A szavaira egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd megrázom a fejemet. Ezt ő se gondolhatja komolyan. Minden bajnak ő a forrása, vagy legalábbis majdnem minden bajnak. Ő kezdett itt háborúba nem törődve szinte semmivel se. Ő is tehet arról, hogy ebben a városban nem lehet béke, nem uralkodhat béke és igazi boldogság, de Hope élete abban fog telni. Azt szeretném, ha boldogságban nőne fel, de ugyanakkor úgy, hogy mellettem van, de én nem hagyhatom el a várost. Kötelezettségeim vannak. - Máshogy? Szerinted újra ölnöm kellene, ártatlanokat bántani, amikor részben minden miattad történt?! - szólalok meg villámokat szóró pillantás keretében. Ezt ő se gondolhatja komolyan. Néha kezdem úgy érezni, hogy direkt próbálja magát elásni magát mindenki előtt. Hogy direkt tesz úgy, mintha senkinek az érzése nem számítana. Csak az ő kicsinyes bosszúi és a hatalom iránti vágyai. Miért nem próbálhat meg kicsit normálisan viselkedni? Úgy, ahogyan talán egy apa tenné, ha a lányának az élete veszélyben lenne. Nem bujkálhat örökké Bekah és Hope. Szükségem van rá, de talán Klausnak még inkább. Számára talán ő az egyetlen remény arra, hogy megmentse a lelkét. - Néha talán az vagy. Néha úgy érzem, hogy senki se számít neked, csak te magad! Ő a lányod, szüksége van rád, szüksége van arra, hogy szeressék és vigyázzanak rá! Miért félsz bárkit is túl közel engedni? - szólalok meg kicsit már higgadtabban, de még mindig nehéz félre raknom a dühömet, azt ami a tetteimet, a szavaimat és jelenleg még az elmémet is uralja. Nem maradhat ilyen, nem lehet önző, se magának való, illetve olyan se, aki nem enged közel senkit, mert ha ilyen marad, akkor azzal együtt el fogja veszíteni Hope-t. A hatalomnál vannak fontosabb dolgok is. Amikor pedig újra megszólal, akkor egy pillanatra még össze is rezdülök, de ugyanakkor tudom, hogy igaza van... legalábbis részben. Megrázom lemondóan a fejemet, majd pedig egyszerűen lerogyok az egyik asztalra. Figyelem őt, majd lehajtom a fejemet, lesütöm a szemeimet. - Egyszerűen rá van szükségem. Azt szeretném, ha itt lenne, hogy újra legyen élet ezeken a falakon belük, de ugyanakkor azt is szeretném, ha nem zárkóznál be, ha nem fordítanál neki hátat, ha egyszer itt lesz... - vallom be a dolgot, majd az ölemben pihenő kezeimet fürkészem. Nem gondoltam volna azt, hogy egy ilyen beszélgetés fogja a kezdetét venni, de talán mind a kettőnknek szüksége volt erre. Még akkor is, ha egyikünk se tudta igazán bevallani. Mind a ketten tudtuk azt, vagy legalábbis reménykedtünk abban, hogy Hope egyszer haza fog térni, de akkor legalább itthon "békességnek" kellene honolnia, nem pedig újabb és újabb csatáknak kezdődnie. Meg kell próbálnunk szót érteni, vagy a lányunknak még rosszabb élete lesz, mint nekünk volt... - Néha nem tudom, hogy mire van szükséged. Néha közelebb engedsz és azt mondod, hogy bízol máskor, de máskor meg milliónyi falat építesz magad köré, mintha te magad is félnél valamitől. Mintha tartanál attól, hogy itt legyen Hope, még ha a szíved azt is súgja, hogy itt kell lennie és a karjaidban akarod tartani. Amíg nem győzöd le a félelmeidet, addig a múltad kísérteni fogsz és el fogsz bukni, ahogyan egykoron a szüleid is elbuktak. - óvatosan pillantok rá, mert fogalmam sincs arról, hogy milyen hatással lesz az, amit mondok, de ez az igazság. Lehet nem kellett volna kimondanom, de miért tartsam magamban, ha inkább most mondom el, mint esetleg később, amikor már túl késő, mert elveszítette a lányát. A lánya előtt nem emelhet majd falakat, mert ha megteszi, akkor el is veszíti őt...
