- Tatia... szeret, de hiába. Mikor azt mondtam, eljövök New Orleansba, azt mondta, soha nem akar látni többé. És ismerve őt, tartani is fogja magát ehhez - mondtam keserűen, aztán kissé elnevettem magam. - Mások is szeretnek? Lehet. De Bekah szeretete, vagy anyámé nem pótolhatja azt, amire én vágyom. Hogy minden nőt megdöntök, aki hagyja magát? Talán azért, mert reménykedem, hogy találok valakit, aki.... néha úgy érzem, nem is én használom ki őket. Ők használnak ki engem.

Nem mondtam ugyan ki, de egyetértettem vele. Nem tudnék élni Damon nélkül... azóta nm tudnék, mióta ismerem. Ennek ellenére tudok ostobaságokat csinálni... és tudom, hogy többet nem követhetem el, mert... annak már komolyabb következményei lennének...
- Azért, hogy valaki szeressen... - ismételtem az ő szavait egy keserű mosollyal. - Téged is szeretnek, még ha nem is mondják. És ezalatt nemcsak Tatiára gondolok - súgtam egészen halkan, de mivel vámpírok vagyunk, nincs olyan szó, amit nem hallanánk.

- De csak miután megtetted ezeket a dolgokat döbbensz rá, hogy mindaddig, míg mások mit sem veszíthetnek, neked már a családod forog kockán. A férjed, a gyerekeit.... az egész életed - mondtam halkan. - Én megtehettem, mert nem vesztettem semmit. Én csak azt akartam, hogy kicsit valaki szeressen engem is - néztem újra vissza a mennyezetre.

Nem feleltem arra, hogy nem Damon vérétől váltam vámpírrá. Klaus nem tudja... és nem is szeretném, hogy tudja: Mikael vére csordogált bennem.
Ahogy beszélt, és a sajnálatáról beszélt, egy aprót nyelve fordítottam felé én is a fejemet. - Neked nincs mit sajnálnod. Két ember kellett hozzá, és én voltam az, akinek észnél kellett volna lennie. Majdnem elvesztettem miatta a szerelmemet, és amikor ember voltam, annyira bántam... hogy mit tettem. De vámpírként... komolyabban is elgondolkodtam ezen, és... a második alkalom tényleg nagy hiba volt. De amikor először történt... amikor két napig össze voltam zárva veled... akkor is észnél kellett volna lennem, de mégsem bántam meg... annyira legalábbis, mint a második alkalmat. Abban hasonlítok az őseimre, hogy vágyom a kalandra. És... még húsz éves se vagyok, de már olyan komoly életem van, és néha annyira nehéz felfogni, hogy míg mások ilyenkor még szabadon élnek, kötelezettségek nélkül... addig nekem mindenre gondolnom kell. Ne, ne érts félre, senkinek nem adnám a családomat, de néha az ember akaratlanul is vágyik némi függetlenségre, hogy olyanokat tegyen... amit veled tett annak idején - fordítottam el a fejemet végül.

- Tudom, hogy Oliver miatt volt. A hírek túl gyorsan terjednek egy olyan kis városban, mint Mystic Falls. Ha nem ittál volna előtte Damon véréből, most nem lennél itt - mormogtam, aztán fektemben Elena felé fordítottam a fejem.
- Sajnálom, ami köztünk történt. Vagyis, nem, nem teljesen sajnálom. Csodálatos volt veled. Ezer év alatt az egyik legjobb nő voltál az életemben. Azt sajnálom, hogy ezzel kockára tettem mindent, ami fontos volt neked. És ezt őszintén mondom. Hihetsz nekem. És értékeld, mert nagyon ritkán mondok valamit ennyire szívemből.

