Levegő után kapkodok a döbbenettől, és ismét csak hápogok, mert bármit is akarnék felelni, a szavak nem jutnak el az agyamtól a számig. Duplán sokkol. Először azzal, amit velem kapcsolatban mond. Hogy talán még maradt benne szeretet irántam. Hogy mindig én voltam a kedvence. Igaza van, voltak szép pillanataink. Mégis csak az apám. Éppen ezért nehéz elszakítanom magam tőle, dühösen faképnél hagyni. Nem tehetek róla, belül még mindig ott él bennem az a lány, aki másra sem vágyik, csak egy boldog családra. Egy apára, akit már nagyon régen elveszített. Bárcsak visszakaphatnám. Szeretném elhinni, hogy még mindig szeret engem, hogy benne is megvan még valahol az a büszke, de igazságos férfi, aki felnevelt. Nem arról volt híres, hogy túlcsordul benne a szeretet, de hittem, hogy fontos vagyok neki, és szeretném hinni, hogy még mindig így van. Tekintetem ismét fátyolos, mintha a mai napon egy percre sem száradnának fel a könnyek a szemeimből. Megvan még bennem a vágy, hogy büszkévé tegyem az apámat, hogy tetszése szerint cselekedjek, és kivívjam az elismerését. De nem így. Amit kér most tőlem, az... egyszerűen...
- Ezt... ezt te sem gondolhatod komolyan - rázom kétségbeesetten a fejemet. - Nem gondolhatod komolyan, hogy segítek vágóhídra vezetni a fivéreimet! - emelem fel a hangom, és a kezemet rángatva próbálom magam kiszabadítani. - Kérj tőlem bármit, csak ezt ne. - váltok könyörgőre. Mindig a család volt a legfontosabb számomra. Képtelen lennék elárulni őket, mégha az életem is függ tőle. - Inkább meghalok. Kérlek... apám... - nézek egyenesen szemeibe, és ismét elönt a rettegés.
- Ami... ami Tatiát illeti - próbálom megtalálni a hangomat - megkeresem, és átadom az üzenetedet. - Az a nő nem érdekel. Csak egy Petrova. Miért aggódnék érte? De már nem maradt más testvérem Elijahn és Finnen kívül.

Dermedten hallgatom őt, de a szavak csak nagyon lassan érnek el az agyamig. Túl lassan. És közben folyamatosan rombolják le bennem a világot. Legalábbis ami még maradt belőle.
- Anyánk emberré akar tenni? Akart - javítom ki magam gyorsan, de még mindig csak a döbbenet ül az arcomon. - Ehhez engem nem kellett volna megölni, koporsóba tenni, akár csak ideiglenesen is. Nem kellett volna kényszeríteni, mert már hosszú ideje másra sem vágyom, mint egy új esélyre, egy normális... emberi... életre - hangsúlyozom ki az utolsó szavakat. - Ha vettétek volna a fáradtságot, hogy megismerjetek bennünket, azt akik most vagyunk, talán nem fajultak volna idáig a dolgok, nem lett volna szükség ennyi erőszakra. Bár nyilván a rossz emberrel beszélem ezt meg, mert benned már szemernyi könyörület sem maradt. Ha volt egyáltalán. - pillantok rá szúrósan, aztán lehajtom a fejem, és lassan hátrálni kezdek tőle.
- Nem tudom elhinni, hogy tényleg képes vagy ilyen hidegen a szemembe mondani, hogy egyetlen vágyad megölni bennünket. De jobb későn rájönni, mint soha, hogy nekem már... nincsen... apám - nézek újra az arcába visszapislogva a könnyeimet, és közben sikeresen elérem a bejárati ajtót.

Ismét támadnék, még vagy ezer dolgot a fejéhez vágva, szidalmakból vele szemben sosem fogynék ki, ha azon múlik. De amikor anyánkat emlegeti, egyszerűen lefagyok. "Niklaus megölte az anyátokat!" Szóra nyitom a számat, aztán vissza becsukom. Mit mondhatnék? Azt sem tudom biztosan, hogy Mikael mire gondol? Ezer évvel ezelőttre? Vagy két nappal ezelőttre? Kétszer is megtörtént, de mind a két alkalommal megvolt rá az oka. Persze haragudtam rá a korábbiért, és főleg mert hazudott nekem. De most csak bennünket óvott. Viszont egyáltalán nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy anyánk valahogyan mégis életben van. Nem teljesen értem, csak annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy felkészült rá, hogy esetleg meghalhat, és bebiztosította magát erre az esetre. Talán azt a testcserés dolgot csinálta, fogalmam sincs. De életben van, és csak most döbbentem rá, hogy Mikael erről még mit sem tud. Ez az, amiért lefagytam, és teljesen szó nélkül maradtam. Apám egy korábbi mondata azonban szintén szöget ütött a fejemben.
- Hazudsz! Minden szavad csak hazugság. Miért hinnék neked? Ez... ez nem lehet. Én... nem értem. Hogy hogy... hogy hogy anyánk döntött úgy...? Miért akart volna megölni minket? Ez mindig is a te asztalod volt. Te beszélted rá! És mi... mi az, hogy... egy darabig? - teljesen összezavarodtam most. Eddig csak dühös voltam, és összetört belül. De most már semmit nem értek, fogalmam sincs, kiben bízhatnék. A szüleink összefogtak ellenünk, anyánk koporsóba akart juttatni mindenkit, miért akarná akkor visszahozni Niket? Az is csak hazugság volt. Folyton csak hazudnak nekünk. Az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy Nik halott, és Mikael brutális módon végzett vele.
- Szóval most mi lesz? Engem is szíven szúrsz? Vagy kapok annyi haladékot, amíg elkapod a Petrovát? - kérdezem meg gúnyosan. - Ez aztán igazán nagylelkű cselekedet tőled, apám. És ezt nevezed te szeretetnek? - Tekintetembe próbálok annyi megvetést és dacot sűríteni, amennyit csak lehet, de igazából ez csak arra jó, hogy elrejtsem a fájdalmamat.