✻ <3 Máskor nyugodtan rúgj fenékbe, ha sokat késnék. ✻ shadow preachers ✻
Nagyon jól tudom, hogy nem könnyítem meg a helyzetemet. A folyamatos gyűlölet és megvetés, ami a szemeiből árad tudom, hogy csak önmagamnak köszönhetem. Ha másképpen állnék hozzá, akkor talán teljesen más lenne a helyzet, de nem vagyok benne biztos, hogy akkor az én lennék. Mármint tényleg nem értem, hogy miért pakolják olyan magasra az elvárásokat, amikor nagyon jól tudja mindenki, hogy én folyamatosan sunyi módon át fogok kúszni alatta és meg sem próbálok felérni odáig, amit elvárnának tőlem. Inkább nevetségesnek találom, hogy még mindig elvárásaik vannak velem szemben. Az egész annyira hihetetlen. Mármint tényleg. Már igazán megszokhatták volna, hogy milyen vagyok, de mivel még a bátyám is hisz abban, hogy megváltozhatok, pedig ő aztán már kiismerhetett volna az együtt töltött ezer év alatt, akkor hogyan várhatnám el ezt Hayley-től, aki még most ismerkedik a családunk szokásaival? - Ebben nagyon tévedsz, love. De nem várom, hogy megérts, vagy egyáltalán beleláss a fejembe. Rémisztő lenne számodra elhiheted, de azzal, hogy nekem esel elhiheted, hogy nem leszel előrébb. Maximum kiengeded magadból a gőzt, de ezt mással, máshogyan is megtehetnéd. – Egyre mélyebbre és mélyebbre ásom magam, de így talán legalább végre kiengedi magából mindazt a gőzt, amit eddig képes volt magába fojtani. Jobb, ha egyszerre kijön belőle minden és nem később kell gondolkodni, hogy mi jöhet még ezek után. Ha pedig már megnyugodott, akkor talán képesek leszünk érett felnőttek módjára elbeszélgetni. De nem igazán a közeli jövőben azt, amikor mi ketten képesek leszünk úgy beszélgetni, hogy ne akarnánk egymás torkának ugrani. – Szerinted vak vagyok? Meg nem is értem, hogy miért vagy még mindig annyira oda.. Tudod jól, hogy nem vagyok Elijah, akkor mégis miért akarod, hogy olyan legyek és dédelgesselek? Egy Mikaelson már nem elég? – Meg kell mondanom, hogy pont az a tűz tetszett meg benne, ami most is jelen van a szemeiben csak most inkább a dühét táplálja vele. Pedig, ha elengedné magát és nem tekintene úgy rám, mint egy ellenségre, akkor ketten talán még képesek lennénk előrébb jutni. – Elég legyen már! Igen is érdekel Hope.. Érdekel annyira, hogy tudjam szüksége van az anyjára, úgyhogy ne hidd azt, hogy magasról teszek arra, hogy élsz-e vagy halsz és szedd már össze magad, little wolf. Annyira haragszol rám, hogy mindenért engem okolsz, amikor ebből a haragból táplálkozhatnál is és képes lehetnél uralkodni magadon. Kicsit sok, nemde? Engedd ki magadból. Üss, ha szükséged van még rá, vagy igényled. Rombolj, amit csak akarsz. Neked kell tudni, hogy mi a jó neked, hogy miképpen szeretnéd irányítani ezt az egészet, vagy mi az, aminek segítségével képes vagy rá. Nem vagyok egy életmód tanácsadó. – Néha már igazán unalmas, hogy mindenért én vagyok a hibás, hogy rám mutogatnak, mintha minden rossz miattam történne. Nem vagyok egy szent, de a lányom.. Ő igazán sokat jelent nekem. Talán túlságosan sokat is. Főleg, mivel nem akarom, hogy úgy kelljen nevelkednie, ahogyan nekem. A megvetés apám szemében.. A mai napig hűen kísért. – Szerinted én nem akarom őt visszakapni? De, ha én kezdek el szaglászni, ha én mászkálok, kutakodok.. Nem lesz nyilvánvaló, hogy életben van? Szerinted unalomból csinálom ezt az egészet? Én is ugyanúgy vissza akarom őt kapni, ahogyan te. Gyűlölöm, hogy nincs a kezemben az irányítást, de amíg nem tudom miért van veszélyben nem fogom ide visszahozni. Nem csak neked van rá szükséged. – Abban a rövid időszakban, mikor velem volt őszintén hittem, hogy jobb ember lehetek, hogy képes lennék olyan férfivá, apává változni, amire szüksége van. Hope, a nevéhez hűen a remény a számomra, de fogalmam nincs, hogy mit fogok tenni addig, míg nincs velem. A lányom az egyetlen, aki nem gyűlölettel fordul felém, nem vet meg. Bármit megtennék azért, hogy ő legalább ne úgy tekintsem rám, mint egy kőszívű, kegyetlen szörnyetegre.
Nem értettem, hogy miért pont ennek a férfinak járt az apai öröm. Miért őt ajándékozta meg a sors egy ilyen tündéri kislánnyal. Mintha néha ő maga lett volna az ördög, aki képtelen arra, hogy bárkit is a szívébe zárjon, vagy ha megteszi, akkor szinte saját magának tép ki. A szavaival mindig elérte, hogy a másik fél szinte meg akarja őt ölni. Mintha a düh és a harag szitása lett volna a lételeme, mintha abból táplálkozott volna. Nem értem, hogy miként engedhettem a csábításnak azon az estén, nem értem, hogy miként volt képes elbódítani az elmémet és a vészharangokat kiiktatni. A tetteimet nem irányítom, egyszerűen a düh irányít vele szemben. Semmi más, csak puszta fájdalom és düh keveréke, amit ő váltott ki. Igyekeztem nem kedvére járni, nem hagyni, hogy képes legyen ilyen módon irányítani, de mégis elbuktam… most el, de tudom, hogy sikerülni fog ellenállnom. Sikerülni fog az, hogy megtapasztalja azt, amit ő tesz másokkal, azt ahogyan szenvedésbe taszítja az embereket. Ennyire még ő se lehet vak. Legalábbis reménykedek abban, hogy Hope képes lesz felnyitni a szemét és a szívét is. Képes még Klaus változni, mert ha nem, akkor Hope-t nem fogja látni. Egy szörnyeteg nem lehet a lányom közelében. - Sose képzeltem azt, hogy képes lennél segíteni másokon. Számodra csak te létezel és