- Olivernek valami mindig elvette az eszét. És félek, mi lesz a következő lépése. Mikor vámpírrá váltam... ő állt az autó elé. Miatta zuhantam bele a vízbe... mintha így akart volna végetvetni a saját maga szenvedésének is. Már nem a családomat akarta bántani, hanem engem eltűntetni - nyeltem egyet. - És most, hogy ez nem sikerült neki... nem tudom, mi lesz a következő lépése - motyogtam, majd ahogy hátradőlt, és suttogott valami, halványan elmosolyodtam.
- A mi életünk sem irigylésre méltó... azt hiszem. Legalábbis nem volt mindig az. Többek között te is az oka voltál annak, mikor nem voltunk éppen felhőtlenül boldogok együtt, és csak a gyerekek miatt maradtunk egy lakásban - sóhajtottam fel. Azt az érzést nem akarom még egyszer érezni. Damon megvetését... és ridegségét.

- Igen, ismerem a történetet. És gyűlölöm érte Olivert. Tudom, milyen érzés elveszteni egy gyereket. Igaz, nem tudom túl régen, de... annak idején, emberként, én magam is apa lettem volna - dünnyögtem. - És igen, ismertem Oliver emberi oldalát. Azt az oldalát, amit te talán el sem tudtok képzelni. Olyan volt ő nekem, mint a testvérem. De eszét vette a gonoszság, és a szerelem - sóhajtottam, aztán hátra dőltem az ágyon, és néztem a régi, díszes mennyezetet. - De nekem ott volt Damon, és ti mindig is ott lesztek egymásnak. Azt hiszem... - mondtam ki őszintén az érzéseimet - azt hiszem, irigyellek.

- Tényleg nem... én azt hiszem, kitalálom magamtól is, milyen szerepet tölt itt be - köszörültem meg a torkomat. Igazából nem ismertem a lányt. Egészen normálisnak tűnt a bulin, így nem értem, hogyan képes elviselni, hogy csak úgy kihasználják. Mert nem kell ahhoz nagyon vaknak lenni, hogy lássa: Klaus életében általában nem hossz életű egy-egy nő.
Aztán jött egy kérdés, amire hirtelen felemeltem a fejem, és talán még egy hal is többet tudott volna pampogni, mint én. - Én... fogalmam sincs. Nem vagyok mindig boldog. És valószínűleg lesz a jövőben is olyan, hogy nem leszek az. De... azt hiszem, ahhoz hogy boldogok legyünk, nem kell mindig történnie valami jónak... elég, ha azokra gondolsz, akiket szeretsz. Nem egyszer voltam boldogtalan... igen, Damon mellett is. Mikor Oliver megjelent és végetvetett valaminek, aminek lehetősége sem volt élni... akkor voltam a legboldogtalanabb, mert egyszerre veszítettem el vele együtt Damont is, és löktem valaki másnak a karjaiba. És boldogtalanná tett az is, hogy Stefant használtam, hátha ő képes visszaadni a boldogságot. Te ismerted Oliver emberi oldalát, a legjobb barátod volt... de én csak a szörnyeteget ismerem, aki mióta itt van, többször tett boldogtalanabbá, mint bármi más a hosszú évek alatt.

- Minden szerelmi élet nehéz. Talán épp ezért nem is való a magunkfajtának - mondtam halkan, aztán keserűen rámosolyogtam Elenára. - Nyilván nem kell mondanom, miféle minőségben van itt Hayley - tettem hozzá. - Mondd Elena... hogy csinálod, hogy boldog vagy? Hogy lehet, hogy te tudod, hogy kell élni az életet? Mert én még ezer év elteltével sem vagyok vele tisztában.

- És még Damon és az én szerelmi életem nehéz... - sóhajtottam fel. Ha ezek után Klaus megjegyzést mer tenni ránk, isten bizony, hogy a képe alá fogom dörgölni ezt a jelenetet.
- Öööö... oké - köszörültem meg a torkomat, de a végére elfintorodtam. - Momentán nem voltam kíváncsi a nemi életed azon részére, amit ezzel a lánnyal töltöttél - ráztam a fejemet. Bár ezen se voltam meglepődve. Ha ő magával hoz valakit, nyilván nem csak sakkozgatnak.

