- Nem akarok erről beszélni, sajnos többet tudtam meg mint kellene... - Mondom elhaló hangon, s még muszáj egy utolsó mondatot szólnom, mielőtt átadom magam az érzésnek. - Silas ellen nem. Rettenetes dologra készül... - Nem akarom, hogy még többet tudjon, de nem is tudnék, csókjai forrók, és csábítóak, akár egy méreg. Jól esik, és azt érzem, hogy számítok neki valamennyit, mint régen. Megragadom a pillanatot, hogy visszamehessünk az időben, és átadom magam a vágynak, amit e nő iránt mindig is éreztem. Érzem, ahogy az ingem gombjai engednek Esther óvatos ujjainak, és bátorságot veszek ahhoz, hogy kigomboljam a búzát, majd elhajítsam valahová, ahol a fotelt hittem, hogy van. Számomra mindig is gyönyörű volt a nő, és bár nem a legjobb formánkba őrzött meg az élet, szerintem egyikünk sem panaszkodhat. Ujjaim gyengéden fedezik fel a hasát, miközben nyakát apró csókokkal hintem, akárcsak régen. - Akarlak... - Szalad fel a torkomból suttogva ez az egyetlen szó, melyet már régóta ki akartam mondani, de eddig nem volt rá alkalmam. Vámpír gyorsasággal kerülünk a kanapéra, ahol még szenvedélyesebben húzom magamra őt...

- Akkor sem kapja vissza azt, ami az övé. Nem tudom, hogy ki vitte el, de van egy olyan sejtésem, hogy neked van - billentettem oldalra a fejem. Most igazából nem akartam szemrehányást tenni, jobbnak is láttam, ha ehelyett inkább csendben maradok, és hallgatom, hogy mit mond.
- De a gyerekeink ezer évig meg tudták védeni magukat. Most is meg fogják, és most itt vagyok én is, és te is, hogy védd az életüket. Igaz, én a fiam életét is védeni fogom - sóhajtottam fel. Egyértelmű volt, hogy Klausra gondolok, hiszen őt szoktam így hívni. Ő soha nem nevezte sajátjának. Klaus-on meg is látszik az apai szeretet hiánya. Mikael a mai napig utálja őt... Klaus meg nemes egyszerűséggel gyűlöli a valódi apját, akit látni sem akar. De hát Fenrir még nem egy lezárt fejezet. Klausnak is szüksége van egy apára, és Fenrir az lehet. Ha próbálkozik...
Nem fűztem hozzá már az égvilágon semmit. Csak csendben éreztem, hogy ajka először a homlokomat érinti, majd a homloka ér az enyémhez, és még egy kóbor mondat jött ajkai közül, majd nem mondott többet, ismét rátapadt ajkaimra, és jólesően adtam át magam ennek a már olyan régen érzett pillanatnak.
Közel voltam hozzá, és míg az ő keze a hajamba túrt, én is közel kerültem hozzá. Kezeim pár másodperc elteltével indultak meg mellkasán, hogy kitapintsam a kor ellenére is megmaradó edzett mellkast, majd az inggombokra tévedtek ujjaim, hogy szétnyissam rajta a ruhadarabot.

Szinte hideg zuhanyként értek rég elfeledett érzelmeim, de nem akartam kibújni alóluk. Csak érezni akartam a csókját, látni, ahogy arca kipirul, mint régen, csak őt akartam érezni, ahogy már rég nem érezhettem. Tisztában vagyok azzal, hogy a hirtelen dühkitöréseimet nem tudom úgy kezelni, ahogy elvárnák. Emberként sem ment. De mégis mi vette el így az eszem? Tudtam, hogy tehetetlen voltam Silas-szal szemben, és ez az érzés fel akart emészteni. - Ne haragudj - Szalad ki a számon, amit soha nem mondtam őszintén, most mégis úgy hangzik, mert úgy is gondolom. - Silas addig fog minket sakkban tartani, amíg vissza nem kapja azt, amit elloptak tőle... - Hirtelen pillantok rá, s tekintetemben a közös gyermekeink iránti féltés olvasható ki. Dühös vagyok magamra is, amiért nem fogom tudni megvédeni őket... - Nem akartam felhozni, sajnálom, de... - Nem tudok kikapcsolni teljesen. Ám ekkor megérzem Esther érintését a hátamon. Lehunyom szemeim, s mikor újra kinyitom, felé fordulok. - Mégsem teremtettél olyan erősre, hiszen ehetetlen vagyok... - Suttogom a szoba csendjébe, majd ajkam a homlokát érinti, majd az orrát, végül a homlokának támasztom a sajátom. - Csak egy kicsit magam mellett akarlak tudni - Suttogom immár lenyugodva, majd egyik kezem a hajába túr, a másikkal magamhoz húzom. Szenvedélyesen csókolom, ahogy régen, nem akarok semmire sem gondolni, el akarom felejteni legalább erre az éjszakára...