senki más. – s a düh még mindig ott szikrázott az íriszeimben, végül pedig a kezemre pillantottam és figyeltem azt, ahogyan begyógyul a kezem. – De ő legalább segített. Őt még megkérni se kellett. Ő nem olyan vak, mint amennyire te vagy. – egyáltalán nem voltak kedves szavak, de annál inkább igaz volt. Elijah látta, hogy baj van, s felajánlotta a segítségét. Én annyit kértem, hogy maradjon, legalább pár napot, de talán jobb lett volna, ha elmegy, mert nem biztos, hogy arra vágyott, hogy hallja a házban élők csatáját. De nem bírtam tovább elviselni Klaus tetteit, azt, ahogyan semmi se érdekli. Belefáradtam az aljas kis játékba is abba, hogy mindenkit úgy kezel, mintha nem lennének érzései. A szavai hallatára egy kisebb morgás és hitetlenkedő nevetés hagyja el az ajkaimat. – Volt már olyan, amikor valaki sorsa érdekelt téged? Az én sorsom is csak addig érdekelt, amíg Hope a hasamban volt? Addig számított az, hogy élek-e vagy nem? – kérdeztem tőle kíváncsian. – Az az éjszaka meg hiba volt, életem legnagyobb hibája, hogy az ördög csábításának engedtem. – részben bántam, de másrészt nem, mert egyedül annak az estének volt köszönhető az, hogy egy tündéri kislányt kaptam az élettől. De ugyanakkor még őt is veszélybe sodortam azzal, hogy az egyik Mikaelson volt az édesapja. – Szóval újra másokra bízod a piszkos munkát? Nem te magad mondtad, ha valamit jól akarsz csinálni, akkor azt magadnak kell elintézned? Vissza akarom kapni őt Klaus! – jelentem ki az utolsó dolgot teljes mértékben határozottan. A karjaimban akarom tartani, hallani az első szavát, látni azt, ahogyan elindul. – Mikor lesz ennek a hazugságnak vége? Mikor térhet már haza? – kérdezem tőle összeszorult szívvel, mert egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy Hopért tesz bármit is, hanem talán megint a saját „hatalmát” akarja megerősíteni. Hope-nak haza kell térnie, amilyen gyorsan csak lehet. Szükségem van rá…
Bárki, bármit mondd ahhoz tökéletesen van érzékem hogy megtaláljam azokat a szavakat, amiktől a másik fél szemei szinte vörösen kezdenek el izzani és ez most sem volt másképpen. Láttam Hayley szemeiben a dühöt, amit én szítottam. Ha ilyen könnyedén képes lennék megnyugtatni az embereket, vagy legalább elmondhatnám, hogy természetesen áradnak belőlem az ehhez fonódó reakciók, cselekedetek és szavak, akkor nem lenne ennyi ellenségem. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem a házon belül lenne ellenségem. Lehet, hogy a vér összeköt minket a családdal és megígértük, hogy örökké egymás oldalán leszünk, de azt egy szóval sem említettük, hogy eközben nem fogjuk egymás torkának esni, vagy ártani a másiknak. Testvérek között a veszekedések természetesek, ahogyan egy családban is. Az lenne a csoda, ha nem lenne. Habár az évszázadok múltával ezen veszekedések egyre inkább elfajultak. Amihez egy kívülálló, mint Hayley még hozzá kell szokjon. Ő is a család tagja már, de legújabbként még mindig csak figyeli a szokásainkat, amin ha akarnánk se tudnánk változtatni. Nem teszek semmit, amikor személyes bokszzsákjának kíván használni, mert megértem, hogy dühös. Meg persze mégis egyetlen gyermekem anyja és lehet, hogy eleinte nehezemre esett megszokni, hogy valakivel osztozom valamiben, hogy nem csak az enyém valami.. De igyekszem uralkodni a dühömön és irányítani a tetteimet, amikor a közelében vagyok. Nem akarok kezet emelni rá. Tudom már közel sem olyan törékeny, mint egykoron, de ez nem azt jelenti, hogy megjelent a zöld lámpa felette, hogy bármikor azt tehetek vele, amit akarok. Azonban most amúgy sem lenne értelme , hiszen szinte én követeltem ki magamnak minden egyes ellenem irányuló tettét. – Nem vagyok Elijah, little wolf. Ne is várj tőlem olyan dolgokat, amit ő megtenne neked. De ő sem volt itt számodra, nemde? – Ha jól tudom már visszajött a drága bátyám, de az általa hőn szeretett nőt maga mögött hagyta egy ilyen nehéz időszakban. Igazán szomorú, de tényleg. – Ebben nagyon tévedsz, Hayley. Van valaki, akivel törődöm még. Illetve nincs már mi miatt aggódnom. De neked még van és nyugodtan tedd meg, de ne okolj engem, mert nem fogtam a kezedet ezen a nehéz úton, mert képzeld ez senkinek nem volt egyszerű! Mégsem jöttél ide, hogy miképpen tudnád irányítani, mert nem kértél a segítségemből, szóval ugorjuk át azt a részt, ahol minden az én hibám. – Elismerem, hogy igaza van, segíthettem volna. De mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a kettőnk kapcsolata nem olyan egyszerű, hogy csak úgy nekiálljunk babusgatni a másikat. Azaz egyetlen éjszaka és mindössze hirtelen felindulásból történt meg, mégis hatalmas szenvedély vezérelte. De ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy nem tudunk ugyanolyan szenvedéllyel egymás torkának esni. A helyzet pedig az, hogy ez a véglet a gyakoribb kettőnknél. – Ez az egyetlen dolog, amit tehetek, igen. De nem mondhatom, hogy mások nem dolgoznak helyettem, de nem szabad feltűnést keltenem, mert nem szeretnénk, ha kitudódna a mi kis titkunk, nemde? – Benne van a pakliban az is, hogy azért nem foglalkoztam a hullákkal, amiket maga mögött hagyott, mert mindez inkább a gyászát szolgálta. Anélkül játszotta a szerepét, hogy mondani kellett volna. Ez pedig így van rendjén. Mert most a lányunk biztonsága a legfontosabb.
