Annak csak örülhetek, ha végre jobb színben lát. Már kezdett bosszantó lenne, hogy korábban mindenki azt ismételgette, milyen sápadt vagyok. Mondom én, hogy csak a telihold volt, meg a sok ide-oda utazás.
A lábamon végigsimító kezét figyelve hallgatom a mondandóját, várom, hogy mi lesz a gondolatmenete vége. De ahelyett, hogy végül valóban felfoghatnám a szavait, a legnagyobb értetlenséggel nézek rá, tekintetem ugyanannyira meglepett, mint zavart.
- Klaus? - kérdezem bizonytalanul. Mi a fene? Mintha gombostűne ült volna. - Minden oké? - ráncolom a homlokom.

Homlokomat ráncolom. "Ki tudja, mi lesz abból a gyerekből?" Azért csak nem születik marslakónak, nincs olyan sok lehetőség, hogy mi lehet. Embernek születik, és ha nem váltja ki az átkot, az is marad. Bár a mi vérmérsékletünkkel mindig megvan rá az esély, hogy vérfarkasként végzi maga is. De azért nem vagyunk torzszülöttek. Még Klaust sem tartom annak, pedig ő jóval több egy átlagos alakváltó farkasnál.
- Nem. Legalábbis egyelőre biztos nem. Eszem ágában sincs gyereket vállalni, sok felelősség. Néha úgy érzem, még magamról sem tudok rendesen gondoskodni. Nem tudnék, nem is akarnék másról. De... ki tudja, ez idővel változhat. Egyesek szerint az anyai ösztönök minden nőben benne vannak, és előbb-utób előtörnek. Hát nem tudom, én mindenesetre egyelőre biztosan nem akarok ilyesmivel foglalkozni - vonok vállat végül. Azt hiszem, tulajdonképpen ez az első eset, hogy komolyabban eltűnődöm ezen a témán.

- Én is így gondolom. Ha egyszer, egészen véletlenül, nem mintha tervezném a közeljövőben, szóval ha úgy alakulna, hogy anya leszek, biztos nem fogok példát venni sem a nevelő- sem az igazi szüleimről. Mindkettőtől csak azt tanulhatnám el, hogyan hagyjam el a gyerekemet - jelentem nem kevés rosszallással a hangomban, aztán felülök az ágyon, és térdemet felhúzva a háttámlának dőlök, úgy várom be a boromat. Nem kell csalódnom, Klausnak etéren is remek az ízlése. A testvéres hasonlatára elnevetem magam.
- Többszörös vérfertőzést - adok neki igazat szélesen mosolyogva.

Hosszan sóhajtok, majd egy kicsit elgondolkodóvá válik a tekintetem. Olyan részletei ezek a múltamnak, melyekről nem szívesen beszélek senkinek. De Klaus is őszinte volt velem, tartozok neki én is egy-két valós sztorival.
- Az árvaházak nem hiába nem épp népszerűek. A nevelőszüleim, azon kívül, hogy utcára tettek, amint kiderült, hogy mi is vagyok, igazából nem ártottak nekem. Jobban fájt az, hogy semmivé lettem a szemükben azok után, hogy évekig a szüleimnek mondták magukat - húzom el a számat, aztán folytatom. - Az árvaházi nevelők szigorúbbak voltak, szívesen használták a pálcát fenyítésre, meg aztán... a gyerekek egymás között is szeretik felmérni, hogy ki az erősebb, nem igaz? - forgatom a szemeimet. - Tulajdonképpen a szüzességem elvesztése sem egy kedves élmény volt... - teszem hozzá kicsit csendesebben. - De ha ilyenekről témázgatunk továbbra is, keríthetnél nekünk valami finom bort - vigyorodom el, aztán eszembe jut a korábban rendelt édesség is. Mennyi ideig tart már, míg kiérnek vele?