Tipikus Mikael volt, ismét kitért a határozott válasz elől, legalábbis nem adott egyértelműen feleletet arra, amit utoljára mondtam. De nem is volt szükség rá, hiszen mondjon bármit, az érzéseim attól nem fognak megváltozni, azok legalábbis nem, amik jelenleg bennem tombolnak.
Már nem volt lehetőségem megszólalni... talán az volt a gond, hogy nem is törtem magam ahhoz, hogy szavakat formáljak, csak a tekintetét néztem, majd a száját, majd ismét a szemét, miközben a légzésem már gyors volt, teljesen megváltozott, és aztán megtörtént, ami már régen nem... szenvedélyes volt... mikor emberek voltunk, mindez nem ilyen volt. Talán mert azóta ezer év telt el, és mert mindketten változtunk. Mindkettőnkben megszületett egy szörnyeteg, ami ismerte az élet sötét oldalát.
Nem visszakoztam, nem bújtam ki karjai alól, élveztem azt, amint ajkai az enyémre tapadnak, majd mikor elszakadt tőlem, és arcomat még a tenyerében tartotta, felvont szemöldökkel, kipirosodott arccal néztem a tekintetét, majd már nem volt ott mellettem.
Felpattant, fel-le kezdett járkálni, tombolt, mint valami... semmi nem jut eszembe megint. És nem tudtam mire vélni. Most mi ütött belé? Az előbb még minden annyira jónak tűnt.
- Mikael...? - kérdeztem kitisztult tekintettel, miközben felálltam és odasétáltam mellé, belebámulva a kandallóba, de aztán arcára néztem, igaz csak fél oldalról láttam, hiszen meg sem mozdult.
- MI ütött beléd? - jött ki belőlem egy újabb kérdés, miközben kezem akaratlanul is a hátára siklott, és végighúztam rajta ujjaimat lassan... szinte úgy, hogy tudtam, az idegein táncolok ezzel.

Most kicsit a múltban érzem magam, ahogy itt vagyunk ketten. A szavak nehezen kerülnek elő, többnyire csend uralkodik kettőnk között. Az üvegért nyúlok, és ha elfogadja töltök még, ha nem, akkor csak az én poharamba kerül az italból. Segít csillapítani a vérszomjat, és megnyugtatja a tomboló idegeimet. Csak egy dolgot erősít fel, és ez a vágy. Megnyugodva könyvelem el, hogy tisztán emlékszik arra a napra, mikor megteremtettük az új fajt. Ez tette tönkre az életünket, de már nem akarom visszafordítani.
A sok rossz ellenére sem irtották ki belőlem azt, amit iránta éreztem. Belekortyolok a poharamba, majd a tekintetét fogva tartva hallgatom amit mond, de valahogy a szavaknak nincs jelentősége, mégis úgy érzem, hogy válaszolnom kell. - Ha annak a nőnek akarod érezni magad, akkor a válaszom egy határozott talán - Hamis mosoly ül ki arcomra, mint egykor, ha kerültem a válaszadást. Tettünk borzalmas dolgokat egymással, de mindez eltörpül jelen pillanatban, legalábbis számomra. Az ajkai ugyanolyan hívogatóak, mint egykor és kezem szinte észrevétlenül érinti arcát. Ezer éve vártam egy olyan pillanatot, melyben elfelejthetem az árulását, és most megkaptam, s nem akarok kiszakadni ebből a pillanatból. Vágyom a csókjára, s ajkaim óvatosan érintik ajkait, mintha félnének az elutasítástól, s most azt gondolom, ezt kapom majd. Egy próbát megér. Csak érezni akarom őt, de a hév elragad, és szenvedélyesebben csókolom ajkait, mint valaha. Másik kezem a hátára téved, hogy közelebb húzhassam magamhoz... Lassan válok el ajkaitól, hogy arcát a két kezem közé fogjam, de hamar elhúzódom. Arcomról lehetetlenség bármit is leolvasni, de hirtelen harag támad bennem, s oly erővel csap arcul, hogy dühömben felfordítom a dohányzó asztalt, mely tehetetlenül hullik darabjaira, ahogy a rajta lévő poharak és a füstszínű üvegberakás is. - A roh@dt élebe! - Mondom magam elé dühösen, s jelenleg érthetetlen Esther számára a viselkedésem. Talán meg is ijedt, vagy összerezzent, nem tudom. Idegesen járkálok fel s alá, közben egy egy darabot az asztalból arrébb rúgok, a hajamba túrok idegesen, majd megtámaszkodom a kandalló tetejébe Esthernek háttal...