Klaus-sal a kapcsolatom egyáltalán nem volt egyszerű. Sőt szerintem minden könnyűnek tűnt ahhoz képest, ami köztünk volt. Egyszer engedtem a csábításnak és annak is meglett a következménye, egy apró gyermek, aki mind a kettőnknél jobbat érdemelt volna. Fogalmam sincs, hogy Klaus tudta-e azt, hogy Elijah itt járt és azt esetleg, ami történt, de nem is érdekelt. Nem róhatja fel a dolgokat, azok után nem, amiket ő művelt. Sose volt olyan, aki képes beszélni az érzéseiről, de reménykedtem abban, hogy talán most észre fogja venni azt, ami körülötte zajlik, de tévedtem. Tévedtem, hiszen nem számított neki se a lelkem, se mások élete. Talán engem is pontosan olyan pokolra akart jutatni, mint ő már jutott. A sajt poklunk már így is valamennyire összekötött, de még inkább megijedtem, hogy olyanná váltam, mint amilyen ő… De még nem volt késő, számomra nem. Élt még bennem remény és még az elmúlt napokban egészen jól is viseltem az új életet, erős maradtam és igyekeztem nem megölni senkit se. Szerettem volna hinni abban, hogy még Klaus számára is van remény, van remény Hope által, de minden egyes nappal egyre nehezebb volt ebben hinni és reménykedni… Hogy merészeled?! Hogy mered felhozni ezt Klaus?! – csattanok fel már egyáltalán nem békés hangulatban és elindulok felé. – Meg állíthattál volna, megmenthettél volna az önmarcangolástól, de te helyette mit tettél? Semmit!!! – s szinte már üvöltöm a szavakat és még egy pillanatra neki is rontok. Meglököm őt, majd igyekszem megőrizni inkább a hidegvéremet. Hátrálok pár lépést, de még mindig nehéz megállnom a pusztítást. Azt a pusztítást, amit részben neki köszönhetően történt legbelül a szívemben és a lelkemben… De hiába minden próbálkozás, ha csak olajt önt a tűzre. A következő pillanatban pedig a képe bánja ezt az egészet. – Hogy mered? Semmi se érdekel téged magadon kívül. Önző vagy és csak a saját lelked érdekel téged!! Megállíthattál volna! – vágom a fejéhez a dolgokat. Lehet, hogy vissza kellene fognom magamat, de nem megy. Eddig bírtam nyugodt és higgadt lenni. Végül hátrálok és érzem, ahogyan egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon, majd amikor meglátom magamat a tükörben, akkor egyszerűen csak az esik áldozatul a dühömnek és a fájdalmamnak. Még az se érdekel, hogy megvágtam magamat. –Ez az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy festegetsz? Hogy hagytad azt, hogy olyanná válljak, mint amilyen te vagy? Meddig tartott az, amíg saját magaddal elhitetted ezt? – dőlök neki végül az egyik falnak és idegesen túrok a hajamba. Hope-ra gondolok és arra, amit Elijah mondott. Érzem, ahogyan kezdek lecsillapodni és próbálom a könnyeimet is visszatartani. Büszke lehet magára, hiszen részben, rövid időre olyanná váltam, amilyen ő volt és ha nem jött volna a testvére, akkor valószínűleg még mindig vérszennyezné New Orleans utcáit, nem pedig az eső.
Tudom, hogy segítenem kellett volna Hayley-nek, de azt hiszem nem újdonság számára sem és számomra sem, hogy nem én vagyok az erre megfelelő személy. De legnagyobb meglepetésemre a bátyám sem volt itt, hogy felvegye magára a hős páncélját és átsegítse Hayley-t egy olyan úton, amin senkinek nem szabadna egyedül végigmennie. Egyáltalán nem tetszik, amit a vászonra felviszek, de valószínűleg ez azért van, mert egy nagyon fontos részem most nincs velem. Nem fogom beismerni, hogy üresnek érzem magam legbelül, mert nem én vagyok az a személy, aki beszél az érzéseiről. Mindenki pontosan tudja már, hogy milyen vagyok mégis meglepődnek azon, hogyan viselkedem. Mintha szándékosan emelnék egyre feljebb az elvárásaikat velem szemben, amikor igazán tudhatnánk, hogy nem kenyerem a változás. Habár tényleg szeretnék Hope kedvéért jobb emberré válni, de míg nincs itt ráérek kitapogatózni, hogy mégis hova vezet ez az út engem, nem? Persze nem ígérhetem, hogy ez bárkinek is elnyerné a tetszését. – Hayley, milyen jó hallani a hangod. – Egyszerűen elvégzem az utolsó simításokat és végül pedig felé fordulok. – Tudod egyesek így vezetik le az állítólagos gyászukat, míg te őrületes tombolásba kezdtél. Hány ember élete is szárad a kezeden? Nem ítélkezem, nincs jogom rá, de ha már felrójuk mit csinált a másik az elmúlt időszakban, akkor miért is, ne? – Nem vagyok a bébiszittere, hogy folyamatosan figyeljek rá. Meg azt hiszem nem is örült volna annak, ha én ott vagyok vele. Nem mindenki örül, hogyha a közelében vagyok. Az a helyzet, hogy ez a lista napról-napra csak nagyobb lesz. – Mivel egyelőre nem tudjuk, hogy mivel állunk pontosan szemben az a legjobb, ha játsszuk a gyászoló családot, akinek nincsenek gonosz tervei, mert már nincs miért harcolniuk. Bocsáss meg, ha én ilyen visszafogott stílusban vezetem le minden bennem felgyülemlő érzést. – Nem mondom, hogy ez az egyetlen egy módja annak, hogy lenyugtassam magam és, hogy most is csak ezt alkalmazom, de legalább én már nem marcangolom magam amiatt, hogy egy újabb életet sikerült kiontanom. Így alakult és kész. Ezer év alatt már nem is számolja az ember. – Én is ugyanúgy visszaszeretném kapni a lányunkat, és elhiheted nekem a legnehezebb, hogy visszafogjam magam, hogy csináljak valamit, de most ez az egyetlen lehetőség. – Nem szabad tudniuk, hogy Hope életben van. Jelen pillanatban az a legjobb taktika, ha meghúzódunk az árnyékban.
