- Igen, jól - bólintottam, mikor Esther kisétált. Feszülten figyeltem, Mikael vajon nem ront-e utána, de úgy tűnt, nem áll szándékában, hát kissé megnyugodtam.
- A karja megsérült... legalábbis be van kötve - tettem aztán hozzá. - Mikael valószínűleg ott vett tőle vért - tettem hozzá halkan, Delena haját simogatva. - De egyéb baja nincs. Csak hát... szegény nagyon rémült. Otthon majd hátha megnyugszik.

(Háló)

Becsuktam magam mögött az ajtót, és felsóhajtva próbáltam kizárni a fejemből az előbbit, miközben még mélyebbre süllyesztettem a táskámban a fiolát. Ezt... jobb lesz elrakni.
- Jól van a kislány? - léptem oda Damon mellé, akinek azt hiszem, le sem lehetett volna fejteni a gyereket a nyakából.

(hálószoba)

Leültettem Delenát a motorháztatőre, és lehajoltam, hogy megtapogassam minden porcikáját.
- Ugye jól van hercegnőm? Ugye nem bántott az a.... - nyeltem nagyot, és Delenára való tekintettel változtattam a mondandómon - az a bácsi? - mormogtam, mire Delena felnyújtotta a bekötözött karját, és panaszosan nézett rám.
- Jól van kicsim... semmi baj - vettem őt az ölembe újra - nemsokára hazamegyünk... Esther nénit megvárjuk, és ő hazavisz. Soha többé nem fog elhozni senki tőlünk, megígérem. Ne haragudj, hogy nem tudtunk segíteni neked - motyogtam, a fulladás határán, mert Delena olyan erővel szorította két apró karjával a nyakamat.

- Én nem rontanék rá. Egyelőre maradjon csak a... kulturált beszélgetés, legalábbis a kezdetekben, hiszen az én véleményem sem éppen nyomdafestéket tűrő - motyogtam, kiszállva a kocsiból.
- Menjünk be. A lényeg, hogy maga figyeljen a lányára. Mikaellel majd foglalkozom én - címeztem még Damonnek, majd beléptem a ház ajtaján. Még jó, hogy nem volt élő tulaj, különben Damon nem tudott volna bejönni...

(Háló)

- Nem áll szándékomban - doboltam türelmetlenül az ajtón, ahogy leállt az autó. - Én csak a lányomat akarom, épségben és biztonságban kihozni onnan - néztem Estherre keserves arccal. - Segítsen. Maga az egyetlen, aki megálljt szabhat Mikaelnek - szálltam ki. - Mi legyen? Berontunk? Vagy előbb a szép szó?

(Damon és Elena háza)

Megálltam a ház előtt, és Damonre néztem. Mikaelnek is jó volt a hallása, úgyhogy már biztosra vettem, hogy hall minket.
- Ha lehet, Mr Salvatore, ne ölesse meg magát, rendben? - pislogtam rá.

- Megértem, de nekem is jó a családi fészekben, tudod, a megszokás - vigyorogtam, miközben kiléptünk a házból, és előhalásztam a zsebemből a kocsikulcsot. Valahogy nem tudtam azt tanácsolni Mikael-nek hogy legyen kedves a gyerekhez, nehéz lett volna elképzelni róla effélét, miközben a ia megölésén munkálkodunk. Vagy ha netán mégis képes ilyesmire, akkor meg úgyis eszébe jut magától is. - Nem fogok meghátrálni, megnyugodhatsz. Viccelsz? Alig várom hogy Salvatore és a fiad is kapjon egy kevés... "leckét" - fogalmaztam burkoltan. - Rajtam nem fog múlni a siker - ráztam a fejem magabiztosan, miközben be is szálltunk az autóba, és indítottam. - Irány szórakozni!

(folyt. köv. Damon és Elena háza, ha nincs több mondanivalód ide )

(hálószoba)

- Tudod John, ezért szeretem ezt a kis házikót - mondtam, miközben kinyitottam a bejárati ajtót. - Olyan, mint én. Egyszerű, puritán... és nem mellesleg, nincs kíváncsi szomszédság. Ami meglehetős előny... főleg ha arra gondolok, hogy most például mire készülünk. Ezer éve dajkáltam utoljára gyereket - nevettem fel. - Nos, ha minden rendben, és ha nem fog inadba szállni a bátorságod, mehetünk.

- Szerelmi bánat - legyintettem, mikor beoldalazott mellettem az ajtón. - Mondjuk úgy, hogy marha rosszul viselem a csalódásokat - vontam vállat, majd barátian a karjára csaptam.
- Gyere a hálószobába - intettem fejemmel a másik helyiség felé. - És még mielőtt kajánul röhögni kezdenél, csak közlöm, hogy ebben a kunyhóban csak két helyiség van. És noha az ágyam meg van vetve, nem vagy az esetem - nevettem fel, napok óta először. - Gyere, egy ital mindig jól jön, abból aztán meg van itthon bőven. És mesélhetsz is. Ki vagyok éhezve a városi pletykákra.