Hirtelen benne akadt a szó, és ezt az apró kis szünetet használtam ki arra, hogy elgondolkodjak magamban, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra felrémlett, hogy milyen vibrálás volt közöttünk még akkor, mikor ismét életre keltem az ezer éves koporsófogság után, és Mikael is a városba jött. Persze, hiszen házasok voltunk, ezer év ide, ezer év oda. És én soha nem voltam vámpír, hogy ki tudjam zárni az érzéseimet. Mert ha éreztem valamit, akkor az ténylegesen úgy volt. Még ha néha nem is úgy tűnt. De általánosságában őszintének hiszem magam.
Vissza a jelenbe. Főképp akkor sikerült visszakalandoznom, mikor befejezte a mondatát, és egy halvány mosoly kíséretében bólintottam, miszerint emlékszem, mi alapján és minek teremtettem.
- Igen, tudom - sóhajtottam egyet, majd ismét a tekintetét kerestem meg, de azt nem találtam szemtől szemben magammal, mert úgy éreztem, nem a tekintetemet nézi. nem kellett sok idő, hogy kitaláljam, mi is a helyzet, és mit néz rajtam... a számat. Azok után, ami ezer éve történt, ez valami isteni csoda, hiszen mióta egymást egyfolytában piszkáljuk, nem igazán néztem rá úgy, mint annak idején. És ő sem rám, hiszen mikor megmentettem Klaust, azt mondta, nem vagyok többé a felesége, és a nő, akit szeretett.
- Most azt akarod elérni, hogy megint annak a nőnek érezzem magam, aki ezer éve voltam? - kérdeztem kissé elfojtott hangon, suttogva, mert valamiért már nem esett jól hangosan beszélni. Volt valami tűz a tekintetében, melyet eddig még nem láttam felgyúlni benne, mióta a városban vagyunk... de azt hiszem, az én tekintetemben is felgyúlt.

Nem tudom megemészteni a helyzetet. Most először érzem azt hosszú életem során, hogy bár ne találtunk volna rá arra a varázsigére, mely szétbombázta a családunkat. Talán meghalhattam volna abban a tudatban, hogy Niklaus az én fiam. Minden másként alakult volna. Gondolataim rengetegéből Esther hangja riaszt fel. - Egy percig sem gondoltam erre. Pusztán nem akartam, hogy meghalj, és... - "...nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy nem láthatlak többé!" Fejeződik be a mondat a fejemben. Soha nem fogom ezt kimondani. Valamit előhozott a szigeten történt incidens, és nem akarom elnyomni. Ez az érzés itt élt bennem, de tudomást sem akartam szerezni róla. A tudatalattimban két szó kezd egyre élesebben kirajzolódni, szinte hallom, ahogy egyre hangosabbá válik. "Akarom őt" De el kell hessegetnem ezt a gondolatot is. - ...megijesztettél! - Fejezem be végül a mondatot. És eme mondat valamilyen szinten fedi is az igazságot, habár ennél többről van szó. Ő ismert azelőtt, mielőtt gyerekeink lettek, majd ismert miután családdá váltunk. Most mégis valami visszatart.
- Tudod, hogy soha nem táplálkoztam emberből... Csak a ragadozókból vagyok képes, így teremtettél! - Soha nem vonzott az emberi vér annyira, hogy emiatt megöljek valakit. A csend szinte üvöltött, és nem voltam képes megtörni. Csak figyeltem az arcot, melyen több ismerős vonás is megjelent. A mondat megint itt cikázik elmémben, s egész felső testemmel felé fordulok. Túl közel van, de nem akarom, hogy ez változzon. Az ajkaira siklott a tekintetem, de képtelen voltam közelebb hajolni...

