Arcomra kiülhetett minden érzés. Vele ellentétben én soha nem voltam egy rezzenéstelen fadarab. Nem voltam kőszikla, melyből soha nem fakadnak könnyek... én nem voltam egy érzéketlen akárki. Tudom, gyakran kellett határozottnak lennem az utóbbi időben, de sosem lepleztem el úgy az érzéseimet, ahogyan teszik a többiek. TEszik a gyerekeim... és teszi Mikael. És kit hibáztassak emiatt? Magamat... mert én vagyok az, aki ilyenné tette őket.
- Rendben - válaszoltam csak ennyit, majd a padlóra szegeződött pár másodpercig a tekintetem, hogy végig tudjam gondolni, mi is történik itt. Olyasmiről meggyőzni, ami a vérében van... meg sem próbálom már. - Tudom, hogy az én hibám... és hogy az én terhem. Nekem kell cipelnem. De én... megpróbáltam - nyeltem nagyot.

Ez a helyzet nekem sem a legjobb. Esther összezavar, bár nem tudja megváltoztatni a gondolkodásmódom, képes lenne elérni azt, hogy bűntudatom legyen. Nekem pedig ezekre az érzésekre nincs szükségem. Soha nem is volt. Bár érthetné...
Közelebb lépek hozzá, egészen közel, de testünk mégsem ér a másikéhoz. Nem vagyok képes gyűlölni őt, még ha hetekkel ezelőtt ezt is mondtam. Hirtelen haragúságom mindig is az egyik legrosszabb emberi tulajdonságaim egyike volt, ami ellen sosem tudtam mit tenni. De talán nem is akartam. Én ilyen vagyok. Nem érdekel semmi...
- Tudom, hogy ezzel magam ellen fordítalak. De vállalom a kockázatot - Mondom ki végül ridegen, meggondolva magam, és nem teszem azt, amit most akarok. Szeretném megcsókolni, és érezni ismét a bőrét a bőrömön, a csókjait, az érintését, de mégsem teszem meg ezt a lépést. Valami meggátol. Mégsem várhatom el, hogy ő kezdeményezzen, de már elegem volt a folytonos elutasításból. Összeszorítom a fogaimat, kikívánkozik egy szó, de nem lehetek gyenge. A múltkor is azzá váltam, és Silas ezt fogja kihasználni. Nem leszek többé gyenge...

A helyzet egyre csak bonyolódott, és azt kívántam, hogy bárcsak lett volna jobb ötletem... és nem jöttem volna ide. Egyszerűen megőrjít a saját családom. Megőrjít az, hogy nem tudom őket megmenteni, pedig annyira szeretném... én tettem őket ilyen szörnyeteggé, és most nem tudom visszacsinálni? Mire jó hát a mágia?! Mire jó a varázserő, ha egy ilyen egyszerű kérést nem tud nekem teljesíteni?
- Mikael... - próbáltam meg közbeszólni elhaló hangon. Az előbbi határozottságom valahol eltűnt útközben, és a szemeimben a saját sebezhetőségem kezdett csillogni. - Ne kérj tőlem ilyesmit... tudod, hogy nem teszem meg... tudod, és kész! - vált kissé hevessé a hangom, de még midnig nem voltam olyan, mint az előbb. Valami bent megmozdult a szavai nyomán. De ettől én még nem mondok le a reményről, hogy egyszer van esélyünk boldog életet élni... Niknek is... mindenkinek. Nincs olyan, hogy nem!

