-Minden nap piálok, folyton mással fekszem le … - vontam meg a vállam. Ez a tökéletes élet. Nem egy térdig érő gyerek, aki mindent összeszar és csak sír egyfolytában. Az én életem úgy volt jó, ahogy volt. A magam ura vagyok, azt csinálok, amit csak akarok. Ő aligha, egy gyerek ezt megakadályozza. – Akkor inkább maradnál? – néztem rá kérdőn. – Csak mert, ha ilyen jó életed van, nem értem minek menekülni. – azért, mert mégsem olyan jó az élete. Aki menekül, az bizony szarban van. Ő pedig mondhatja, hogy ez nem ugyanaz, de … megvárta míg egyedül lesz itt, idehívott engem … ez igencsak büdös, és menekülés szagú. -Akkor épp te voltál a megoldás. Nem mondtam, hogy nem lehet másokat használni. – a legutóbbi egy igen balszerencsésen alakult látogatás eredménye volt, ami miatt éppen most szívok. Valószínűleg ezután soha a büdös életbe nem fogom betenni ide a lábamat. Csak a baj van abból, ha én idejövök. Ha épp nem a büdös, kutyaszagú falkája akar végezni velem, gyereket rabolok. Valóra vált álom. – Persze, hogy nem. Arról te tehetsz. – nevettem fel. Sok hibája van egy ilyen kis szarosnak, de a szüleit nem válogathatja meg. – Megajándékozni … így is lehet mondani. – nem látom egyszerűen okát, hogy miért kéne egy gyereket ajándéknak hívni. Kinek ajándék az? Csak a mazochisták akarják ezt maguknak. – Komolyan az a neve, hogy … Hope? – kérdeztem vigyorogva, mikor eljutott az agyamig, hogy már nevesítette is a törpét. Igencsak elkeseredett lehetett, ha a reményt egy gyermekkel akarta megadni magának. Találó név, ennyi őrült és pszichopata között kell is a remény. -A családja egy városra jelent veszélyt nap, mint nap, nemcsak a lányodra. – nem mintha itt élnék, de az ember hall dolgokat, illetve lát, ha éppen átutazóban van. Többek közt azért nem telepedtem le ide, mert a tökömnek sincsen kedve az örökkévalóságig küzdeni a bolhás négylábú barátainkkal, ennél is kevésbé a város önjelölt urai ellen. Vagy épp mellett. Engem hidegen hagynak a dolgaik. – Úgy érted titeket. Azt meg tartsd meg. – toltam vissza a kezét, elutasítva a gyűrűt. Ha előbb-utóbb elmúlik a hatása, akkor sok hasznát nem veszem. – Nem akarok semmiféle családi vitába keveredni, ennyi! A ”kinél legyen a gyerek” kérdésben én a … ”teljesmértékben teszek rá” oldalon állok. – csak ne nálam legyen, ennyire egyszerű. Őszintén szólva, én még örülnék is a helyükben, hogy elviszik a gyereket. De persze, a családi kötelékek … fura, hogy ezek mindig a legelcseszetebb famíliákban a legerősebbek. – Elég magas mércét kéne megugrania. – vontam meg a vállamat. Majd olvashat neki esti meséket, hátha abból kigondolja a saját példaképét. – Gyakran költözöm, nehezen találnának meg. – még csak költözésnek sem igazán lehet hívni a dolgot. Lényegében házról házra járok, ha megunok egyet kisajátítok egy másikat. Az ott élők pedig vagy meghalnak, vagy … agymosott zombik módjára teszik, amit mondok. De ez ritka, jobb szeretem őket megölni. – Nyugalom, tigris! Jó ég … - csóváltam meg a fejemet, a vállamra pillantva futólag, amibe belebokszolt. – Micsoda anyai védőösztönök! De ugye tudod, hogy nem ért ebből semmit? A saját nyálában megfulladna … hol érdekli őt a neve? – azon kívül, hogy sír, hülyén néz és összeszarik mindent, kétlem, hogy sok minden érdekelné a Sátán gyerekét … Hope-ot. – Honnan tudjam? Nekem az is új, hogy ő belőled jött ki. Kitudja miket csináltál még … - én aztán nem, és nem is akarom megtudni. Már az sokkolt, hogy kitudja miért, de felcsináltatta magát. Amúgy is … miért fekszik össze egy vérfarkas egy vámpírral? Félvámpírral, vámpírkutyával, ki hogyan hívja. -Akkor húzzunk a francba! – mormogtam, felkapva a bőröndöket az autó felé indulva. – Nem, persze, hogy nem. Hőlégballonnal megyünk majd. – mondtam, miközben az autó csomagtartójába dobtam a bőröndöket. – Minek nézel, utazási irodának? – néztem rá értetlenül, mikor már ő is beszállt. ¬– Én aztán nem fogok repülni. Ti pedig kétlem, hogy tudnátok. Kell hozzá egy tucat irat, megölni mindenkit pedig kissé fárasztó lenne, hogy ezt kiküszöböljük. De ha gondolod őt feladhatjuk postán, úgy gyorsabban odaér. – böktem a fejemmel a gyereke felé vigyorogva, mielőtt felbőgött volna a motor és elindultunk volna. – Tudod, a menekülés nem egy kényelmes dolog. Lehet, hogy elrejtenek a varázslatok, de … ha van annyi esze az új családodban bárkinek, hogy ránézzen a repülők utaslistájára, kifogja szúrni, hogy ott vagytok. – nem minden megoldható varázslattal, hiába szeretik ezt hinni. Néha egyszerű, fájóan emberi dolgok is célra tudnak vezetni. – Egyébként sem hiszem, hogy engednének vele felszállni egy repülőre. Kutyákat sem lehet felvinni. – gyereket akkor miért lehetne? Több haszna nincsen, sőt! Ő most menekülhet először, én már … többször is megjártam ezt, nem egy kényelmes dolog, de ő akarta.
- Tökéletes? – kérdezem meg nevetve, mert nem hiszem el, hogy ezt mondja. – És miben is lenne a te életed annyira tökéletes? Az önimádatban? – kérdezem meg kíváncsian, mert eléggé abszurd az, amit mond. Nem ismerem úgy, mint a kisujjamat, de azért valamennyire igen és csöppet se mondanám azt, hogy tökéletes az élete. – Valóban nem lehetne szarabb? Mégis miért is lenne annyira rossz? A legősibbek védelmeznek, van egy falkám és van egy kincsem is. – nézek rá komolyan, ahogyan lassan összefonom a karomat. Tényleg nem volt túlzottan fényes a helyzet, de azért még akadtak jó dolgok az életemben és az egyik ilyen volt Hope. Számomra ő lett a legfontosabb és a védelméért bármire képes lennék. - Igaz is, miként felejthettem el, hogy te mindig mindenre tudod a megoldást, ezért is volt szükséged rám legutóbb. – vágok egy kisebb gúnyos mosolyt, mert nem is értem, hogy miért hittem azt, hogy pont Darius lehet az egyik megoldás arra, amire készülök, de valahol legmélyén tudtam, hogy bízhatok benne és nem fog totálisan szarban hagyni, mint esetleg sokan megtennék. Számomra már az is eléggé beszédes volt, hogy amikor meglátta kiknek a házába kell bejönnie, akkor nem futott el, hanem tényleg feljött ide. Egy aprót sóhajtok a szavaira és még kicsit a fejemet is megrázom. – Nem Hope tehet arról, hogy ki az apja. – szögezem le már most. – Másrészt meg elhiheted, hogy én se terveztem ezt, hogy pont Klaust fogom megajándékozni egy gyermekkel. – nem viccelek ezzel, de azt inkább megtartom magamnak, hogy egykoron megfordult az is a fejemben, hogy megölöm a babát, de örülök annak, hogy sose voltam rá képes. A lehető legjobb dolog történt velem azzal, hogy Hope megszületetett, még akkor is, ha részben miatta nem vagyok már csak farkas. - Apuci majd kitombolja itt magát, úgyis szereti levezetni a feszültséget, másrészt meg nincs beleszólása, mert most már az ő családja is veszélyt jelent a lányunkra! – nem mozdulok meg még mindig és megforgatom a szemeimet. – Ennyire félsz, hogy utánad jön és nyakad szegi? Azt se tudja, hogy itt vagy, ahogyan azt se, hogy éppen szökni készülünk, de… - azzal a lendülettel előszedek egy régi férfigyűrűt és Darius felé nyújtom. – Nekem nehogy kisfiú módjára elkezdj sírni, mert ránk találhat, így viseld ezt. Megvan bűvölve és rövid ideig segít elrejteni minket a Mikaelson családtól, vagy éppen attól, aki varázslattal meg akar találni minket. – ha elveszi, akkor a kezébe ejtem, ha nem, akkor csak megrántom a vállaimat és újra a zsebembe csúsztatom. . – Most már tudod, nem mindegy? Ne félj, úgyse téged akarnálak apapéldaképnek neki. – bár már azt se tudom, hogy ő vagy a Mikaelson család férfi tagjai lennének a jelenlegi helyzetben a rosszabb példaképek neki. Mindegy is, mert egyik se lenne a legjobb. - Remélem egyszer majd bekopogtat valaki hozzád, hogy megjöttem apuci, csak legyek ott akkor én is. – arcomra pedig még ebben a szorult helyzetben is egy kisebb pimasz mosoly kúszik, majd amikor Sátánkának nevezi a lányomat, akkor sietve bokszolok bele a vállába. – Ne merd így hívni! Hope-nak hívják, világos? – vonom fel a szemöldökömet és láthatja nem viccelek, mert a végén pont a sátán segítségére fog rászorulni, ha megharapom. – Nem, nincs kistestvér, se több gyerek utón. Tényleg kinéznéd belőlem, hogy még több gyerekkel ajándékoznám meg Klaus-t? – kérdezem meg úgy, mint aki nem tudja eldönteni a másiknak agyára ment az ittlét, vagy csak szórakozásból kérdezte meg. - Azt hiszem igen. – megmutattam a három bőröndöt, én pedig felkaptam a kistáskát a hátamra, majd odasétáltam Hopehoz, majd egy apró puszit nyomtam a homlokára, ahogyan a karomba vettem, majd becsavartam egy plédbe a lányomat és utána elindultam vele. – És pontosan mivel is akarsz menni? Ugye nem végig autóval, mert az több nap is lesz. – vonom fel a szemöldökömet kérdőn.