A nappaliba érve a kanapén foglaltam helyet, majd a kezembe nyomott valami italt, de még az sem érdekelt, hogy mi az, belekortyoltam, és jólesően sóhajtottam egyet. Az elmúlt órák után jólesett végre másra is gondolni.
- Hm, mondjuk az, hogy ha meghalok, a fejed nincs többé védve Silastől - jegyeztem meg egy félmosollyal. A varázslatoknak megvan az ára.
Belebámultam a poharamba, majd vissza a szemeibe, de egy aprót nyelnem is kellett mellé. - Nem hiszem, hogy lenne haszna a halálomból. De ha azt mondod, így biztonságosabb, hát legyen. Remélem, nem megenni akarsz - forgattam meg a szemeimet már némiképp jókedvvel, de már belőle is bármit kinéztem. Hol volt már az a szép időszak, ami ezer évvel ezelőtt volt... eltűnt.

- Az nekem már nem az otthonom. Soha nem is volt... - Jegyzem meg egy kicsit több keserűséggel a hangomban, mint ahogy szerettem volna. A nappaliban lévő kanapéhoz kísérem, és kitöltök két pohár whiskey-t. - Ezt idd meg, ellazít - Ülök le mellé, majd belekortyolok a sajátomba. Valami különös érzés kerít hatalmába. Annyi hadakozás után most békésen ülünk egymás mellett, furcsa. - Nem hagyhattam, hogy meghalj, valami nem engedte... - Nézek a szemeibe, miközben a suttogó szavak elhagyják ajkaimat. Mikor is beszélgettünk így? Már olyan rég, amire nem emlékszem. Csend áll be közénk, mely idegtépő, s minden pillanatban azt lesem, mikor akarja elhagyni a házam, hogy hazamenjen. - Ma este szeretném, ha itt lennél... A vérem miatt. Silas odakinn van, még bele is halhatsz - Mióta vagyok én ilyen? Mi történt ott a szigeten? Halott szívem egy kicsit hevesebben ver, s azon kapom magam, hogy legszívesebben magamhoz húznám, és megcsókolnám... Megrázom a fejem, az első mozdulata az lenne, hogy felpofozna, nem tehetem ezt...

(Silas szentélye)

Mire Mystic Fallsba értünk, már teljes egészében sikerült helyrejönnöm, legalábbis azt hiszem. A fejem már nem kóválygott, a vérem mintha "visszatért" volna a testembe, de nyilvánvalóan ez Mikael vérének volt köszönhető.
Felsóhajtottam, ahogy megpillantottam, hová is tartunk, és csak Mikael háza előtt szólaltam meg ismét.
- Azt hittem, a villába megyünk - igazítottam meg a hajamat, ami kissé megtépázott lett még a szigeten. Kellemetlen volt az, hogy nekem most köszönetet kellene mondanom neki, amiért az életemet megmentette, de soha nem voltam képmutató.
- Köszönöm... mármint hogy... nem hagytál meghalni.

- Engem te nem fogsz megfélemlíteni! - üvöltöttem Esther után, ahogy távozott. Azt sem csodáltam volna, hogy rám gyújtja a kunyhót, vagy visszajön, és kifolyatja az agyamat a fülemen. De nem ez történt. Nem maradt utána csak a síri csönd.
Dühöngtem, vagdosódtam a házban, míg rá nem jöttem, hogy ez indulatlevezetésnek vajmi kevés. Inni akartam... de azt nagyon sokat. Úgy döntöttem, ideje benéznem a városba.

(iskola előtti tér)

- Pontosan. Boszorkány. Már ezer éve is az voltam - mondtam szikrázó szemekkel, majd elszakítottam szemeimet a látványtól, és úgy döntöttem, itt már nincs maradásom.
- Ennek fényében... ne merj a fiamhoz nyúlni - ismételtem el neki, majd rávágtam az ajtót.