- Értem én, hogy mit magyarázol - néztem Elenára, mikor mellém ült. - De te is értsd meg, hogy én mit akarok. Vagyis nem te... Tatiának kéne megértenie. Ezer évig menekültünk mindketten. Jó néhányszor álltam már a halál kapujában Mikael keze által. És Tatia is menekült. Igaz, ő tőlem... de akkor is. Olyan életet akarok kettőnknek, amelyben nem kell minden nap a sarkunkban leselkedő halált várni - sóhajtottam. - Ami meg Hayleyt illeti, hát... már tegnap is egész jól összeragadtunk - mondtam olyan hangsúllyal, hogy Elena értse, miről is beszélek éppen.

- Aha... - suttogtam, miközben próbáltam megemészteni a hallottakat, és egy sóhajjal odaültem mellé, felkészülve egy hatalmas okításra, amit talán elhúzott szájjal fog jutalmazni.
- Figyelj. Szerintem Tatia pontosan érti, hogy te mit akarsz. De ő... még ha nem is szívlelem, és hiába majdnem annyi idős, mint te, nem úgy képzelte ezt, ahogy te most felvázoltad. Neki Niklaus Mikaelson kell, és nem a hibrid, akinek hatalma van, és a hatalmával képes lenne elpusztítani bárkit. Lehet Tatia akár ezer éves, akkor is nő, aki szerelmes. És egy nőnek... nem kell a hatalom. Neki a férfi kell, akinek ő a legfontosabb - mondtam kissé belelendülve, ami hallható volt a hangomon.
- A lányt illetően... Hayley-t... eléggé összeragadtatok ma este - mondtam félrebillent fejjel.

Felsóhajtottam Elena kérdésére.
- Tatia.... inkább ne is kérdezd - mormogtam. - Ezer éve ő az életem szerelme. És mégsem bírjuk egymás mellett egy hétnél tovább. Túl bonyolult ez az egész - komorodtam el. Mégis, mit mondhattam volna? Hogy ha nincs velem olyan, mintha hiányozna a lelkem?
- Tatia a fejemhez vágta, hogy engem csak a hatalom érdekel. Nem érti meg, hogy én mit akarok. Hogy azért akarom a hatalmat, hogy többé ne árthasson nekünk sem Mikael, sem senki más - néztem a szőnyeget. - Ő ott lenn pedig Hayley. Ő... szóval, ő csak egy lány.

Mikor megállított, meglepődött tekintettel néztem rá. Akkor ezek szerint én szűrtem le rosszul az előbb, hogy azt szeretné, hogy elmenjek. Vagy nem is tudom... ezek szerint csak nem ismerem annyira.
- Oké. Majd... valahogy értesítelek - bólintottam, majd kérdőn a földszint felé fordultam. - Egyébként ki ő? Hogyhogy nem Tatia...?

- Ne menj még - szóltam Elena után. - Ráérünk. Damon meg akkor is hallucinál, ha otthon vagy. Hayley meg szerintem épp kaját rendelt, és tömi magát - vontam vállat. - Kérsz még egy italt? - kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát, máris töltöttem neki.
- Ha megtaláljátok az új vadászt, értesíts. Segítek, ha kell. De kérlek értsd meg, hogy addig, nyilván érthető okokból, nem szívesen teszem a lábam Mystic Fallsba. Legalábbis egy ideig nem.

- Igen, egész jól. Míg az anyád úgy nem döntött utána, hogy visszahozza az emlékeimet - fintorodtam el. Szinte tudtam, hogy Esther szándékosan törölte el az igézést, miután Oliver meghalt, és vele együtt majdnem én is.
- És nem akarom, hogy várakoztasd a vendégedet. Azt hiszem, már amúgy is halálra unja magát, szóval én szerintem megyek - vettem a kezembe az előbb letett kabátomat. - Köszönöm az... információkat. Sokat segítettél. Annak ellenére, hogy olyan rideg voltam az utóbbi időben - sóhajtottam lemondóan.