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Az attól függ meddig kell még itt maradnom. – egy szó, mint száz, nem éreztem magam valami otthonosan. Ennek a helynek van egy története, ahogy az itt élő mániákusoknak is, én pedig inkább távol tartom magam az ilyenektől, nem akarok még velük is foglalkozni. Ismerem elég őrültet, nem kell még több. – Talán. – vontam meg a vállam. Imádom magam minden helyzetből kiverekedni, de ebből nem menne, úgyhogy … találni kell valamit, vagy valakit, akit könnyeb megölni, mint azokat az ősrégi vérszívókat. Mindenki törődik valamivel, vagy valakivel … néha elég ezt a valakit megölni, és egyszerre két életet veszünk el. Kissé költői, de igaz. -Nem. – ráztam meg a fejemet. Őszinte voltam és egyenes. Nem szeretem egyébként sem túlgondolni a dolgokat, hazudni pedig … a legkevésbé törődésből szoktam. Nem örülök, hogy látom, mert ide kellett jönnöm. Bárhol lehetne a világban, de neki pont itt sikerült kikötnie. Valaki nagyon gyűlölheti odafent. Talán így büntetik azért, hogy megmentett. – Az én életem tökéletes. – rántottam egyet a vállamon. – A tied pedig ennél szarabb aligha lehet. A te életed, úgy rontod el, ahogy akarod. – tártam szét a kezem tanácstalanul. Talán meglepő, de nem én vagyok a legjobb partner az ilyen kérdések megválaszolásában. Én ilyenekkel nem pocsékolom el a halhatatlanságomat. -Csak a hülyék és a halottak nem félnek semmitől. Én tudom, hogy kell legyőzni. – meg kell ölni, ilyen rohadt egyszerű. Emberként és azóta is minden, amitől egy kicsit is rettegtem, mostanra többnyire halott. Az élőkkel van csak a gond, a holtak kussolnak és békén hagynak. – Azért futólag megemlíthetted volna. – húztam el a szám, ahogy a gyerekre néztem. Mikor azonban Hayley elmondta, hogy kinek is a gyereke, csak értetlenül fordítottam oldalra a fejem és pillantottam rá. – Szóval … megszülted a Sátán kölykét. Oltári … - sóhajtottam fel. – Mit fog szólni hozzá apuci? Nem, mintha a gyerekrablást nem húznám ki szívesen a bakancslistámról, de… nem a kölyködért akarok meghalni. – ahogy érte sem. Jobban belegondolva senkiért sem. Az hiányzik a legkevésbé, hogy egy ilyen kis porbafingó miatt fingassanak ki engem is. – Ellenben a pasiddal, én ismerem az óvszert. Többé-kevésbé. – inkább kevésbé. Amíg egyetlen fiatal anyuka sem cseszeget azért, hogy belé tettem egy gyereket, addig nem is igazán izgat a dolog. – Remélem kitaláltad már, hogyan rejtsd el Sátánkát és magadat. – ellenkező esetben könnyen lehet, hogy igen rövid utazás lesz a mienk. – Ugye kistesók nincsenek? Illetve … benned sincs több, ugye? – nem úgy néz ki, mint aki épp szülni készül, de ezek nem is egyből ugrálnak ki az emberből. Az hiányzik még az életemből, hogy útközben derüljön ki, hogy sikerült még egyszer összehozniuk egy gyereket. -Indulhatunk? – csaptam össze a tenyeremet, kérdőn pillantva rá. – Mert akkor dobd be a kocsiba a kölyköt, én meg hozom a cuccokat. – minél előbb elhúzunk innen, annál jobb. Remélem több ilyen kellemetlen meglepetés nem lesz. Sok mindenre gondoltam, mit találhatok, mikor belépek ide, de a gyerek nem volt köztük.
Őrültség tudom, de mégis egy érzéketlen tuskóban próbáltam bízni és részben rajta múlott az is, hogy sikerrel járok-e vagy nem. Nagyon reménykedtem, hogy tényleg ide fogja tolni a képét, vagy legközelebb lehet belőle lett volna farkas lakoma – na jó ennyire nem vagyok véres –, de elég volt az, hogy én elbizonytalanodtam, akkor legalább ő legyen itt. És ne engedje azt, hogy maradjak, mert nem maradhatok. A falkám fog leginkább hiányozni, azt hiszem Elijah-t már régen elengedtem, de azt is tudom, hogy a testvérem és Cami is pokolian fognak hiányozni. Nagyon remélem, hogy mindannyian biztonságban lesznek és Faye vigyázni fog a farkasokra. - Csak nem feszéjezve érzed magad? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen akkor ezek szerint rájött, hogy az ördög házába sétált be. Jó kicsit erős túlzás, de azért nem áll messze szerintem a valóságtól és fura, hogy miként is keveredtem bele ebbe az egészbe. – Ne félj még egy-két óráig senki se fog hazaérni, ha meg igen, akkor meg úgyis rövid és fájdalmas halál lesz. – villantok egy mosolyt is, hiszen a végét én se gondolom komolyan. Nem engedném, hogy baja essen, hiszen én még valamennyire tudok Klausra hatni, de ahhoz az is kellene, hogy akkor legalább befogja majd a száját. - Miért, ha igen, akkor nem örülsz annak, hogy legalább láthatsz? – kérdeztem meg pimaszul, majd megrántottam a vállaimat. –Nem tudom, ez az egész talán őrültség. Csak úgy lelépni és eltűnni a világ szeme elől? Egyáltalán a magunk fajtának létezik olyan, hogy új esély, vagy jobb élet? – tettem fel a költői kérdéseket, majd követtem őt a pillantásommal, ahogyan egyre beljebb sétált, majd az én pillantásom is megállapodott a lányomon. - Nincs mit pakolnom és ez még nem is kísértet járta. Kész csoda, hogy van még olyan, amitől még te is félsz. – léptem mellé, majd elmosolyodtam, ahogyan a lányom békésen még mindig aludt. – Nem tudtam, hogy mindenről be kell számolnom. – majd oldalra billentem a fejemet, ahogyan megállapodik a férfin a pillantásom. – A lányom és Klaus gyereke. Egy felelőtlen kaland gyümölcse. Ezt keresem itt, részben ők már az én családom is, de a lányomnak nem biztonságos itt, ezért akarok innen elmenni. – fejtem ki bővebben kicsit, hiszen biztosan nem számított erre. Nem is értem a mai napig, hogy miként történhetett ez meg, de az tény, hogy Hope a legnagyobb kincs az életemben és hálás lehetek érte. – Vagy netán egy gyerek gondot jelent? Főleg, hogy téged ismerve ki tudja, hogy mennyivel ajándékoztad meg a népességet. – villantok egy igazán elbűvölő mosolyt.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem repestem az örömtől, hogy meg kell tennem ezt az utat. Hogy egészen őszinte legyek, először bele se akartam menni. A szavamat adtam egykor? Igen, de … nem kell betartanom. Általában azt az ígéretem tartom be, amelyiket akarom, nem szoktam álmatlanul forgolódni amiatt, hogy épp ki szenved, vagy döglik meg azért, mert nem segítettem neki. Ilyen ez, előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia, így, vagy úgy. Nem szeretett szolgálat vagyok, akit minden szarra ugrasztani lehet annyival, hogy : a „szavadat adtad!”. Nem azért élek négy évszázada, mert olyan rohadtul becsületes vagyok. Éppen ezért, eszem ágában sem volt lopni egy autót és elindulni New Orleans felé. Pont emiatt végig morogtam az egész utat. Hogy mi a francért ültem mégis autóba és taxiztam el egészen New Orleans-ig? Bevallom, jó nagy hülyeség, de … semmi kedvem még több ellenséget szerezni a már meglevők mellé. Csak odamegyek, elfuvarozom őket és ennyi volt. Egyébként is, mit csinálhatnék ezen kívül? Mióta Philip a papucsférjek sorsára jutott, csak gyűrű nélkül, nem igazi a dolog. Szeretem azt, amit csinálok, de már rohadtul unom az egész várost, és mindenkit benne. Kell egy kis kiruccanás, egy kis felfrissülés! Én így nyaralok, négyszáz év után ki jár nekem, ennyi, nem? Az épület előtt megállva viszont elhúzom a szám. Erről bizony rohadtul nem volt szó. Nem járok ide valami gyakran, aminek többek között azok az okai, akik rontják a levegőt ebben a kicseszett rezidenciában. Annyi jót hallottam már róluk és a városról is, hogy gondoltam velem együtt már túl sok lenne a jóból. -Mint mindig. – vontam meg a vállam, mikor beljebb sétálva megpillantottam Hayley-t. – Te pedig eltévedhettél. Vagy szobát bérelsz itt? – kötve hiszem, hogy a legutóbbi látogatásom óta hirtelen szobákat osztogatnának itt. Egy magamfajtának New Orleans maga a pokol. Én nem bírom, ha mások kiskirályt játszanak felettem. -Hát még én! – ironizáltam, de … nos, nem voltam oda a gondolatáért sem annak, hogy itt legyek. Gőzöm sincsen neki miként sikerült itt kikötnie, de … siethetne egy kicsit. – Remélem nem most akarod meggondolni magad. Sokba került a benzin. – amit persze nem én fizettem, de attól még annak a szerencsétlennek a tárcája bánja, akit összetörve hagytam az egyik kukában, miután lefoglaltam az autóját. Nem volt túl segítőkész. – Ha van még mit pakolnod, siess, kiráz a hideg ettől a helytől. – morogtam, ahogy körbe néztem. Hogy őszinte legyek, az egész várostól. Nekem valahogy a vámpírok uralta város soha nem jött be. Talán közrejátszik benne, hogy múltkor kis híján kinyírtak itt. Azért törleszthetek most. – Pofás kis szoba, én meg már azt hittem valami fogoly vagy itt … mondtam, ahogy beljebb mentem, aztán megtorpantam, ahogy kiszúrtam azt a gyerek alakú valamit. – Tudod, mikor beszéltünk, nem említetted … azt ott. – mutattam a gyerek felé, ahogy Hayley felé fordultam. – Valami magán árvaházat üzemeltetsz itt, vagy mi? – nem szoktam tagadni, nem vagyok oda a kölykökért. Csak a baj van velük. Azt meg nem is értem, mit keres itt egy. Hayley őrültekkel él együtt, komolyan egy gyerek hiányzott innen a legjobban?