(Mikaelson villa)

- Nem kell aggódnod Esther. Nem ujjal fogok hozzáérni. Karókkal... és más egyebekkel teszem. Vannak módszereim - nevettem gúnyosan, hogy a következő másodpercben elhallgassak, és tompa, fájdalmas nyögéssel dőljek a falnak. Két kezemmel megfogtam a két halántékomat, mert úgy éreztem, mintha az ereket valami láthatatlan erő akarná belőlem kiszakítani.
- Boszorkány.... - nyögtem halkan, és a szemem is káprázott a fájdalomtól.

Végighallgattam a fenyegetését, majd nagyot nyelve meredtem rá, de szemeim szinte már szikrákat szórtak. - Ha még egy ujjal csak hozzá mersz érni... nem fogod megélni a következő másodpercet sem... - meredtem rá, és elé léptem, mélyen belenézve a szemeibe, majd erősen koncentráltam arra, hogy fájdalmat tudjak okozni neki. Nem kell nekem ahhoz kézfogás, hogy egy kis fejfájással meggyötörjem.

- Erős?- kiáltottam. - Na és akkor a szöveg, hogy legyengítetted, így elbánhatunk vele? Hm? Megmondjam, Chicago-ban mi gyengítette le? Egy jókora adag nitrát! - morogtam hangosan. - És akkor most mi lesz? Fogod a kis kezét, hogy megvédd, úgy ahogy eddig tetted? Jegyezz meg valamit Esther. Nem vagy halhatatlan. Te előbb-utóbb kihunysz, mint a gyertyaláng. Én, és ők viszont élünk. Volt ezer évem várni Niklaus halálára. Lesz újabb száz. Akár kétszáz, vagy ezer is. Eljön majd az az idő, mikor már nem tudsz segíteni rajta! És esküszöm neked, bosszúból azért, mert most visszahoztad, akkor úgy fogom megölni, hogy amit most kapott, csak gyengéd simogatás volt ahhoz képest, amit majd akkor teszek vele!

- Egy percig sem téged hibáztattalak. Hanem magamat. De akkor sem tudom bánni, amit tettem - vontam egyet a vállamon. Számomra ez olyan volt, hogy... ha bánnám, ami történt, olyan, mintha a saját életemet bánnám. És azt nem fogom!
- Kérlek, Mikael... azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy Klaus és Kol súlycsoportja nem ugyanaz. Ahogyan Klaus minden testvérénél erősebb. Nem végleg akartam őt megölni, nem úgy, ahogyan te megölted. A tőrt akartam rajta használni. De amíg ilyen erős, nem tehetek semmit. Nem engedhetem meg egy ideig magunknak, hogy... ismét gyanakodva nézzen rám - fordítottam hátat neki.

- A többi fiamnak apapélda voltam! - vágtam oda Esthernek dühösen. - És Finn, meg Elijah is példa volt az ifjabbak számára! Mind értették ezt, és tanultak belőle, egyedül Niklaus nem! Annak a fiúnak már gyerekként romlott volt a vére és a szíve! - dühöngtem. - De persze, hibáztass csak engem. Inkább, mint önmagadat, ugye? - morogtam oda, aztán nekidőltem a falnak, és mogorván összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
- Szóval túljártál az eszemen - mondtam megvetéssel kevert dühvel. - Ezek szerint Niklaus még mindig rontja a levegőt. És Kol? Valami azt súgja, hogy te mindannak ellenére amit mondtál, élvezed, hogy a gyermekeink mivé váltak. Ugye így van, Esther?

- Nem volt kötelességed a nyakadba venni Őt. Nem kötelezett rá senki, te magad vállaltad, azért, mert szerettél! - emeltem meg én is a hangomat, és így talán eléggé hevesre sikeredett a mondandóm, de nem tudtam mi mást mondjak. Egyértelmű volt. Dönthettem volna Fenrir mellett, aki éppen ugyanúgy képes lett volna szeretni Klaust, ahogyan én szeretem. De Mikael mellett döntöttem... mert nem sejtettem, milyen próbatételekkel áll majd elő a fiamnak. - De már felesleges a múltat felhánytorgatni. Soha nem volt Nik előtt egy olyan apapélda, amelyet érdemes lett volna követnie. Nem lepődöm meg, hogy ilyen lett. És Mikael, ez nem a te hibád, hanem az enyém. De nem bántam meg. Mert hogy ha nem balkézről fogan meg... soha nem jön a világra. És tudod mit, Mikael? Talán te nem látod értelmét az életének... de én igen - feleltem ennyit. - Niklaus élete... számodra talán mit sem ér. De ha rá kell gondolnom, számomra ő nem egy fattyú. Nem egy vérfarkas fia. Hanem egy védtelen gyerek, aki rossz útra tévedt, mert sosem számíthatott erős kezekre a háta mögött. Aki túlélte azt, hogy nem mindig volt segítsége, aki elviselte, hogy... az apja, vagy akit apjának kellett neveznie, bántja őt. De soha nem nevelhetted ki belőle azt, aminek ő született - csitultam végül el, majd távolabb sétáltam, és egy mosoly jelent meg az arcomon.
- Márpedig azt mondom. Talán azt hitted, hogy ha megtudom, miféle módon végeztél vele, majd csak úgy hagyom őt holtan? Döfhettél te őbelé bármit. Még mindig erősebb vagyok, mint te - mondtam szemrebbenés nélkül.

