Én voltam a kőszikla. A vár, a menedék, a biztos fedezék. Ezer hosszú éven át az én vállamon nyugodott minden teher. Nem volt könnyű, néha nagyon nem, de felnőttem egy olyan feladathoz, aminél nemesebb talán nem is létezhetett. Mindig és örökké. Ez az ígéret, amit annak idején hárman tettünk acélosította meg a jellemem, és a hátamat, hogy képes legyek megtartani a lét, és a sorsunk nehezét. Sokszor hibáztam, sokszor tévedtem, mégis: semmi nem volt erősebb nálam. Egészen mostanáig. Talán az általam önként vállalt szerep okozta önteltségemet, hogy képtelen voltam meglátni a szomorú igazságot: semmivel nem voltam soha jobb, vagy másabb, mint az öcsém, vagy akár Mikael. Talán a sors szomorú fintora, hogy legkisebb, és sokszor leginkább lenézett testvérem világította meg számomra a tényt, hogy szörnyeteg vagyok - és ezzel kihúzott egy mindig biztosnak ítélt talajt a lábam alól. Mintha a vétkek, bűnök hegyének súlya omlott volna rám, hogy maga alá temessen. Talán a mocsár talaja lehet olyan ingoványos, és süllyedhet be úgy a rá lépők súlya alatt, ahogy én roskadom össze az igazság nehezen elviselhető valóságától. Nézem Hayley tekintetét, és könyveket lehetne megtölteni azzal, amit látok az arcán. Csalódás, megdöbbenés, harag, és hideg távolságtartás szikrázik a pillantásában: valami olyan, amit soha nem akartam, és nem is akarok többé látni. Egy pillanatig tartok tőle, hogy közeledtemre hátrálni kezd, de végül ahogy félénken és óvatosan hozzá érek, tenyerembe simul arcával, mire egy kissé megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Néma csendben hallgatom a szavait, és mintha valamiféle függöny szakadna szét lelki szemeim előtt, hogy a napnál is fényesebben beragyogjon rajta az igazság. Nem vagyok egyedül. Soha nem is voltam. Még akkor sem, mikor úgy éreztem, évszázadok, vagy mérföldek választanak el másoktól. A család ilyen: néha zűrös emberek halmaza, de sosem hagynak egyedül. Összeköt a vér bennünket, és összeköt egy közös sors. Talán most jött el az ideje, hogy ezer év után ne én legyek az, akire támaszkodni kell. Morbid humora a sorsnak, hogy ezúttal nekem van szükségem segítségre. - Nem ismertél századokkal ezelőtt - szólalok meg végül csendesen, de egy pillanatra sem engedem el Hayley tekintetét. - Hálát adok érte az égnek, hogy így van. Nem akarnám, hogy lásd, mi voltam, és hogyan éltem, hogyan vettem el gondolkodás nélkül bárki életét. Kétszer jött el az életembe a változás: mindkétszer egy nő képében. Az egyikük már halott. A másikuk itt áll előttem, és olyan erő árad belőle, ami előtt még én is meghajlok - fogom meg Hayley kezét, és mellkasomra húzom, hogy érezze szívem erőteljes dobbanásait. - Neked köszönhetően uraltam eddig is a démonjaimat, és te leszel a segítségem abban, hogy újra mélybe zárjam őket. Talán nem lesz könnyű, vagy zökkenőmentes. Talán néha el-elbukom majd, mint Hope, mikor majd járni tanul. Te vagy az egyetlen, aki megváltoztatott engem, és aki mellett régi, emberi önmagam lehetek, és te vagy az egyetlen, aki mellett lehetek sebzett, vagy gyenge is. Mert te vagy az egyetlen, aki képes erőt adni nekem, hogy küzdjek. Te jelented azt, hogy van kiért - hunyom le a szemem egy pillanatra, és mikor újra kinyitom, eltántoríthatatlan határozottság látszik benne. - Beszélek Freyával. Esetleg képes lesz... - hagyom a mondatot befejezetlenül, anélkül is tisztában van a végével. - Légy mellettem. Szükségem van rád - hajolok oda, és olyan lágyan, gyengéden érintem ajkammal az ajkát, mint még soha.
Szerettem volna hinni abban, hogy nem lehet még rosszabb a helyzet, hogy a mocsár nem öntet ki még inkább, hogy beleragadjunk, és ne tudjunk szabadulni. Lassan veszem a levegőt, szinte a feszültséget tapintani lehet, ami kettőnk között fennáll. Még mindig alig tudom elhinni, hogy az előbb képes lett volna tényleg nekik menni, ártani azoknak, akik csak védtek volna vele szemben, vagy éppen a saját területüket. A karomat védelmezően fonom magam előtt össze, mintha így is egy kisebb falat akarnék fenntartani és nem hagyni azt, hogy túl közel férkőzzön hozzám per pillanat, hiszen a jelenlegi találkozásunk olyan volt, mint egy hullámvasút. Néha a vihar csendesebb lett, hogy aztán újult erővel csapjon le ránk, vajon valaha ennek vége lehet? Lehetséges még az, hogy a dolgok szép lassan elkezdjenek visszabilleni a helyére, vagy ez teljes képtelenség? Csendesen dőlök neki a hátam mögött lévő fából készült falnak, miközben őt fürkészem az íriszeimmel. Látom rajta, hogy nem könnyű beszélnie neki, ahogyan pedig egyre inkább belemerül a témába, hirtelen gyengének érzem magam, mint aki képtelen csak ott állni és végighallgatni ezt. Mintha hirtelen csak menekülni akarnék az elől a fullasztó érzések elől, amiket minden egyes szavával ébreszt bennem. Neki nem egyszerű beszélnie róla, nekem nem egyszerű hallanom. Mind követünk el bűnöket, egy pillanatra még a fejemet is elfordítom, az ablakon át fürkészem az éppen lebukó napot. Mikor rohant el ennyire az idő? Amikor pedig Kol-t említi, akkor szinte düh ébred bennem. Egy család, amelynek tagjai azt hiszik, hogy jobbak a másiknál, hogy ítélkezhetnek és gyűlölhetik egymást, vagy éppen egymásnak keresztbe tehetnek a múltban elkövetett dolgokért. Néha kezdem már úgy érezni, hogy nem más fogja elhozni a Mikaelson család bukását, hanem saját magunknak fogják elhozni azt. Mire pedig visszapillantok Elijah-ra, addigra egészen közel sétál, az utolsó mondatainak köszönhetően a szíven hevesebben dobban pár ütem erejéig és az íriszeimben megbúvó félelmet, aggódást, dühöt és szeretet egyszerre olvashatja ki. Amikor keze arcomhoz ér, akkor úgy simulok bele arcommal a tenyerébe, mintha pár pillanattal korábban nem éppen egymásnak akartunk volna menni, majd úgy fordítom a fejemet, hogy egy aprót tenyerébe csókolhassak, hogy utána ismét felnézzek rá. - Tudom, hogy van olyan éned, ami még talán téged is megrémiszt és sose akarnád ismét a szabadjára engedni… - szólalok meg óvatosan, miközben őt fürkészem és kisebb hallgatást követően. – Mindenkinek van ilyen Elijah, de ha rettegsz tőle, akkor azzal csak Kol kezére fogsz játszani, hiszen azt eléri el, hogy rettegj, hogy undorodj magadtól és félj akár tőle is… szép lassan távolabb kerülj azoktól, akik segíthetnek. – sose hittem volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogom magam találni és pont én fogok ilyenekről beszélni. Elég csak a régi önmagamra gondolni. – Erősebb vagy, mint gondolnád, le tudod győzni az életre kelt démonokat, amik egyre inkább mélyebbre löknek. Nem egyedül vagy, még ha úgyis hiszed, hogy jobb, ha a másik kimarad ezekből a dolgokból. Azt mondod, hogy szeretsz és én vagyok a legjobb dolog vagyok, ami veled történt, akkor bízz bennem és enged, hogy segíthessek. – simítok végig az arcán, miközben még kisebbre csökkentem a köztünk lévő távolságot. – Néha elég csak kapaszkodni abba, aminek köszönhetően sikerült eddig is bezárnod a démonaidat. Nekem is megvannak, de akkor elég csak arra gondolni, hogy kikért harcolok, hogy mi miatt nem hagyhatom azt, hogy legyőzzenek és ez neked is fog menni. Kitartó és erős vagy, ahogyan meg fogjuk erre is találni a megoldást. Talán még egy régi ismerős is segíthetne benne… - ötlik fel bennem a dolog, hiszen fogalmam sincs, hogy Freya-ra akarja bízni ezt a dolgot… Tudom, hogy Bonnie nem kedveli Mikaelson családot, de azt is tudom, hogy képes lennék meggyőzni őt, vagy éppen Elijah, hogy segítsünk nekünk, hiszen itt volt rövid időre és talán ő is tudja, hogy a tettének következményei lehetnek… - Kérlek, csak engedd, hogy segíthessek, mert fontos vagy számomra. Szeretlek, Elijah. – pillantok fel rá kérlelően.