Őrültség, tudom hogy az, de még se tudok másra gondolni. Némán állok a szobámban, neki dőlve az ajtófélfának, miközben Hope-t figyelem, ahogyan alszik. Tudja, neki elsuttogtam a titkot, hogy mire készülök, mire kíváncsian figyelt, de nem sírt. Mintha tudná, hogy érte teszem. Ez a hely nem biztonságos, de mégse olyan könnyű megtenni. A vállam felett hátrapillantok, az asztalon heverő levelekre. Ennyi marad és nem több utánam, hála Davinának és Dariusnak, legalábbis remélem, hogy nem fogok benne csalódni. Jön eggyel, megmentettem egykoron az életét a farkasoktól, most pedig itt az ideje viszonozni. Nem, nem fogom kérni azt, hogy legyen pótapja a lányomnak, hiszen miként kérhetnék ilyet? Na, meg szerintem nem is áll túl jól a gyerekkel, de ha tényleg megyek, akkor szeretném arra kérni, hogy rövid ideig maradjon velünk. Idős és tapasztalt, meg egyébként se kell félteni őt. Úgy legalább kicsit jobban biztonságban érezném magam is. Sietve tapintom ki a zsebemben lévő talizmánokat, hiszen erre is szükség lesz, majd ismét a lányomra pillantok, aki még mindig úgy alszik, mint aki éppen most akarna rákészülni a hosszú útra. A ház üres, nincs itthon senki se. Elijah Mystic Fallsban van, hiszen ha valahol feltűnik egy ősi, akkor könnyedén útra kelnek a pletykák, így nem volt oly nehéz megtudni. Klaus meg valamerre a városban van. Ahogyan eddig se, úgy most se avatott be igazán, de jobb is így. Most kellene megtenni, de amennyire határozott vagyok, pontosan annyira bizonytalan is. Érte teszem, azért, hogy biztonságban legyen, hogy felnőhessen, és ne kelljen még a saját családjától is védeni, hiszen nem tudom feledni, hogy miként esnek egymásnak újra és újra. Vagy éppen Kol mit tett Elijahval. Minél többször gondolok erre, annál inkább elszomorodom. Pár pillanat erejéig lehunyom a szememet, amikor is meghallom a másik személy szívverését. - Késtél! – szólalok meg, bár igazából fogalmam sincs arról, hogy tényleg késett-e vagy nem. Végül lassan megfordulok, hogy megkeressem Dariust a pillantásommal és egy halovány mosoly jelenik meg. - Köszönöm, hogy eljöttél és örülök annak, hogy tartod az adott szavadat, amit egykoron adtál. – mondom neki komolyan, viszont könnyedén láthatja, hogy egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint amikor múltkor előadtam neki a tervemet. Mintha csak kicsit meginogtam volna.
Remélem jó lesz és köszönöm! <3 ● ● coded by elena
Sose hittem abban, hogy egyszer én is lehetek bástya, vagy éppen várfal, vagy ha úgy tetszik, akkor támasza valakinek, de nagyon is igaz, hogy az élet megannyi meglepetést hordoz magával, ahogyan mi is. Rengeteg érték lappang a felszín alatt, ami csak arra vár, hogy a megfelelő időben felszínre törjön. Nem tartottam magamat eléggé erősnek, legalábbis nem annyira, mint amennyire az elmúlt időszakban kellett lennie. Elbuktam, nem is egyszer, de újra és újra képes voltam felállni, harcolni tovább és nem hagyni azt, hogy a bennem lappangó démonok újra és újra a földhöz szegezzenek. Olykor egyedül kellett megvívnom ezt a csatát, míg máskor volt segítségem hozzá. Sokszor azt hisszük, hogy egyedül erősebbek vagyunk, hogy a család, a szeretet vagy éppen a szerelem képes legyőzni minket, hogy gyengévé tesz és egykoron én is hittem ebben, de aztán ráébredtem arra, hogy inkább erősebbé tesz; ha úgy érezzük, hogy elvesztünk, akkor még mindig van mibe kapaszkodni és erőt meríteni. Lassan fújtam ki a levegőt és még ha arcom rezdüléseiről, az íriszeimben lappangó érzésekről regényt lehetett volna írni, akkor egy dolog nem változott, hogy még mindig szeretem az előttem álló férfit és ha olykor az kell, hogy helyette is harcoljak, vagy éppen erőt adjak neki, akkor meg fogom tenni, bármi is történjen. Szavaira szomorúan rázom meg a fejemet és egy-két könnycsepp gördül végig az arcomon. – Talán nem tudom, hogy milyen voltál igazán egykoron, hogy miként mentett meg valaki hajdanán attól, ami benned lappang, de ne mond azt Elijah, hogy akkor gyűlölnélek, vagy megvetnélek, mert nem. – szólalok meg komolyan, miközben a hangom olykor megremeg, mert nem értem, hogy megint miként keveredhettünk ilyen bajba, vagy miként keveredhettünk ilyen témához. – Mindenki hibázik, ahogyan én is megtettem. Szerinted én el tudom feledni azt, amiket elkövettem? El tudom felejteni azt, hogy miként vettem el ártatlan emberek életét csak azért, mert összetörtem és nem tudtam uralni az új szörnyeteget, ami életre kelt a halálommal? – kérdezem meg kíváncsian, miközben őt fürkészem, majd pedig egyik kezemmel megkeresem a kezét, ha még arcomon pihen, akkor ott siklik kezem a kezére, ha már elvette onnan, akkor csak megfogom azt. – Ez nem csak arról szól, hogy jóban kitartunk egymás mellett, hanem a rosszban is. Pontosan tudod, hogy milyen bűnöket követtem el, hogy milyen voltam rövid ideig, de te mégis itt vagy, nem vetsz meg, nem futsz el, nem emlékeztetsz rá minden egyes nap, hogy miként buktam el, akkor miért gondolod azt, hogy én elfutnék, ha tudnám? – miközben pedig beszélek őt fürkészem és egyáltalán nem bánom azt, hogy időközben a szívére tette a kezét, hiszen pontosan ez a lényeg, hogy a szívünk összeköt minket történjen bármi is. – Szeretlek Elijah és ez sose fog változni. Még akkor se, ha néha éppen felbosszantasz, megtörsz, vagy éppen eléred, hogy rövid időre akár gyűlöljelek, de ezt az érzést, ami mélyen lappang semmi se lesz képes elpusztítani. – nem hazudok, ez pedig könnyedén láthatja ő is. Amikor lehunyja a szemeit, akkor a szabad kezemmel gyengéden simítok végig, úgy, ahogyan egy szerelmes, de kicsit megtört nő tenné. - Biztos vagy abban, hogy ő a legmegfelelőbb személy erre? – aggódás pedig könnyedén kicsendül. Tudom, hogy már a családunk része, de akkor is aggódom, hiszen még nem igazán ismerem. És azt se akarom, hogy esetleg inkább ártson Elijah-nak, mintsem segítsen. – Melletted leszek, de ezt kérned se kell. – majd pedig könnyedén veszem el a csókjában, hiszen igazán mámorító és hiányzott is. Tudom, hogy nem lesz képes minden sebet begyógyítani, ami ma keletkezett, de legalább enyhíthet rajta. A karomat könnyedén fonom köré és elveszem abban a mámorító érzésben, ami a karjaiban kerít hatalmába. – Ideje lenne hazamenni, nem gondolod? – kérdezem meg tőle mosolyogva, majd ha egyetért, akkor megfogom a kezét és úgy indulok el. Nem akarom használni a képességemet, most csak sétálni szeretnék és legalább pár percig csak átlagos lenni.
Alig, hogy megérkezünk sietve nézem meg Hope-t, de semmi baja nincs szerencsére és mélyen alszik. Mosolyogva nézem őt, majd pedig ismét Elijah-t keresem meg. – Van még valami, amit elszeretnél mondani? – sétálok egészen közel hozzá, hiszen ha már ma ennyi titokra fényderült, akkor elmondhatja a többit is, ha van még. Szeretnék segíteni neki, nem akarom, hogy egyedül cipeljen minden terhet.
Minden rendben lenne? Az erősen túlzás volt, de mégis erősnek mutattam magam. Pontosan olyannak, mint akinek szinte már semmi se fáj és tényleg törhetetlen, pedig nem voltam az. Ha nem lenen Hope, akkor lehet, hogy nekem se sikerülne ennyire talpon maradnom, de érte bármire képes lennék. Ő volt számomra és lesz is mindig számomra a legfontosabb. Akárhányszor csak megpillantottam a mosoly könnyedén jelent meg az arcomon, miközben a boldogság szétáradt a testemben. Legnagyobb kincs volt az élettől, még akkor is, ha először nem így éreztem, de mégis ő volt az a személy, aki képes volt még itt tartani és egyben tartani. A közelében mindig képes voltam elhinni, hogy létezik még szebb jövő, amely békésebb és nem pedig szétszakítja az embereket, vagy éppen fölre kényszeríteni. Sok vér szennyezte már az utcaköveket és talán még több fogja, még ha nem is akarom. Békét szeretnék és azt, hogy biztonságban nőhessen fel a lányom, ugyanakkor olyan szeretetben is, amilyenben nekem sose volt részem korábban. Általa kaptam azt hiszem én is egy családot, még akkor is, ha ennél a családnál nem lehetne semmi se már komplikáltabb. Mosolyogva ücsörögtem a földön, miközben a lányomat figyeltem, hiszen együtt játszottunk, mint oly sokszor már a visszatérte után. Ha tehettem, akkor mindig vele töltöttem el a szabad perceimet és figyeltem azt, ahogyan álomra hajtja a fejét. Szükségem volt a belőle áradó szeretetre és békességre, ami nem csak engem volt képes átjárni, hanem Klaust is. Ahogyan talán mindenkit ebben a családban, ha Hope közelébe keveredtek. Hallottam a lépteket, amelyek az emeletre vezettek, de nem mozdultam meg. Inkább csak ott maradtam a földön és játszottunk tovább, mintha kint nem éppen egy csata előszelei járnák át a várost. Abban is biztos voltam, hogy nem Elijah közeledik, hiszen az ajtó minden bebocsájtást nélkül nyílt ki és ha az illata nem lett volna eléggé árulkodó, akkor ott volt az e fajta stílus, hogy a gyermekem apja jött. Nem értettem, hogy mit szeretne vagy mi is hozta erre, mert nem hiszem, hogy csak a lányát szeretné látni. - Számítana, ha igen? Nem túlzottan szokott érdekelni téged ez a fajta dolog. – pillantottam fel rá, de továbbra se álltam fel. Csak mosolyogva fordultam vissza a lányunkhoz, aki rövid időn belül egy kisebb nevetésben tört ki a játéknak köszönhetően. Soha nem hittem volna, hogy egyszer tényleg jó anya lehet belőlem, de talán igen… remélem legalábbis, hogy jó anyja vagyok a lányomnak és mindig is az leszek. Klaus újabb szavai pedig könnyedén erősítették meg bennem azt, amit mondtam is. Kíváncsian pillantok rá. – Esetleg csatlakozol hozzánk, vagy ennyire nem érsz rá? – kérdeztem meg mosollyal az arcomon, hiszen pontosan annyi joga van Hope-hoz, mint nekem és sose akarnám elszakítani az apjától. Ha végül a csatlakozás mellett döntött, akkor kicsit arrébb csúsztam és figyeltem azt, ahogyan az apja felé ment. Tényleg hatalmas szíve volt a lányunknak és még mindig nem értettem, hogy mégis miként jöhetett létre egy ilyen csoda két eléggé „elcseszett” személyből. – Mit szeretnél Klaus? Gondolom nem az éppen aktuális széljárásról lenne szó. – türelmes voltam, legalábbis türelmesebb, mint ők sokszor, de én se szerettem a mellé beszélést és bármennyire is nem éppen vidám téma volt a lányunk legalább egy kis boldogságot csempészhetett a szívünkbe, ha a hangulatunkba nem is.