Az ilyen percek miatt átkozom a napot, mikor ráakadtunk arra azt átkozott bűbájra. Le kellett volna élnünk az életünket emberekként, majd emberként kellett volna meghalnunk is, és akkor talán soha nem tudom meg Esther szörnyű titkát. Megteremtett engem... Megteremtett minket. Ő is ezt akarta, ha már nem lesz, akkor majd én tartom őket kordában, de nem tudtuk, milyen palackot nyitunk ki. Nem tudtuk, hogy ezzel minden felborul... Ayana figyelmeztetett minket a vámpír részére, de a vadász lét velejárójáról elfelejtett minket beavatni. Elfelejtette megemlíteni, milyen kényszert hordoz magában ez az állapot. Mégsem haragszom érte, figyelmeztetett minket, és nem hallgattunk rá. Ezt a részét már Esther sem veheti el tőlem. Hozzám nőtt, befurakodott az elmémbe, hogy elragadja azt, miközben eszi a gondolataimat.Tudom, mit élnek át az Ötök, én is olyan vagyok mint ők... Csak erősebb...
- Ártott... De az egész családból az egész családnak és az emberiségnek Niklaus ártott a legtöbbet, mégis én vagyok a közellenség! Hogy is van ez? - Célzom meg következő kérdésemmel, melyet csak én látok jogosnak. Hiszen én vagyok az, akinek a legelsőként döfnék a szívébe a fehér tölgy karót. Gúnyos mosoly játszik ajkaimon, miközben az öklömet figyelem, ahogy összeforr rajta a seb, majd ujjaimat kinyújtva igazítom meg a gyűrűmet, melyet még Esther készített nekem... Akkor még szerettük egymást ellenségeskedés nélkül. Ennek az időnek sajnos vége...
Szavait hallva elönt a mérhetetlen harag, de a befejezés hallatán lassan emelem rá tekintetemet. Meglepnek szavai.
- Honnan tudhatnám, hogy nem lennél rá képes, ha nem mondod? Magam sem tudom pontosan mire vagy képes... - Szólalok meg elhaló hangon. Nem megy ez nekem. Szeretném azt tenni, amit kér, de képtelen  vagyok rá, hiszen ilyennek teremtett. Mindig Niklaus pártját fogja majd, én pedig a háttérbe kerülök és csak azt veszem észre, hogy meghalok. Vajon akkor visszahozna? Kissé kételkedem benne.
- Pedig ahhoz, hogy békén hagyjam a fiadat... Ez kell tenned! - Fordítok egy pillanatra hátat, majd közelebb lépek, és úgy mondom ki a szavaimat. Mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, mennyire gondolom komolyan.

Én magam nem vallottam magamat olyan indulatos személyiségnek, hiszen... miért is éljek indulatokkal, mikor sokkal szebb nélkülük az élet? Persze néha elkerülhetetlen... nem véletlenül vagyok ősi boszorkány. Az életem soha nem volt feszültségmentes, még abban a majdnem ezer évben sem, mikor Nik jóvoltából a másvilágon lubickolhattam. Egyszerűen... nem volt szükségem indulatos szavakra, hogy elérjem, amit akarok. Kivéve az utóbbi időben... kivéve... most...
Ahogy egyre hevesebbé váltak a szavai... és vált ezzel ő is egyre hevesebbé... mikor a fa megrepedt az ütése alatt, és szinte hallottam, hogyan reped fel a bőre, abszolút nem tudtam, mit csináljak. Hiszen nem tudtam olyat mondani, ami megmenthetett volna a bűneimtől. Vagy felmenthetett volna. Mert az én bűnöm a vérszomja. Ennek teremtettem őt. Ennek a szörnyetegnek... de mit számít, hogy szörnyeteg...? Nik is az, és mindezek ellenére ugyanúgy szeretem, mint emberi mivoltában. Miért lenne ez másképpen azzal, akivel az életemet osztottam meg?
- Igazad van. Nem kérhetnék tőled olyat, ami a véredben van. Tudod... nagyobb szörnyeteg vagyok, mint ti. Mert olyat teremtettem, mely többet ártott, mint segített... az én szívem sem lehetett nyugodt, pedig azt akartam... akartuk... hogy a gyermekeinknek ne essen többé baja. És erre... mindent romba döntenek. De mégsem érdekel, mert a saját vérem mindegyik! - vált hevessé már az én hangom is. - Ha tehetném... ha lenne rá varázslat, bűbáj, bármi... megtenném, hogy ne légy többé ilyen. De ne kérd, hogy vegyem az életedet úgy, hogy tudod, nem lennék rá képes - csuklott el a hangom, és inkább elfordítottam a tekintetemet.

