Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amikor a józanész megszűnik létezni, amikor nem akar semmire se gondolni és szinte semmit se érezni, csak egy bizonyos dolgot. Nem akartam küzdeni, elfáradtam ebben a fura küzdelemben, talán önző és felelőtlen voltam, de engedtem a vágyaimnak, azoknak a vágyaknak, amiknek többé nem engedhetek teret. Nem lehet, hiszen olyan, mint a tiltott gyümölcs. Talán még elsőre is túl „mérgező” lesz, ha nem is abban a pillanatban, hanem később. Muszáj lesz féken tartanom ezt is, ahogyan minden mást. Nem engedhetem azt, hogy ez a fura tűz felemésszen minket… engem…
Figyelem őt, de aztán egyszerűen tényleg feladom a harcot és édes csókjaimmal ajándékozom meg őt, majd pedig amikor viszonzásra lel, akkor pedig szenvedély és sok kimondatlan vágy fűszerezi ezt a pillanatot, tettet. Hallom, ahogyan egy-két gomb földet ér, de nem érdekel. Nem akarom most megállítani ezt a szökőárat, úszni akarom, azt, hogy betemessen, de ugyanakkor felemeljen. Hamarosan pedig az én felsőm is lekerül. Figyelem őt, szinte még a levegőt is elfelejtek venni. A levegő szinte izzik körülöttünk és hamarosan pedig megérzem perzselő ajkainak az érintését a halmaimnál, mire egy apró sóhaj szökik fel a torkomból, tudtára adva a külvilágnak, hogy mennyire is mámorító ez a pillanat.
Mondhatni lehámozom róla az inget, legalábbis ami marad belőle, mert az biztos, hogy egy varroda rá fog férni, elég csak a gombokra gondolni. A kezem lassan siklik végig a gerince vonalán, miközben a vágy egyre inkább nőni kezd. Ujjaimmal a hajába túrok, majd álla alá siklik az ujjam és felemelem a fejét, hogy ajkait újra birtokba vehessen, szenvedéllyel fűtött csókokkal ajándékozzam meg.



|| Bocsánat a késés miatt és gyenge

- Minden egyes nappal annyira távolinak tűnik ez... Látom őt, látom amit tesz, Elijah! – szólalok meg egyre halkabban. Reménykedek abban, hogy nem lenne erre képes Klaus, de túl sok mindent láttam már. Láttam azt, hogy mire képes és senki, illetve semmi se számít neki, ha valamit nagyon el akar érni és pontosan tudja, hogy engem mi által tud sebezni. Az egyetlen olyan dolog, amivel igazán fájdalmat tudna okozni az Hope elvesztése lenne, ha nem láthatnám őt, ha nem tarthatnám őt a karjaimban… Nem erre nem is akarok gondolni. – Hope-nak családra lesz szüksége, olyanra, akik példát tudnak neki mutatni. Rád. Rám és rá, még ha ő nem is mindig úgy cselekszik, ahogyan kellene, ahogyan a szíve súgja. – értek egyet azzal, amit mond. Én csak jobb életet szeretnék neki adni. Jobbat annál, mint ami kijárt nekem, vagy nekik. Olyat szeretnék, ahol a szülei igazán szeretik őt és nem attól kell félnie, hogy mikor kerül bajba…
Érzem a gyengéd és magával ragadó érintését. Tudja, hogy nem lehet és azt is, hogy ez szép lassan mind a kettőnket felemészti. Nem akarok tovább harcolni, most nem. Egyszerűen csak engedni akarok a vágyaknak és talán kicsit megtisztítani a lelkemet is a terhektől is, még akkor is, ha emiatt utána még nagyobb teher fog a földhöz szegezni.
Végül a szavai megrepesztik a láthatatlan gátat, és újra ajkaim ajkait érintik. Nem érdekel már semmi se. Szenvedélyesen csókolom, mintha örökké emlékezni szeretnék erre, mert tudom, hogy többé nem lesz lehetőségem rá. Ujjaim sietve szaladnak végig a mellkasán, majd hamarosan már a gombok repülnek, megadva magát az inge. Tudom, hogy innét már nincs visszaút, de nem is akarom, hogy legyen. Egyszerűen csak sodródni akarok az árral. Később ráérek a következményekkel is foglalkozni.

