● Becenév ● Kol ●Titulus ● the wily fox ● Születési idő, hely ● bő ezer éve, valamerre a mostani Mystic Falls területén ● Első átváltozás ● 1001 ősze ● Család ● A notórius Mikaelson família, az első vámpír család, az Eredetiek, bármilyen néven is ismersz minket, mostanra már biztosan hallottál rólunk, egészen a kezdetektől fogva. Középső gyerekként születtem a családba, Esther és Mikael gyermekeként, mára pedig én testesítem meg a legfiatalabb és legkiszámíthatatlanabb Mikaelson fiút. Henrik halála után, valakinek be kellett tölteni ezt a szerepet, és szerencsére (vagy épp nem), de engem ért ez a megtiszteltetés. Úgy vélem, testvéreimet is ugyanakkora hírnév veszi körbe, mint jómagamat, ha épp nem több. Hazugság lenne azt mondani ugyan, hogy mindig megtalálom a közös nevezőt velük, hisz Klaus nem egyszer tette már nálam előbbre fogadott fiát, Marcelt, aminek eredményeképp én egy koporsóban végeztem. És bizony Elijah-val is meggyűlt már a bajom (ahogy neki is velem), bármennyire is legyen ő a türelem mintaképe. Egyetlen húgom, Rebekah, az, akivel bizony néha egy kerékre jár az agyunk, de sajnos a mi családunkban még azokat is eláruljuk, akiket a legjobban szeretünk. Ó, persze, hogyan is feledkezhetnék meg Finnről, akinek hála lassú és fájdalmas halált haltam egy kriptában? Na, meg Freya, az elveszett nővérünk, aki nem akar mást, csak hogy béjében éljünk egymás mellett, mint egy Hallmark filmben. Majd megtanulja, hogy az Örökkön örökkébe a fekete bárányok nem tartoznak bele. Mindenkinek megvan a maga keresztje, amit hordoznia kell egész életében, az enyém a család lenne.
|
|
Első
Mintha egy szénfekete álomból ébrednék, amiből eltűntek a színek és mikor végre sikerül kinyitnom szemeim, rá kell döbbennie, hogy az álomból valóság lett. Egész testemet nehéznek érzem, mintha legalább három napja nem aludtam volna semmit, és legszívesebben újra lecsuknám szemhéjamat, hogy a kellemes sötétben elaltassam magam. Egy jobb napról, egy szebb napról álmodva. Valami azonban nem hagy békén. Szemeimet lehunyva torz képek villannak fel elmém egy eldugott sarkában -
anyám hangos kántálása végigdübörög hallójárataimon és apám élesre csiszolt tőre áthatol a bőrömön, egyenesen a szívemig. Szemeim hirtelen kipattannak és lenézek mellkasomra, ugyanarra a pontra, ott pedig, a fehér szöveten még majdhogynem friss vértócsa fogad. Érzelmeim úgy hullámoznak fel és le, mintha csatát vívnának a belsőmben, és nem tudom, hogy melyik az igazi, hogy melyikre kéne hallgatnom. Egy dolgot tudok csak biztosan:
hogy valami nagyon nincs rendben.A torkomban égő fájdalom leküzdhetetlennek bizonyul, - rosszabb annál, mint mikor én és bekah elkaptuk a szomszéd faluból jövő járványt, és hetekig az ágyat kellett nyomnunk.
Gyengének érzem magam, ahogy feltápászkodok a hideg földről, zavartan nézek körbe az üres helységben. A síri csend a egészen a velőmbe hatol. A Mikaelson család híres arról, hogy nagy hangunkkal és még nagyobb személyiségünkkel felzargassuk még a holtakat is. Hisz én magam is sokszor kaptam fenyítést apánktól, mikor panasz érkezett a faluban lakóktól ránk. Testvéreim élvezettel kenték rám még azokat a dolgokat is, amikhez semmi közöm nem volt. Nyilván sosem voltam -
és nem is leszek - olyan
szófogadó, mint Finn, vagy olyan
tiszteletreméltó, mint Elijah, de a határokkal mindig is tisztában voltam, ahogy azzal is, meddig lehet elmennem. Na, meg persze, ahhoz túl okos vagyok, hogy észrevegyenek, bármit is csináljak. A
mágia segített nekem. A mágia... amit most nem érzek az ereimben végigfutni. Hirtelen kétségbeesés fog el, és düh és zavarodottság, és minden egyszerre olyan élesen, hogy nem tudom őket megkülönböztetni egymástól. Mintha az
egész testem fel akarna robbanni az adrenalintól.
Mocorgást hallok az egyik sarokból, és odakapom tekintetem, a sötétségből pedig egy éles alak vetül elő, karcsú alkatú lány, ismerős arccal. Meg akarom kérdezni tőle, hogy mégis, mit keres itt, de valami
ősi, valami
embertelen átveszi felettem az uralmat. Ösztönösen, anélkül, hogy felfognám, mi is történik, előtte termek és belemélyesztem fogaimat a lány torkába. A fájdalom pedig, ami eddig annyira visszatartott, megszűnni látszik.