Régóta nem éreztem már úgy, hogy ez lenne az otthonom, de most, hogy Elijah újra itt volt. Nos, azt hiszem ez kicsit változott. Klaussal nem igazán értettünk szót, mintha őt nem zavarta volna minden egyes tettem, minden egyes halál híre, ami a fülébe juthatott. Én okoztam őket, de meg se próbált megakadályozni, vagy beszélni velem. Helyette inkább úgy tett, mintha semmi se változott volna. De szerencsére az elmúlt napokban még ez is változott. Kezdtem megtanulni az önuralmat, azt, hogy miként állíthatom le magamat, vagy miként sétálhatok el úgy valaki mellett, hogy a vére a ne csábítson el teljesen. Eleinte sokszor menekültem a farkasom mögé, mintha ott menedékre és békességre leltem volna. Túl sok minden történt, amivel nem tudtam még mindig mit kezdeni. Ott volt az, hogy Hopenak el kellett hagynia a várost, Klaus nemtörődömsége és az se volt mellékes, amit tettem az egyik este… Engedtem olyan vágyaknak, amiknek nem lett volna szabad. De már nem fordíthatom vissza az idő kerekét és nem is szeretném. Hiába követtem el ezzel bűnt, hiszen Klaus se vont szent és soha nem is lesz. Lassan sétáltam a házban, mintha próbáltam volna közben kitalálni azt, hogy mit tegyek, mi legyen a következő lépés. De mindig ugyanarra lyukadtam, hogy azt kell elérnem, hogy a lányom… lányunk újra velünk lehesse. A karjaimban szeretném tartani. Vigyázni rá és álomba ringatni, illetve megvédeni a démonaitól… Amikor pedig Klaus szobája előtt haladtam el, akkor nem bírtam megállni, hogy ne nézzek be. Érdekelt, hogy most egyáltalán itt van-e, vagy mit csinál. Tudnom kellett, hogy egyáltalán a gyászunk ellen, ami összekötött minket az ellen éppen akar-e valamit tenni, vagy nem. De amikor megláttam, hogy újra a művészi vénáinak hódol, akkor valami elpattant és egyszerűen csak berontottam hozzá. - Ez komoly? A lányunk nincs itt, de neked az a legnagyobb elfoglaltságod az, hogy fess?! – kérdeztem tőle csöppet se kedvesen. Mondhatni már kicsit felháborodottan, mert hinni akartam abban, hogy Hope rá is jó hatással lehet, de talán mind a ketten tévedtünk. Mert szemmel láthatóan még azért se mozdítja a kisujját, hogy visszahozza őt ide, hogy biztonságot megteremtse ehhez…
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek meg kell küzdenie azzal, hogy elveszítettük Hope-t, hogy a magunk módján kell gyászolnunk. Mert elveszítettük. Lehet, hogy életben és lélegzik, de távol tőlünk, ami őszintén megőrjít. Túlságosan is irányításmániás vagyok ahhoz, hogy ezt olyan könnyedén lenyeljem. Lehet, hogy Hayley ugyanúgy gyászolja a lányunkat, ahogy én, de sosem voltam azaz ember, aki kiönti a lelkét, hogy mégis mi bántja. A gyász az, ami közös pont kettőnk életében és talán jobb lenne, ha most több figyelmet szentelnék neki tekintettel arra, hogy a világot egy teljesen új perspektívából látja, ami közel sem hétköznapi. Nekem nem volt szerencsém ahhoz, hogy megtapasztaljam milyen is farkasnak lenni, mielőtt a másik szörnyeteg eluralkodott volna rajtam. De a vámpírlét már magában egy kihívás. A vérszomj, a felerősödött érzékek. Nem a legjobb ezekkel akkor szembesülni, amikor le kell mondania a legfontosabb dologról az életében. De én nem csak erről mondtam le. Az irányításról. Frusztrál, hogy nem tudom minden egyes pillanatban figyelni, hogy nincs a szemem előtt. Rettegek, hogy valami történik vele és nem leszek ott, hogy megvédjem. Habár jobb kezekbe nem is helyezhettem volna, hiszen Rebekah élvezi a teljes bizalmam. Főleg, mivel tudom, hogy milyen gyermekded álmai voltak egykoron. Most ennek egy részét megkaparinthatja, de közel sem olyan teljesen, mint szeretné. Nem vagyok én olyan rossz, mint azt mindenki gondolja. Egyszerűen csak cselekszem és őszintén hiszem, hogy azt a jó ügyében teszem. Persze a látásom ezen a téren rendkívül eltérő, mint a velem egy fedél alatt lévőké. Újból az ecsetragadás mellett kötök ki, de akárhányszor próbálkozom ráeszmélek, hogy valami nagyon hiányzik a képekből. Ez pedig nem mást, mint az ellenségeim vére. Csak az tenné igazán tökéletessé a művemet, de most minden téren úgy kell viselkednem, mintha nem lennék önmagam ez pedig komoly harcot generál bennem. Egyikünknek sem ez a legkönnyebb időszaka, de attól még nem kell csoportterápiába kezdenünk.
Szinte alig telt el néhány perc... nem tudom mi okból kifolyólag, talán a hosszú - legalábbis számomra hosszú - önmegtartóztatás, a közös gyász, vagy valami felfoghatatlan, megnevezhetetlen ok vezetett el odáig, hogy alig egy perc elteltével az ő testén máris végigfutott az orgazmus remegése, és ez engem is átlökött a határon. Megtöltöttem testét gyönyöröm jelével, aztán leroskadtam mellé az ágyra, és hevesen kapkodtam levegő után. - Hosszú századok alatt megszámlálhatatlan nő járt az ágyamban - lihegtem - de benne vagy az első három helyezettben, kisfarkas - jött a számra akaratlanul is a beceneve, aztán felkönyököltem. - Tudom, mire vársz most tőlem. Hogy mit szeretnél... de képtelen vagyok rá. Összehozott minket egyszer egy kóbor, részeg éjszaka. Bár láttam volna előre, hogy mi lesz az eredménye - ráztam a fejem keserűen. Nem kellett kimondanom, nem Hope megszületése ellen berzenkedtem. Azért átkoztam a sorsot, hogy távol kell lennie tőlünk. - Tudom, hogy magányos vagy, és nincs vigasz. De sajnos el kell, hogy keserítselek. Nagyon rossz vagyok lelkizésben. Ha vigaszra vágysz, keresd meg inkább Elijaht. Vagy a családodat. Neked is fel kell dolgoznod a történteket. Talán ők jobban tudnak benne segíteni, mint én - kelek fel mellőle, és belebújok a nadrágomba.