- De azóta te is változtál, másabb lettél és én ennek örülök. – hangomból kicsendül az, hogy tényleg örülök annak, hogy megváltozott és már nem olyan, mint ők. Ha ő nem lenne, akkor már valószínűleg én se, illetve a lányom se lenne. Aztán egyszerűen az ujjaink összefonódnak, mintha csak ez is azt akarná mutatni, hogy egymás mellett van a helyünk. Nem gondoltam volna, hogy az este így fog alakulni. Volt itt minden, düh, fájdalom kétségbeesés, szenvedély és vágyak, de most hirtelen mindegyik utat akart törni magának, egy szeletkét is és ez még inkább összezavart, viszont ugyanakkor azt kívántam, hogy ez a pillanat többé ne múljon el, sose legyen vége.
Szenvedély és szívünk legféltettebb titkai rejlenek ebben a csókban, abban a csókban, ami mind a kettőnket elnyelhet, megsémisíthet, de mégis azt akarom, hogy örökké tartson. A város szinte már alszik, s a kintről beáradó fényeknek köszönhetően még inkább sejtelmesebb lesz eme pillanat. Mintha csak a sötétség is el akarna minket rejteni, de ugyanakkor fényt, s reményt is adni. De aztán vége szakad ennek a mámorító és magával ragadó mozzanatnak is. Homlokom a homlokához ér, s úgy hallgatom szívének a ritmusát, mintha csak erőt szeretnék gyűjteni ahhoz, hogy újra felállítsam a határt, még ha a szívem bele is sajdul. De már nem lehetek felelőtlen, vigyáznom kell a tetteimmel, mert sok múlhat azon, amit teszek.
Amikor meghallom a szavait, érzem, hogy a szívem összeszorul. Fáj, hogy azt gondolja, hogy nem akarom őt. Akarom, talán jobban is, mint valaha bármit. De még se tudok megszólalni, egyszerűen csak lehunyom a szemeimet és próbálok rájönni, hogy miként adhatnám a tudtára, hogy nincs igaza, nem arról van szó, amit gondol. Egyszerűen csak túl sok a bonyodalom már így is. Végül közelebb hajolok hozzá és most én csókolom meg őt. Gyengéden és szeretettel, mintha attól félnék, hogy elillanhat bármelyik pillanatban eme érzés, ezek a másodpercek és nem marad más, mint vágyakozás. Végül pedig újra megtöröm ezt a pillanatot. – Nem arról van szó, hogy nem akarlak Elijah. Egyszerűen csak nem helyes, s nem akarom elveszteni a lányomat az érzéseim miatt… - Sejtheti, hogy nem Hope-t féltem tőle, hanem sokkal inkább Klaus haragjától félek. Félek attól, hogy képes lenne úgy bosszút állni ezekért az érzésekért, hogy elveszi tőlem Hope-t. Azt pedig sose élném túl..  

Szavai hallatára egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert nem azt akartam sugallni neki, hogy változzon meg és mindenképpen szabaduljon meg eme démonától, hanem arra, hogy meg kell próbálnia tovább lépnie, túl jutnia rajta, mielőtt esetleg múltjának ez a része örökre fogva tartja és a démonok újra és újra bekebelezik őt. – Senki se veheti el tőled az emberi mivoltodat, Elijah. Az számít egyedül, hogy mi lakozik itt, legbelül. – mondom neki őszintén és közben a kezem a szívére siklik. Mindenki követ el hibákat, mindannyian öltünk már meg másokat, akár akartuk, akár nem. Nem tehetjük semmi se azt, hogy megfosztottunk másokat az élettől, de ha megpróbálunk tanulni a hibáinkból és megpróbálunk emberként élni, akkor még nem veszett ügy. Nem a tetteink határoznak meg, hanem az, ami a szívünkben lapul.
A szavai igazán jól esnek, melengetik a szívemet és még egy apró mosoly is arcomra kúszik. Figyelem őt, nem eresztem el az íriszeimmel, miközben ujjaim az ajkait érintik. Nem lenne szabad, nem kellene ezt tennem, de még ez is talán jobb, mintha mézes csókkal ajándékoznám meg. Nem helyes, nem szabad ilyenre gondolnom, így inkább egyszerűen csak hozzábújok. Figyelem a kinti fények játékát a plafonon, mintha az képes lenne elterelni a gondolataimat. A téves eszméket, érzéseket távol űzni a lelkemből és a szívemből. Figyelem a fények játékét, miközben a szívem, s a testem szinte sóvárog, de küzdök ellene. Nem tehetek olyat, ami a lányomhoz vezető utat veszélyezteti, még akkor is se, ha ehhez minden erőmre szükség van.