Amikor úgy érzem, hogy nincs hova menekülnöm, megmarad nekem az ecset és a vászon. Amivel annyiszor keverhetem össze a hajnalokat a naplementékkel, ahányszor csak akarom, és ahol a bajból sem mindig a vészkijárat lesz az egyetlen nyíló ajtó. De olyan rég volt már, hogy a kezemben foghattam egy kemény fából faragott ecset nyelét, és én magam diktálhattam a színek kavalkádját, a képi világ menetét. Boldogsággal keretezném be a kész művet és legalább egy darabig úgy érezhetném, hogy minden rendben. Az irányítás fantáziája nélkül viszont, elveszve érzem magam. Egy örökké forgó sötétségbe keveredtem, melyben az egyetlen fényt a családom jelenti. Velük pedig mindig van mit csinálni. Az egyik jobban szereti beleütni az orrát a dolgomba, mint a másik, de kivételesen most rajtam a sor, hogy felkeressem Hayley-t. Hiszen őt is ugyanúgy családtagnak tekintem, mint Elijah, bár teljesen más felfogással. Míg én, az egy éjszakás kalandon túl, már a lányom anyjaként tekintek rá, a bátyám gyengéd érzelmeket táplál irányába. Kettejük viszonya ugyan kétes érzelmeket vet fel bennem, de úgy döntöttem, ezt most nem hozom fel. Legalábbis nem ezzel fogom kezdeni a beszélgetést. Mióta visszatértek Hope-al a családi villába egyszerre vagyok boldog és ideges. Egyenesen a közepében vannak minden rossznak, ami miatt folyamatos veszélyben vannak, de másrészt örülök, hogy akkor láthatom a legkisebb farkasom, amikor csak kedvem úgy hozza. És néha bizony elég csak ránéznem és abban a pillanatban minden gondom elszállt, legalább egy pillanatra. Sokszor próbáltam már meg lefesteni azon érzelmeket, melyet iránta érzek, de valahogy a színek sosem hozták vissza az igazit, sosem kaptam vissza a vásznon azt, amit oly nagyon szeretek benne. Úgy sétálok be Hayley szobájába, mintha csak a sajátom lenne, nem érdekelve, hogy lehet, épp öltözés közben török rá. Különben sem tudna sok újat mutatni, a lényeghez már volt szerencsés, és úgy döntök, felesleges még ezzel is lassítani magam. A kopogást és egyéb úriember szokásokat inkább a bátyámra hagyom, mégiscsak ő az, aki csiszolta ezt a felét az évszázadok alatt. Én is tudok úgy viselkedni, mint ő, ha nagyon akarok, de meg sem fordult a fejemben. Ha pedig kiakadna, nos az az ő baja, most már úgyis teljesen mindegy. - Hayley, remélem nem zavarlak túlságosan - egy röpke mosoly követi köszönésem, mely ugyan nem teljesen igazi, és nem szemeim sem villannak meg a bemutatott boldogságból, de próbálkozom. Képes vagyok az együttérzés legkisebb jele nélkül betolakodni mások magánszférájába, hogy könnyebben hozzájuk férhessek. Ez az egyik legkedveltebb taktikám, de most nem azért jöttem Hayley-hez, hogy olyanra vegyem rá, amit nem szeretne. Mi tagadás, elgondolkodtam Elijah cseppet sem hideg fejjel elmondott tervén, de úgy döntöttem szükség van egy tartaléktervre, ha nem minden alakul úgy,ahogyan azt eltervezte. Már pedig mostanság a dolgok általában ellenünk vannak, mint sem velünk, ami megnehezíti a dolgokat. - Bár, ha zavarlak is, muszáj lesz eltűrnöd egy kicsit. - közben pedig gyorsan szétpillantok a szobában, hátha meglátom a lányunkat, aki általában itt, vagy a saját kis szobájában szokott időzni. Ezt a kezdődő beszélgetést a vérfarkasokról most ki is használnám arra, hogy nem csak Hayley-vel, de vele is eltölthessek egy kis időt a háború nyugalmasnak mondható perceiben, melyek egyre szűkebbek lesznek nyakam körül.
Kérdésére csak megrántom a vállaimat könnyedén, de nem felelek egyből. – Miért számítana bármit is, hogy kire gondolok, hiszen eléggé jól kifejtetted eddig is, hogy nem lényeges amit mondok vagy éppen sose lehet igazam. – feleltem kissé hűvösen, még akkor is, ha fájt szinte minden egyes porcikám. Mintha csak sose lehetne békesség igazán, még köztünk se. Vele akartam legkevésbé csatározni, de arra már Elijahnak is rá kellett jönnie, hogy azon nők közé tarozom, akiknek vagy agyuk és használják is, de ami a legrosszabb, hogy még véleményem is van, amit felmerek vállalni, amitől a legtöbb férfi szinte fél, ha egy nő határozott tud lenni. A szavaira keserűen nevetek fel, de legfőképpen a gyönyörű befejezésre, amivel engem akar ismét a földre passzírozni és éppen lenézni, hogy mennyire is vagyok képes átlátni a dolgokat, vagy éppen előrelátni. – Örülök annak, hogy ennyire sokra tartasz és képes vagy hinni abban, hogy nem vagyok annyira naiv lányka, mint amilyennek próbálsz beállítani jelenleg. Sajnálom, ha téged az zavar, hogy van véleményem és nem félek kimondani. – a szavaimból pedig mindent érezhetett, de kedvességet semmiképpen se. Sikerült olyanokat mondania, amivel a békesség könnyedén illant el ismét. Mintha csak képtelen lenne észrevenni, hogy a jelen nem olyan, mint a múlt. Még akkor se, ha egy újabb csatának a kellős közepén állunk, mert már nincs egyedül, de kezdtem úgy érezni, hogy a falnak is beszélhetnék, akkor se értené meg azt, hogy féltem őt és attól még, hogy elmondja mire készül az nem rossz. Sőt, talán ketten együtt még több dolgot is tehetnénk a békéért, de szép lassan kezdtem ráébredni, hogy ilyen talán sose lesz olyan, hogy ketten együtt. Szerinte ő egyedül többre lehet képes, mint együtt vagy éppen csak rohadtul nem érdekli az, amit gondolok vagy érzek és sose lesz olyan, hogy kikérje a véleményemet. Sose gondoltam azt, hogy rossz lenne, ha két vélemény nem egyezik, mert olykor jó látni a másik oldalt is, de szemmel láthatóan mintsem ér ez most és csak szálka lenne a szemében. Az pedig jól láthatóan nem látja, hogy ez mennyire fáj nekem. Szavaira pedig könnyedén húzom el a kezemet, mintha csak megégetne az, hogy hozzá kell érnem. A szemeim pedig könnyedén változnak meg, a düh mellé a sárgás írisz könnyedén kifejezi azt, hogy a bennem lakozó vadállatnak se tetszenek a szavak már, amiket mond. Mintha csak még nagyobb éket akarna verni közénk. – Engedélyt kérni? – nevettem el magam ismét keserűen. – Nem azt mondtam, hogy engedélyt kérj tőlem, hanem csak azt, hogy nem vagy egyedül ebben a csatában, még ha ezt is próbálod magadnak bemesélni. Talán a múltban így volt, de ez nem a múlt, hanem a jelen, ami másabb, mint bármi is volt korábban, de szemmel láthatóan képtelen vagy ezt elfogadni. Ahogyan azt is, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem árt másokkal megbeszélni. Főleg azokkal nem, akik fontosak számodra vagy éppen te fontos vagy számukra, de minek is jártatom a számat, hiszen még talán a falaknak is könnyebb lenne ezt elmagyarázni. – hangom teljesen jegessé válik, miközben ellépek tőle. Könnyedén bújok ki az felsőjéből, hogy az ágyra ejtsem, majd pedig a saját ruhámat kezdtem el magamra ölteni. – Menj el! – két szó, mely talán a lehető legkegyetlenebb kérés volt tőlem, de egy részem azt akarta, hogy elmenjen. Nem akartam azt, hogy még inkább a mérgezzük a köztünk lévő kapcsolatot. Ő ellökött, én pedig megadtam azt, amire talán részben vágyhatott. Döntsön egyedül, nem kell itt lennie és hallgatnia a véleményemet. Ha menés mellett döntött, akkor könnyedén kuporodtam össze a földön, miközben a könnyeimet szabadon engedtem. Sose hittem volna azt, hogy ennyire fájó tud lenni valakihez fűződő érzések, de azt is tudtam, hogy sose akarnék olyan napot, ahol legalább nem láthatom őt. Ha pedig habozott volna, vagy maradt, akkor is a könnyeim könnyedén törtek volna utat a felszínre…
|| Ha menés mellett döntesz, akkor köszönöm a játékot és sajnálom, hogy így alakult. De bármikor benne vagyok egy folytatásban.