Születésünk első pillanatától kezdve érzünk. Fájdalmat és örömöt, félelmet és dühöt. Megtanuljuk elrejteni az ijesztő érzéseinket. Eleinte csak mások, később magunk elől is. Sokan úgy éljük le életünket, hogy eltartjuk magunktól legmélyebb érzéseinket, és mindig ott a kétség, mi lenne, ha átengednénk magunkat nekik, kifejeznénk azokat, és megosztanánk a világgal. Az ijesztő dolog nem a halál. Túlélni ijesztő, és elfogadni azt, hogy élnie kell egy életet. S van, ami még ijesztőbb: szembefordulni a szorongással, a félelemmel, a gyötrődéssel, és küzdeni vele, hogy ne gyűrjön végleg maga alá. Sokkal kevésbé ijesztő, amikor belebámulunk a sötétség arcába, mint amikor üldöz és a sarokba szorít. És a legrémisztőbb, mikor olyan ember számára kell vallanod, akitől talán az egész világod függ, mert ha ő nem lenne, akkor te sem lennél - mint a fa, amelynek elrombolják gyökerét. Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle. Ha nincs mellettem, nélküle az a bonyolult biológiai folyamat, ami tulajdonképpen az életem, csak hamisított létezés. Üres, abszolút tartalmatlan látszat. Ez a félelem fojtogat most is, ahogy a félhomályos kis házban Hayley elé állok, és szinte vaspántként szorítja mellkasomat a bűn, ami eddig is nyomta lelkemet - és a gyalázat, amiről ezúttal ő is tudomást szerez. - Sosem tagadtam neked, hogy mi vagyok - szólalok meg végül. - Ahogyan azt sem, hogy nem mindig voltam olyan, mint amilyennek megismertél, és azt sem, hogy volt időszak, amikor sötét felhők jártak felettem, mert a szörnyeteg uralt, aminek anyám és apám teremtett. Egy kicsit tovább éltem, mint te, és sokkal régebben vagyok halott. Láttam olyan dolgokat, amiket elképzelni sem tudsz, és tettem olyat, amit te soha ne tégy. Hosszú századokon át az ösztönöm hajtott, és nem mindig arra, amerre az eszem, vagy a lelkiismeretem. Rengeteg hibát követtem el ezer hosszú éven át. És ezt használta ki Kol arra, hogy egy rúgással ismét letaszítson a sötétségbe, ahonnan származom. Azon a néhány éjszakán ott, a kriptában, míg fogva tartott, felidézte énem legsötétebb oldalát, azt, amely szabadon és örömmel tobzódott a vérben, és elérte, hogy minden alkalommal ez a szörny feltámadjon bennem, kitörésre készen. Elvette tőlem az éjszakai álmaimat, és rémálmot adott helyettük. Elvette önmagamat, azt az Elijah-t, akire büszke lennél, és akibe beleszerettél, és hagyott helyette a gyilkost, egy rémet... egy vámpírt. Néha már félek önmagamtól, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes még uralni magamat, és mikor jön el az a pillanat, mikor nem nézve senkit és semmit újra a vérontásban és mészárlásban találom meg az élet értelmét. És rettegek, hogy mikor jön el az a pont, mikor ezt te is észreveszed, és mikor ezáltal téged is elveszítelek. És ha bármikor eljönne ez az idő, mikor menekülni akarsz azelől a fenevad elől, akivé váltam, nem hibáztatlak. Csak egyszerűen még most el szeretnék neked mondani valamit. Nem tehetek arról, ami vagyok, sem arról, amit velem tettek, amivé változtattak. Nem mentegetőzés ez, csupán az igazság. De a legjobb dolog, ami valaha történt velem, az te vagy. Nem azért mondtam soha, hogy szeretlek, mert magányos voltam, vagy meg akartalak kapni. Semmi köze nincs hozzám. Szeretem, ami vagy. Láttam a kedvességedet, és az erőt, a legjobb, és a legrosszabb arcodat. Tökéletesen megértem, hogy ki vagy te valójában. Egy fantasztikus nő vagy. A nagy Ő vagy, Hayley - suttogom, és kezem felemelve finoman megérintem arcát. Mindaz, amit most elmondtam, talán kissé úgy hangzik, mint egy végrendelet. Talán az is... mert ha ő nem is lenne rá képes, ha végképp nem lenne számomra mentség, én iktatnám ki saját magam nemcsak az ő sorsából, hanem az egész életnek nevezett iszonyatból is. Egyetlen reménysugár pislákol még számomra: a nővérem, Freya. De ezt nem említem meg, hiszen kétes kimenetelű a segítség puszta gondolata is.
Sose akarnék fájdalmat okozni Elijahnak, de mégis tudtam, hogy komolyan gondolom azt, amit mondtam. Megvédem az én itt élőket, a falkámat, a hozzám hűségeseket. Nem akarok értelmetlen vérontást, nem akarom azt, hogy utána Elijah önmagát marcangolja. Inkább gyűlöljön meg engem, mintsem később esetleg olyat tegyen a bűntudata miatt, amire még gondolni se akarok. Kockáztatni kell és szerencsére mind a két fél ért a szavakból és a tettekből is. Nem tudnék ennyi embert megfékezni, de egyik fél se úszná meg a szememben büntetlenül, ha egymásnak esnének. Kíváncsian várom a válaszát a kimondott kérdésemre, mert tényleg szeretném, ha végre teljesen őszinte lenne hozzám, ha nem csak egy részét mondaná el annak, amivel küzd A démonaival már nem kell egyedül szembenéznie. Itt vagyok, ha hagyja. Még annak ellenére is, amiket a fejemhez vágott, még akkor is, ha nem gondolta minden egyes szavát komolyan, mert attól még kisebb sebek keletkeztek, amik a végére talán már egészen nagyok is lettek. Másabb esetben nem hagynám azt, hogy csak úgy magával vigyen ilyen felvezetők után. Még az is kész csoda volt, hogy nem hagytam őt faképnél már korábban, de talán ez is azt mutatja, hogy fontos számomra és nem tudom csak úgy kitörölni az életemből, mert nem is akarom. Aggódom érte és az iránta érzett érzések, még ha néha legszívesebben el is küldeném melegebb éghajlatra, akkor is az irányába húzó érzések erősebbek és ennyi éppen elég ahhoz, hogy maradjak. A szerelem éppen elég ok, hogy még itt legyek. Pillanatok alatt a faházamban találom magunkat. Lassan összefonom a karomat magam előtt, majd hátrálok pár lépést, miközben őt figyelem, miután elengedett. Nem szeretem, ha csakúgy rángatnak, de most mégis éreztem, hogy jobb, ha hagyom. Nem akarok vérengzést és így legalább el lehetett kerülni. A pillantásommal pedig egy másodpercre se engedtettem el a szeretett férfit, mert nem értettem, hogy mi folyik itt és mi a gond, miért olyan, mintha olykor kifordulna önmagából Elijah és árnyéka lenne csak önmagának, de a rosszabbik fajtából. Nem értettem, hogy miről beszél és az se segített az egész helyzeten, hogy nem nézett rám közben. Nem láthattam arcának a rezdüléseit, csak sziluettjét a félhomályban, miközben ezernyi „felhő” járta be a házat, vagy éppen különféle pollenek, amiket kintről sodort be ide a szellő. Biztos voltam abban is, ha bizonyos idővel nem fog felém fordulni, akkor én fogom elérni, hogy rám nézzen, miközben beszél, de szerencsére megtette őt, de amit ezek után mondott még inkább megijesztett. Arcomra pedig az értetlenség és a rémület könnyedén kiült, hiszen meg se próbáltam elrejteni azt, amit érzek. Azt akartam, hogy lássa. – Miről beszélsz Elijah? A frászt hozod rám… - szólalok meg alig hallhatóan, majd egy aprót sóhajtok. – Nem kell egyedül küzdenek azért, hogy megmentsd magad. Fogalmam sincs, hogy mitől akarod, de nem vagy egyedül, mint az eddig életed során oly sokszor. Itt vagyok és szeretnélek visszakapni, szeretném, ha jól lennél. – teljesen őszintén mondom azt, amit gondolok és kezem arcára siklik, majd elfordítom rövid időre a fejemet. – Miért kérsz olyat, amiről tudod, hogy nem tudnám csakúgy megtenni? Én hiszek abban, hogy nem fog ez megtörténni és hogy ketten együtt helyre hozhatjuk azt, ami történt, csak mond el, kérlek. – ismételten őt fürkészem és az aggódás nem csak a hangomból csendül ki, hanem íriszeimből is tökéletesen kiolvashatóak. – Bízz bennem, Elijah. -
Sosem lehet semmiféle biztos pont az életben, amikor ott állok egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tűnik egyedül begyógyítani, és nem hiszem, hogy valaha is meg tudom szokni, így hát kínlódva menekülni próbálok a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetek mást, mint hogy a kezébe adom magam, és igyekszem minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Lehet, hogy az idő képes gyógyítani a sebeket, de nem rejtőzhetek el az igazság elől. Minden alkalommal, amikor ellenállok neki, én leszek a vesztes. Minden alkalommal, amikor meg akarom kerülni, vagy el akarok előle menekülni, rám fog találni. Bárki lesújthat a testre és megsemmisítheti, pusztulásba taszíthatja - farkasok, boszorkányok, apám vagy anyám, a fehér tölgy karója. De ez ellen lehet harcolni, küzdeni körömszakadtáig. Az elme rettegése elől azonban nem lehet menekülni. Próbálhatok elbújni, próbálhatom elkergetni, de nem lehet. Minél jobban küzdök, annál nehezebb menekülni ebből a kötelékből. Ujra és újra beszippant a sötétség, amely pillanatokra, olykor talán percekre is beletaszít a kínszenvedésbe, és amitől még kevésbé tudok lépést tartani a valósággal. Ilyen gondolatok cikáznak szinte villámként a fejemben, miközben a mocsár egyetlen többé-kevésbé biztos menedéke felé lépdelek, nyomomban Hayleyvel. Nem ellenkezik, nem küzd akaratom ellen, alighanem ő maga is érzi, hogy hajszál választott el csak el attól, hogy ne én magam legyek a városbéli háború kirobbantója. A mészárlást, amit ma rendeztem volna a mocsárban, már nem bocsátotta volna meg senki: legfőképpen Hayley nem. Belépek vele a kunyhóba, aztán határozott mozdulattal zárom be az ajtót, még a reteszt is rátolom - nevetséges biztosíték ez természetesen. De most úgy érzem, mintha ezzel a mozdulattal pontot tettem volna egy mondat, vagy épp egész pontosan egy hosszú folyamat végére. Vannak dolgok, amikkel Hayley tisztában van, de vannak mély, kimondatlan titkok, amiket eddig elrejtettem előle. Talán eljött az idő, hogy csakugyan tiszta vizet öntsek a pohárba. - Bár ne kellene itt állnom - szólalok meg a fülledt, félhomályos csendben, miközben a deszkaréseken át beszűrődő napfényben porszemek milliói táncolnak. - Bár elkerülhettem volna ezt az egészet, bár mondatnám, hogy elég erős voltam, hogy egyedül is győzhessek önmagam felett. De most, ezer év után először úgy érzem, nincs erőm a harchoz. Mindig én voltam a családunk bástyája, aki támaszként állt mindenki mellett, vagy felett, s mire elérkeztem ide, saját magam megmentéséhez nem maradt erőm. Gyűlölöm, hogy ilyennek kell tudnom magamat, és szégyenlem, ami történt, de jogodban áll tudni a teljes igazságot, mert félek, hogy ha nem beszélek, kételkedni kezdesz majd az érzéseimben, amik összefűznek veled - fordulok aztán szembe Hayleyvel, és közel sétálok hozzá, mígnem közvetlenül előtte állok meg. - De tégy nekem előbb egy ígéretet. Ha úgy találod, akár most, akár bármikor, hogy nem vagyok már ura önmagamnak, tégy ellene. Szúrj szívbe egy karóval, ha azzal szerét ejteheted, hogy megelőzz egy olyan rémtettet, ami méltatlan lenne hozzám. Bízom benned, jobban, mint bármely testvéremben, vagy bárki másban köreinkből. És még mielőtt megtudod a teljes igazságot akarom, hogy tisztában légy vele: bármi is lakozzon bennem idebenn - mutatok homlokomra - te és Hope vagytok az egyetlenek, akiknek még így sem tudnék ártani.