- Igen, emlékszem arra az ominózus két napra - bólogattam. - Egész jól kijöttünk, nem? - mosolyogtam, aztán vállat vontam. - Ezer éves vagyok, Elena. Mindennel eltöltöttem már az időmet, amivel csak el lehet. Most azt a hobbit találtam magamnak, hogy annyi nőt döntök meg, amennyit csak lehet - kortyoltam újra egyet. - De azt tudd, hogy te nem ebbe a státuszba tartoztál. És remélem, hogy ezt elhiszed nekem. Egyébként mint láttad - intettem a földszint felé a fejemmel - nem vagyok egyedül. Szóval ne félj, nem mászom rád. Morbid lenne, ha a földszinten ülő barátnőm mellett én itt az emeleten veled szórakoztatnám magam.

- Nevezhetjük kompromisszumnak is, mindenesetre nem akarom, hogy Damon ismét azt higgye, hogy kettőnk között van valami - ráztam meg a fejem, bár ahogy ő meg tovább folytatta, azt hittem, rosszul hallok és talán a meglepődöttségem ki is ült az arcomra. Ritka pillanat egyike, hogy Klaus végre nem akar valakit megdönteni a családomból. Bár nem tudja, hogy a vendégem valójában a lányom. Nem is baj. Az nagyon nagy kavarást okozna.
- Nem, nem hiszem rólad, mert tudom, hogy milyen vagy. Azon ritka személyek közé tartozom, aki betekintést nyert az emberi életedbe, mikor... szóval mikor Tatia átvette a helyemet Damon mellett, én pedig veled mentem - módosítottam. Most hülyén hangzott volna, hogy "mikor először lefeküdtem veled". - De a nőkkel kapcsolatos dolgokban le sem tagadhatod, hogy szereted őket megkapni.

- A lényeg az, hogy sokszor nem is akarsz bunkó lenni velem, csak Salvatore miatt vagy az - összegeztem a dolgokat. - Miféle házasság az, ahol az egyik fél így behódol a másiknak? - kérdeztem aztán. - Vagy ezt hívják kompromisszumnak? Én nem ismerem ezt az érzést - gondolkodtam hangosan, hogy aztán Elena szúrós tekintetére felemeljem a kezem.
- Hé, hé, hé... - csillapítottam. - Nem akarok semmit a vendégetektől. De egyszer tettem egy ígéretet, hogy a védelmem alatt álltok. Ha ő a rokonotok, ez rá is vonatkozik. Ne aggódj, nem fogom egyszer használatos tárgynak tekinteni - húztam félre a számat. - Mondd, Elena Gilbert - fordultam szembe teljesen az említettel - miért tételezed fel rólam mindig a legrosszabb, és legaljasabb dolgokat? Tényleg úgy hiszed, hogy én csak ilyen lehetek?

- És Tatia nem is az a típus, aki nem adja vissza azt, amit ő kapott - jutott eszembe, hiszen mindez a bosszúja része volt, amiért emberré tettem.
- Hm... kérdésem nincs - tettem le a poharat, majd megfogtam a táskámat. - Damon miatt jöttem, igen. Ő nem tette volna meg soha. És mi több, nem tudja, hogy itt vagyok, szóval jobb lenne, ha te sem beszélnél neki róla. Bár ha tartósan maradsz itt, akkor nem kell flénem tőle, hogy mostanában belefutsz - motyogtam. - Nem volt szép, ahogy a bulin viselkedtem veled. De meg kell értened, hogy Damon utál téged... van is oka rá - húztam el a számat. - és ha ő ott van, nem hiszem, hogy jót tenne a házasságunknak, ha jópofiznék veled, még ha sokszor csak erőltetetten is vagyok bunkó - sóhajtottam fel, aztán eléggé szúrósan néztem rá.
- A vendégünk jól van. De jobb, ha leteszel róla. Ha van nő, aki neked képes ellenállni, az ő.