Egyszerre érzek mindent és semmit.
Aztán már csak a semmit.Második
-
Nem azért hoztalak vissza a sírból, hogy a mágiával szórakozz. Dolgod van. Hányszor kell emlékeztetnem rá, hogyha teszed azt, amit mondok, visszakerülsz oda, ahonnan kimentettelek? Óh, édes jó anyám egy pillanatra sem engedi, hogy elfeledkezzem arról, miért vagyok képes újra lélegezni és az élők között járni -
ugyan egy teljesen más testben, mint amiben annak idején kezdtem. Kaleb Westphall nem túl erős warlock, de még így is irigy vagyok arra, hogy ő neki megadatott ez az élet. Nos, legalábbis voltam, hisz most már enyém mindene, Megforgatom a szemeim, és csak arra bírok gondolni, hogy a fejemben párszor már átdöftem egy pár tőrt a szívén, a kép pedig furcsamód egészen megnyugtat. Az anyagyilkosságot tudtommal elég durván büntetik, de mentségemre legyen szólva:
ő kezdte. Én csak be szeretném fejezni, amit úgy ezer éve oly nagy hévvel elkezdtünk.
-
Azt hiszem a mostani ötpercenkénti figyelmeztetés bőven kimeríti a tűrésküszöbömet, anyám. - az utolsó szót kissé gúnyosan ejtem ki, és megejtek mellé egy félmosolyt is, melyben nem sok boldogság bújik meg. Miért is lenne? Egykor talán volt valamiféle szeretet iránta, mint ahogy minden fiú odavan az anyjáért és törődéséért, de ez már rég eltűnt, mikor úgy döntött vámpírrá változtat minket, ezzel elzárva engem a mágia minden formájától. Csak a vérszomjat adta cserébe, és dühöt -
oh, azt a hatalmas és kezelhetetlen dühöt! Amiből most nincs semmi. Teljesen elfelejtettem, hogy embernek lenni, milyen nyugodt tud lenni. A felerősödött érzékeim eltűntek, az adrenalin pedig csak a mágia, semmi több.
-
Szemtelen fiú. Azt hiszed, ért bármit is az életed az élet körforgásában? Dehogyis! Most pedig menj, mielőtt fogom magam megátkozlak.A jelenléted elég nagy átok számomra, mondanám, de ehelyett összeszorítom ajkaim és némán hátat fordítok neki. Tudni kell, mikor kell visszavonulót fújni, és abban tökéletesen igaza van, hogy az életem valamennyire az ő kezében van. Legalábbis, amíg nem találok egy kiskaput magamnak, márpedig az ilyenek megtalálásában igazi tehetségem van. A boszorkányokkal töltött idő sokat tanított nekem is.
Most viszont meg kell találnom azt a boszit.
Hogy is hívták...?Harmadik
Visszatérni az eredeti testembe majdhogynem felért egy arculcsapással. Na jó, lehet, hogy ez így egy kicsit túlzás, de megint csak elvették tőlem a mágiát - a boszikról a másvilágon pedig ne is beszéljünk,
szörnyű nőszemélyek. Másodszorra kapták ki a kezemből, anélkül, hogy lett volna beleszólásom. Mintha nem is én irányítanám a saját életemet, hanem mindenki kedve szerint lökdöshet jobbra-balra, mint egy bábút. Elegem volt belőlük és
képmutatásukból, amivel egész életemet megkeserítik. Ugyan annak idején vámpírként az adrenalin, ami a vadászattal járt kitöltötte az űrt, amit a mágia hiánya okozott, de az mind csak átmeneti volt,
pillanatnyi öröm, ami elfelejtette velem, hogy
hiányzik valami az életemből. Most pedig van végre egy személy, aki képes lenne összevarrni azt a sebet, amit családom, valamint
saját magam okoztam, mégsem vagyok képes lerázni magamról a sóvárgást.
Az én hibám. Sosem tanultam meg kontroll alatt tartani magam, hisz ha bármi nem tetszett egyszerűen csak kikapcsoltam mindent, és már nem kellett vele törődnöm. A probléma mindig is itt volt előttem, sosem tűnt el teljesen, én pedig előszeretettel ignoráltam, hisz az volt a könnyebbik út, az egyszerűbb út.
Ahogy viszont egy újabb kiürült vértasakot dobok a többi tetejére realizálódik bennem, hogy az a furcsán kaparó érzés, ami nem enged nem más, mint a
bűntudat. Nevetni lenne kedvem a megvilágosodástól, de a helyzet már így is elég kaotikus, nem dobok rá még egy lapáttal. Van egy részem - talán kicsi, de elég nagy ahhoz, hogy érezzem -, ami már nem a régi, megváltozott. Megváltoztam.
A régi vérszomj viszont visszatért, és majdnem olyan fojtogatóan kínzó, mint az első pár napban az átváltozásom után. De nem engedem, hogy felemésszen. Néha úgy érzem, hogy erre az egyre vagyok csak képes: harcolni. Minden ellen. Mások ellen.
Magam ellen.