(hálószoba)

Léptek közeledtek bentről, és már ki is nyílt az ajtó. Hát közel is kerültem ahhoz hogy menten elröhögjem magam.
- Barátocskám, te annál többet, remélem nem szerelmi bánat miatt nézel így ki - mutattam végig rajta, utalva a finoman nyúzottnak nevezhető külsejére. Vagy inkább elhasznált? Az is lehet. - Mert ha már ilyen mázlim van hogy itt vagy, remélem elszórakoztatsz - vigyorogtam, és kedvesen beinvitáltam magamat mellette az ajtón. - Ha tudnád kinek hála találtalak meg, hasadat fognád a nevetéstől. Vagy fogod is, ha elmesélem - kacsintottam rá.

(hálószoba)

Még ki sem nyitottam az ajtót, a szívverés, és a jellegzetes légzés elárulta, ki is áll odakinn.
- Nocsak, vannak még csodák, és lehet ismerősökre bukkanni ebben a városban - tártam ki az ajtót jókedvű vigyorral. - Nem mondom John, hogy ezer éve nem láttalak, mert rád nézve ez nem lenne igaz, de olyan három éve biztos, hogy nem találkoztunk. Nem változtál sokat - néztem végig rajta.

(Gilbert ház)

Nem volt nehéz dolgom a megtalálással, így gond nélkül odafuvaroztam magam a ház elé. Komótos nyugalommal állítottam le a kocsit, és szálltam ki. Végignéztem az épületen, hát a koldus szó még véletlenül se jött volna a számra, miközben az ajtóhoz sétáltam, és becsöngettem, aztán csak vártam, hogy feltűnjön egy bizonyos arc a túloldalon.

- Nos, ami azt illeti - fontam a kezem karba, még mindig mosolyogva - nekünk semmit nem kell. Maximum lehetséges. A jómodor, kedves Erin, világokat válhat meg - tettem hozzá, majd a következő mondat után kissé érdeklődőbben néztem rá.
- Nikről akar velem beszélgetni? Remélem nem Estherrel karöltve akar arra kérni, hogy kegyelmezzek meg annak a kis féregnek. Amennyiben ez a cél vezérelte ide, kérem, máris távozzon - keményedett meg a hangom, bár a szavaiból kicsengő gyűlölet nem egészen ezt a verziót támasztotta alá.
- Hát jó, jöjjön - álltam félre az ajtóból. - Adok magának öt percet az időmből. Amennyiben fel tudja kelteni a figyelmem, végighallgatom.

(háló)

Hallottam odabentről a zajokat, bár nem igazán tituláltam volna őket zajnak, inkább csak jelzésnek, hogy van itthon valaki. Majd a közelítő lépteket az ajtó felé... és megjelent végül az ismerős arc, amit úgy igazából nem akartam a közeljövőben újra látni, de ha már Klaus ezt kérte... mert itt az ideje, hogy "bizonyítsam a szerelmemet". Ennyire kétségbe lehet ezt vonni?
- Üdv! - biccentettem felé, de mindenféle mosoly nélkül. Általában ilyen arcot vágtam világ életemben, ha 'hivatalos' ügyet intéztem. Itt meg főleg komolynak kellett lennem, mert különben... ki tudja, mi történik.
- Nos, nem szívesen zavarom, de... beszélnünk kell. Méghozzá Klausról. - hangsúlyoztam ki a nevét jó alaposan, némi gyűlölettel vegyítve.

(hálószoba)

Kinéztem az ablakon, és azonnal felismertem a vendégemet, bár ez meglehetős meglepetéssel töltött el. Ha egy vámpír önszántamból jön a házamba az vagy őrült, vagy szuicid alkat. Nemsokára kiderül.
- Mindig érik meglepetések még a magamfajtát is - nyitottam ki az ajtót, nekitámaszkodva az ajtófélfának. - Üdvözlöm, Erin. Ha valamire nem számítottam ma, akkor az a társaság. Még akkor sem, ha felettébb látványos - mosolyogtam.

- Klaus szobája ;; Hotel -

Sikeresen eljutottam idáig, bár meglehetősen kezdte marni az ideg a gyomromat, ahogy megpillantottam az ajtót. Hozzászoktam ahhoz, hogy a régi vámpírok mind olyan nagymenők, hogy valami hatalmas, fényes villát választanak, de Mikael ebben más volt. Csak egy egyszerű vityilló, semmi extra. De ő nyilván tartja a régi hagyományokat.
Előkotortam a jómodoromat, és bekopogtattam, de közben az agyam azon járt, hogy felidézzem az utálatomat, és gyűlöletemet, amit Klaus iránt éreztem, mikor megismertem. Mert még emlékeztem arra az időszakra, hogy szívesen kikapartam volna a szemét.