Amennyi bája volt a kapcsolatunknak, annyi hátrányát is éreztük, szinte azonnal. A csiszolódás lassan ment, s bár nem volt köztünk nagy a távolság, jócskán eltért az életünk és az életvitelünk egy szigorú értelemben normálisnak nevezett családi viszonytól. Mégis, ahogy Chriest-ről beszélek, mintha megértené, hogy mire is gondolok, arca megenyhül, tekintete megértővé változik, és eltűnik belőle az a kényszer, ami azt sugallta, hogy inkább megfojtaná a férjem, mintsem megismerné. Vagy miután megfojtotta, megismerné. De jól esett, hogy felszívódni látszott az az arckifejezés. -Nem kell aggódnod. Jól vagyok, jól vagyunk. Vannak hullámvölgyek, de ez normális, nem igaz?-mosolyodom el, és tudom, hogy szemeim csillogása sem árulkodik éppen másról, mint az érzéseimről. Sosem éreztem magam így, és ez most jó volt így, jól éreztem magam, és nem féltem annyira a jövőtől, mint eddig. Ismertem a várost annyira, hogy tudjam milyen viszonyok uralják. Tudtam, hogy a lánya és ő, hála Klaus közbenjárásának, mindig célkeresztben lesz. Mesélt Elijah-ról, a viszonylag szimpatikusnak tűnő ősiről, aki voltaképp azért küzdött, hogy Hays és a lánya biztonságban legyenek mindig. De akkor is, ahogy ő mondta, a testvéreként, aggódtam volna érte akkor is, ha gumiszobában van, és kényszerzubbonyban, valahol a föld alatt, valahol, ahol egy térkép, mágia vagy egyéb sem találhatná meg. -Tudod, gondolkodtam ezen az anya szerepen... hát nem hiszem, hogy egy járó lányka lenne a legjobb kezdés, aki pont annyira értelmes, hogy már túl sok mindent megértsen a külvilágból. És nem szeretném, ha erre sor kerülne. Mindketten tudjuk, hogy családban a helye, de elsősorban az anyja mellett.-tekintve, hogy a fényes gyerekkor mindkettőnket távolról elkerült, talán nem volt meglepő, ha inkább ilyesmit kívántam Hope-nak, mintsem olyan gyermekkort, mint amilyen a mienk volt. -Rendben, de biztos lehetsz benne, hogy szavadon foglak.-viszonozom ölelését, majd ahogy eltűnik a fák között, én is útnak indulok. Miközben ropog lábaim alatt a megannyi apró gally, gondolataim zavaros harcba kezdenek sok dologgal kapcsolatban. Eddig nem aggódtam annyira, viszont kezdett nagyon rossz érzésem lenni, s ahogy a szél hajamba kapott, mintha figyelmeztetni akarna valamire, megborzongtam. Valami történni fog... valami készült, de pontosan magam sem tudtam volna megmondani, hogy mi is az a valami.
Igyekeztem szép lassan feloldódni, de talán nem meglepő, hogy jelenleg nem tudtam teljesen kiugrani örömömben a bőrömből. Az egész olyan volt, mintha hidegzuhany alá állított volna és kapásból el kellene fogadnom. Nem, valahogy sose tudtam ennyire spontán lenni, a múltamat tekintve meg nem csoda, hogy sokkal bizalmatlanabb voltam általában az emberekkel. Ilyen voltam, nem volt sose könnyű ezen változtatni. Amikor meghallom azt, amit mond, akkor könnyedén nevetem el magam, hiszen remek mondás. – Nos, azt hiszem igazán bölcs volt az édesanyád, vagy legalábbis az a nő, aki felnevelt téged. – mondtam teljesen őszintén, majd egy aprót bólintottam a folytatásra, amit még hozzátett. Csendesen hallgattam és szép lassan egyre inkább kezdtem megérteni, hogy tényleg szereti azt a farkast, én pedig nem lehetek olyan önző, hogy belerondítsak ebbe a boldogságba. Mellette szeretnék lenni a boldogabb pillanatokban, ahogyan a kevésbé boldog pillanatokban is. Szeretném, ha bízna bennem és nem utólag tudnék meg mindig mindent, hanem esetleg tényleg egyszer képes lenne testvérként tekinteni rám. Ha tanácsra szorul, akkor felkeresne, együtt beszélnénk meg azt, ami a szívünket nyomja, még ha egyikünk se tűnik igazán lelkizős fajtának. – Tudod, egyre inkább látom azt, hogy tényleg számodra Ő az igazi és örülök annak, hogy valaki mellett megtaláltad azt, amit talán nem is kutattál vagy hittél, mert pontosan tudom, hogy mennyire felemelő érzés tud lenni. Amíg pedig boldoggá tesz, addig azt hiszem én is visszább vehetek az aggodalmaskodó testvéri szerepből. – mosolyodtam el barátságosan, miközben szavaim őszintén csendültek. Kíváncsian fürkésztem őt, hiszen külsőre talán nem annyira hasonlítottunk egymásra, ahogyan a lényünknek is csak egy része volt azonos, de ennek ellenére is tulajdonságainkban talán jobban hasonlítottunk, mint bárki másra is ezen a földkéregségen. Könnyedén ejtem vissza a kezemet magam mellé, miután eltűrtem egy kósza tincset, szavaira pedig elmosolyodom és sietve rázom meg a fejemet. – Nem hiszem, hogy te lennél az, aki veszélyt hoz a lányomra, hiszen a veszély folyamatosan less rá, de azt is tudom, hogy melletted inkább biztonságban lenne és nem hagynád te se, hogy csak úgy bárki ártson neki. – boszorkány és mellé farkas is. Nem kell őt félteni szerintem, hiszen nem tűnt soha se gyengének. Elég csak az első találkozásra gondolni. Eléggé hevesre sikeredett. – Reméltem is, hogy így lesz. – kacsintok rá jókedvűen, majd pedig fülem mögé simítom a hajamat egyik oldalt, miközben a szellő továbbra is incselkedik a hosszabb tincsekkel. – Reméljük, de visszatérve a korábbi dologra. Tavasszal lesz egy kisebb vásár a városban, ha gondolod, akkor találkozhatunk ott és megismerheted a lányomat, ha benne vagy. – pillantottam rá barátságosan, hiszen semmit se akartam erőltetni. Tényleg csak akkor, ha ő is szeretné. – Viszont azt hiszem, hogy ideje lesz mennem. Remélem, hogy hamarabb látjuk egymást, mint most. – közelebb léptem hozzá, majd ha engedte, akkor megöleltem és testvéri puszit nyomtam az arcára. – Vigyázz magára, Leslie. – és ha nem tartott vissza, akkor sarkon fordultam, hogy visszamenjek a családomhoz és mélyen, a szívemben csak reménykedni tudtam abban, hogy még hamarosan újra láthatom és még inkább megismerhetem a testvéremet, ha már a sors úgy hozta, hogy megismertük egymást.
Köszönöm a játékot, nagyon élveztem és remélem hamarosan folytatjuk!
Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. Egyikünk sem volt tisztán farkas, s erről egyikünk sem tehetett. Tudtam, ő hogy lett azzá, amivé, míg én eleve így születtem. Ha úgy tetszik, defektesen. Az ellentétek vonzották egymást egyes sztereotípiák szerint. Viszont most fagyos köztünk a levegő, sztereotípia ide-oda. Látom tekintetén, hogy cseppet sem örül, amiért így tudjam meg a „híreket”. Aztán csak rádobok egy nap lapáttal. A lányáért tudtam, hogy bármit megtett volna, de akkor sem bíztam Klausban, sőt az Ősi család egyik tagjában sem, nem is nagyon akartam őket megismerni. Tudtam, hogy nem biztos hogy meg fogja érteni mit és miért úgy tettem, ahogy. De boldog voltam, és nem hiányzott sem a nagy lakodalom, sem a násznép, ami az én részemről igen csekély számú lett volna. Egészen pontosan valahol nála és az unokahúgomnál megállt volna a számlálás. A farkasok többsége nem fogadott volna el, nekem pedig nem volt szükségem senki elfogadására ahhoz, hogy boldog legyek, s az maradjak, amíg erőm engedi. –Akkor fogalmam sincs, mi lenne elég messze.–vonok vállat egy őszinte mosollyal arcomon, mikor végre felenged kicsit a levegő köztünk. Nem úgy nőttünk fel, mint a testvérek, sőt, voltaképp a magány és egy-egy ember inkább játszott fontos szerepet az életünkben, mint a szigorú értelemben vett család. Defektesek voltunk ebből a szempontból, ez volt a szín tiszta igazság. –Nekem valamikor régen egy nő, akit anyámként szerettem, azt mondta, ha van rá jó okod, kövesd a szíved. De soha se hagyd, hogy olyanok befolyásoljanak, akik előbb gondolkodnak azzal, ami a lábuk között van, vagy azzal, ami a fejükből hiányzik. –mosolyodom el a saját tanácsomon, tekintetét követve én is a tó felé nézek.–Harcolj érte, meglátod megéri. különben én sem kötöttem volna ki egy kocsmában magányosan ücsörgő, kissé részeg alak mellett, akit először inkább megütöttem volna, mintsem, hogy éjszakára fedelet tegyek a feje fölé. De mégis itt vagyok, a felesége lettem, és mivel sosem hittem az igaz szerelemben…–vonok vállat elmosolyodva, ahogy a karikagyűrűre emelem a tekintetem–Mellette mégis olyan dolgokat élhetek át, amikről soha még csak nem is álmodtam volna. Egyszerű, szerény életet, de boldogságot és biztonságot.–nézek rá,s remélem egyszer ő is megtalálja a maga társát, a maga útját, és hallgatni fog a szívére, s a z eszére, mikor kezdi végre lehinni, hogy ezt a fajta örömöt a lánya mellett szintén megérdemelte. Mosolyát viszonozom, ahogyan a hajamat eltűri. Másnak nem hagynám, de neki mégis megengedem. Testvér, amely törődni akar. Szavaira viszont könnyedén rázom meg a fejemet. –Igazad van, nem kell őket a keblemre ölelni. De azt se akarom, hogy én legyek az, aki Hope-t veszélybe sodorja.–szólalok meg komolyan.–Amikor úgy érzed kész vagy őt bemutatni, csak keress, és mire kettőt pislogsz, már ott fogok dörömbölni az ajtótokon. Mint egy igazi dilis nagynéni.–eresztek el egy széles, őszinte mosolyt, ami mindent elárul.–Arra nem fog sor kerülni. Mindketten biztonságban lesztek.–bár nem mondott semmit, láttam arcvonásain, hogy mi kavarog gondolatai között, s ilyesmire én nem akartam gondolni. Nem veszthettem el őt, hisz a családom ő jelentette a vér szerinti kötelékek szempontjából. S félek, Chriest sem tehetett volna semmit, ha bosszúra szomjasan bármire képes lettem volna, még a saját vesztembe is rohanni akár.
Egy részünk hasonló, míg a másunk része a lényünknek teljesen ellentét. Ő boszorkány részben, míg én vámpírrá változtam, akár akartam, akár nem. Nem csak a városban dúlt sokszor háború, hanem mélyen legbelül még bennem is, ahogyan a két részem próbálta megtűrni egymást, hiszen teljesen másabb dolgokra vágytak, de egy dolog még bennük is közös volt az olykor feltörekvő pusztító vágy, vagy éppen a bosszú, ha úgy hozta ki a lépés. Az ellentétek nem mindig rosszak, sőt, legtöbb esetben csak jó, mert kiegészítik egymást. Ahogyan mi is kiegészítjük egymást. A közös dolog összeköt, míg a másik kettő egyszerre taszít el és egyszerre illeszti össze a puzzle darabokat, hiszen egy vámpír és boszorkány együtt sok mindenre képesek. Főleg, ha még egy bestia is az ő oldalukon áll, de ezt néha eléggé nehéz volt meglátni. A szemem elkerekedik a feleletén és a meglepettség könnyedén ül ki az arcomra. Pontosan tudja, hogy sose hagynám azt, hogy Klaus bántsa a lányomat, se őt. Hamarabb tépném ki annak a szívét, vagy venném a fejét, aki megpróbál ártani Hope-nak, ezért se érzem jogosnak tőle ezt. Ahogyan nem is azt kértem, hogy az apját fogadja el, hanem az unokahúgát. A szemeim villámokat szórnak, levegőt lassan fújom ki, amiből érezheti, hogy jobb, ha hallgat, mert nem kizárt, hogy testvéri szeretetként megismertem vele azt, hogy mennyire is nem jó szárnyak nélkül repülni. Kell pár perc, mire kifújom magamból a dühömet és utána közeledek felé, de az egész szinte csak azon múlott, hogy nem folytatta azt, amit elkezdett. Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Örültem annak, hogy boldog. Még akkor is, ha a hallottak alapján nem éppen volt túl szimpatikus az uraság. Talán majd idővel változni fog, de most a kételyeimet és az érzéseimet elnyomtam, hiszen ő boldog volt és nem akartam tőle elvenni ezt. Még akkor is, ha legszívesebben azt mondtam volna, hogy akkor tartsunk már egy normális esküvőt. Olyat, amilyet valójában megérdemel. – Nagyon remélem, mert ha igen, akkor a világvége se lesz eléggé messze. – feleltem mosolyogva, majd nyomtam egy puszit az arcára, ahogyan egy testvér tenné. Még mindig fura volt számomra ez a „szerep”, de igyekeztem jó lenni benne, még ha nem volt mindig egyszerű vagy könnyű. Mintha csak direktbe nehezítenénk meg egymás dolgát. Mosolyát viszonozom, ahogyan a hajamat eltűri. Másnak nem hagynám, de neki mégis megengedem. Testvér, amely törődni akar. Szavaira viszont könnyedén rázom meg a fejemet. - Talán már megtaláltam, de az élet nem engedi azt, hogy oly könnyedén menjen bármi is. Az élet sokszor bonyolultabb annál, mint aminek tűnik. Néha, amit helytelennek látunk az a helyes és bármit is teszünk, végül még se futhatunk el előle. – feleltem neki, majd ettem pár lépést és ismét a tó felé fordultam. Figyeltem és mintha magamba akarnám szívni a belőle áradó békességet. – Tudom, hogy nem kényszeríthetlek rá, de szeretném, ha a Hope-t megismernéd. Nem kérem, hogy a család többi tagját a kebledre zárd, de ő nem tehet arról, hogy ki az apja. Akár itt is találkozhatunk, ha te itt biztonságban éreznéd magad. – hangom barátságosan csendült, miközben ezernyi titok lappangott a szívemben. Oka volt annak, hogy szeretném, ha ismernék és kedvelnék egymást, hiszen ha egyszer történne velem valami, akkor azt akarnám, hogy fogja a lányomat és vigye messzire. Nem felhőtlen a kapcsolatunk, de mellette tudom, hogy biztonságban lenne és csak ez számít.