Van egy régi mondás, miszerint nem baj, ha két ember két malomban őröl, csak mindketten jól őröljenek. A mi jelenlegi esetünket nézve ez sajnos nem állja meg a helyét. Nemcsak hogy a két malom van beláthatatlan távolságra egymástól, a munkájukkal is baj van. Felülmúlni, vagy épp alulmúlni akarják a másikat. Nem tudom erre jelenleg a választ, csak azt érzem, hogy az alig fél órával előtti teljes békét és nyugalmat újfent felváltja köztünk az a tény, mi annak köszönhető, hogy mennyire más jellemek vagyunk mindketten, és milyen más utat jártunk be életünk folyamán. Vannak dolgok, amiket úgy hordozunk magunkban, mint egy mások számára láthatatlan, de mélyen belénk égetett bélyeget, amit a szerelem ereje sem tud semmissé tenni, vagy kitörölni belőlünk. A szavai már nem okoznak fájdalmat, csak bosszúságot és mérget. Esküszöm, nem is értem, miért vesződöm Niklaussal, mikor Hayley legalább olyan önfejű, makacs, mint az öcsém, és ugyanúgy a saját nótáját fújja, azzal az apró különbséggel megspékelve, hogy ő legalább nem irt ki egy fél várost mindeközben. - Düh és vakság címszavak alatt rám célzol, vagy az ellenségeimre? - kérdezek végül vissza, karba fonva kezeimet a mellkasom előtt, és összeráncolom szemöldökömet további szavai hallatán. - Okos és bátor nő vagy Hayley, de most az egyszer tévedsz. Ebben a harcban, amit a békéért és az életért folytatok egyedül vagyok, és egyedül is akarok maradni. A döntések, amiket meghozok, egyedül az én vállamat kell hogy nyomják, és rám lesznek következménnyel. Nyilván a féltés beszél belőled - legalábbis remélem, hogy az, és nem elmebeli képességeim hiányosságaira próbálsz rámutatni a magad módján - veszek nagy levegőt. - Ugyanakkor kérlek, tételezd fel rólam, hogy tudom mit cselekszem, és azt is hogy miért, akárcsak a módját, és a módszereit. Jóval előrébb látok a történetben, mint ahogy azt te gondolnád, vagy valaha képes lennél rá - teszem hozzá, nem megbántani akarom ezzel, csupán arra utalok, hogy az ő huszon-egynéhány éve tapasztalata eltörpül az én ezer évem, és ezer éves benyomásaim mellett. Látom, ahogy megsértődik a családjára tett utalásomon, és ha a jó modor nem tartana tőle vissza, most a szemeimet forgatnám. Úgy veszi, mint személyes támadást, pedig mindössze egy rávilágítás volt arra a momentumra, miszerint hagyományos családmodell híján mindketten megtanultuk irányítani a saját sorsunkat, anélkül, hogy mások vállára kellett volna támaszkodnunk eközben. Megrezzenek, magamhoz térve gondolataimból, ahogy tenyere mellkasomra simul, hogy érezze szívem egyenletes dobbanásait. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert tudom, hogy azzal, amit most mondok, olyan távolra lököm őt magamtól, hogy nem tudom, lesz-e valaha visszaút, hogy újra eltaláljak hozzá. De nem tehetek mást... és ezt egyszer talán ő is meg fogja érteni. Adja az ég, hogy megérjük majd mindketten. - Én is szeretlek Hayley, de nem várhatod el tőlem azt, hogy minden alkalommal, ha egy döntés meghozatalára készülök, elmondjam a terveimet, vagy épp kikérjem a jóváhagyásodat és véleményedet, aztán visszakozzam, ha neked valami nem tetszik. Mint már mondtam: felnőtt férfi vagyok, aki megszokta, hogy a saját útját járja, és ebből nem engedek. Nem tartozom a falkádhoz, ennélfogva nem vagyok köteles elfogadni az utasításaidat sem. Azt teszek, és úgy, ahogyan én látom jónak. Nincs szükségem ehhez sem támogatókra, sem bébiszitterre - nézek bele a kék szemekbe, amik most szinte sárgán villognak a mérhetetlen haragtól, amire a szavaim gyújtották.
Mintha a városban tomboló vihar egyre inkább a mi lelkünkbe is beszivárogna és nem lenne olyan erő, tett, ami képes lenne megállítani ezt az egészet. Nem akartam állandóan csatározni Elijahval se, hiszen elég volt olykor-olykor megtenni Klaussal, vagy éppen a többiekkel, amikor olyan helyzetbe sodort az élet, de akkor se tudtam leplezni azt, hogy mennyire fájt az, hogy egyedül döntött ismét. Mintha nem lenne semmi közöm ehhez a helyzethez, a békéhez. Csendesen figyeltem a várost, miközben meg se mozdultam. Ajkaim nem váltak el egymástól, csak figyeltem a városfényeit, ahogyan a házak falára mintát rajzoltak, vagy éppen a sose alvó utcaköveket bújtatták különféle köntösbe. - Pontosan tudom, hogy nem vagy kisgyermek Elijah, de attól még láttam azt, hogy a düh és a vakság mire képes. – feleltem komolyan, de nem néztem rá. Fájt az, amit mondott. Ennyire nem érzi a súlyát a tettének? Ennyire tényleg helyénvalónak gondolja azt, amit tett? – Ez a város lángokban áll, még ha nem is mindenki látja. Tudom, hogy a béke vezérel téged, de a múltatokat nem törölhetitek el, ahogyan azt se, hogy mit gondolnak rólatok. Talán csak abba kellene belegondolnod, hogy ebben a „harcban” nem egyedül vagy, mint oly sokszor voltál, hanem többen és nem egyedül neked kell meghozni a döntéseket. – fordultam felé rezzenéstelen arccal. A hangom halkan csendült, de annál inkább komolyabban és csak remélni tudtam, hogy megérti végre, hogy mire célzok. Nem akartam a lelkébe taposni, ahogyan talán ő se az enyémbe, de mégis megtette. Úgy éreztem, hogy lehetünk egymással őszinték és nem kell elrejteni azt, hogy valójában mit gondolunk, hiszen egy kapcsolatban eléggé fontos ez, vagy tévednék? Nem hiszem, mivel láttam más párokat, hallottam őket beszélni és még ott volt Cami is, aki néha kérdések nélkül is felelt egy-egy dologra. - Milyen kedves vagy Elijah, hogy emlékeztetsz arra, hogy miként is bántak velem… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez most komoly. Talán sose volt igazi családom, de aztán megleltem. Egy falkában megtaláltam a családot, ahogyan a lányom megszületésével még inkább. – Talán néha nem látni kell, hanem érezni kell azt, hogy milyen egy család. Erre még nem gondoltál? – kérdeztem vissza kissé fagyosan, hiszen nagyon is fájt az, amit mondott. Úgy éreztem, hogy nem vagyok rossz anya, hogy részben tudom milyen az a család, hiszen azért küzdöttem nem. Nem csak a lányomért, hanem azokért, akiket a családomnak tartok és védenék úgy, mint egy anyatigris tenné, de talán ő ebből semmit se vett észre. – Tudod, néha a tapasztalat nem ér semmit se, hiszen hova vezetett titeket az ezer éves tapasztalatotok? Klaus még több ellenséget szerzett, ahogyan téged is előszeretettel támadnak meg a farkasok. Néha nem a tapasztalat a lényeg Elijah, hanem sokkal inkább az, ami itt lappang. – és azzal a kezemet a mellkasára helyzetem, pontosa oda, ahol a szíve van. A fájdalom és az aggódás könnyedén csillant meg az íriszeimben. – Szeretlek, ez pedig sose fog változni, de nem kérheted tőlem, hogy mindig mosolyogva fogadjam azt, ha éppen olyat teszel, ami nem tetszik. Nem csak Hope-ért aggódom, hanem érted is. Azért, hogy egyszer a békét igazán mi is megismerjük és úgy élhessünk, amiről csak álmodni mertünk eddig. – a hangom kicsit meglágyult és érezhette, hogy tényleg fontos számomra, ahogyan vitatkozni se akarok vele. Nem, egyszerűen csak szeretném hagyni azt, hogy kicsit a boldogság körbevegyen minket, még akkor is, ha a jelenleg nem is tarthat örökre.
Ismét helyben vagyunk. Noha vérbeli csajos hisztit még nem láttam Hayleytől, nyilván ez a viselkedés nem volt sajátja, valahogy sejtettem, hogy keserű, vagy épp kioktató szavakból most annyit kapok, ami egy újabb évezredre is elég lesz nekem. Nem is csalódom, mert ahogy át akarom ölelni, dühösen kecmereg ki mellőlem, és úgy áll meg az ablak előtt, fürkészve a várost, mintha a padlóhoz szögezték volna a lábát. Megértem én a szavait, bolond lennék, ha nem így lenne, de kezdek kissé belefáradni - vagy inkább mélyen csalódni - abban, hogy még az a személy sem értékeli a békére tett erőfeszítéseimet, akiről ezt mindenkinél jobban elvártam volna. - Most azt hiszem, szükséges figyelmeztetnem magam, hogy a szavaid féltésből fakadnak, legalábbis nagyon remélem, hogy nem valami olyan düh mondatja veled, aminek célja, hogy a lelkembe taposs - mondom végül fahangon. - Ennek ellenére megkérlek, hogy vedd észre, ezer éve nem vagyok már kisgyermek, akinek fogni kell a kezét, hogy el ne essen az előtte álló út kezdeti szakaszán. Igazad van, nem vagyok mindenható. Felnőtt férfi vagyok, aki tudja, hogy mit tesz, és hogy miért - válaszolom kissé keményebb hangnemben a megszokottnál. Persze, fordított helyzetben én is félteném őt, de kezd bosszantóvá válni, hogy úgy néz rám, mintha még mindig az anyám szoknyájába kapaszkodó gyereknek néznének engem. - Ami a fenntartásaidat illeti: hagy nyugtassalak meg, eszem ágában sincs téged kizárni semmiből. Talán igazad van, és egy család tagjai hallgatnak egymásra, de nézz csak kettőnkre: te sosem tudtad, milyen egy igazi család, az enyém pedig... - hallgatok el, jelezvén, hogy jobb arról nem is beszélni. - Mi aztán mindig voltunk minden, csak épp nyíltak és őszinték nem, Niklaus és Kol pedig mesterfokra emelték a titkolózást. Megszoktuk, hogy a döntéseinket nem kell megosztanunk senkivel, főképp, megindokolnunk nem szükséges. Adj nekem időt, hogy megtanuljam, veled másképp kell cselekednem. Ennek ellenére arra kérlek: hagyj, hagy járjam a saját utamat. Képes vagyok vigyázni magamra, és kiverekedtem már magam olyan helyzetből is, ami más számára reménytelen lett volna. Egy dolgot kell tudnod, hogy bármit is tegyek, érted és Hope-ért teszem. És nem vagyok sem őrült, sem vakmerő. Nem szándékozom otthagyni a fogamat sehol, ugyanis ha vége ennek az egész, városban zajló őrületnek, szeretném látni Hope-ot felnőni, és szeretném látni, ahogy boldog vagy mellettem. De ez most még a harc ideje Hayley, és a terveké. Ebben pedig - bocsáss meg, ha ezt mondom - némileg előrébb járok, és nagyobb tapasztalattal bírok, mint te. Tisztában vagyok vele, hogy most alighanem elmondhatatlanul megharagszol rám, de bárhogy is, tudd, hogy minden tettemet az irántad való szerelem motiválja - veszem magamra végül az ingemet is, és megállok Hayley mögött, várva a reakciójára.
Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy ebben a családban miért akar mindig mindenki egyedül cselekedni és nem szólni róla, hiszen a következmények sose egy emberre csapnak le, hanem az egész családod érintik. Sose volt igazi családom mostanáig, de néha úgy éreztem, hogy ez se az, hiszen a bizalom olyan volt, mintha sokszor nem létezett volna. A család megbízik egymásban, nem dönt egyedül. Főleg nem ilyen dolgokról. Nem akarok abba belegondolni, hogy milyen baj is történhetett volna. Mintha ő képtelen lenne meglátni, hogy nem csak egy farkashoz ment, hanem egy falkavezérhez, aki történetesen nő. A nők pedig igazán aljasak és csalafinták tudnak lenni, ha úgy akarják. Hirtelen nem érdekelt az se, hogy meg akart volna ölelni Elijah, hiszen könnyedén bújtam ki az ágyból, hogy magamra rángassak egy felsőt. Érezhette és láthatta is, hogy mennyire nem tetszett az, amit eddig hallottam. Nem értettem, hogy miért kell mindig valaminek történnie ebben a városban, családban, ami miatt az ember jókedve könnyedén elszállhat. Boldog voltam, hogy újra elveszhettem a biztonságot jelentő karjai között, de aztán hirtelen megint minden megváltozott. Hallom a közeledő lépteit, de még se pillantok oldalra, továbbra is inkább az ablakon át figyelem a fényárban úszó várost, hallgatom a kinti dallamokat, mintha ezeknek köszönhetően tudnék lecsillapodni. A közelsége még mindig nem hagy hidegen, de a dühöm és a csalódottságom mégis erősebb most minden iránta érzett gyengéd érzésem. – Komolyan kérdezed, hogy miért kellene most ezen változtatnod? – a hangom halkan csendült, fájdalommal átitatott, de továbbra se mozdultam meg. Csak fürkésztem a várost. Csendesen vártam pár pillanatot, mintha abban reménykednék, hogy tudni fogja a válaszom helyett is tudni fogja azt, amit gondolok és érzek. Sok mindent megélhetett ezer év alatt, de nem hiszem, hogy valaha volt már hasonló helyzetben, mint most. Hinni akartam abban, hogy ez most másabb, de talán tévedtem. Magam sem tudom. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de eleinte csak egy sóhajjal felelek. – Tényleg azt hiszed, hogy ha nincs telihold, akkor nem leselkedik rád semmilyen veszély se? Ősi vagy, de nem mindenható Elijah… - nem akartam üvölteni vele, hiszen néha a leghalkabb beszéddel is lehet ártani, átadni azt, hogy miként fáj nekünk valami. Amikor hozzám ért, akkor se mozdultam meg, egy pillanatra lehunytam a szemeidet, de mire szembe fordított magával, addigra ismét az íriszeimmel őt fürkésztem, de túl sok békesség nem lappangott benne. – És miért baj az, ha valaki használja is a fejét, ahelyett, hogy csakúgy majdnem a vesztébe rohanna? Miért lenne ez gond? Igen, ezernyi ellenindokot mondtam volna, de nem azért, mert nem akarom a békét, hanem azért, mert féltelek. Ezt miért nem tudod elfogadni, hogy valaki aggódik érted és gondoskodni szeretne rólad? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben a kezem óvatosan arcára siklott. Szeretem őt, még ha nem is lett volna szabad sose beleszeretnem, így érthető, hogy így érzek és nem akarom, hogy baja legyen. Keserűen nevetem el az újabb szavain. – Sose fordult meg ez a fejemben. Tudom, hogy miért őt kerested meg, de attól még nem kell elfogadnom, se helyeselnem hozzá. – kezem pedig könnyedén hullott vissza magam mellé. Fájt, hogy újra ismét egy kisebb csatát vívunk meg, miközben a szívünk nem háborúzna. Talán tényleg mind a ketten túlzottan is makacsok vagyunk, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. Követem a pillantását a lányom szobájának irányába, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat ismételten. – Ha valóban így érzel, akkor ne zárj ki az életedből Elijah. Hallgass meg, hiszen egy család azt teszi, meghallgatja a másikat, tanácsot kér. Kérlek… - pillantottam fel rá szinte könyörögve. Nem akarok egyszer arra ébredni vagy hazatérni többé, hogy az életéért küzd, vagy már nincs is miért küzdeni…
■ ■ Nagyon sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak! ■ ■ credit
Hayley első szavaira csupán a szám sarka rándul meg. Valahogy sejtettem, nem lesz könnyű menet ha tudomást szerez az igazságról, de bíztam benne, hogy megérti, és elfogadja az indokaimat. Viszont már az első mondataiból vádaskodás süt felém, vagy legalábbis mélységes elítélés. Most kérdezhetném, hogy mi köze a családomnak Faye Charpentierhez, de meglehetősen ostoba tett lenne. Az viszont meglehetősen érzékenyen érint, hogy egy lapon emleget engem - legalábbis céloz rá - Niklaussal. Az öcsém nem bánja a városban dúló háborút, amolyan "oszd meg és uralkodj" módon tekint a farkasok és boszorkányok körött lévő felfordulásra, de nekem már elegem van a gyilkolásból és véráldozatból. Felemelem a karom, hogy békítőleg átöleljem Hayleyt, de felpattan mellőlem, így kezem csak az üres levegőt markolja, majd le is hullik magam mellé reménytelen szomorúsággal. Hogyan értessem meg vele, hogy amit tettem, azt miért tettem, ha már az első reakciója is a düh? Szemei olyan haraggal villognak felém a félhomályos szobában, hogy azon sem lepődnék meg, ha nekem esne, hogy apró, de kemény ökleivel püfölni kezdjem a mellkasomat. Ledobom magamról a takarót, belebújok egy alig látható mozdulattal a nadrágomba, majd megállok Hayley mögött. Úgy áll az ablaknál dühkitörése végén, mintha aki szentül megfogadta, hogy a sötét városon kívül soha többé nem néz rá másra. Rám meg főképpen nem. - Megértem a haragod, és csalódottságod - szólalok meg halkan, a meztelen vállának beszélve. - Megértem, mert átérzem. De kérlek, érts meg engem te magad is. Igen, a saját fejem után mentem. Így volt ez ezer év alatt is, miért változtatnék ezen a szokáson? - kérdezem, és hangomból önkéntelenül is kicsendül némi keserűség. - Nem eshetett bajom. Nem volt telihold, nem fenyegetett veszély. Ha nem is jártam sikerrel, abban legalább reménykedem, hogy ha többet nem is, de legalább egy apró magvat sikerült elültetnem Faye lelkében, hogy nem minden vámpír, és nem minden Mikaelson maga a manifesztálódott gonosz. Még mindig bízom benne, hogy a szavaim legyőzik benne a gyűlöletet, és néhány általa még most nem látott körülmény megmutatja neki a béke felé vezető utat - szedem össze a bátorságomat, megfogom finoman Hayley vállát, és magam felé fordítom őt. - Nem azért nem szóltam neked, mert nem bízom benned. Épp ellenkezőleg. Ebben az egész családban, ebben az egész őrületben, ami körülvesz bennünket, te vagy az egyetlen, akiben maradéktalanul meg tudok bízni. Jobban, mint az öcsémben, vagy a húgaimban. Azért nem szóltam, mert tudom, hogy nem engedtél volna el, ezer indokot támasztottál volna, hogy megakadályozz ebben, vagy ami még rosszabb, te magad is velem akartál volna tartani. Más körülmények közt nem lett volna ellenvetésem, de most van - fordítom pillantásomat a félig bezárt ajtó felé, ami mögött Hope alszik békésen. - Talán az is megfordul kérdés gyanánt a fejedben, hogy a Faye-nek szánt tisztséget miért nem neked ajánlottam fel. A farkasok királynője vagy, hallgatnának rád. Az indokom valójában nagyon prózai, de logikus. Mióta a családunk tagja lettél, az életed kifordult a sarkából. Bárki más beleroppant volna már ebbe a sorsba. Egyszerűen nem akartam egy még nagyobb terhet a válladra tenni - hallgatok aztán el. Ha ennyi magyarázat után sem fogja az indokaimat megérteni és elfogadni, felesleges a további beszéld. - Sosem fogok lemondani a békéről, Hayley. Mert szeretlek, téged és Hope-ot is. Bármit is tegyek, mindent értetek teszek.