- Ajándékot hoztál nekem? - lepődtem meg, de nagyon, aztán kissé zavarba jöttem. - Ez valami új szokás lehet nálad. Bocsáss meg, de kellemetlenül érzem magam. Én semmivel nem készültem... az előbb említett okból kifolyólag - mondtam bocsánatkérően. - De természetesen a vendégem vagy. Isteni borom van itthon - mutattam az utat a hálószoba felé.

(háló)

- Nekem sem jutott eszembe ünnepelni a karácsonyt. Soha nem tettem, nem volt rá lehetőségem. De meghozták hozzá a kedvemet. És... úgy éreztem, hogy illendő megajándékozni a férjemet is - motyogtam csendesen, a szemeibe nézve. Reméltem, hogy nem hozza fel Fenrirt, miszerint vajon megajándékozom-e Őt is... az most kellemetlen téma lenne. - Igaz, hogy ezer év alatt már "a halál elválasztott", de... soha nem váltunk el - vontam egy aprót a vállamon, majd abba az irányba pislogtam, amerre a bort említve mutatott. - Talán jobb lenne az ajándékozás egy pohár bor mellett - bólintottam.

Becsuktam Esther mögött az ajtót, és a hideg azonnal kinn rekedt, a hópelyhek pedig a kellemes melegben azonnal olvadni kezdtek Esther ruháján.
- Karácsony? - ismételtem a szót, elnézve a levegőbe. - Amikor az emberek fát öltöztetnek, ajándékot adnak, és emlékeznek valami felsőbbrendű lényről, aki vagy létezik, vagy nem? - kérdeztem. - Nem ünneplek karácsonyt, Esther - mosolyogtam el magam aztán. - Ezer év alatt sem tettem. Nem az én műfajom, mondjuk úgy - vontam vállat. - De egy pohár borra szívesen látlak - intettem a szoba felé. - Bár a hajlékom nyilván nem olyan impozáns és pompás, mint ahol jelenleg élsz.

Megfordultam kémlelni a tájat, hiszen erre még sosem jártam, de már nyílt is mögöttem az ajtó, és mikor visszafordultam, Mikael mosolyával találtam szembe magamat, erre pedig én se tudtam komoly maradni.
- Hát, félő, hogy a tél asszonya nem bízna rám ilyesfajta feladatot - mondtam, miután megköszörültem a torkomat, és átléptem a küszöböt. Oklé, szemmel láthatóan tényleg egyedül van. - Csak... karácsony van. - jegyeztem meg némi aggállyal a hangomban, hogy vajon erre hogyan reagál.

(hálószoba)

Ahogy ajtót nyitottam, és a téli napfényben megcsillant Esther szőke haja, mosolyogva néztem végig rajta.
- Ha most a régi korban élnénk, azt hinném, maga a tél asszonya látogatott el hozzám - álltam félre a küszöbről, de kikémleltem a háta mögé, vajon egyedül érkezett-e. - Gyere be, még mielőtt jéggé fagysz idekinn.

(Ősök villája)

Nem igazán voltam tisztában azzal, hogy Mikael mit is szeret... az elmúlt ezer év alatt annyi szerencsém nem volt hozzá, mint ahhoz, hogy találkozzam egy UFÓ-val. De... most eljött ez a pillanat is, és... talán sikerült olyan régiséget hoznom neki, amit szeret. Vagy ha nem is szereti, hát... majd hazaviszem Klausnak, ő úgyis gyűjti ezeket.
Eleinte arra gondoltam, hogy csak leteszem a küszöbre a dobozt, majd... úgy döntöttem, mégsem. Bekopogtam, hátha valaki ajtót nyit. Mikaelből nem néztem ki, hogy női társasága akadna, ezért ettől nem is féltem.

A telihold elmúlt. Jött, majd ment. Hozta és vitte magával az éjszaka négy lábon járó szörnyeit. Bár vihette volna végleg...
Eltelt azóta néhány nap, de nem mutatkoztam a városban. Nem is akartam, és nem is láttam értelmét. Gyűlöltem a várost. Gyűlöltem azt, amivé az az aprócska falu lett, ami az én időmben volt. Abban a világban ezerszer jobban képes voltam eligazodni. Csak egy dolog haladta már meg az erőmet ott. Niklaus.
Tudtam, hogy él. Tudtam, hogy nem maradt ott a templom padlóján. Honnan tudtam? Egyszerűen csak éreztem. Minden idegsejtemben, minden porcikámban. Olyan volt, mintha egy árnyék vetült volna rám. És ez az árnyék testet ölt majd valamikor, hogy végül egyikünk lelke alábukhasson a pokolba.
Megálltam a házam ajtajában, és ha valamikor, hát most megrohant az a fojtó vágy, hogy innom kell. Kár, hogy Hjalmar nem él már. Az ő mézsörével semmi nem vehette fel a versenyt. Bár tény, hogy ezt az egy dolgot értékelem a modern korban. Az italok végeláthatatlan választékát...

(Grill)