Elhúzoma a szám. Nem épp szívderítő, amiket hallok. Valamivel érthetőbb, Klaus miért vált olyanná, amilyen. Mikael meg egy igazi barom. Nincs is ezen mit ragozni. Viszont hozzászólni sem nagyon tudok már a témához.
- Na és valami szép élmény a gyerekkorodból? Valami, amire szívesen emlékszel vissza. Csak van olyan is - könyökölök fel még inkább Klaus felé fordulva.

Ujjamat óvatosan, alig érintve húzom végig az összeforrt sebhelyen, mintha attól tartanák, hogy fájdalmat okozhatok neki. Pedig ha jól sejtem, ez inkább már csak lelki sérülés, fizikailag nem fáj.
- Említettem már, hogy baromi elcseszett családod van? - kérdezem egy sóhajtásban, aztán leengedem a kezem. - Soha nem próbáltatok fellázadni ellene? Vagy nem is tudom... Amikor már idősebbek voltatok... Hisz ti a fivéreiddel többen voltatok, ő meg csak egyedül. Vagy minden szigora csak ellened irányult, és a testvéreid nem is próbáltak kiállni érted? - teszem fel a kérdés kicsit eltűnődve. Ennyi kegyetlenség és erőszak. Hogy lehet ezt sokáig szó nélkül tűrni? Vagy csak én vagyok olyan vakmerő, hogy a saját igazam érdekében szembe merek szállni az tőlem jóval erősebbekkel is?

Egy ideig csendben maradok, amíg emésztgetem magamban Klaus történetét. Egy részét már tudtam, de nagyrésze új volt nekem. Például fogalmam sem volt róla, hogy Klausnak volt egy öccse, aki az ő hibájából halt meg. Nagyon nehéz lehetett neki, már magában ez a tragédia is, aztán az átok... és a családja sem könyítette meg a dolgát.
- Miért zavarta Mikaelt a kapcsolatotok Tatiával? - teszem fel végül a kérdést egy sor töprengés után. Mert azt már értem, és igazából eddig is tudtam, hogy Klaus számára az első Petrova a nagy Ő. Valószínűleg ezt a vak is látta már ezer évvel ezelőtt is. Miért szúrhatott szemet a boldogságuk a nevelőapjának? Az nem lehet, hogy puszta rosszakarásból. Vagy mégis?

- A-a... semmi - ingatom a fejem. - Fogalmam sincs, hogy miért kerültem árvaházba, hogy meghaltak, vagy lemondtak rólam. Eszembe jutott már, hogy talán azért nem akartak felnevelni, mert vérfarkasok, és úgy gondolták, jobb nekem nélkülük. De az is lehet... az is lehet, hogy tényleg nem élnek - sóhajtok. Ezen a ponton azonban úgy érzem, inkább kicsit terelném a témát.
- De úgy fair, ha te is mondasz valamit magadról. Meséld el az elsőket... mármint, oké, hogy ezer évvel ezelőtt voltál kölyök, de... gondolom az ember - vagy akármilyen lény - sosem felejti el az első alkalmakat. Az első szerelem, az első csók, vagy intim kapcsolat. Hacsak nem mindegyik Tatia volt. Vagy... az első ember, akinek az életét elvetted - vált kicsit sejtelmesebbre a hangom, és hasra fordulok mellette. Klaus gondolom már annyi életet megrövidített, hogy maga sem tudja, de tapasztalatból mondhatom, az első gyilkosságot egy vérfarkas soha nem felejti el. Lehet hogy morbid ilyet kérdezni, de mégis csak Klausról van szó, nyilván neki nem esik annyira nehezére erről beszélni, mint az átlagnak. Meg vérfarkasok között amúgy sem tabu az első átváltozás vagy annak kiváltása, kíváncsi vagyok Klaus verziójára.

