életem lapjaiHarcosnak születtem. Már az apám, és az ő apja is az volt, büszkén vettem kardot a kezembe és küzdöttem a csatákban. Sokáig ez volt az életem, a harc, térdig gázoltam a vérben. Egy portya során ismertem meg a feleségemet is. Őt és a húgát elraboltuk a falujukból, akkor nem sejtettem, hogy ennek ellenére ő lesz a gyermekeim anyja . Szerettem őt, és még inkább szerettem mikor gyermekekkel ajándékozott meg. Freya és Finn. Gondoskodtam róluk,  szerettem őket, de mint sok apának, úgy nekem is a lányom volt a kedvencem. Évek múltak el, megszületett Elijah, azonban engem a kötelesség háborúba szólított. Szinte el sem tudtam köszönni tőlük, úgy viharzottam el, és minden egyes kardcsapásom után az járt a fejemben, hogy vajon mikor térhetek haza, mikor láthatom újra a családomat, ölelhetem meg a gyermekeimet és csókolhatom meg a feleségemet? Mire azonban hazaértem, Freya nem volt sehol, a pestis végzett vele, én pedig összetörtem a hír hallatán. Nem maradhattunk ott tovább. Mondták, hogy van a tengerentúl egy hely, ahol bennszülöttek élnek, ahol mindenki egészséges, gyors és erős. Odamentünk, megígértem magamnak, hogy nem vesztek el több gyermeket, nem hagyom, hogy arra a sorsra jusson még egy gyermekem, mint Freya. Megváltoztam, keményebb lettem, szigorúbb, de ez kellett, hogy túléljenek, értük tettem. A legerősebb vasat is a legforróbb tűzben edzik. A kényelem elpuhította volna őket, a világ pedig túl kegyetlen volt már akkor is, hogy ezt megengedjük magunknak. Az Új Világ azonban, amiről már annyit hallottunk, más volt, mint amilyennek hittük, különösen teliholdkor, mikor titokzatos szomszédjaink alakot váltottak. De megoldottuk, ez idő alatt barlangokba húzódtunk vissza, és több, mint húsz éven keresztül békességben éltünk a vérfarkasokkal. Közben pedig csak gyarapodtunk. Megszületett Niklaus, Kol, Rebekah és Henrik. Emlékszem arra, hogy mennyire boldog voltam. Visszatért egy részem, ami Freya halála óta elveszett. Azonban, ahogy teltek az évek, ez elmúlt, átvette a helyét a… gyűlölet, a szégyen, a megvetés. Olyan volt, mint valami bohóc. Niklaus...játszott a karddal, azt hitte, hogy ettől több lesz, de nem ezt tanítottam, és muszáj volt megleckéztetnem, újra és újra. A fájdalom volt a tanítómestere, azonban nem számítottam arra, hogy a testvérei ily gyöngék lesznek és ily hamar a segítségére sietnek. Talán ez volt az, ami a leginkább dühített. Kiálltak mellette, pedig gyenge volt, láttam a szemében, éreztem minden lélegzetvételén. Csak farigcsált, nem volt harcos, soha nem volt az!
Aztán ért a következő csapás minket. Henrik… a legkisebb fiam. Niklaus annyira odavolt azokért a korcsokért, hogy még Henriket is magával vitte, hogy lássák az átváltozásukat, de csak a holtestével a kezében tért vissza. Megrogytunk, Freya elvesztése után Henriket is el kellett temetnünk, kétségbeestünk, és tudtuk, hogy tennünk kell valamit, nem hagyhatjuk, hogy még egy gyermekünk meghaljon, így is olyan sokat vesztettünk már. Így tehát… halhatatlanokká váltunk. Győzködtem Esther-t, hogy használjon mágiát, hogy itasson velük vért, és végül megtette, én pedig megöltem őket. Azonban az átváltozásuk csak úgy volt teljes, ha táplálkoztak egy emberből, ezzel pecsételve meg az átváltozásukat, hogy onnantól fogva ne kelljen soha többet a veszteség mardosó fájdalmát átélnünk. De voltak dolgok, amikre nem számítottunk. A Nap ellenünk fordult, égetett minket, a szomszédainkhoz már nem tudunk bemenni anélkül, hogy behívtak volna. A fehértölgy tövében lévő virágok égettek, akadályozták az igézést, és a varázslat mely ilyenné tett minket, elrendelte, hogy a fa, ami életet adott nekünk, éppúgy el is tudja venni azt. Porrá égettük tehát.