Egy pimaszabbnál is pimaszabb vigyort villantottam felé, amikor megjegyezte az egyik legjellemzőbb tulajdonságom. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen vagyok, így nem kaptam fel a vizet, hogy Klaus még ilyen pillanatban is jelzőket aggat rám. Meg sem lepődök inkább. Hirtelen ért, amikor belém hatolt, bár nem kellett volna ennyire meglepődnöm rajta. Mindig is szerette, ha meglepetéseket okoz másoknak, az pedig már más, hogy az kellemes vagy kellemetlen-e. Nekem pedig ez inkább kellemes volt, ezt pedig egy mélyről felszakadt sóhajjal nyugtáztam. Ő pedig továbbra sem volt rest, s lökéseket végzett rajtam. Mozgásának ritmusát elleste testem, majd csípőm akarva-akaratlanul is hozzá orientálódva mozgott. Közben halk, majd egyre hangosodó nyögéseket hallatva simítottam végig vállán, majd hátán, ezt többször megismételve. Az élvezet egyre magasabb fokra helyezkedett, miközben testemet komfortosan rázták az orgazmus hullámai, ez pedig úgy éreztem partneremnél is kölcsönös. Ez a tudat pedig sokkal jobbá tette az egészet.
Naná, hogy dacol velem. Már megint dacol. Még ebben a helyzetben is. Tipikus Hayley-s gesztus, és csak morcosan megcsóváltam a fejem, aztán - önmagam számára is meglepően - elnevettem magam. Hát, az isten megmentett attól, hogy szerelmes legyek ebbe a nőbe. Mert ha így lenne, hát el lennék veszve, úgy gyűrne a lába alá, hogy azonnal nevetség tárgyává válnék. - Pimasz vagy - jegyeztem meg aztán, a két lába közé fúrva magam, és mire reagálhatott volna bármit is, máris a testébe hatoltam. Láttam, hogy még nem számított erre, megrebbent a szeme, de nem adtam neki alkalmat a tiltakozásra, mert máris mozogni kezdtem benne. Tisztában voltam vele, hogy ő ugyanúgy élvezi a dolgot, ahogy én, bár nyilván inkább leharapta volna tőből a nyelvét, minthogy ezt be is vallja.
Ó, ha ezt most mások tudnák... el sem merem képzelni. Valószínűleg kinevetnének, hogy újra hajlandó voltam magam megadni neki. Miért is tettem? A gyász hatása lehet minden bizonnyal, hiszen egy légtérben is alig tudok vele megmaradni egymagam. Halk sóhajokkal kísértem az élvezetben, melyet kezem nyújtott legérzékenyebb pontján. Kérésére pedig lassítottam, egy pajkos mosoly kíséretében. Mit élvez igazán? Azt, hogy most engedelmeskedek neki. Nem tűri, ha nem az van amit ő akar, bár néha enged. Néha... szinte soha, de különleges alkalmak léteznek. - Arra várhatsz, hogy én ezt kimondjam. - tekintetemet mélyen övére szegeztem. Tudja, hogy sose mondanám ki, de azért megpróbálja. Így van, pontosan így, ahogy mondta, de nem fogja hallani az én számból. Legyen elég az, hogy saját magát ezzel nyugtathatja. Nem mintha annyira érdekelné őt, hogy kit vesz le a lábáról, s kit nem. Ő így van beállítva.
Engedelmes, jó kislány. Ezt szeretem... igaz, elsőre is engedelmes volt. Mintha érezte volna, hogy noha vannak helyzetek, mikor kedvelem, ha a nők uralkodnak felettem, nem mindenkinek engedem ezt meg. Talán az egyetlen Tatia a kivétel, de hamarabb szállok szárnyakon a mennybe, minthogy ő még egyszer a közelembe kerüljön. Alighanem még egy légtérbe sem lenne hajlandó kerülni velem... Elhessentettem magamtól a gondolatokat, mert Hayley keze rátalált a merev izgalmamra, és ahogy mozgatni kezdte a kezét, hátravetettem a fejem, és jólesően nyögtem egy hatalmasat. - Lassabban - súgtam. - Úgy terveztem, hogy benned érjen el a vég... - mormogtam, aztán egy mozdulattal magam alá fordítottam, és rávigyorogtam. - Valld be, hogy akárhogy utálsz is, még mindig le tudlak venni a lábadról.
A sóhajtások csak úgy jöttek, s jöttek, a rendes légzésem teljesen felborult. A vágy annyira a fejembe szállt már, hogy átvette az irányítást. Ha tiszta fejjel gondolhatnám végig a dolgokat amiket most teszünk, az biztos, hogy egy nagyot csattanó pofonnal távozna. Ezt ő is tudja tökéletesen. Most pedig combjaim vége közé engedtem ujjaival, hogy egyre fokozhassa a tüzet ami bennem ég. Az már nagy dolog, ha valakivel lefekszik a nagy, gonosz őshibrid, az pedig már teljesítmény, ha kétszer. Nekem még van egy bónuszpontom is, mert én vagyok az anyja egyetlen gyermekének is. Tapsot érdemelnék? Inkább megvető pillantásokat. Az én tekintetem pedig átvette a kéj csillogása, szinte minden lelassult a világban. Viszont a célzását értettem kristálytisztán. Ágyékához tévedt a kezem, de megakadályozta utamat az egyetlen ruhadarab ami rajta maradt, így ezt maradéktalanul el kellett távolítani onnét. Mesteri gyorsasággal leszedtem róla, majd ujjaim fogásába engedtem keménységét, s precíz, mégis kemény mozdulatokkal húztam rajta végig újra, s újra. Közben forró ajkaimmal hintettem be csókokkal a nyakát, vállát, mellkasát. Egyszerűen tökéletes volt ez a pillanat, ez csak a miénk volt.
Oh igen, ezeket a sóhajokat már jól ismerem... noha még csak egyszer hallottam őket ennyire vágytól felfokozva, de a memóriám tökéletes, és jól emlékszem... Akkor is elvette a lihegésével a maradék eszemet is. Úgy, ahogy most is teszi. Már csak erőnek erejével tudom visszafogni magam, főleg ahogy megérzem két lába között teste forró nedvességét. Vágyik rám, csakugyan. A sors tényleg különös. Akármibe fogadtam volna, hogy több ilyen alkalom nem lesz, és mégis, tessék. Bár talán ha Hope-tól nem kellett volna elválnunk, és nem szorulnánk rá mindketten erre a különös vigaszra, a küszöbére sem fekhetnék le, nem még vele. Láttam a mámortól csillogó szemeit, hát óvatosan keze felé mozdítottam a csípőmet. Tudtam, hogy szavak nélkül is érteni fogja a kérésemet...hogy most ő a soros abban, hogy minél feljebb fokozza bennem a vágyakozás tüzét.