Nehezen tudom elhinni, elképzelni, hogy faltad a nőket, hogy olyan voltál, mint ők… - szólalok meg halkan, miközben egyik kezünk, ujjaink összefonódnak. Próbálom magam előtt látni azt az Elijah-t, de nehezen megy. Talán csak amiatt, mert én sose ismertem olyannak és mindig is másabbnak tartottam őt, mint a testvéreit. De mielőtt túlzottan elmerülhetnék a képzeletben, megérzem az érintését, pillanatok múlva ajkaink egymásra találnak. Viszonozom a csókját hevesen és szenvedéllyel átitatottan. Hirtelen a külvilág megszűnik, kezem arcára siklik és úgy csókolom, mint még soha senkit, majd amikor ajkaink elválnak egymástól a homlokomat homlokához érintem, miközben a kezeim arcán pihennek. – Nem helyes, nem lehet… - suttogom úgy, mint akinek fáj kimondani eme három szót. S közben a szívem egyre hevesebb ritmust jár a korábban történtek miatt.

Lassan bólintok arra, hogy nincsen baj, majd újra visszadőlök és csendesen várok a „mesére”, a múltjuk egy újabb darabkájára, hiszen minél több időt töltök itt, annál inkább több mindent tudok meg róluk. S kevés az olyan történet, amiben csak az egyik Mikaelson testvér jeleni meg. Mindig, vagyis az élet legnagyobb részében összetartottak, de mégis képesek voltak ennek ellenére egymást hátba támadni, egymás boldogságába beletiporni. Egyszerre volt érdekes hallgatni a történeteiket és egyszerre volt elszomorító is néha. De így legalább jobban megismerhettem őket, s kicsit talán a lelkükbe is beleláttam minden egyes történettel.
Érzem gyengéd simogatását, s hamarosan az egyik kezünk, az ujjaink összefonódnak. Nem mozdulok, csak csendesen hallgatom és érzem, hogy nem lehet neki könnyű beszélnie róla, de még se szólalok meg, de hirtelen még több dolog és kérdés cikázik át az elmémen, de szerencsére most egyik gondolat se vett tanyát. Viszont a történet előrehaladtával egyre nehezebb egy helyben maradnom, és amikor az első szerelemről, arról az érzésről, majd amikor azt említi, hogy valahogyan tönkre tette a boldogságukat egyszerűen felülök és érthetetlenül pislogok rá. Nem tudom kinézni belőle, hogy direkt tette volna és a szavaival meg is erősíti a megérzésiemet. De már nem dőlök vissza. Egyszerűen csak figyelem őt. S aztán eljön az igazság pillanata és érzem, ahogyan a szívem összeszorul. Szinte a szemeiben látom a fájdalmát, majd gyengéden az arcán simítok végig.
- Nem a te hibád! Nem tehetsz róla, baleset volt! – sietve szólalok meg, mert rossz látni, hogy még mindig fáj neki ez az emlék. Nem értem, hogy miként volt képes erre Esther, hogy miért tette ezt. Miként képes egy anya a gyermekét kínozni és fájdalmat okozni?
- Köszönöm, hogy mindig mellettem álltál, állsz, még akkor is, amikor választanod kellett. Sajnálom, hogy neked ilyen áron kellett megtanulnod uralni ezt az érzést, de mindig hálás leszek azért, hogy elmondtad és nem engedted azt, hogy én is hasonlóképpen tapasztaljam meg a veszteség érzését. – egy pillanatra még a fejemet is lehajtom. Nem akarok arra gondolni, hogy egy számomra fontos személynek ártsak, én vegyem el az életét. Ez a történet bármennyi szónál, tanácsnál többet ért, hiszen a szemeiből is tökéletesen ki tudtam olvasni az érzéseit, miközben beszélt. - Képes leszek uralni, elindulni ezen az úton. Tudom, érzem, hogy mennie kell és sikerülni is fog. – komolyan cseng a hangom, majd amikor megérzem az érintését, akkor egy pillanatra újra elveszek abban a mámorító érzésben, de még mindig képtelen vagyok megmozdulni.