Meglepetten felvontam a szemöldökömet Elena szavai hallatán.
- Igen, ez Tatia - mormogtam. - Sosem viselte túl jól a csalódásokat - tettem hozzá. Most nem fogok aggódó férfit játszani. Damon nyaka egyben, akárcsak Elena maga. Vámpírok, túlélik.
- Van még valami kérdésed hozzám? - érdeklődtem. - Egyébként, csodálkozom hogy megtaláltál. Sőt, azon is, hogy felkerestél. Ha nem Salvatoréról lenne szó, a környékemre nem jöttél volna, ugye? Valahogy nem vagyok a szíved csücske, ha jól sejtem - vigyorogtam, aztán hirtelen tettem fel a kérdést.
- Na és mondd, a szép rokonotok... hogy van? Láttam, ő is ott volt a bálban.

- Egyszer mindennek eljön az ideje - vontam egyet a vállamon egy apró mosollyal. Kicsit nyugodtabb voltam, hogy tudom, mi bántja Damont, de az még mindig megőrjített, hogy nem tudom, mi lehet a vége, és ki lehet az, aki ezt majd elmúlasztja.
Rögtön a homlokomra szaladt a szemöldököm, mikor Tatiáról érdeklődött, és mielőtt megszólaltam volna, két kortyot innom kellett az italból.
- De, találkoztam. Elég is volt belőle a századfordulóig. Azok után, hogy kitörte Damon nyakát, engem meg a falra nyársalt, nem vágyom a társaságára - fintorogtam. De már érlelődött bennem az, hogy... ő most nem Tatiával van itt. Hanem egy másik lánnyal... de miért?

- Ha egy Vadásszal találkozol, tényleg két választásod van. Vagy meghalsz, vagy ölsz - néztem Elena szemébe, aztán elnevettem magam.
- Hát, köszönöm. Tudom, hogy eddig sem volt túl jó véleményed rólam, bár eddig elmebetegnek nem neveztél. Hiába, a kedvesség irányomban még mindig fő erényed - mosolyogtam Elenára, és beleittam az italomba.
-[color=#ffcc66] Nekem is lenne hozzád egy kérdésem, ha már itt vagy.ffcc66]]Mondd... láttad a bálon Tatiát?

Beleittam a pohárba, amit nekem nyújtott, majd felsóhajtottam, tovább bámulva a lángokat, de aztán csak sikerült felállnom, és kissé keserűen sétáltam oda mellé, de nem ültem le.
- Szóval járjak nyitott szemmel... meg nem Damon hibája... azt sejtettem. Valószínű, ha vadászt ölt meg, hogy hergelte, vagy mi több, annyi választása volt, hogy vagy ő maga hal meg, vagy megöli - ráztam a fejem kissé elszörnyülködve, de már beletörődtem... többé kevésbé...
- Nem is hittem volna rólad, hogy ilyen hosszú ideig körülbelül egy... elmebeteg szintjén álltál. Majdnem ötven évig... - gondolkodtam el. Ki gondolta volna, hogy ő is képes gyenge lenni néhány esetben?

Csak sejtelmesen mosolyogtam, ahogy Elena arról beszélt, mindketten szeretjük, ha megéget minket a tűz, aztán italt töltöttem mindkettőnknek, kezébe nyomtam a sajátját, és leültem az ágyam szélére.
- Én ezer év történelmét látom, ha a lángokba nézek - jegyeztem meg, majd egy gyors kanyarodással témát váltottam.
- Ami a Vadászt illeti, nem tudok neked válaszolni. Én is hallucináltam, képzelődtem... több mint ötven éven át. Amikor hirtelen vége szakadt, nem tudom, hogy miért. Csak azt tudom, hogy örültem, hogy hagytak még nekem kevés napfényt, kevés józan eszet. Amit most mondtam neked, csak később tudtam meg. Hogy egy új Vadász színre lépése vethet véget ennek az állapotnak. De hogy hol találsz ilyet... - tártam szét a karjaimat - arra nem tudok választ adni. De járj nyitott szemmel. Egy Vadász ösztönösen is felismer egy vámpírt. És nem akarom védeni a férjed, de... a Vadászok általában maguknak köszönhetik a végzetüket.