önmagunkon. Mert bátoríthatnak, lökdöshetnek előrébb, de nem számít. Addig meg sem moccanunk legbelül, amíg mi nem döntünk úgy, hogy képesek vagyunk megtenni az első lépéseket. Csak úgy, mint kisgyermek korunkban. Ha nem állunk készen még arra, hogy járjunk, senki nem kényszeríthet rá. Hiszen azzal nem oldja meg a problémát. Mindig csak magunkra számíthatunk. Mert senki más nem élheti az életünket helyettünk. Nekünk kell megtennünk mindent annak érdekében, hogy túléljünk egy olyan világban, amely egyre sötétebb és kegyetlenebb lesz. Természetesen a régi koroknak is megvoltak a maga háborúi és veszteségei, de az, hogy egy város neve szinte már felérjen a pokollal, belevésve ezzel magát a történelembe. Erre talán senki nem gondolt. Pedig rejtett nyomok, jelek mindig is ott voltak, egyszerűen csak régebben még azt hitték megmenthetik a várost a benne lakozó és vándorló sötétségtől. De van valami Mystic Falls-ban, ami megállás nélkül vonzza magába a gonoszt. A lakossága azonban mégsem csökkent drasztikusan. Pedig szinte minden héten hullák tömkelege bukkan fel, ha nem naponta. Mégsem kelt senkiben olyan félelmet, hogy elköltözzön. A hullák tömkelegében ott volt a vőlegényem is. Visszagondolva ostobaság volt, hogy elengedtem. A városról már így is keringtek pletykák, de ezeket csak akkor fogtam fel igazán, amikor a halálhírével kellett szembesülnöm.
Mindig is imádtam a történelmet. Azt hiszem pont ezzel sikerült őt is megfognom magamnak. Hiszen mindenhez volt valami érdekfeszítő hozzászólásom. Csak ehhez nem. Ehhez az egyhez nem, hiszen tényleg izgatott volt attól, hogy Mystic Fallsban töltik a legénybúcsúját. Én pedig engedtem. Hogyan is vehettem volna el a boldogságát? De mára már ezerszer végigfutott az agyamon, hogy miképpen kellett volna ennek végződnie, mit tehettem volna másképpen azért, hogy életben maradhasson. De nem tettem meg. Bármennyire is szeretnék továbbra is álomvilágban élni, nem tehetem. Lehet, hogy kellemes az, hogy akármikor csak lehunyom a szemem és még mindig el tudom képzelni, ahogyan átölel és egyszerűen álomba szenderülünk. Ez nem a valóság. Az emlékét sosem fogom elereszteni, de addig nem tudom lezárni ezt magamban, amíg bosszút nem álltam a haláláért. Mert az a rettenetes düh, ami a lelkemben lakozik megállás nélkül tombol és dübörög az ajtaján, hogy engedjem végre ki, de bármennyire is szerettem volna rögtön fejest ugrani az egészbe beláttam, hogy nem lenne ez más, mint egy hatalmas hiba. Ha akkor, ott abban a pillanatban, mikor megfogalmazódott bennem, hogy mit szeretnénk csinálni megtettem volna, akkor már én sem élnék. Néha jobb, ha hagyjuk, hogy a dolgok leülepedjenek bennünk. Ha pedig hosszú hónapok, évek sem eresztenek minket a markukból, akkor nincs mit tenni, mint bele kell vágni. Még az sem számít, ha félünk egy kicsit attól, hogy mi fog történni. Mert akkor vagyunk csak igazán bátrak, ha képesek vagyunk felülkerekedni a félelmünkön. Ha valaki nem fél semmitől és úgy néz szembe a szörnyeteggel az nem is igazán bátor, csak ostoba. Hiszen, ha egy cseppnyit sem félti az életét, nem bánja, hogy elveszíti a harcot, amit megnyerni akart.
Amilyen mélyre csak lehetett beleástam magam Mystic Falls-ba és minden rejtelmébe. A rejtett nyomok ott voltak, csak meg kellett változtatnia az embernek a nézőpontját. Miután megvolt a minta, amit követni kellett, minden olyan kristálytisztának tűnt az ember szeme előtt, hogy szinte fizikai fájdalommal járt a lelkemben, hogy nem vettem észre ezt előbb. Ha észreveszem, alátámaszthatom és a vőlegényem még mindig élne. De ahelyett, hogy a házamat boldog nevető gyerekek zaja töltené be, nem tölti be más, mint néhány pohár találkozása a fallal, a padlóval minden elérhető keményebb felülettel.. Amelynek szilánkjai között fellelhető egy-egy csepp az alkohol mámorító kábulatából.
Hat év. Hat hosszú év után végre késznek érzem magam ahhoz, hogy átlépjem annak a városnak a határát, amelynek a levegőjében könnyűszerrel kitapintható a halál..