Nem voltam abban biztos, hogy jó ötlet-e most ennyire közel lenni hozzá, de tudtam, hogy a karjai között legalább menedékre lelhetek. Biztonságban érezhetem magamat, még akkor is, ha ezzel még inkább kísértem mind őt, mind magamat. Éreztem gyengéd simogatását, szívének a ritmusát, mintha csak ama dallam képes lett volna az én szívemnek is melegséget és békességet hozni. Lassan szenderültem álomba és amilyen békés volt eleinte, annyira lett inkább hátborzongató. Láttam magam előtt azokat a személyeket, embereket, akiknek az életét elvettem pusztán azért, mert szomjas voltam és nem bírtam uralni a vérszomjamat. Küzdöttem, nem akartam emlékezni rájuk, de ugyanakkor belőlük meríthetek erőt ahhoz, hogy képes legyek féken tartani a bennem lakozó szörnyeteget. De egy idő után már nem bírtam elviselni ezt az egészet. Riadtam ébredtem fel az éjszaka közepén. Mielőtt kibújtam volna Elijah öleléséből egy darabig még őt figyeltem és a ziháló légzésemet igyekeztem megfékezni.
Pillanatokkal később pedig egyszerűen az ajtófélfának dőlve figyeltem őt. Figyeltem, ahogyan békésen alszik, pedig nem kis teher nyugszik a vállain. Csendesen álltam ott, mintha csak féltem volna attól, hogy esetleg felébreszthetem, de végül mozgolódni kezdett, de még ekkor se mozdultam meg. Nem égett semmi se,- se gyertya, se lámpa-, egyszerűen csak a kintről beáradó fények csempésztek még több titokzatosságot ebbe a pillanatba. Apró mosoly kúszott arcomra, amikor megláttam a kissé „zilált” kinézetű Elijah-t. Amikor kiejti a nevemet, akkor érzem, hogy a szívemben valami megmozdul, mintha a képzeletbeli határ egyre inkább kezdene eltűnni, pedig nem szabad. Nem engedhetek eme vágyaknak. – Reggel még lehet, hogy lesz rá lehetőséged. – szólalok meg kicsit jobbkedvűen, hiszen hajnal van még csak, amikor pedig újra maga mellé invitál, sietve indulok el az ágyamhoz és bújok be mellé. Fürkészem őt kíváncsian, majd gyengéden végig simítok az arcán, de végül csak befúrom újra karjai közé magamat és a fejem hamarosan újra „párnára” lel a mellkasán. – Mi a baj Elijah? – nem értettem, hogy mi történhetett, mi lehet a baj, majd végül inkább úgy helyezkedek, hogy lássam arcának a vonalait, miközben kisebb aggodalom csillan a szemeimben a kinti fények kíséretében. Csendesen vártam arra, hogy mit szeretne mondani, de közben a szívemben kisebb félelem lelt újra otthonra, hiszen az íriszeiben nem leltem választ a dologra. Mi lehet olyan fontos, amit nem várhat reggelig? Meggondolta volna magát? Mégis inkább vissza megy az új otthonába? Nem, erre nem is akartam gondolni.

Nem akartam őt megütni, tényleg nem, de hirtelen nem bírtam a dühömet és a kétségbeesésemet féken tartani és végül rajta töltöttem ki a dolgot. Sajnáltam és szégyelltem magamat. Jó pár másodpercig nem is tudtam a szemébe nézni emiatt, majd ha végül a szemeink, a pillantásunk egymásra talált újra, akkor láthatta, hogy sajnálom a dolgot.
A szavai pedig még inkább szíven találnak, mert tudom, hogy igaza van, de az utolsó mondata egyszerre szomorít el és egyszerre döbbentet meg. Nem értem, hogy miként gondolhatja ezt, miként fordulhat meg a fejében.
- Szerinted jól esik? Azért ütöttelek meg, mert meg akartalak ütni? – kérdeztem vissza szinte suttogva, nem voltam képes már tombolni. Egyre inkább gyűlöltem magamat azért, mert ittam belőle, majd pedig lekevertem neki és részben őt hibáztattam. Hiszen szinte ő rakta a kezét a számhoz, mintha tálcán kínálta volna magát, de én tettem meg.  Én voltam az, aki úgy vette rá magát, mint aki bármire képes lenne a vérért és így is volt. Éhes voltam és szükségem volt rá, jobban, mint szerettem volna…
- Elijah, nem utállak! – kezdtem bele, majd egy pillanatra a kezemet figyeltem és a rajta lévő vért, ami az ajkaimról tapadt rá. – De velem ellentétben te tudod uralni, te képes vagy nem megölni másokat az éhséged miatt. Én viszont képtelen vagyok rá. – s még mindig nem nézek rá. Nem vagyok képes rápillantani. Nem akarok sajnálatot látni, vagy bármi mást. Le kell győznöm a vérszomjamat, vagy örökre elveszítem a lányomat. Ha másért nem is menne, de érte képes leszek. De hirtelen arra leszek figyelmes, hogy elkapja a vállaimat és talán kissé riadtam pillantok fel rá. – Igyekszem, de nem olyan könnyű. Amikor megérzem a vér csábító illatát, vagy csak megérzem az ízét, akkor úgy érzem, hogy teljesen valaki más vagyok, valaki olyan, akire a lányom nem lenne büszke…- s újra lehajtom a fejemet. Sose lennék képes Hope-t bántani, remélem, mert egyszer újra a karjaimban szeretném tartani őt és Elijah szavai mondhatni arcon vágtak, de legalább segíttek abban, hogy még inkább erőt gyűjtsek ahhoz, hogy összekapjam magamat és legyőzzem a bennem lakozó szörnyeteget. Nincs más esélyem, így újra harcolnom kell.