- Túl jól ismersz már, Esther - nevettem fel sötéten. - Igen, ha már így rákérdeztél, bevallom. Eszem ágában sem volt soha, hogy kegyelmezzek Niklausnak. A többi gyerekünk esetében hajlandó voltam úgy eljárni, ahogy te akartad. De az ő esetében... ugyan, ki vetne rám követ azért, mert végre pontot akartam a végére tenni egy ezer éves bosszúságnak? - csattantam fel. - Van fogalmad róla, mit éreztem vele kapcsolatban? A falu összesúgott a hátam mögött, mikor a kunyhónkba fogadtam egy vérfarkas fattyát! Megaláztál vele! - ráztam meg az öklöm Esther orra előtt. - És az a fattyú semmivel nem volt jobb, mint amilyen az apja lehetett! - sziszegtem. - Ezer éven át.... ezer éven át gyűlöltem őt, és igyekeztem, hogy lemossam a szégyenemet! Most végre sikerült! - vágtam oda kegyetlenül, de Esther szavaira úgy éreztem, mintha hideg vizet öntöttek volna a nyakamba.
- Miről beszélsz? Ne mondd, hogy a fiú él! Én magam szúrtam karót a szívébe!

- Igen, tudom, hogy megbosszultad. De nem úgy, ahogyan én szerettem volna. Tudom, hogy mindig meg akartad ölni a fiamat. Tudom, hogy egy percig sem akartál kegyelmezni neki, mikor megtudtad, hogy megölt engem. de én NEM így akartam, hogy meghaljon. Mint egy... mint egy állat... - suttogtam halkan, végül heves szemekkel néztem újra a szemeibe. - Azt hiszem, mindkettőnknek nyilvánvaló, hogy ezer éves boszorkányként, nemcsak egyféle változata van a terveimnek. Mivel Niklaus esetében két lehetőség volt, vagy ő húzza a rövidebbet, vagy én, ezért mindkettő esetében gondoskodtam arról, hogy mi legyen a folytatás. És mint látod, itt vagyok - mondtam, végignézve magamon. - És Niklaus is - tettem még hozzá. Nem, ő nem itt volt.. .de életben volt.

Oké, ebben van logika. Légnemű kézzel nehéz kopogni. Behátráltam, és néztem, ahogy belép majd bezárja maga mögött az ajtót.
- Először talán inkább arról kéne beszélnünk, hogy lehetsz életben - ráztam a fejem még mindig hitetlenkedve, összeráncolt szemöldökkel. - Láttam a holttestedet. Meg is bosszultam a halálodat. Akkor most mi ez az egész? Tudhatod, hogy sosem szerettem túlzottan a meglepetéseket.

(hálószoba)

- Jövök már - morogtam válaszként a türelmetlen kopogásra. - Mi ilyen sürgős, ég a város? - téptem fel az ajtót morcosan, hogy mikor meglássam ki áll a küszöbön, egyszerűen lefagyjak.
- Esther - rebegtem halálra döbbenten, és két lépést hátráltam. De hiszen halott... hogy lehet akkor itt?
- Szellem vagy - mondtam aztán fahangon.

(Mikaelson villa)

Távolállt tőlem az elégedettség. Igazából csak az vigasztalt volna, ha... most valamit Mikael képébe vágok, amiért úgy ölte meg Klaust... nem érdemelte. Ezer év fájdalom ellenére sem érdemelte.
Megálltam az ajtó előtt, és hangosan bekopogtam. Nem tudtam nyugodt lenni.