Most már nem vonhatok semmit vissza, az idő sem fog visszafelé rohanni, hogy ne történjen meg ez, így inkább nem állítottam le. Ha már elkezdtük, fejezzük is be, és élvezzük. Bennem is majdnem a tetőfokot hágta a a szenvedély, ezért nem is akartam, hogy abbahagyjuk. Ahogy pedig érzékelem, Klaus sem éppen azon van, hogy véget vessünk a kalandnak. Valójában azt terveztem, hogy először Klaus jut el a mámorító kéjhez, de Klaus keresztbe tett a számításaimnak. Forró nyelvét éreztem melleimen immár, és e mellé már biztossá tette, hogy nem ő fogja először átélni. Az időzés egyre kínzóbb volt, és alig vártam, hogy elérjen a legérzékenyebb pontra. Érezni akartam, és most sokkalta jobban kívántam, mint még régebben. Vágyakozó sóhajok hagyták el az ajkaim, a légzésem egyre elvesztette az ütemét, és a szikra már rég tűzzé vált, mi bennem pislákolt. Epekedve vártam már, hogy én is kényeztethessem.
Normál körülmények között eszem ágában nem lett volna lefeküdni Hayleyvel, már csak azért sem, mert ugyebár elsőre is ez hozta ránk a bajt... A dolgok viszont változnak. Hayley hibrid, nem kell attól pánikolnom, hogy hamarosan újabb kis Mikaelsonnal "örvendeztet" majd meg. Hosszú ideje nekem sincs már senkim, ahogy neki sem. És nem utolsósorban, törhetek némi borsot végre Elijah orra alá. Ugyanis nem vagyok vak, és észrevettem, hogy lóg a nyelve Hayley után. Eddig jutottam el a gondolatokban, mert ekkor két kéz levarázsolta rólam a nadrágot, és hanyatt döntött a párnák között, csókjai pedig egyre feljebb fokozták bennem a vágy tüzét. Egészen addig, míg már akkor is magamévá tettem volna, ha most meggondolja magát, és leállít... Felemeltem a fejem, hogy feszes mellei az arcom elé kerüljenek, nyelvemmel lágyan körözni kezdtem rajtuk, miközben ujjaim már a bugyijában tapogatóztak egyre és egyre közelebb a célhoz.
Meglepődtem magamon, szerintem sokkal jobban, mint Klaus. Tudja jól, hogy hogyan viszonyulnék egy ilyen helyzethez alapjáratban, ha ez történne. Nagy eséllyel kapna egy hatalmas pofont, és egy ideig elnyerné a némaságom. Most viszont az tűnt helyesnek, hogy örömet szerezzek neki, és hagyjam, hogy ő is ezt tegye. Puha bőrével találkoztak ajkaim, mikor nyakát hintettem be végig érzéki csókokkal. Egyre jobban kívántam, és ez számomra is új volt. Semmiféle alkohol nem volt a dologban, így nem értem miért érzem ezt hirtelen. Nem bánom. Azt hiszem, kiérdemeltük az efféle pihenést. Hamar lekerültek rólam is a felesleges textildarabok, már alig maradt mitől megszabadítani. Alig észlelhetően kirázott a hideg, mikor melleimre tapasztotta kezeit, finoman simogatva azokat. Az én kezeim sem voltak restek, felsőtestét végigcirógatva egyenest a nadrágjához értem, minek kigombolása nem volt akadály, ahogy levétele sem. Ezt követően vállainál fogva belöktem a párnák közé, s föle kerekedve ott csókoltam, ahol értem. Azt hiszem ezzel sokkal jobban ki tudjuk fejezni egymásnak, hogy megértjük a másikat. A szavak csak szavak, a tettek pedig többet érnek.
Nocsak... azok után, hogy néha láttam, milyen vajolvasztó tekinteteket vet Elijahra, és hogy Jackson elvileg-jegyese, most mégis én kapom meg azt, amire azok ketten áhítoznak. Nahát, micsoda előzékenység. Vagy kiváltság... vagy csak a közös szomorúság, ami elől nálam talál vigaszt, mert én vagyok az egyetlen, aki megértheti. Lerángatta rólam a felsőt, és ezúttal ő volt a soros abban, hogy nyakamat végigsorozza a csókjaival, amit jóleső morgással vettem tudomásul. Az is tetszett, hogy láthatólag nekem adta az irányítást, mint farkas az Alfának. Szeretem az ilyet... és ezt a viselkedést várom el nemcsak tőle, de falkájának minden tagjától is. Most azonban nem akartam a farkasaira gondolni, ehelyett varázslatos gyorsasággal szabadítottam meg a ruháitól, míg nem egy szál fehérneműben feküdt az ágyon, és lágyan simogatni kezdtem a melleit. Az alakja még most is csodálatos volt...
Meg sem lepett, amit Klaus nyilatkozott a változásról. Természetesen mindent ő akar kontrollálni, és még mielőtt bele tudnék kötni, befogom. Semmi kedvem sincs most a változástól való félelmével foglalkozni. Sokkal inkább érdekelt, hogy mi ez a hirtelen vonzalom amit iránta tápláltam, és ami megakadályozta azt, hogy véget vessek a köztünk lévő dolognak. Magam sem tudtam mit akarok, de azt, hogy őt, azt igen. Engedelmeskedtem neki, mintha csak magáról az Alfámról lenne szó, úgy követtem mozdulatait. Most hagyom, hogy irányítson, hogy legyen egy kis öröme. Így amikor gyengéden hátrahúzta a fejem hajamnál fogva, nem mondtam neki nemet. Apró sóhajok hagyták el ajkaim, mikor csókjaival kényeztette nyakam, és jólesően lehunytam a szemeim. Karjain simítottam végig, majd hátán, egészen addig, hogy ujjaimat felsője végébe akasszam, és egyszerű mozdulattal megfosszam tőle. Felsőtestén végighaladtam tekintetemmel párszor, majd nyakára tapasztva forró ajkaim viszonoztam az előbbi gesztusait.