Figyelem, amit csinál és hirtelen nem értem, hogy mire készül, de aztán rájövök arra, hogy szavak helyett, inkább tettekkel válaszol, aminek köszönhetően egy apró mosoly kúszik az arcomra. Elfogadom a felém nyújtott kezet és hamarosan már az ölelésébe fúrom magamat. A fejemet kisebb habozás után a mellkasára hajtom. Majd hamarosan becsukom a szemeimet és megpróbálok az álmok mezejére menekülni. Látom magam előtt minden tettemet, de hiába igyekszem Elijah által mutatott jövőképbe menekülni nem megy. Az éjszakaközepén riadtan ébredek fel. Figyelem Elijah-t, hiszen szemmel láthatóan őt is elnyomta az álom. Óvatosan bújok ki az öleléséből, majd pedig a fürdőbe megyek. Megmosom az arcomat, utána lassan elindulok vissza a szobába, viszont inkább az ajtófélfának dőlök és onnét figyelem őt. Azt a személyt, akinek annyi mindent köszönhetek…

Rendben, várni foglak. – s még mindig suttogva hagyják el ajkaimat a szavak. Én nem akartam erre kényszeríteni. Azt szerettem volna, ha aszerint dönt, amelyik jobb neki, amelyiket inkább szeretné, amit a szíve diktál. De valamennyire megkönnyebbült a szívem, hogy ő itt lesz nem sokára és remélhetőleg többé nem hagyja el ezt a házat úgy, mint korábban tette. Még ha ez önzőség is volt tőlem. S a szavai hallatára egy halovány mosoly ült ki az arcomra, ami tökéletesen tükrözte azt, hogy örülök annak, hogy így döntött.
Minden jót, minden egyes pillanatot meg kell ragadni az életben, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor illan tovább. Most is szinte csak pár röpke percre adatott meg a békesség, s olyan érzés, amikre nincsenek szavak, vagy ha vannak is, akkor is félünk kimondani, mintha azzal valami láthatatlan gátat szakítanánk és a gát mögött rejlő érzések, gondolatok képesek lennének elpusztítani minket.
Nem akartam bántani őt a szavaimmal, de talán mégis megtettem. De nem értettem, hogy miért ajánlotta fel ezt az egészet, vagyis értettem, de még se voltam képes elfogadni. Féltem és rettegtem. Zavarodott voltam, hiszen túl nagy káosz uralkodott legbelül és a közelsége csöppet se segített. Sőt, a háborgó tengert minden egyes pillanatban még inkább felkavarta, hiszen a szívem sóvárgott, de nem engedhettem, hogy utat is törjön magának és elpusztítson mindent, viszont a vérszomjamat megpróbálhatom ugyanúgy visszafogni és inkább a lelkiismeretemre hagyatkozni. De meddig fog sikerülni? Mikor fogok elveszni teljesen?  