Hirtelen nem értettem, hogy miért érdeklődik Faye után, viszont a percek múlásával egyre inkább kezdett eltűnni a békesség, ami nem sokkal korábban ránk telepedett. Ahogyan azt is kár lett volna tagadni, hogy nem túlzottan tetszett a téma. Pár perccel korábban minden annyira békés volt, hogy még én is képes voltam elhinni azt, hogy nem csak káosz és bosszú létezik a kegyetlenség mellett, hanem béke és a szeretet is, mellette pedig a szerelem oltárán is lehet áldozni, de hirtelen mintha minden szertefoszlott volna. Amikor Elijah ismét megszólalt, akkor feljebb tornáztam magam, a hátammal az ágytámlának dőltem és úgy pillantottam le rá, ha még mindig feküdt, vagy ha már ő is felült, akkor pedig a pillantásommal megkerestem őt. - Ezek szerint te nálam is jobban tudod. – érezhette, hogy nem túlzottan nyerte el eddig a tetszésemet az, amit hallottam, mert egyből átfutott a fejemen, hogy már járt ott. Máskülönben honnan is tudná azt, hogy milyen helyen él pontosan? Miért nem szólt előtte, talán nem bízik bennem ennyire? Eme gondolatoknak köszönhetően pedig a rossz érzés még inkább a bőröm alá kúszott, szép lassan a szívembe is. – Szerintem elég csak megnézni a legtöbb vezetőt ezen a vidéken, mert mindig különbnek gondolják magukat és másabb életet is élnek, mint a szenvedő hűségesek. – szavaim talán keményen csendültek, de ez volt az igazság. Klaus is itt élt, ahogyan előtte Marcel is, miközben a sajátjai nem éppen fényes életet éltek. Én is itt élek, míg a mocsárbeliek nem élhetnek itt, de én legalább tenni akarok értük, hogy felszabaduljanak, és rendes életük lehessen. Ha tehetném én is velük élnék, de Hope védelme nálam mindennél és mindenkinél előrébb való. – Miért van olyan érzésem, hogy úgy jártál ott, hogy nem szóltál előtte? – az íriszeim pedig nem éppen békességről árulkodtak. Nem értettem, hogy miért nem szólt róla, ha valami baja esett volna, akkor azt se tudtuk volna, hogy merre keressük őt. Magam sem tudom, hogy mi lett volna jobb jelző rá, hogy fafejű, vagy önzőség volt a részéről, hogy semmibe vette az érzéseimet, hiszen biztos vagyok abban, hogy sejtette mit fogok gondolni vagy érezni a tettének köszönhetően. - És ezért te úgy gondoltad, hogy továbbra is folytatod a rossz szokásaitokat, hogy mentek a saját fejetek után? És ha bajod esett volna, akkor miként találunk rád, ha nem szóltál róla? Vagy netán úgy gondoltad, hogy nem bízol meg bennem ennyire, hogy beavass abba, amire készülsz? – lehet, hogy jobban meg kellett volna őriznem a hidegvéremet, de nem ment. Felelőtlennek tartottam őt, amiért minden szó nélkül ment oda, ugyanakkor fájt, nem is kicsit, hogy nem bízott meg bennem annyira, hogy beavasson a tervébe… - Ohh, milyen előzékeny lettél hirtelen, de talán túlzottan is hasonlítotok egymásra. Önfejűek vagytok és nem törődtök a következményekkel. Miért nem szóltál róla? Úgy gondoltad, hogy utólag könnyebb lesz lenyelnem a dolgot, mint előre tudni róla? – utcáról beszűrődő fény pedig könnyedén csillant meg az íriszeimben, amik most jelenleg szinte villámokat szórtak. Dühös voltam rá, de leginkább az fájt, hogy ő is pontosan a saját feje után megy, mint a testvére és nem törődik azzal, hogy más miként fog érezni. A kezemet végül elhúztam, amikor pedig még inkább ömleni kezdtek belőle a szavak, akkor csak morrantam egyet, majd sietve keltem fel az ágyból, mert úgy éreztem, hogy nem bírok mellette megmaradni. Úgy éreztem, hogy átvertek és csalódott voltam, még akkor is, ha tudtam, hogy miért tette. Ha nem mondta volna, akkor is tudtam volna, de akkor is fájt, hogy csak most meri elmondani, most mer beavatni. – Tényleg azt hiszed, hogy elkerülhetetlen? Szerinted a farkasok, vagy éppen a boszorkányok el akarják veszíteni a szerzettüket, ahogyan a vámpírok? – vontam fel a szemöldökömet, miközben neki dőltem a szobában található asztalnak és összefontam a karomat magam előtt. – Talán ott bukik el mindig a dolog, hogy a vezetőkre próbáltok hatni, de a vezetők nem az első sorban fognak állni, hogy a bosszújuk kiteljesedjen, hanem a hozzájuk hű fog ott állni és elesni. Talán inkább velük kellene beszélni… - szavaim kissé nyersen hatottak, de nem érdekelt. – De úgyis mondhat bármit az ember, hiszen szemmel láthatóan mész a magad feje után és nem törődsz azzal, hogy milyen hatással lesz arra, akinek fontos vagy Elijah… - csuklott el a hangom, mert nem akartam arra gondolni, hogy mi lenne akkor, ha esetleg Faye vagy bármelyik hozzátartozó olyan lenne, aki megtörte a farkasok átkát és akkor változna át, amikor csak akar és megtámadták volna. A szemeimet lesütöttem, majd idővel pedig az ablakon át bámultam ki az utcára, az égboltra, mintha csak onnan akarnék erőt meríteni ahhoz, hogy erős maradjak, ami néha eléggé nehéz volt.
Elgondolkodom Hayley Hope-ról szóló szavain, azokon, amikre én eddig nem gondoltam - vagyis, az igazat megvallva, igyekeztem nem gondolni rá. Bármennyire is szeretnénk tagadni a makacs tényeket, ez a gyermek - születésének körülményeinek köszönhetően - más, mint a hozzá hasonló kicsik. Kimondatlanul is tudjuk mind, hogy nehéz élet vár majd rá. Csak reménykedni lehet benne, hogy a sors lesz oly' kegyes hozzá, hogy nem tetézi mindezt nagyobb teherrel, mint amit majd elbírnak a vállai, ha már lesz benne elég értelem, hogy felfogja világra jöttének egyediségét, és családunk tagjainak kitűnését a világ többi élőlénye közül. Ahogy Hayley visszabújik karjaimba, és hozzám simul, igyekszem elnapolni ezt a problémát. Van más, ami azt hiszem hamarabb el fog jönni, mint Hope jövőbeli képességei. Ez a város olyan, mintha pletykás vénasszonyok laknák minden szegletét. Nincs hír, mi elrejtve maradhatna mások elől, és ahogy a vámpírok körében szokás, nyilván boszorkány - és farkasberkekben is gyorsan szállnak az információk emberről emberre, vagy családról családra. Mindössze idő kérdése, hogy Hayley fülébe is eljusson a szóbeszéd, és nem akarom, hogy úgy higgye, a háta mögött cselekszem, vagy hogy nem bízom benne annyira, hogy rábízzam a titkomat, vagy tervemet. Ha már így alakult, és megtettem azt, amiről úgy hiszem, tennem kellett, jobb ha tőlem tudja meg a tényeket, mintha másoktól hallan esetleg zavaros, és a valóságot nem hűen tartalmazó információkat. Halkan hümmögök, mikor azt mondja, hallott már Faye-ről, de még nem volt része a személyes találkozásban. Felülök, hátamat nekitámasztom az ágy támlájának, és eligazgatom magam körül a takarót, hogy nyerjek néhány másodpercet, míg összeszedem a gondolataimat. - Értem - válaszolom aztán röviden. - Jól sejted: csakugyan mindenkinek van egy apró birodalma a város határán belül, vagy kívül. Ahogy Faye Charpentiernek is. Egy meglehetősen lakályos kis villa, vagy ház, ahogy hívni akarod - vonok vállat. - Meglehetősen különös látni, hogy a mocsárbeli farkasok finoma szólva is kényelmet nélkülöző életmódjával szemben ő élvezi a technika mai vívmányainak legjavát, és megvan mindene - fordulok Hayley felé. - Egész pontosan, majdnem mindene. A vendégszeretet még meglehetősen hiányzik ebből a csomagból - sóhajtok fel aztán. Látom, ahogy Hayley szája elnyílik a döbbenettől, de nem várom meg a kérdését, megadom rá a választ még az előtt, hogy kiadhatna egy hangot is. - Igen, felkerestem őt - bólintok. - Némi rábeszéléssel sikerült megtudnom, hogy ő áll a múltkori teliholdas támadás, és az azt követő, számomra meglehetősen kellemetlen éjszaka hátterében. Úgy döntöttem, itt lenne az ideje hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és megosszak néhány gondolatot Miss Charpentierrel - fogom meg Hayley kezét, és megszorítom. - Nem, nem azért mentem oda, amire most te gondolsz. Eszem ágában sem volt a bosszú. Sőt, igazából bevallom, becsülöm a bátorságát, és tettrekészségét, még akkor is, ha meglehetősen önfejű módon is próbált revansot venni a népének sorsáért - cirógatom Hayley kézfejét. - Elég volt a háborúból. Elég volt a vérontásból, és abból, hogy emberek halnak meg, bármely fajhoz is tartozzanak. A veszteség fájdalma mindenkinek fájdalom, vámpírnak, farkasnak, vagy boszorkánynak. Nem akarom, hogy Hope egy véráztatta birodalomban nőjjön fel, ahogy azt sem, hogy más gyermekek a pusztulás iszonyatát lássák maguk körül. Meg akarom teremteni a békét. Azt a békét, ami mindenkit megillet. Felkerestem hát Vincent Griffith-et, és Faye Charpentiert. Felajánlottam számukra egy koalíciót, és a farkasok, és boszorkányok vezetői tisztségét. Egyenlő jogokat akartam biztosítani mindenkinek, és új lapot kezdeni a város életének fejezetében. Sajnos azt kell mondjam, a béke iránti vágyamat senki más nem osztotta - borul el a tekintetem. - Vincent Griffith ugyan hajlott legalább arra, hogy gondolkodási időt kérjen, és a kovenek elé terjessze a javaslatomat, Miss Charpentier viszont hogy úgy mondjam, mereven elzárkózott a békejavaslatom minden formája elől. A farkasok gyűlölete a jelek szerint jóval nagyobb annál, hogy egy ilyen ésszerű javaslattal hatni lehetne rájuk. A háború elkerülhetetlen Hayley, és ha csak valami csoda nem történik, az isten a megmondhatója, hányan esnek majd áldozatul ennek - emelem az ajkamhoz a kezét, és megcsókolom. Remélem megérti, hogy mit miért tettem, ellenkező esetben a háború már az elkövetkező egy percben ki fog törni, és résztvevői mi ketten leszünk.