Nem voltam félénk, tőle meg aztán végkép nem féltem, bár minden okom meg lett volna. Könnyűszerrel végzett volna velem. De a család nem választható, s ha úgy is dönt valamelyikünk, hogy ezt nem erőltetjük tovább és kilépünk ebből az egészből, az is egy mód. Én nem sértődök meg. Őszintén, már az is csoda volt, hogy képesek voltunk a másikat testvérként kezelni, mikor életünk teljesen más vonalon haladt előre, teljesen más színtereken. Neki volt egy lánya, egy családba, akitől én nem akartam semmit. Akiket pont, hogy May és a múlt miatt inkább elkerültem volna. Nekem immár volt egy családom, férjem, aki bár szívesen megismerte volna... nem nagyon akartam hiú ábrándokba kergetni magam, hogy két Alfa viszonya milyen lehet és milyen nem. Pláne, hogy valahol mindkettő a legjobbat akarta nekem. így, egyenlőre maradtam a középső szerepében, aki amolyan vízválasztó két család között. -Valahogy így.-mosolyodom el, mikor megjegyzést tesz arra, hogy addig vagyunk csak jóban, míg ő nem akarja keresztülharapni a nyakam. Nos igen, valahogy így volt ez. Egyikünk sem volt tiszta. Legalábbis nem abban az értelemben, amiben a fajokat vizslatjuk. Én így születtem. Az apjának hála, nem lehettem boszorkány. Illetve az apánknak hála. Ő pedig a lányának és még inkább a boszorkányoknak hála, egy ponton nem lehetett már csak farkas. Mintha, ezzel a családban az inga kiegyensúlyozott állapotba került volna. Kár, hogy ezt aligha hiszem, hogy mi is így éreztük. Felszisszenek, ugyanis bár eddig nem láttam arcát, ahogy szembefordul velem, elkap a méreg. Az az érzés, amit napok óta nem éreztem, ahogy elfelejtettem a boldogság közepedet, hogy milyen érzés is olyan valakivel beszélni, aki a fejemre olvas, és amit nem érzek jogosnak. Ajkam megrándul, szemem egyszerre lesz csillogó és mélykék, eltüntetve boldogságom. Nem volt igaza. Meg akartam ismerni a családját, a lányát, aki részben az én családom része is. Az okokat nem ismerhette, hogy miért kerülném el inkább ezt a találkozást. -Váó, ez aztán szép. Tudod, majd, ha nem a saját apjától kell féltened, esetleg...-kezdek neki, mély levegőt véve, és hagyom abba a fogam között sziszegést, mielőtt nála kihúzom a gyufát, magamnál pedig elpattintom azt a bizonyos pontot. abból, amit mesélt, elég volt annyi, s pontos képet kaptam a férfiról, akit én nem akartam megismerni. akinek nem érdekelt sem az érzékeny művész lelke, sem pedig az oltalmazási kényszere, ami számomra inkább béklyónak és ketrecnek tűnt, mintsem egészséges atyai félelemnek. Közelebb lép, mire távolodnék, inkább, minthogy a bennem akadt mondatot hirtelen mégis elengedjem, de szavai megnyugtatnak. Felsóhajtok, és viszonozom ölelését. Nem tudom, hogy őszinte-e vagy csak azért mond ilyesmit, hogy megnyugtasson, nem veszítettem el őt is. -Nem fogja. Ő nem.-bár nem ismerte Chriest-et, én magabiztosan ejtem ki a szavakat. Volt olyan pillanat, hogy nem éreztem így. Volt, hogy nem gondoltam, hogy valaha békés egyetértésben telhet mellette egy nap is. De most, kicsit megváltozott minden. Egészen máshogy ébredtem mellette, egészen más érzés volt karjaiba bújni. Egészen más érzés volt elfelejteni a múltat, továbblépni a jövőbe. Elhúzódom, mert hallom Hays hangján a szomorúságot, így elmosolyodva tűrök füle mögé egy tincset a barna loknik közül. -Idővel te is megtalálod, aki mellett boldog lehetsz. Aki felneveli Hope-t és elhajtja mellőle a suhancokat. Csak adj magadnak időt.-próbálom biztatni, azt nem igazán tudom, hogy ezzel mekkora sikereket érhetek el. Hiába voltunk testvérek, életünk egészen más medrekben folyt, s csak sejthettük, hogy mit hoz a jövő. Nem csak kettőnknek... de mindenkinek, akiket szerettünk, s akikkel törődtünk.
Csak széttárom a karomat arra, amit mond, hiszen nem én mondtam, hanem ő, de legalább ebben az egyben egyetértünk. Le se tagadhatná a dolgot, de szerintem én se. Nem azok közé tartoztam, akik könnyedén ki tudná mutatni azt, amikor valaki fontos számára, vagy éppen kedves szívének. Természetesen sokat változtam az elmúlt időszakban, de leginkább a lányom az, aki felé nem félek megmutatni azt, ami a szívemben rejlik. A gyengédséget és a szeretet irányába. De ezt nem állt szándékomban az ő orrára se kötni, hiszen eddig se jött és látogatott meg minket. Lehet, hogy nem csoda, hiszen mégis csak az ősiek szaladgálnak „körülöttem”, abban a házban, ahol élek, de attól még nem esne baja. Nem engedném és szerintem Hope is örülne neki. Egyszer felvetettem, de nem jött össze azóta pedig nem akartam zaklatni. Lévén, hogy még engem se keresett, így miért pont az unokahúgát akarná végre megismerni? Talán majd egyszer eljön ennek is a pillanata, vagy nem. Ez is még a káoszos jövő egyik rejtélye. Amikor hasára siklik a keze, akkor ismerős érzés volt el, hiszen pontosan olyan rémült lehettem, mint ő. De míg ő nem vár gyermeket, addig én azt vártam és azóta meg is született egy cseppet se hétköznapi családba, városba. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd eljön az a béke, amit megérdemel a kistündérem. - Pontosan, meg addig nincs miért aggódni, míg nem ellened akarja felhasználni ezt a képességeit, nemde? – kérdeztem tőle egy féloldalas mosollyal az arcomon. Sok minden megváltozott a gyermekem születésével, a halálommal. A két nap egy és ugyanaz, hiszen ő megszületett, én pedig szintén, hiszen a halálból tértem vissza. Még akkor is, ha sose akartam egy lenni ezen faj közül, de hála ennek tarthatom még a karjaimban Hope-t, így próbálom nem hagyni, hogy a düh vagy bármi más elvegye ismét a józan eszem, mint először történt. Lehetnék kedvesebb, örülhetnék neki, de valahogy még se tudok teljesen. Nagyon is érdekel, hogy miért nem mondta el. A csend könnyedén telepszik ránk a kérdésemet követően és bármennyire is nyomasztó a jelenlegi helyzetben akkor se töröm meg. Mintha csak erre a csendre vártam volna már oly régóta, pedig nem. Viszont ez részben azt sugallja, hogy annyira nem trafálhattam mellé a kérdésemmel. Aztán pedig hangja dallamosan csendül, de nem nézek felé. A tavat figyelem továbbra is, miközben csendesen hallgatom azt, amit mond. Ajkam megrándul, de ezt ő nem láthatja, hiszen még mindig háttal vagyok neki, majd amikor ismét megszólal, csak akkor állok fel és lépek közelebb hozzá. Arcomon továbbra se tükröződik szinte semmi érzelem, mintha csak szoborrá váltam volna, vagy éppen jégcsappá. – Hope, akit nem akarsz látni… - bukott ki belőlem, mielőtt még az utolsó szavak elhagyhatták volna ajkát, majd mélyről jövő sóhaj tört felszínre. – A szerelem egyszerre tud elpusztítani és erősebbé is tenné. Félni tőle felesleges, mert elkerülni nem tudod, se elűzni. Nem örülök annak, amit tettél, vagyis ahogyan tetted. Nem elszöknöd kellett volna, hanem kiállnod úgy, ahogyan illik ilyenkor. – feleltem kicsit kimértem, majd közelebb léptem hozzá, ha hátrálni próbált volna, akkor elkapta kezét és nem féltem felhasználni azt, hogy erősebb vagyok ilyen téren nála, még ha nem is látszik külsőre. – Ne kérd azt, hogy elfogadjam azt, kit nem ismerek, de eddigiek alapján nem igazán szimpatikus, viszont… - kezdtem bele és ha engedte, akkor közelebb húztam magamhoz és a karjaimba zártam őt úgy, ahogyan egy testvér tenné. – A testvérem vagy és ha te boldog vagy, akkor csak ez számít. Szeretlek és gratulálok, csak remélni tudom, hogy nem fogja összetörni a szívedet. – suttogtam a fülébe teljesen őszintén, majd egy puszit nyomtam a fejére. Ő legalább boldog volt és ahhoz ment hozzá akit szeret, de én? Jobb erre nem is gondolni.