Nem hiszem, hogy valaha meg fog érteni engem, pedig ő teremtett engem, ő teremtett vadásznak, és mindez, hogy a fiát üldözöm, az ő hibája is. - Mégis mit vártál tőlem? - Hangzik el a kérdésem immár sokadjára eme este folyamán, de most szavaim haragosabbak, indulatosabbak, csapdában érzem magam, amiből nem tudok szabadulni, nem megy... A kényszer, amit érzek soha nem múlik, nem fog megszűnni, és ez miatt vesztem el őt teljesen? - Nem gondolod, hogy képmutató vagy? Megteremtesz, hogy kordában tartsam a vámpírokat, ha életeket oltanak ki, végezzek velük... Most pedig arra kérsz, hogy ne öljem meg azt, aki a legnagyobb fájdalmat okozta, melyet ember el tud viselni? Tisztában vagy vele, hogy vámpírként ezerszeres ez a fájdalom? - Egyre ingerültebb vagyok, elé állok, szinte úgy fröcsögöm a szavakat, melyek elhagyják a számat. Érzem, ahogy arcom forróbbá válik a dühtől, nem vagyok képes lenyugodni, belül próbálom nyugtatni magam, de azt érzem, hogy a csapda, amibe próbálna belekényszeríteni, egyre szorosabb, és fojtogat, szinte alig kapok levegőt.
- Ha azt akarod, hogy békén hagyjam azt az átkozott fattyút, akkor ölj meg itt és most! Gyerünk! Tedd meg. Te teremtettél, vedd hát el... - Ütök bele a fa berakásos falba, mely megreccsen öklöm alatt. Nem akarom Esthert bántani. Mondatom is félbeszakadt, s amint érzem a fa reccsenését, ahogy karistolja a bőröm, jobban érzem magam. Bár még mindig forr bennem a harag, s tekintetem izzik a dühtől. Légvételem szapora, mint a megsebzett vadé, s feléled bennem a gyilkos ösztön, de Őt soha nem bántanám. - ...de olyat soha ne kérj, ami az ellen való, aminek teremtettél! - Fejezem be végül. Komolyan gondoltam szavaimat. Ha azt akarja, hogy ne akarjam Niklaus-t megölni, vegye el az életem. Tegye meg, de görcsösen ragaszkodom a bosszúmhoz, mely soha nem teljesedett ki. Egyszer majdnem sikerült, de visszahozta őt, ezzel ismét fellobbantotta bennem a haragot. Mondtam igazán szemét dolgokat, de képtelen vagyok magamban tartani azt, amit gondolok, tudhatná nagyon jól. Abba már beletörődtem, hogy soha többé nem lesz mellettem, mégis fáj, hogy ilyen kéréssel fordul felém. Szavaim... minden, amit mondtam igaz volt, és most is így gondolom. Tudhatná, hogy igazam van, és ez a vita is felesleges, ezzel eléri azt, hogy még jobban akarjam annak a fattyúnak a fejét...
Ilyen a természetem, ez olyan, mintha arra kérne, hogy tépjem ki a saját szívem... Szeretem Őt, de ez semmire sem jogosítja fel, ha azt akarja, hogy ne üldözzem azt a fattyút, tudja mit kell tennie. Széttárt karokkal állok előtte, tegye, amit tenni akar...

Nos, az utóbbi időszak túlontúl sok kérdést vetett fel bennem. Legszívesebben magam sem tudom, kit átkoztam volna ki szívesen a világból, de... jelenleg ami a legfontosabb, hogy ezt a Silas ügyet valahogyan lezárjam... lezárjuk. És ehhez akkor is beszélnem kell Mikaellel, ha nemrég még a fiam gyomrába döfködött egy karót. Ja, igen. Ahhoz is lesz még egy-két szavam, mert akkor nem volt időm kifejezni a véleményemet erről a lépéséről, ami hát... talán egyikünk számára sem lesz túl kedvező.
Megálltam az ajtó előtt, és egy apró sóhajt hallatva kopogtattam. Nem nyitottam be, nem. Ahhoz túl illedelmes, és ódivatú vagyok.