- Komolyan? A gyerekkorom? Aaah... édes! Rögtön bele a közepébe... - nevetem el magam, ujjamat egyszer-kétszer végighúzom a lábán, amit odapakolt nekem, aztán inkább odafúrom magam mellé, és a karját kezdem cirógatni. - Nem valami izgalmas szakasza az életemnek. Inkább gyászos, magányos, keserű...Árvaházak és nevelőszülők. Kétszer maradtam tovább egy helyen. Az egyik a nevelőszüleimnél, akik tovább a gondomat viselték, viszont kitették a szűröm, amikor kiderült, hogy vérfarkas vagyok. Aztán az árvaházban... Ott egy igazán közeli barátnőm volt, Courtney. Vele most is tartom a kapcsolatot. Egyébként szerintem nyilvánvaló, hogy nem voltam épp mintagyerek. Vagy én kerestem a balhékat, vagy a baj keresett engem... - fejezem be egy vállvonással.

Egy szemöldök felvonással veszem tudomásul, hogy ismét az én véremből akar vacsorázni, aztán egy sóhajtással inkább a telefonhoz megyek. Rendelek többféle édességet is, aztán hirtelen ötlettel újra tárcsázok, mert megkívántam a gyümölcsöt. Amúgy sem árt egy kis vitamin, ha számolok a vérveszteséggel is. Végül kiszolgálom magam, és szerválok egy pólót Klaus szekrényéből. Nincs kedvem most átmenni a saját szobámba tiszta ruha után kutatni, éjszakára ez a póló is megteszi, Klaus csak nem bánja.
- Szóval miről akarsz társalogni? - kérdezem letelepedve mellé az ágy szélére.

- Héé.. nem is ájultam el - játszom a felháborodottat egy kicsit, de aztán megint nevetek. - Most nem érzem magam éhesnek, viszont kedvem lenne valami süteményhez, vagy egyéb édességhez. Te szereted az édeset? Igazából fogalmam sincs, hogy a vámpírok egyáltalán szoktak-e vagy szeretnek-e enni, fogyasztani bármit a véren kívül, vagy maximum csak a látszat kedvéért...? Majd ezt is elmesélhetnéd a beszélgetés közben - küldök Klaus felé egy mosolyt, és akkor ezt veheti is beleegyezésnek.

Összeszűkűlő szemmel figyelem Klaust, míg befejezem a tisztálkodást. Alvás közben fogjuk megoldani a Silas gondot? Na vajon hol sántít ez a terv? A fejemet ingatom, de mosolygok, és kiemelkedem a kádból, majd csórok magamnak hamar egy törölközőt.
- Azt hiszem, nem aludtam együtt senkivel már... hát fogalmam sincs, mióta - nevetek fel halkan. Ez nem ellenvetés, csupán megjegyzés. - Nos, mint mondtam, néha tényleg igazán meg tudsz ám lepni... - tekerem magam köré az anyagot.

Annyira el vagyok mélyedve az egyre keserűbb gondolataimban, hogy csak félig regisztrálom a tényt, hogy Klaus magához húz. A mellkasának dőlök, és lehunyom a szemeimet, de a szavaitól kicsit észhez térek, és elmosolyodom.
- Elárulok valamit: én sem vagyok ölelkezős típus. - Ahhoz közel is kéne engednünk valakit magunkhoz, hogy így összebújjunk. Persze az más, ha egy régen látott barátot megölelek, de ilyen meghitt értelemben én sem vagyok ehhez hozzászokva.
- De így most tényleg jobb. Azért annak ellenére, amiket az előbb elmondtam rólad, ha úgy is tűnhet, hogy kissé már kiismertelek, ilyenkor mindig újra és újra meglepsz. Amikor ilyen figyelmes vagy velem... Tudod, én még most sem várom soha egy percig sem, hogy pátyolgass engem. Kemény csaj vagyok - vigyorgok fel rá, és visszafolytom a nevetésem. - De azért jól esik - vallom be egy kicsit halkabban, és egy gyors puszit adok a nyakára, aztán elfordulok. Azt hiszem, a víz lassan kezd kihűlni, miközben így áztatjuk magunkat.