Minden gyorsan történt, túl gyorsan is. Én ki akartam maradni azokból, amik az ősökhöz kötötte. Sem Elijah, sem Klaus nem azok közé tartozott, akikkel feltétlenül közeli kapcsolatot akartam. A saját múltam és Chjriesté épp elég kockázattal járt, bár reméltem, hogy Hope és Hays biztonságban vannak annyira, hogy ne kelljen még attól is tartanom, hogy elvesztem a nemrég realizált testvérem, így a családom egy részét is. Elfintorodom. Le se tagadhatnánk a másikat, de ez még nem azt jelenti, hogy szó nélkül is hagyom. Nem, nem akartam magam mentegetni, s ezt nyilván ő is pontosan tudta, sőt, még jól az orrom alá is dörgölte, hogy mit is hagytam ki eddig, én pedig előre tartottam tőle, hogy ő mit fog reagálni arra, amiből én hagytam ki őt. Felszisszenve csettintek egyet nyelvemmel, majd emelem meg jegygyűrűtől csillogó ujjaim, ekkor még ügyelve, hogy másik kezem ne mozduljon ki a zsebemből. -Ezt megérdemeltem. Oké, elismerem, nem vagyok ebben jó.-mutatok rá a nyilvánvaló tényre, amit gondolom immár ő sem fog tovább ragozni, hisz ezzel egyet is értettem szavaival. Tényleg nem voltam jó ebben. Egyenlőre tanultam, de mivel az elmúlt hetekben a közös találkák száma a nullára csökkent, azt hiszem, el is vethettem az ötletet, hogy nagy változások történhetnek a hozzá fűződő viszonyom terén. Ahogy belekezd a mondatba, a felismeréstől kis híján hasamra teszem kezem, de nem, ez lehetetlen, s igaza van, ő előbb tudná valószínűleg, mint én. S voltaképp megnyugtat, hogy nem tud semmi olyat, amit nem szeretnék én se tudni. Kicsit elhamarkodottnak érezném most azt a témát. -Igaz, minek is az orvostudomány, ha a testvéred extra hallású, és a vére meggyógyít. Teljesen jogos, bocs, hogy elfeledkeztem erről.-reagálok jó adag iróniával, de ez inkább csak amolyan elszólás volt, mintsem szemrehányás. Egyikünk se volt tökéletes, így volt szép az életünk. Legalábbis azt hiszem. Kezem könnyedén csúszik ki végül a kezéről, ahogy a védekező mechanizmus bekapcsol, s bár nem szokásom ilyen helyzetekből kihátrálni, jelenleg egyértelműen érzem a feszültséget, ami belőle árad, és én vagyok a célpontja. Nem tagadom, ezt elszúrtam. Ezt is... A félelem. Pont ez az, amivel beletrafált a lényegbe, mire leengedem kezeim, nagyot sóhajtok, és a stégen lévő kavicsokon ide-oda csúsztatom a lábam, majd akaratlanul is elmosolyodom a gyűrű láttán. Tudtam, hogy a szívemben mi minden rejlik, és tudtam, hogy arcom is felvidul. Tudtam, hogy kit szeretek, hogy milyen lépést tettem meg. Mégis, először csak vállat rendítve rázom meg fejem, s vezetem tekintetem a Nap lenyugvásnak induló sugarait visszaverő tó felszínére. -Szeretem. Mitől féltem? Vicces, valójában egy hete is féltem. Mindentől. Volt egy vitánk arról, hogy mit is akarunk. Mikor felvetette az ötletet, hogy menjünk el Vegasba és gyorsítsuk meg a papírra vésés folyamatát, először nemet mondtam.-vallom be, ekkor már rá nézek, a barna fürtök alatt pedig próbálok a testvéremre találni, s felülemelkedni azon a tekinteten, ahogy teljesen jogosan néz rám.-De elérte, hogy hátrahagyjam ezt. A félelmet, a félelmem, ami mindig is bennem élt a jövővel, a változással kapcsolatban. Szeretem. Ez az indokom. Ettől féltem. Hogy gyengévé tesz. Hogy ha őt vagy téged elveszítelek, nem tudok újrakezdeni. El akartam mondani, csak minden olyan gyorsan történt, és tudtam, hogy neked ott van Hope...-kezdek magyarázkodásba, majd megrázom a fejem, és vállat vonok.-Tudom, elszúrtam, nem is próbálom tagadni. Csak abban tudok reménykedni, hogy ettől függetlenül tudsz velem örülni egy kicsit.-emelem fel kezeim, mindkettő gyűrűs ujjam a fény felé tartva, majd visszaejtem kezeim oldalam mellé, és tudom, hogy szemem valódi boldogságtól csillog. Nem tudtam, hogy megérti-e, nem is nagyon akartam, hogy megértse. Inkább azt akartam, hogy velem örüljön. Egy kicsit legalábbis.
Tényleg érdekelt, hogy mi történhetett vele, hogy hirtelen találkozni szeretett volna. Én is kereshettem volna többet őt, de eléggé nyilvánvaló volt az, hogy nem szeretné, ha a nyakán lógnék, így nem is tettem. Inkább csak hagytam, hogy majd ő jöjjön, ha itt az ideje. Addig pedig foglalkoztam a saját kis dolgaimmal. Ott volt nekem Hope, akire vigyáztam és pontosan úgy gondoskodtam, ahogyan egy anya tenné. Illetve ott volt még az a tény is, hogy Elijah egyre inkább kezdett az idegeimen táncolni a tetteivel. Zavart, hogy porcelánként próbál kezelni, amikor nem voltam az. Szerintem már többször is bizonyítottam, hogy nem kell félteni engem és erősebb vagyok, mint aminek tűnök, hiszen még mindig itt voltam és küzdöttem tovább. – Ohh, igaz. Biztosan összekeverlek mással. – legyintettem is mellé egyet kicsit színpadiasan. Kezdtem kicsit úgy érezni, hogy ő és Lijah is arra hajt, hogy minél hamarabb deressé váljon a hajam, de erről már eléggé lekéstek, hiszen részben vámpír vagyok. Másrészt meg mostanában kicsit könnyebben is szakad a cérna, hiszen mindig valahogy sikerül elérni azt is, hogy a boldog pillanatokat egy-egy tettel vagy éppen szóval eléggé messzire száműzzék. Tényleg nem értem, hogy miért és hogyan. Szerettem volna megismerni, meg nem is azt a hímet, akiért úgy oda volt a féltestvérem, de valahogy sose hoztam szóba. Féltem attól, hogy inkább hamarabb lökném a mocsárba, mintsem kezet fogjak vele, vagy elfogadjam. Nem azért, mert ellopta mellőlem a nem olyan régen talált testvéremet, hanem a múltkori találka se sikerült a legjobban és nem éppen tetszett az se, amit hallottam a hímről. Nem kizárt, hogy így volt jobb mindenkinek. A nagycsaládi összejövetelek nélkül. – Igazán? Pedig kezdtem úgy hinni, hogy egyedül is remekül elboldogulsz itt a városban és abból ítélve, hogy nem kerestél. Meg a múltkori üzenet után… - feleltem neki kicsit halkabban, miközben a sima víztükröt néztem. Néha azt kívántam, hogy bárcsak a lelkemben is lehetne ennyire nagy a békesség. Csak egy napra, de valószínűleg sose lesz ilyen. Kicsi esélyt látok arra, hogy erre a városra egyszer még beköszönthet majd a béke. Így semmiképpen, hogy mindenki a saját útját járja, a másiakt kizárva és sokszor keresztbe teszünk akaratlanul is egymásnak. A válaszára könnyedén nevetem el magam és még a fejemet is megrázom. – Ha az lennél, akkor nem kizárt, hogy hamarabb tudnám, mint te. – vámpír vagyok félig életem, így a hallásom tökélete lenne ahhoz, hogy tudjam két szívdobban egyszerre és nem egy. Nem erre gondoltam, hanem sokkal inkább másra. A viselkedése pedig felettébb gyanúsabb lett. Aztán pedig előkerül a keze is, amin könnyedén csillan meg a napfény. Nekem se kell sok, hogy összerakjam a képet, ahogyan az se kerüli el a figyelmemet, hogy hátrál. Ha akarnám még így is bedobhatnám őt, vagy egy fához szegezhetném, mire kettőt pislog, de helyette a kezemet lezseren ejtem a kabátom zsebébe, miközben hallgatom őt. – Ohh, mily kedves, hogy azt hiszed nyársa szúrnék bárkit is. Tudod van hatásosabb módszer. – feleltem ridegen, miközben a pillantásommal ismét megleltem őt. – Mikor mondtad volna el? Szemmel láthatóan előtte nem merned, hiszen még most se ezzel ugrottál a nyakamba, mint sokan tennék. Mitől félsz? – kérdeztem meg kíváncsian és ebből érezhette, hogy nem csak erre várom a magyarázatot, miközben a gondolataimban próbáltam Hope arcát előkeresni, hogy szép lassan kicsit visszanyerjem a higgadtságomat, mert kár lenne tagadni azt, hogy annyira örültem volna a hírnek, vagy annak, ahogyan éppen megtudtam.
A testvéremmel nem mondom, hogy az utóbbi időben más viszonyom lett, mint amilyen volt eddig. Bár, az sms váltások is ritkák voltak, neki ott volt Hope és nem akartam olyasmibe belefolyni, ami nem az én dolgom volt. Végtelenül hálás voltam neki, amiért felbukkant az életemben, ugyanakkor, mivel soha, senki nem volt a szűk értelemben vett családom, nem is nagyon éreztem szükségét annak, hogy mindent és mindig megosszak vele. Talán önzőség volt… talán, csak bele kellett ebbe is tanulnom, s kétlem, hogy idővel ne ment volna. Mikor megérkezik, kíváncsian nézek rá, mintha mi se történt volna, viszont tudom, hogy hevesen kezd verni a szívem, és kis híján megfagy a vér az ereimben. Megölel, amit viszonozok, attól pedig előre tartok, hogy Chriest milyen véleményen lesz erről a találkozásról, amiből ő ismét kimaradt. Minden esetre ahogy Hays végigmér, próbálok egy őszinte mosolyt varázsolni arcomra, majd ez hamar valóban őszintévé változik, amikor tesz egy megjegyzést, amire csak vállat vonok. -Most komolyan, pont én ne lennék drámai?-szalad szemöldököm a homlokom közepére és követem őt a stég széléig. De még úgy állok meg, hogy véletlenül se zuhanhassak a folyóba, ha neki épp felmegy a pumpa a hírtől, amit be akarok jelenteni neki. De abban igaza volt, s azzal nem is vitatkoznék, hogy az eltűnésem valóban nem volt éppen egy szép lépés tőlem. Ennek elsősorban volt oka. Találkozásunk után nem sokkal összefutottam May-el, és a találkozás nem sült el túl jól. Erről neki még annyira se akartam beszélni, mint amennyit beszéltem Chriest-nek. Ismertem, s bár azt, akit szerettem igyekeztem megvédeni ettől, azt, akit testvéremként szerettem, annyira már kiismertem, hogy holmi lebeszélés nem lenne elég. Kiderítené a nevet, ha nem mondom el, akkor is, és nem vagyok benne biztos, hogy egy anyát kitennék ilyesminek, mert tudtam, nem győzhetne. -Igen, valóban nem úgy alakultak a dolgok, de szó se lehet róla, hogy egyszerűen túllépjek rajtad vagy a családomon.-bár jelenleg ez körülbelül benne ki is merült, akkor sem éreztem rá indíttatást, hogy tovább ragozzam a dolgot. Ahogy rám néz, méreget, és elejti azt a fél mondatot, amitől tartottam, automatikusan nagyot nyelek, ezzel körülbelül el is árulva saját magam. Két lehetséges befejezés ötlik egyszerre a fejemben, de a pillantás, amivel illet, azt a hatást kelti, hogy inkább egyiket se mondjam, mert kettőt pislantok, és végem is lesz. ¬¬-Nem, nem vagyok terhes.-kezdem ezzel, ami kicsivel előbb csúszik ki számon, egészen más hangnemben, mint tervezem, s teszek egy lépést hátra. Észre se veszem, hogy kezem, ami eddig a kabátom zsebében rejtőzött, most előbukkan.-Minden olyan gyorsan történt, és… El akartam mondani, nem titkolóztam volna, de igen. Igent mondtam neki. Oka volt, csak hallgass meg, mielőtt nyársra akarnál szúrni, mint holmi vámpírt.-emelem magam elé kezem, ezzel kifejezve, hogy az én szándékaim inkább védekezőek, mint támadóak, de fogalmam sincs, hogy dühös, csalódott lesz-e vagy szimplán kibukik, és a kettő egyszerre fog lesújtani rám.