- Sosem kedveltem túlzottan a változásokat. Mindig hozhatnak hirtelen fordulatokat, és én szeretem azt érezni, én irányítom az életet, nem pedig az engem - válaszolom, aztán meglepődöm, mikor a várt pofon nem érkezik meg. Igazából szerintem Hayley is meglepődik saját magán, legalábbis az óvatos csókból erre következtetek. Meg mertem volna esküdni rá, hogy előbb bújdosik el a világ végére, minthogy fizikailag akár csak egyszer is hozzám érjen, kivétel akkor, ha fájdalmas műveletet akar velem végrehajtani. Most pedig önként és dalolva enged az akaratomnak, én meg nem is habozom kihasználni a helyzetet. Kezemre tekerem a haját, finoman hátrahúzom a fejét, és végigcsókolom a nyakát, közben óvatosan hátradöntöm az ágyon, a párnák és takarók közé.
Hallgattam Klaus-t, ahogy a múltbéli érzelmeiről beszélt, hogy milyen hatást gyakorolt rá a tudat, hogy gyereke fog születni. Tudom, hogy akkoriban mit érzett, mert nem félt kimutatni, hogy mennyire nem örült. - A változás nem mindig negatív. - varázsoltam féloldalas mosolyt az arcomra. - Néha pont az a változás az, amire szükség van. - és ez így is van. Ha valami megváltozik, az előbb-utóbb mindig jóhoz vezet. Hope pedig a lehető legjobb dolog, ami velünk történhetett. Rengeteg boldogságot fog még az életünkbe hozni. Következő mondatánál fogalmam sem volt mit tervez. Ameddig a whiskyt nem emlegette, és közelebb nem hajolt hozzám, rejtély volt mire céloz. Miután ajkaink találkoztak, egy cseppnyi tiltakozást sem mutattam. Az eszem azt súgta, hogy most rögtön hagyjam abba, de a szívem pedig azt, hogy hagyjam, és sodródjak az árral. Arcát két kezem közé fogtam, hüvelykujjammal gyengéden simogatva azt. Tudtam, hogy ezután mit fogunk tenni, és valamiért eszem ágában sem volt véget vetni ennek. Normális esetben akkora pofont kapott volna, hogy a szomszéd is hallotta volna, de mégsem tettem meg. Helyette inkább gyengéd csókokat leheltem ajkaira, szomorúságom ebbe temetkezve.
- Ami engem illet, én bántam. Az elején, mikor megtudtam... mikor Elijah elmondta. Szívem szerint holtan láttalak volna, a gyerekkel egyetemben. Bár azt hiszem, sokkot kaptam az információtól, az beszélt akkor belőlem. És a félelem a változástól - válaszolom elgondolkodva, aztán nézem, ahogy úgy hajtja a tenyerembe az arcát, ahogy egy igazi farkas hódol az Alfájának. - Igaz, ez nem épp a legjobb pillanat, és whisky sincs elérhető közelségben, de azért... - hajolok oda, és megcsókolom, közben el vagyok hűlve magamon. Fogalmam sincs, mit is csinálok éppen, és miért... De azt hiszem, a veszteségünk fájdalma közelebb hozott most minket egymáshoz, mint bármikor is. Legalábbis józanul nem. Most viszont felkészültem mindenre, bár leginkább egy kiadós pofon nézett ki a kis magánakciómból, ismerve Hayley vérmérsékletét.
Nem hinném, hogy jót tenne neki a magány, ahogy nekem sem. Még akkor is jobb lenne itt időzni, ha a csönd beszélne helyettünk. Mindketten szörnyű állapotban vagyunk, ez tagadhatatlan, és senki sem érthet meg minket. Elijah sem képes teljes megértésre, sem felém, sem Klaus felé, mivel fogalma sincs arról, hogy milyen szívbemarkoló érzés tudni, hogy van egy lányod, kit elvittek, majd úgy kell viselkedned, mintha halott lenne. Nem, ezt az érzést hiszem senki sem képes felfogni. - El sem tudod képzelni, hogy nekem ez mekkora meglepetés. - ráztam a fejem halvány mosollyal az arcomon. Tudja a fene miért, de most különös módon vágytam a társaságára. Ritka pillanatok egyike, mint az, hogy szorosan keze közé fogta enyémet. - Nem hittem volna sosem, hogy az ágyadban kötök ki, azt meg végképp nem, hogy baba is lesz belőle, de nem bánom. - vettem egy mély lélegzetet, közben meg nem szakítottam egy pillanatra sem a szemkontaktust. Mikor arcomhoz nyúlt hajtincselsöprés gyanánt, kezét arcomhoz fogtam, s lassan végigsimítva azon lehunytam szemeim. Mintha csak békére lelnék egy momentumra, de újra előtör minden fájdalmam. Ennek sosem lesz vége.
Nem válaszoltam Hayleynek, mikor leült mellém, és óvatosan simogatni kezdte a hátamat. Kb úgy, mint a kutyának szokták, mikor nem tudják eldönteni, vajon harap-e, vagy sem... Hát jelenleg nem szándékoztam harapni. Sőt, valahol elismeréssel adóztam annak, hogy a Hope után való vágyakozás közepette még képes volt engem is vigasztalni. Különös dolog volt belátni - még ha hangosan nem is mondtam ki - hogy van a világon egy olyan apró lény, akit képes vagyok jobban szeretni önmagamnál is. - Ritka pocsék hangulatban lehetsz, ha már az én társaságom kell neked - jegyeztem meg aztán szám szélén bujkáló mosollyal, majd megfogtam a kezét, és megszorítottam. - Kisfarkas, azt hiszem legvadabb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy a mi kis whiskygőzös éjszakánk ilyen szívszorító, mégis örvendetes eredménnyel zárul majd, mint a lányunk - mondtam, aztán felemeltem a kezem, és gyengéden elsöpörtem egy hajtincset Hayley arcából.
Kezdőlap
✻ 
✻ 
✻