Szerettem volna hátrálni, de mögöttem már csak a fal volt. A hátam annak simult, miközben őt figyeltem. Figyelem azt, ahogyan közelebb sétál, s közben a szavait hallgattam. -  Mi van, ha nem tudok megálljt parancsolni? Ha neked kell leállítanod? Nem akarok több fájdalmat okozni, vagy másokat megfosztani az élettől, a szerzettüktől. Én nem akartam ezt az egészet! - a szemeimben pedig a kétségbeesés csillan meg, mert tudom, hogy igaza van. De akkor se könnyű elfogadom azt, amit felajánl. Inni belőle valószínűleg nem lehet kellemes, legalábbis számára. Figyelem őt, majd hamarosan megérzem az érintését, aminek köszönhetően úgy érzem, hogy a lelkemben tomboló vihar kicsit csillapodni kezd, a félelmeim kezdenek elillanni, de amikor a csuklója ajkaim közelébe ér, akkor nem bírom tovább megfékezni a szörnyeteget. Az ujjaim keze köré fonódnak és hamarosan pedig felsértem a bőrét, hogy a piros nedű íze járja át a lényemet. Egyre hevesebben iszom, majd másodpercek, vagy talán percek múlásával egyszerűen elrántom a fejemet és az ajkaimat pirosító vér bárki tudtára adná,hogy mit is tettem másodpercekkel korábban…
Valaha jobb lesz? Lesz olyan, amikor nem csak erre fogok tudni gondolni? –kérdezem tőle sietve,  majd egy pillanatra még a fejemet is elfordítom. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de igaza volt. Nem akarok még több öldöklésben részt venni, legalábbis nem amiatt, hogy nem tudom féken tartani az új énemet…



|| Bocsánat, ez most gyenge lett

Nem szerettem volna én ítéletet mondani a feje fölött, megmondani neki, hogy mit tegyen. Neki kell éreznie, nem akarom még hasonlóbbá válni, mint amilyen Klaus, vagy a legtöbb Mikaelson. Megszerettem volna adni legalább neki a döntés lehetőségét, hiszen már én se voltam angyal, vértapadt a kezemhez és éreztem az ereimben, hogy még fog is…
- Miattam ne fordíts neki hátat. Marcel okkal bízta rád őt, vigyázz rá, tanítsd őt és készítsd fel az életre. Szüksége van rád, megértem, ha ott maradsz. Nem akarsz többé csalódást okozni másnak, akkor ne tedd! – sietve szólalok meg, hiszen nem foszthatok meg másokat tőle. Még ha ezzel magam ellen is beszélek, de tudom, hogy milyen érzés a remény elvesztése, s valószínűleg Gia is azt érezné, ha Elijah magára hagyná…  Nem vehetem el tőlük, mert az már önzőség lenne. Hiányozni fog, de a tudat, hogy miattam hagyott hátra valakit, vagy akár több személyt még inkább nyomasztó. – Csak támogasd őket, ahogyan velem tennéd. Nem szakíthatlak el tőlük, mert számítanak rád és szükségük van rád... – én is számítottam rá. Vágytam arra, hogy itt legyen mellettem, hogy segítsen, de az élet szellője távol sodort minket egymástól. Amikor a homlokunk összeért, akkor egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s próbáltam a káoszt benntartani. Próbáltam a kitörni készülő vulkánt megfékezni, mert harcolnom és erősnek kell lennem. – Egyet ígérj meg, ha szükségem lesz rád, akkor itt leszel…- szinte suttogva ejtem ki a szavakat, mintha valami titkot mondanék. Majd pedig egyszerűen csend telepszik ránk, de nem bánom. Ez a  csend békésebb és többet mond, mint ezer szó képes lenne.
Szeretnék elveszni ebben a pillanatban örökre, s talán kicsit sikerült is. A szavai ragadnak ki és ekkor pillantok fel rá kérdőn. Érzem eme egy szóban rejlő vágyakat, érzéseket, amikbe a szívem is kicsit beleremeg, de még se lehet. A képzeletbeli határ meghúzásra került, még ha nehéz is a megfelelő oldalon maradni… Nem szabad, ő tiltott számomra, bármi is történjen.
- Nem tudom... Nem akarok senkit se bántani, mert így is.. – nem akarok arra gondolni, hogy kezdett az-az érzés a hatalmába keríteni, hogy nem számít az életük, mert számított, még ha a bennem lakozó szörnyeteg az ellenkezőjéről is szeretett volna meggyőzni. Próbáltam féken tartani, éreztem a hiányát, de mégis küzdöttem ellene.
Sietve rázom meg a fejemet a szavaira és a tettére. Nem, erre nem lennék képes. De a kezem lassan mégis karjára siklik, szinte érzem a vér csábító illatát és ízét…
- Ne, kérlek, ne tedd ezt! Nem lehet, nem akarlak bántani… – lépek végül hátra sietve. Bántani őt? Nem, azt már nem. Tudom, hogy igaza van, de akkor se megy. Megremegnek az ujjaim és szinte könyörögve nézek rá, hogy ne kérje ezt tőlem, hiszen az elmúlt percek leforgása alatt nem változott az, hogy gyűlölöm azt, ami vagyok és még mindig nem tudok parancsolni annak az érzésnek, ami akkor kerít hatalmába, amikor megérzem a piros nedű ízét.