Mostanában nem hallottam a testvéremről, de ez nem jelentette azt, hogy semmit se tudok. Megvannak a maga előnyei is, ha olyan súlyok nyomják az ember vállait, mint az enyémeket. Nem mondom azt, hogy minden lépéséről és minden tettéről tudtam, de azért valamennyire óvtam őt és figyeltem a távolból. Még akkor is, ha volt már így is elég bajom és néha legszívesebben összecsomagoltam volna és eltűntem volna Hope-val. Sose lennék képes valójában megtenni ezt a lépést, hiszen a szívem részben már ebbe a városban élő egyik személyhez köt, ugyanakkor egyre nehezebben bírtam elviselni azt is, hogy Lijah kispadra ültet. Mintha csak porcelánból lennék és nem lennék képes harcolni a lányom szebb jövőéért. Meglepetten pillantottam a készülék kijelzőére, amikor Leslie üzenetét olvastam. Pár percig haboztam, de végül csak egyszerűen zsebre vágtam. Nem üzentem vissza, nem adtam reményt arra, hogy biztosan ott leszek. Szerettem volna a karjaimba zárni őt, még ha az első találkozásunk nem is volt felhőtlen, azért azóta már kicsit alakult a helyzet szerencsére. Testvérek vagyunk és ezen, ha akarnánk se tudnánk változtatni. A testvérek pedig vigyáznak egymásra és talán pontosan emiatt esett annyira rosszul, hogy mostanában szinte eltűnt a térképről és nem is hallottam felőle. Mintha kizárt volna teljesen az életéből és volt egy olyan érzésem, ha elmegyek, akkor nem lesz teljesen örömteli a viszontlátás. Bár arról fogalmam sem volt, hogy hirtelen miért szeretne látni. Végül aztán a közelben parkolok le, miután sikerült Hope-t ismét Rebekah-ra bízni. Benne megbíztam, még ha nem is volt mindig egyszerű rajta kiigazodni. Lassú léptekkel haladtam a faházam felé, ami a tóparton állt. Kopár volt kicsit ez a vidék, hiszen még mindig tartott a tér, amikor viszont meglátom, akkor mosolya ragályos és viszonozom. - Talán megfordult ez a lehetőség is a fejemben. – feleltem mosollyal az arcomon és pontosan csak annyi játékossággal a hangomban, hogy kicsit elbizonytalanítsam őt, hogy valóban megfordult a fejemben az, hogy inkább otthon maradok a lányommal. – Szerintem annál drámaibb nem lehet semmi se, mint a múltkori sms-ed és aztán az eltűnésed. – feleltem még mindig higgadtan, miközben őt fürkésztem úgy, mint aki a veséjébe akarna látni. Lassan végül mellé sétáltam és megöleltem őt, hiszen hiányzott. Nem volt hosszú, de legalább őszinte. Végül pedig a házmelletti stég szélére ballagtam és figyeltem a víz tükrét. – Miért szerettél volna találkozni ennyi idő után? Kezdtem már azt hinni, hogy ennyi elég is volt a családodból. – pillantottam végül ismét rá, miközben egyre inkább olyan érzésem kezdett támadni, hogy sokat változott és valami nagyon nem stimmel. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mi nem. – Azt ne mond, hogy… - kezdtem bele és egy pillanatra se engedtem volna a veséig látó pillantásommal. Persze tőlem csak egy bolondozás volt, de biztosan sejtette, hogy mi lenne a mondandó vége. A reakciója úgyis sok mindent meg fog súgni, hogy a csöppet se komoly gondolatom célt ér-e vagy nem. Valahogy legtöbb esetben sikerült beletrafálnom abba, ami vele kapcsolatos volt. Átok vagy áldás-e a testvéri kötelékben; talán mindkettő.
A műhelyből átöltözve, egyszerű farmert és pólót viselek, napközben nyakamban lógó gyűrűim felveszem, s ujjaimra húzom a fekete bűzös olajfoltos ruhám pedig a táskámba gyűrűm. Motoromra pakolva elindulok, s a még munkából küldött sms fejében reménykedem, hogy Hays eljön. Azt hiszem a „Beszülnünk kell, találkozzunk a szokott helyen. L.” elég kifejező volt, viszonylag még talán semlegesnek is mondható. Azzal elkövettem bizonyos hibát, hogy Chriest kérésének anno nem tettem eleget. Még nem találkozott Hays-el, ahogy én sem az ő, megmaradt családjával. Önzőség volt tőlem vagy inkább valamiféle félelem, már magam sem tudom. A kiválasztott hely a beszélgetéshez egyszerű. Nem akartam semleges területet, azt akartam, hogy az otthonunk legyen a kellemes környezetet adó tér. A csendes házikó az mocsaras tópart mellett újabb és újabb vendégeket látott el, s a betérőknek szolgált menedékkel. Jelenleg csak egy nyugalmas, csendes hely volt, ami alkalmas pár szabad óra eltöltésére. Ujjamon egyik, majd másik gyűrűm kezdem forgatni, fel-alá járkálva. Bár szerettem volna Chriest előtt, s mellett titkok nélkül létezni, most mégis jobbnak láttam, ha a fárasztó munkanapom lerövidítve, szakítok egy kis időt a testvéremre. Mikor hallom a léptek közeledtét, épp a kis víz fölé emelkedő kiugráson állok, a kellemes tavaszi szél érintését élvezve, ahogy hajam borzolja, s kék szemeim szinte felcsillannak, ahogy meglátom a lány kecses alakját. –Azt hittem, hogy már el se jössz!–mosolyodom el, kezeim a bőrdzsekibe rejtem, mintha mi se történne, majd az üveg felé biccentek, ami kivételesen gyömbérsör.–Igazából kicsit drámaibban fogalmaztam, mint kellett volna. Lehet.–mosolyodom el vállat vonva, hisz nem kétség, hogy ez így volt. Viszont nem akartam, hogy egyből kérdések hadával kezdjen bombázni. Mégis tudtam, hogy ez is benne van a pakliban, s előfordulhat, hogy ellenben velem, aki az utóbbi időben kicsit megváltozott, ő nem lesz annyira elnéző. Nem mondom, hogy hátrányomra vált a változás, hogy kezdtem komolyabban venni a dolgokat, de tudtam, hogy ez minden bizonnyal neki is fel fog tűnni. S abban kételkedtem, hogy ez sok időt fog igénybe venni. Ismertem már ennyire. És nem feltétlenül arról akartam beszámolni, hogy egy autószerelő műhelyben dolgozok, sokkal inkább a tényről, hogy az sms-ben közölt „Menyasszony vagyok!” kijelentésem után immár feleség is. S mivel az előbbi sem éppen sms téma volt, s az utána történt dolgokról sem tudott, így kezdtem tartani a beszélgetéstől, és voltaképpen elkönyveltem magam is egy idiótának, hogy komolyan erre vállalkoztam most.
