A nekem feszülő csípőjétől azonnal felforr ereimben a vérem, és tudom, hogy neki sem lenne ellenére, ha késleltetnénk az indulást... éppen ezért döntök másképp. Felemelkedem kicsit, amennyire alá préselődve ezt megtehetem, és a füléhez hajolok. - Akkor induljunk most - suttogom a fülébe csábos hangon, mintha nem is a kiruccanásra szavaznék, majd mielőtt észbekaphatna, legördítem magamról, és kicsusszanok alóla. Mivel még mindig a tőle elcsórt felsőben flangálok, azonnal meg is indulok a szobám felé.
- Csak adj egy percet, amíg összekapom magam - pillantok vissza az ajtóból sunyi mosollyal, aztán magára hagyom. Igazából őszintén remélem, hogy sikerült az eddigieknél is jobban felhúznom. Aztán csak ki kell várnom, hogy vajon meddig tudja visszafogni magát, és melyik eldugott sikátorba fog berántani, hogy nekem essen. Igen, egyértelműen szeretek játszani a tűzzel...

|| Hayley szobája ||

Még egy kicsit feljebb tornázom magam az ágyon, csak hogy ezzel is elősegítsem, hogy teljesen kimenjen a szememből az álom.
- Városnézés? - biccentem picit oldalra a fejem, úgy fürkészem Klaus arcát. Ezek szerint ő még egyáltalán nem fáradt. - Hmm... igazán kíváncsivá tettél, hogy mégis mit mutatnál nekem. - Jelentem ki elmosolyodva. - De egyéb programokba is benne lennék. Csak tőled függ. Most csak a tiéd vagyok - szemeimben huncut fény csillan. Igazából valóban várom, hogy jobban megismerhessem a várost, hisz sok jót hallani róla, állítólag itt nemigen lehet unatkozni.

Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, talán pár órát, vagy csak pár percet, de jóval pihentebben ébredek meg, amikor mocorgást érzek magam mellett. Nem nyitom ki azonnal a szemeimet, előbb csak macskamódra nyújtózok egy kicsit, aztán fordulok a férfi felé, és lesem meg, hogy vajon alszik is már, vagy csak lepihent. Elég ébernek tűnik, ezért merészkedem feltenni a kíváncsi kérdésemet.
- A régi cimborád volt az, ugye? Hogy sikerült az egyezkedés? - kérdezem halkan, és kicsit feljebb csusszanok a párnámon.

Egy vállvonással nézek Klaus után. Nem gondoltam, hogy a híres régi comborája még az éjszaka folyamán felbukkan, de nyilván vámpíréknál már csak ilyen gyorsan mennek a dolgok. Könnyű nekik azzal a sebességgel, amit ugyebár kisebb erőfeszítések nélkül is bármikor produkálni tudnak. Visszaszerzem a sütis dobozt, amit korábban Klaus elkobozott tőlem, majd elmajszolgatok belőle egy keveset az ágyban a tévét kapcsolgatva. Aztán lassan lomha fáradság telepszik rám, úgyhogy megszabadulva az édességtől inkább becsusszanok a takaró alá, és hagyom, hogy elnyomjon a mély, pihentető álom végre.

A kiszállító mázlija, hogy ő áll az ajtóban, amikor azt kitárom, mert mostanra lassan ölni tudnék azért az édességért. Kicsit mogorvábban bánok szegény sráccal, mint az illendő, pedig lehet, hogy egyáltalán nem is az ő hibája. Aztán fogom a sütivel teli dobozt, és visszabaktatok az emeletre Klaushoz.
- Már épp ideje volt, nem igaz? - kérdezem kicsit szórakozottan, mintha inkább magamban beszélnék, miközben besétálok a szobába.

Előrébb dőlök a helyemen, amíg Klaus kifejti, hogy mitől is nézett ki úgy, mint akibe áramot vezettek.
- Óh, szóval akkor talán mégis lesz segítséged... És hol akarod megtalálni ezt a fickót? Oliver Lambricket - ismétlem meg a nevét már csak azért is, hogy közben megjegyezzem, de ebben a pillanatban megszólal a csengő.
- Remélem, a sütemények érkeztek meg végre - csússzanok le az ágyról, és indulok meg az egy szál pólómban az ajtó felé.