A pillantása többet mond minden szónál, de még se akarok arra gondolni, hogy egyszer nem lesz itt, hogy többé nem nézhetek abba a szempárba, nem hallhatom a hangját. Nem akartam, hogy még többen meghaljanak, hiszen belőlem is gyilkos lett. Mintha az, aki ebbe a családba bekerül az nem is lehetne más. Pontosan tudtam, hogy mit jelent a veszteség fájdalma és nem álltam készen arra, hogy újra megtapasztaljam, s újra erős maradjak, még ha a „családom” elvesztése túlzottan is fájna…
A látomás, amivel megajándékoz képes újra melegséget, szeretet csempészni a szívembe. Hiszek benne, talán ennek köszönhetően még jobban, de ugyanakkor még mindig félik. Félek attól, hogy ez csak egy látomás fog maradni és nem több. De nem lehetek önző se, hiszen szeretném a karjaimban tartani, magamhoz ölelni és megvédeni, de ha az élete szebb és jobb lehetne nélkülem, akkor bármennyire is fájna, bármennyire törne meg képes lennék megadni neki a szebb életet. Viszont most azért fogok küzdeni, hogy itt lehessen és mellettem nőhessen fel. Elijah látomásának köszönhetően még elszántabb leszek, hiszen a rossz gondolatok és a félelmek rövid időre eltűnnek, mintha csak valaki elkergette volna őket elmémből és a szívemből. Sietve törlöm le végül a fényben megcsillanó ezüstös könnycseppet, ami a boldogság jeleként jelent meg, hogy utána végig futhasson orcámon, majd a mélységbe zuhanjon.
Amikor meglátom, hogy lehajtja a fejét a szavaim hallatára, akkor még az én szívem is összeszorul. Nem akartam megbántani őt. Óvatosan érintem meg az arcát, mintha valami tiltott gyümölcsöt érintenék és felemelem a fejét. Láthatja a szemeimben, hogy nem hibáztatom őt és talán már én is máshol élnék, ha megtehetném, de nem tehetem. Küzdenem kell és erősnek lennem, túl kell jutnom a fájdalmamon és az új énem „utálatán”. Figyelem őt, s szavak nélkül, a pillantásommal és az íriszeimben megbúvó érzésekkel „kommunikálok”. Fáj, hogy elment és hátat fordított mindennek? Igen, de még se hibáztattam őt, vagy talán egyszerűen szép lassan elkezdtem elfogadni. Ezért is lepett meg az, hogy itt van… Itt volt és nem csak képzeletem szüleménye volt, de még mielőtt esetleg szavakba önthettem volna az érzéseimet, a gondolataimat megelőzött.
Elkapja a kezemet és a szívére helyezi, mire kérdőn pillantok fel rá. Érzem és hallom is szívének a ritmusát, ami hasonlít az én szívem ritmusára, de ott túl nagy a káosz, túl sok minden nyomaszt és sok olyan vágy cikázik át rajta, ami nem lenne szabad. A szavai megdöbbentenek, majd lassan rázom meg a fejemet.
Mit számít, hogy én mit szeretnék, ha önös érdek vezérel, ha azzal más boldogtalan lesz? Ha más szenvedne az egész miatt? – kérdezek vissza, majd a szabad kezem arcára siklik. Szeretném, ha maradna, de azt is tudom, hogy okkal fordított hátat ennek a háznak, annak a háznak, ami szinte sivár lett, mintha az élet tűnt volna el belőle. -  Nem akarom megmondani, hogy mit tegyél, hogy mit szeretnék, hiszen már a szemeim és a tetteim elárultak, Elijah. Nem kényszeríthetlek arra, hogy maradj, ha te menni szeretnél innét. Nem számít, hogy én mit szeretnék…- s a hangom elhal, de közben a szemeit fürkészem. Próbálom megfejteni, hogy a sötét íriszeiben mi lappang, mi jár a fejében. Szeretném, hogy maradjon, de nem kérhetem azt tőle, hogy fordítson hátat az új életének miattam… a lányom miatt…

Elírások miatt bocsánat, de telefonról írtam.