Könnyedén hallom meg azt, ahogyan Hope motoszkálni kezd, ahogyan kicsit nyöszörögni is kezd. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valami felveri őt a mély álmából. Talán túlzottan érti azt, ami körülötte zajlik, ahogyan a közelében élők kisebb démonait is túl jól érzékelik, de valahogy eme gondolatok se tudtak igazán megnyugtatni. Még akkor se, ha ez a lehetőség még jobbnak tűnt, mint esetleg az, hogy valaki újra az életére akarna törni, hiszen ki tudja, hogy egy-egy boszorkány mire lenne képes vagy éppen milyen módon képesek a közelébe férkőzni. Nem akarom újra kitenni veszélynek és inkább az én életemet vegyék el, mint az övét. Könnyedén bújok bele a felsőbe, ami a combom közepéig leér, hogy utána a lányom szobájába sétáljak és dúdoljak neki, a szavaimmal és közelségemmel nyugtassam meg őt. Apró csókkal hintem homlokát, miközben anyai mosoly könnyedén jelenik meg az arcomon, ahogyan figyelem őt. Pár percig még maradok mellette, hogy biztos legyek abban, hogy ismét az álmok mezején jár, majd halk léptekkel indulok vissza a hálómba, hogy ott az ajtófélfának dőlve figyeljem azt a férfit, aki könnyedén csente el a sok viszontagság és bonyodalom közepette is a szívemet. Aki mellett képes vagyok olyat érezni, amiben talán előtte sose hittem. Bármennyire is talán sokak szemében nem helyes, valahogy nem akarom ereszteni ezt az érzést, ahogyan ő se. Ez pedig még inkább melegséggel tölti el a szívemet, ami részben érte dobog. - Igen, de néha aggódom érte, hogy talán ez nem csak olyan kisgyerek dolog nála, hanem a nagy káosz nagyobb hatással van rá, mint azt valaha gondolnánk. – mondtam egy apró aggódó sóhaj keretében, miközben könnyedén túrtam barna tincseimbe. Holdfényének és a kinti utcai fényeknek köszönhetően pedig még sejtelmesebb lett ez a szoba, mint bármikor előtte. Örültem annak, hogy Elijah marad, nem rohan vissza a saját lakásába. Szeretném kérni, hogy jöjjön vissza, de nem tehetem meg. Ennyire még én se lennék sose önző. Már azért is hálásak lehetünk, amiért a testvére nem kezdett semmilyen cselszövésbe ellenünk, hiszen mégis Klaus lánya alszik a szomszédszobában. Amikor kinyújtja felém a kezét Elijah, akkor könnyedén indulok vissza az ágyba, hogy utána a hátam az ágytámlájához simuljon, hiszen látom rajta, hogy valamit mondani szeretne. kíváncsian fürkészem őt, miközben gyengéden simítok végig arcán, arcának barázdáin, hogy utána egy apró csókkal ajándékozzam meg. Amikor viszont megszólal, akkor csak kíváncsian pillantok rá. - Hallottam már róla, de sose beszéltem vele személyesen. Megvan a saját kis birodalma, már ha mondható ez. Vajon valaha lesz olyan, amikor ez a város tényleg egy város lesz és nem mindenkinek lesz egy felségterülete? – kérdezte meg kíváncsian, hiszen ezt szeretném. Azt, hogy végre mindenki békében élhessen, hogy ne kelljen figyelni arra, hogy hova lépünk, hogy a veszély ne legyen nagyobb, mint egy természetfelettiek által kedvelt városban… - Miért? Mire készülsz, Elijah? – az aggódás könnyedén kicsendült a hangomból, ahogyan az íriszeimben is otthonra lelt ez az érzés. Hallottam pletykákat arról, hogy ő támadott ránk ott az edzőteremben, de még nem jártam utána. Talán jobb is így, hiszen csöppet se rajongtam azért a tettért és legszívesebben akkor megtoroltam volna, ha a szívem elrablója nem állított volna meg.
Az érzékeink egyre inkább kiélesednek, ahogy a vágy átveszi az uralmat józan eszünk felett. Minden érintése a bőrömön mintha a szívemet érné, minden sóhaja a fülemben olyan, mint a szférák zenéje. Szemei csillogása, akár a Hold fénye, és soha nem volt még talán olyan szép, mint mikor a karjaimban éri el a gyönyör, hogy aztán fáradtan, de boldogan megpihenjen mellettem, lassanként eszmélve, és térve vissza a földre abból a másik, csodálatos világból. Elfekszem mellette, kényelmesen elhelyezkedve a párnán, karom felemelve Hayley hozzám bújik, vállamra hajtva fejét. Csak pihegünk ebben a csendben, nincs szükség köztünk szavakra. Nincs mit mondaniuk egymásnak: az öröm súlyos, majdnem anyagszerű, kézzel fogható, minden szó csak sutává tenné ezt a villogó pillanatot. Halk neszezés, motoszkálás hangzik, majd csendes nyöszörgés Hope szobájából. Hayley megmozdul, felül, majd a felsőjét magára kapva átsiet. Hallgatom a halk szavakat, ahogy megnyugtatja a kicsit, lágy hangon valami altatót dúdol, aztán újra megjelenik a küszöbön, Hope nélkül. - Kisgyerekek könnyen ébrednek, és alszanak vissza - ülök fel, és rámosolygok Hayleyre. A kívülről beszűrődő fényben csak körvonalait látom, mellének és csípőjének domborulatát. Azon kapom magam, hogy mellette olyan természetesnek, örömtelinek és élőnek érzem magam, mint ahogy már hosszú évszázadok óta sem. Pedig semmi mást nem csinált, mint hogy elvette a szívemet, és a saját magáét adta nekem cserébe. Sokszor éreztem már ismeretségünk alatt, de még talán ilyen erősen soha sem, mint most, hogy ha kellene, ha a sors úgy hozná, az életemet is feláldoznám érte, és Hope-ért. Reménykedem, hogy Hope ad nekünk még néhány órányi pihenést, és meghittséget, hát kezem kinyújtva visszacsábítom az ágyba Hayleyt. Ahogy mellém siklik, féloldalár fordulva felkönyököl, míg én fejem félrefordítva, mosolyogva nézek szemeibe. Nem akarok ugyan a hangulatgyilkos szerepében tetszelegni, de rájövök, hogy ez a legjobb pillanat hogy előálljak a kérdéseimmel. Noha nem épp romantikus a téma, de talán jelenleg van annyira boldog ő maga is, hogy ne tépje le a fejemet, ha a világ legostobább ötletének tartja azt a tervemet, aminek a kivitelezésébe nemrég belevágtam. - Mondd csak... - kezdek bele lassan, és érzem, hogy ezzel vége is a romantikus pillanatoknak, és visszatérünk New Orleans vértől csúszós valóságának a talajára - ismersz a vérfarkasok között egy bizonyos Faye Charpentiert? - igyekszem a kérdést közömbös hangon feltenni. Míg megtehetem... míg nem érkezett el Hayley reakciója képében a világvége.
Vágyaknak lehet parancsolni, legalábbis ideig-óráig mindig is sikerült megfékeznünk, megállt parancsolni és elhinnünk nekünk is azt, hogy ezt nem szabad, nem helyes, de aztán… Aztán egyszer a vágyainknak teret adtunk, a szabályokon könnyedén tapostunk át, hogy utána ne törődjünk azzal, hogy ki miként is tekint ránk emiatt, hanem csak hagytuk azt, hogy a szívünk és a mélyen lappangó vágyaink irányítsanak minket. Azóta pedig, ha nem is nagydobra verve, de a kisebb bukkanok, lejtők, szakadékok ellenére is tovább tartott a köztünk lévő kötelék. Sőt, talán ebben az őrült világban, városban egyre inkább erősebb is lett. Sose éreztem senki iránt még ilyen erős kötödést, mint irányába. Egyszerűen úgy éreztem, hogy elvesztem és nem akarok olyan napot elképzelni, ahol nem láthatom őt, vagy éppen nem érezhetem ajkainak csábító játékát. Hamarosan pedig, ha lassan is, de szép lassan lekerülnek rólam a ruháim. Szinte már kínoz a lassúságával, de még se állítom meg benne, nem veszem kezembe az irányítást. Meghagyom neki, hogy most az ő „szabályai” szerint játszunk. Nem sokkal utána pedig máris kezével vesz birtokban. Az érintései egyre inkább csak növelik bennem a vágyat, ahogyan egyre lejjebb siklik, közeledik a legérzékenyebb pontom felé is. A percek múlásával pedig egyre inkább az őrültbe kerget ujjainak, kezének a játékával, míg végül hiába próbálom elfojtani a hangomat, végül ajkaim elvállnak egymásnak, miközben a mellkasom hevesen emelkedik és egy apró sóhaj elhagyja az ajkaimat. Míg végül testünk ismét egymásba nem forr. Sóhajjal ajándékozom meg ismét, ahogyan megérzem magamban, majd pár másodperc elteltével szemeim kinyílnak, de ismét ajkamba harapok, hiszen bármennyire is belsőséges ez az együttlét, akkor se csaphatunk zajt. Nem akarom felkelteni a lányomat és ezt szerintem Elijah is sejti. A két pillantás egymásba fonódik, míg végül a testünk együtt kezd el ütemesen táncot járni, hogy aztán a gyönyör idővel magával ragadjon minket. A testem végül megfeszül és egy sóhaj tör fel mélyről, nem túl halk, de szerencsére talán nem is keltem fel a szomszédságban pihenőt. Az pedig, hogy szinte egyszerre, vagy nem sokkal utánam követett a mámorba magam sem tudom, hiszen a percek könnyedén folytak össze azokban a pillanatokban. Egy csókot lehelek ajkára és a mosoly könnyedén bujkál az arcomon, miközben őt figyelem kissé pilledten. Ha pedig idővel mellé heveredik, akkor csak könnyedén bújok oda hozzá…
Emlékszem az első éjszakára, és az azt megelőzően meglehetősen sűrűn hangoztatott "nem lehet"-re. Akkor is lángolt bennünk az egymás iránti vágy, a szenvedély, de elfojtottuk, amíg megtehettük. Amikor viszont áttört a gát, már nem érdekelt bennünket többé, hogy ki tud majd rólunk, és ki az, aki nemtetszéssel figyeli a köztünk lévő érzelmek alakulását. Akartam Hayleyt, ahogy ő is engem, és ezen nem változtathatott semmi, csak a végső megsemmisülés, a halál. Nem tudom, a mi őrült, veszélyekkel teli létünkben mikor jöhet el igazán a vég, de egy dologgal tisztában vagyok: addig tökéletesen megérdemeljük az esélyt, a lehetőséget a boldogságra. Ahogy lekerül rólam az ing, és megérzem Hayley tenyerének simogatását a vállamon, mellkasomon, úgy borít be egyre jobban a vágy vörösen izzó parazsa. Nem teketóriázom sokat, kínzó lassúsággal, fokozatosan fosztom meg őt ruháitól, hogy aztán kezemmel bejárjam testének minden négyzetcentijét, egészen addig, míg eltátott szájjal, extázisban nem kapkod levegő után. Belefeledkezve gyönyörködöm a látványban, csillogó szemeiben, kipirult arcában, és lassan, centiről centire merítkezem meg testében. Ez a tökéletes pillanat, a legcsodálatosabb egymásra találás. Egész testemben remegek, és sűrűn, mélyen veszem a levegőt, hogy féken tartsam magam, és ne gyorsan vegyem el, amit szeretnék. Várok néhány másodpercet, míg kinyitja szemét, és rám néz, aztán csípőm ritmusosan mozdul előre és hátra, míg egyre feljebb juttatom őt a gyönyör tüzes hóval borított, villogó csúcsáig. Kitartok, mert ki kell tartanom. Elsősorban őt akarom belehajszolni a mámorba, és a megsemmisülésbe.
Kezdőlap
|| 
■ ■ 