Az a fölényes nyugalom, ahogy megáll előttem, ha lehet, csak még inkább kiborít. Látszik, mennyire jól szórakozik, élvezi a helyzetet, hogy szétbomlasztja a családunkat, hogy mindent tönkretesz... hogy megölte Niket. Az már csak egy apró, mellékes dolog, hogy még egy halálos fenyegetéssel is jutalmaz.
- A családunkból lassan nem marad más, mint egy halom por és hamu, és te a francos ingóságaid miatt aggódsz? - fakadok ki dühödt kétségbeeséssel. Borzasztóan idegesít a viselkedése. - Hát tudod mit?! Felgyújtom az egész nyomorult házadat, ha úgy tetszik - nézek vele farkas szemet, aztán a legközelebbi asztalkához suhanok, és mindent a földre söprök róla. Legszívesebben tényleg porig rombolnék itt mindent, ha ezzel egy kicsit is árthatok ennek a szörnyetegnek. A gond csak az, hogy ez elég időigényes munka lenne.
- Hát tényleg egy cseppnyi szeretet sem maradt már a szívedben? - állok meg hirtelen újra közvetlenül előtte. Tényleg teljesen ki vagyok borulva, lassan fogalmam sincs mit teszek. Próbálnék bármiféle érzelmet leolvasni az arcáról, remélve, hogy akár csak egy pillanatra láthatom benne a régi önmagát, az apát, aki felnevelt minket.
- Valaha egy család voltunk, apámként tiszteltelek. A lányod vagyok - lökök egyet a mellkasán. Hogy mit akarok elérni ezzel, magam sem tudom, de szemeimet újra könnyek lepik el. - Ez semmit nem jelent már neked? Tényleg az egész életed értelme az lenne, hogy levadászd és kivégezd a saját gyermekeidet? - Évek óta arról álmodozom, hogy bárcsak egyszer újra ember lehetnék, családot szeretnék. Ezeket a vágyakat és tulajdonságokat biztosan nem apámtól örököltem.
- Mit ártottunk mi neked, hogy ennyire gyűlölsz minket? Nem mi akartunk vámpírok lenni. Nem Nik tehetett róla, hogy anyánk félrelépett. Őt is magad nevelted, ő is a fiad volt. És számomra a hozzám legközelebb álló testvér, az egyetlen, aki mindvégig törődött velem! Mivel érdemelte ki ezt a halált? - képtelen vagyok kitörölni emlékezetemből a borzalmas látványt, ahogyan megpillantottam, miközben anyánk leszedte őt a falról. Úgy érzem, közel állok hozzá, hogy teljesen összeomoljak.

|| Mikaelson villa ||

I Hate Everything About You - Three Days Grace

Fogalmam sincs, mit teszek. Teljesen elvette az eszemet a gyász. Csak ez lehet a magyarázat arra, amire készülök. Mi másért vetemednék olyasmire, hogy magam rontok be apám házába, töröm rá az ajtót magamból kikelve. Soha nem jártam még nála, de tudom, hogy merre keressem. Nyilván kellemesebb körülmények között szét is néznék, milyen helyen is lakik az öregem, de mint már említettem, most nem éppen vagyok eszemnél, így a nézelődés még csak szóba sem jöhet. Heves természetemhez híven szó szerint betöröm az ajtót, és szólítom őt.
- Mikael - a hangom egyelőre visszafogott, de vészjósló, és makacsul tartom magam, hogy ne törjön újra rám a remegés. Hol van ez a vénember? Itthon kell lennie, láttam odakint valami járművet, ami gondolom hozzá tartozik. - Mikael! - emelem fel dühtől izzó hangom.
- Mutasd magad! - Nem indulok el bolyongva keresgetni őt a saját házában, így is elég helyzeti előnye van velem szemben, még csak az kellene, hogy eltévedjek itt. Inkább teszek róla, hogy észrevegyen, és előcsaljam. Beljebb suhanok az előtérben, és a földhöz vágom az első tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül. Nem is néztem meg mi az, de a szilánkjaiból már nem is tudnám megállapítani. Tombolok, belül ordítok, meg akarom fojtani őt, feltépni a mellkasát, kitépni a szívét. Vagy karóval átszúrni. Nincs meg hozzá a kellő erőm, sem a fegyverem. De nem ez életem legtisztább pillanata. Belül a fejemben csak az az egy gondolat kattog, lüktet szüntelen, hogy megölte a bátyámat. A kép, ahogyan rátaláltunk. Gyűlölöm ezt az embert, aki soha nem érdemelte meg, hogy apa legyen.
- Megölted őt, Mikael - köpöm a nevét az ajtó felé, mely mögül várhatóan elő fog kerülni. Szándékosan nem nevezem apámnak. - Kínok között végeztél vele. Nem érdemelte meg ezt a halált. Vagy azt hiszed, te talán jobb vagy nála? Gyilkos volt, ahogy mindannyian, de ő veled ellentétben legalább törődött a családjával. Próbált védeni és életben tartani bennünket a maga módján. Az igazi vétkes itt te magad vagy. Te tettél minket gyilkossá, aztán pedig lemészárolnál mindannyiunkat, mint valami állatokat?! - hangom megremeg a végére, és nagyon igyekszem visszafogni a zokogást, a szemeim azonban már megteltek könnyel.