Bíztam benne, talán jobban is, mint bárkiben eddigi élete során. Ő szavak nélkül is képes volt megérteni engem. Majd amikor meghallom a szavait, akkor sietve rázom meg a fejemet. Nem akarok arra gondolni, hogy egyszer esetleg meghal… Főleg, hogy miattam vagy a lányom miatt. -  Ne mond ezt, kérlek! Senki se fog meghalni, így is túl sokan haltak már meg…- Tudtam, hogy még nem ért véget a halálozások ebben a városban, de nem akartam arra gondolni, hogy esetleg ő, Klaus vagy bárki más meghalhat. Lehet, hogy nem volt a legjobb a viszonyom a testvérével, de akkor se kívántam a halálát, vagyis nem ténylegesen. Bíztam abban, hogy nem fog ezekre sor kerülni. Nem kell szembefordulnom Klaussal, ahogyan Elijahnak se kell. Nem akartam még több vitát, hiszen ha nem is mutatta ki teljesen azt, hogy számára is fontos Hope, akkor is jelét adta néha. Viszont még mindig voltak kételyeim és fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ennek a vége, de reméltem, ha döntenem kell, akkor jól fogok.  
A következő pillanatban pedig mámorító érzések kerítenek hatalmukba, de talán részben nevezhető lenne mérgezőnek is a csókom, hiszen még több bonyodalmat csempészhet a „kapcsolatunkba”. De már késő, hiszen nem lehet semmissé tenné és nem is akarom. Rövid, de mégis magával ragadó volt az mozzanat, pillanat. Aztán egyszerűen vége szakadt, ahogyan a vihar is elcsillapodik és nem marad más, mint a fájdalmas valóság. Figyeljük másikat. A szavak túl keveset mondanának, de a szemeinkben megbúvó érzések annál többet mesélnek, de nem szabad. Ezért is teszek egy-két lépést hátrafelé. Mintha csak egy képzeletbeli határt szeretnék meghúzni közöttünk, egy olyan határt, ami segíthet egy-két bonyodalmat távol tartani tőlünk, ettől a háztól. Hiszen ennek a háznak szinte szeme van és minden előbb vagy utóbb a házurának a fülébe jut.  Nem akartam elküldeni, de nem voltam biztos abban, ha még tovább marad most, akkor képesek leszünk a képzeletbeli határ két különböző oldalán maradni.
Örülök annak, hogy itt vagy. Még ha nem is tudom, hogy pontosan mennyi ideig maradsz és köszönöm, hogy segítesz nekem…– tényleg hálás vagyok azért, amit tesz és azért is, hogy miattam marad. A kijelentésének köszönhetően az ajkaim mosolyra húzódnak. Nem csak a szobája várta és fogalmam sincs, hogy Klaus miként fog reagálni a hírre, de nem is érdekel. Ez nem csak az ő otthona, hanem az enyém is és én örülök annak, hogy ő újra visszatért ide, még ha rövid időre is. Mintha vele együtt a remény is visszaköltözött volna ebbe a házba és a szívembe…
Figyelem, ahogyan egyre távolabb sétál, azt, ahogyan már majdnem elhagyja a szobát, de végül megáll. Egy darabig csak figyelem őt, majd végül bólintok, hogy rendben. Szép lassan lehunyom a szemeimet és bízok benne. Bízok abban, hogy nem fogja kísérteni egyikünk szívének dallamát se. Főleg az enyémet nem, hiszen túl nagy a káosz és még nagyobb lenne.
Aztán megérzem az érintését, de nem mozdulok meg és hamarosan pedig egy kislány jelenik meg előttem. Érzem, ahogyan a szívem egyre hevesebben kezd verni. Egyszerűen csak érzem, hogy az ott Hope, majd pedig meglátom magamat. Azt, ahogyan a karjaimba zárok és ekkor egyetlen egy örömkönnycsepp rohan végig az arcomon. Óvatosan pillantok rá, mintha nem akarnék elszakadni ama képektől, amikor vége szakad az egésznek.
Hiszek benne, teljes szívemből Elijah. – a hangom úgy csendül, mintha valami forgó szélbe keveredett volna. Közelebb lépek hozzá. – Nem akarom, hogy többé elhagyd ezt a házat, de azt is tudom, hogy te már odatartozol. – Végül egy aprót az ajkamba harapok, mintha csak valami ostobaságot szeretnék megakadályozni. Így inkább újra hátrálni kezdek, miközben a hajamba túrok.
Köszönöm ezt a képet, a reményt... – teszem hozzá még mindig abban a képben ragadva. Mintha pontosan tudta volna, hogy mire van szükségem. S mintha tényleg ő benne rejlene a remény.