De minden megváltozott az átváltozásunk pillanatában. Már tudtam, hogy miért éreztem mindig a gyengeséget a fiúban. Ahogy végzett azzal a nővel, akinek a vére az átváltozását pecsételte meg, úgy el is indított valami mást. A következő teliholdkor olyanná vált, mint azok akiket annyira csodált, hogy a testvére élete is ebbe került. Fattyú volt, egy szörnyeteg. Rá se bírtam nézni, szégyent hozott rám, gyenge volt, és már az okát is tudtam. Dühömben meglátogattam a vérfarkast, aki nemzette és a családjával együtt végeztem vele. Nem akartam akkor még megölni Niklaust. Egy részemben még élt az apa, aki fiaként tekintett rá. Akkor változott meg minden, mikor végzett a feleségemmel, az anyjával, aki segíteni akart rajta, aki elnyomta a benne lévő farkast, aki megfosztotta őt szörnyeteg mivoltától. Abban a pillanatban, ahogy végzett vele, elkezdtem rá vadászni, megfogadtam, hogy megölöm, és ha kell, a fél világot lángokba borítom, hogy égni lássam őt.
Sokáig üldöztem, míg végül 1919-ben csak úgy tálcán kínálták fel nekem a fiút. Döbbenetes volt látnom és hallanom azt, ahogy Elijah beszélt  és védte azt a szörnyeteget. Soha nem vadásztam a gyermekeimre, nem állt szándékomban egyiküket sem megölni, de Niklaus nem a fiam, nem az én vérem, ő csak egy fattyú, egy szörnyeteg, de ezt nem ismerte fel Elijah. Egyik gyermekem sem. Annyira egy család akartak lenni, hogy észre sem vették kit védenek. Nem értette már akkor se, hogy nem számít hova fut, nem számít kit használ fel, hogy védje meg őt, megtalálom, újra és újra, egy nap pedig megölöm. Hiába épített fel egy egész várost magának, elvesztette néhány perc alatt.
1922-ben megint közel jártam ahhoz, hogy elkapjam, de az utolsó pillanatban eltűntek, ismét menekültek, én pedig megint a nyomukba eredtem. Azonban ellenben velük, én nem nyavalyogtam azért, hogy folyton menni kell. Niklaus magának köszönheti, hogy kivívta a gyűlöletemet és meggondolatlansága céltáblává tette a testvéreit is, akiket kihasznál, és akik ostoba módon hagyják is ezt neki. Eltűntette ugyan a nyomait, megigézte a vámpírt, hogy ne emlékezzen semmire sem, de pont ez az, ami végül újra elindított egy irányba. Mindig találtam valamit, ami elmozdított a következő lépés felé.
Közel hetven évvel később Mystic Falls-ba utaztam, tudomást szereztem a harmadik, és egyben az utolsó Petrova hasonmásról, egy bizonyos Elena Gilbert-ről, aki akkor még csak egy kisgyermek volt. Tudtam, hogy Niklaus ráfog lelni, és akkor megpróbálja majd megtörni az átkát, így hát úgy döntöttem megölöm, hogy ez ne következhessen be. Azonban utamat állták, egy boszorkány, aki egy charlotte-i temetőbe zárt közel húsz évre. Akkor ugyanis megtaláltak, és felébresztettek. A tervem jó volt, és sikerrel is járt volna, ha az a bolond nem menti meg Niklaus életét. Most pedig… itt vagyok a semmiben, a túlvilágon, és talán abba a balga hitbe ringatják most magukat, hogy végeztek velem. Azonban elfelejtik, hogy ki vagyok, és mi a célom. Megtaláltam a lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjek egy boszorkánnyal. Davina Claire… fiatal ugyan, de meglehet az ereje, hogy visszahozzon az élők közé. Márpedig visszafog, látom, hogy mit élt át Niklaus… sajátos természete miatt. Az érdekeink megegyeznek, mindketten holtan akarjuk látni őt, és én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki végezhet vele. Megszabadítom őt, és a világot egy szörnyetegtől, aztán a többitől is. Helyrehozom azt a hibát, amit ezer évvel ezelőtt követett el a családunk.