Azt hiszem, megérte egy éjjelt farkasokkal leélnem, hogy Hayley csókjait megkaphassam. Habár… mindent megtettem volna ezért. Amióta itt vagyok, vele, csak csókokat kapok, amit egykor úgy hittem, soha nem kapok meg. Vágytam a szeretetre, hiszen én is csak ember vagyok. Nem bírtam nézni, hogy Elena, és a bátyám boldogak együtt, csak én vagyok száműzve. Nem bírtam nézni, hogy körülöttem mindenki boldog, csak én sírok egyedül. De ennek vége, azt hiszem. Hayley tekintetét fürkésztem. Annyira gyönyörű, mintha csak egy angyal arca nézne vissza rám. Vágyom az ajkaira, mindenére vágyom. Addig nem nyugszom, ameddig nem lesz az enyém. Lehet, hogy talán már most az enyém, fogalmam sincs. De a csókjai nem puszta hiú remények, hanem valóságosak, teli vannak érzelemmel, tudom. Hangja cseng fülemben a legédesebben, még a reggeli madárcsiripelésnél is szebb. Egésznap tudnám hallgatni, még altatónak is. Rá néztem, amikor kinyitja az ajtót, és ő beljebb megy. Ám ez az ajtó, számomra hiába volt nyitott, még is olyan, mintha az csukva volna. Nem mehetek be csak úgy egy házba. Aki vámpír, az pontosan tudja, hogy ilyenkor mi történik. Hiába akarunk tovább lépni, de a lábaink gyökeret vernek, ha a lakásba akarunk bejutni. Továbbra is őt fürkésztem kétségbeesett tekintettel. Aggódtam, hogy nem enged be, vagy, hogy fél tőlem. Pedig láthatja, hogy teljesen én vagyok, az a Stefan, aki visszakapcsolt, aki érez, és akinek összetört a szíve. De aztán, hívogató hangja felszólalt, hogy jöjjek be. Ekkor egy nagyot nyeltem, hiszen aggódtam, hogy megfordult a gondolatában, hogy képes lennék őt bántani. Ha bántani akarnám, akkor ahhoz nekem nem kell ház. Különben sem akarok őt bántani. Nem szórakozni jöttem, hanem azért, hogy megszerezzem. Tudom, hogy az első pillanattól fogva vágyott rám, én pedig ezt most viszonzom, amit akkor nem tudtam. Egyik lábamat előre raktam, ahogyan óvatosan mozdulok, míg végül talpam a ház padlójára esik. Ekkor egy jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat, és ránézek most már boldogan, hiszen bent vagyok, beengedett. - Köszönöm. – Köszöntem meg illedelmesen, amikor végül mindkét lábam a házon belül van. E kis kuckó illata olyan volt, mint Hayleyé. Finom, és édes, látszik, hogy gondos nő lakik itt, még annak ellenére is, ha kissé kupleráj van itt. De nem baj, azt hamar segítek neki összerakni. Gondolom, hogy milyen ritkán járhatott ide haza, főleg, hogy eleve Klaussal él. Ám örültem annak, hogy végül beleegyezett, hogy akár velem is lakik. Ez jól esett, hiszen még is csak stabilabb körülményeket biztosítanék neki. A falkájától sem kellene olyannyira megválnia, csupán csak helyben nem lenne. De hát ő a főnök, a főnök pedig azt csinál, amit akar. Oda megy, ahová akar, és azzal, akivel akar. Figyelemmel követem, amikor a neki szánt növényt egy szép vázába rakja, és lerakja az asztal közepére. Látszott rajta, hogy örült neki. Olyan volt, mintha most életében először kapott volna virágot. Boldoggá tett, hogy egy mosolyt sikerült csalnom az arcára. Sokkal jobb volt így látni, nem akkor, mikor a bárban félrészeg volt. - Semmi baj. Nem szóltam, hogy jövök. – Mosolygok rá, ahogyan gyorsaságom segítségével mellette jelenek meg, és végigsimítok gyengéden a karján, ahogyan a háta mögött vagyok. Azután pedig helyet foglal a kanapén, én pedig mosolyogva figyelem, hogy leül mosolyogva, és a mellette lévő helyet tenyerével megpaskolja. Óvatosan odasétálok, kikerülve az asztalt, majd leülök mellé, és felé hajolva, simítok végig az arcán. Mutatóujjam hegyét álla alá helyezem, s magamhoz húzva az arcát megcsókolom gyengéden.
Olyan jó érzés volt ölelgetni, illetve csókolgatni őt. Olyan, mintha ez lenne a jutalmam azért, hogy kibírtam a fájdalmakat. Stefan egy igazi úriember, amikor be van kapcsolva, és ezt már bizonyította is most, hogy eljött ide, és képes volt napokat várni azért, hogy kinyögjön egy szót és adjon egy csokor virágot. Sosem tettek értem ennyit, sose. Se a nevelő szüleim, sem Klausék, még akkor sem, amikor terhes voltam. Akkor őket csak a gyerek érdekelte, nem pedig én. Nem is baj, mert megvagyok én egyedül is, ha arra szorulok, de sokkal jobb, amikor egy ember mellettem van. Talán innen is ered a hirtelen szerelem, amit iránta táplálok. Nincs hosszú élete eddig, de érzem, hogy ez tiszta. Léteznek csodák, hogy az ember egy pillantás alapján, egy gesztus után a lélektársát találja meg a másikban. Én megtaláltam Stefan-ban, ez a megérzésem, és azok sosem csalnak. A női megérzés a legerősebb. - Jól van, akkor menjünk be. - vigyorogtam rá, majd apró csókokat nyomtam arcára, állára, majd nyakára. Nagyon finom érintése volt bőrének, és akár egész nap tudtam volna őt csókolgatni. Nem bírtam most hirtelen betelni a pillanattal. Majd felálltunk, legalábbis ő, miközben én belekapaszkodtam, de nemsokkal később az én lábam is a talajt érte. Odamentem vele az ajtóhoz, közben hallgattam amit mond. Meghívott magához? Lakni? - Igen! - válaszoltam egyből, talán kicsit túl hirtelen is, de nem tudtam ellenállni annak, hogy egy édes, illedelmes, szerető ember mellett éljek, akibe egyre jobban beleszeretek. - Nagyon szívesen élnék ott. Mindegy is mekkora birtok. - mosolyogtam rá, ahogy a tudatára adtam, hogy nem érdekel mekkora, én csak vele akarok lenni. - Gyere be! - invitáltam be, amikor kinyitottam a faházajtót, mivel magától nem tudott volna csak úgy bejönni. Igen, ez valami ostoba vámpírszabály, amit még megszegni sem lehet. Gondolkozás nélkül képes vagyok beengedni, mert bízom benne, hogy nem támad rám. Tudom, hogy nem fog. Mikor ő is beért, magamhoz húztam szorosan, majd újra kisajátítottam ajkait néhány csók erejéig. Utána pedig az orrára nyomtam egy puszit, és elindultam az egyik váza felé. Tettem bele vizet, utána pedig a tulipánok foglaltak benne helyet. - Nagyon szépek, pont a kedvenceim. - pirultam el, és vigyorogtam a virágokra. Az asztalkám közepére raktam, hogy meg tudjam csodálni könnyedén, ha szeretném. - Ne haragudj a kupiért, épp takarítani jöttem ide, nem számítottam vendégre. - szégyelltem magam, amiért rendetlenségben kellett fogadnom a vendégem, aki nagyon különleges. - Rendezett vagyok mindig, csak régen voltam már itt. - ültem le a kanapéra, majd elnyújtóztam rajta. Megpaskoltam magam mellett a helyet, hogy jöjjön, és bújjunk össze, vagy valami. Mindkettőnknek szüksége van szeretetre, neki is, és nekem is. A világ kiutált bennünket, de egymást szeretjük, és ennél nem kell több.
Valami hiányzott az életemből, de soha nem tudtam megfogalmazni, vagy rájönni arra, hogy mi is az. Azt tudom, hogy egy nő törődésére van szükségem, aki szeret. Arról álmodtam, hogy egyszer majd szeretni fog valaki. Aki majd a gyerekeim anyja lesz. Lehet, hogy ez túl érzengős, de ha belegondolunk, ez a legszebb, amit egy ember kívánhat. Korábban soha nem hittem abban, hogy valaha is sikerül elérnem bárkinél is, hogy szeressen. Valami miatt mindig elárultak, és becsaptak. Tudom, hogy van hibám, nem is egy. De még is, kinek több a hibája, még is több boldogság jutott neki, mint nekem. Vagy talán… ameddig én nem szeretek, addig engem sem fog senki. Hayley arcán óvatosan végigsimítok, amikor jobban hozzám simul, s akkor rámosolygok. Forró ajkai égtek a bőrömön, több másodperc után is éreztem a nyomát, miután megcsókolt. - Megérdemeltem. – Feleltem őszintén. Nem viselkedtem vele szépen. Voltaképpen nem éreztem, és ennek hatására voltam vele goromba. Sok dolgot hozzá vágtam volna még, de visszafogtam magam akkor. De nem azért, mert nem szerettem akkor, hanem mert féltékeny voltam Klausra. Nehezen tudom elfelejteni őt, de majd előbb vagy utóbb sikerülni fog. Hayley mellett majd elfelejtek minden rosszat. Amikor megcsókolt, hosszasan, ahogyan ajkai az enyémet súrolták, tudtam, hogy már nem leszek egyedül többé. Azt hiszem, életemben ez a legszebb csók, ami valaha is történhetett velem. Szorosan magamhoz húzom, ahogyan végigsimítok tenyeremmel a hátán végig, óvatosan, azután pedig arcán pihentetem azt, és közelebb hajolva hozzá ajkaira lehelek egy gyengédebb csókot, mintha csak meg akarnám ízlelni az ajkait. Jó érzés fogott el, amikor tenyerét arcomra lepihenteti, másikkal pedig karomat cirógatja, ajkai pedig az enyémhez érnek, s lassú, de még is szenvedélyes csókot váltunk. Az első pillanattól tudtam, hogy Hayley érez irántam valamit. Amikor kikapcsoltam, és találkoztam vele, akkor is közeledett hozzám, de én azt elutasítottam. Talán jobb is. Egy kikapcsolt vámpír is képes törődést mutatni, de az más fajta törődés. Egy kikapcsolt vámpír nem szeretetből csókol, vagy simogat, hanem csak szórakozni akar. Mások érzéseit tönkretenni. Ágyba vinni, azután pedig kihasználni a másikat… ezt is megtehettem volna. Leitathattam volna Hayleyt, elvihettem volna a lakásomra, az után pedig kihasználhattam volna az alkalmat, hogy részeg, és védtelen. De nem tettem. Még is ki voltam kapcsolva. Inkább eltoltam magamtól, csak mert akkor is ott volt az érző énem, aki féltette a kikapcsolt énemtől őt. Inkább meg akartam magamat utáltatni vele, csakhogy ne bántsam őt. Azt akartam, hogy elmenjen, mielőtt még tényleg megtettem volna azt, amit egy örök életre megbántam volna. A kikapcsolásnak ez az átka. Amikor visszakapcsolunk, olyankor elveszítünk mindenkit magunk mellől. Egy mosoly húzódik az arcomra, amikor újra megcsókol. Nem mondta, hogy szeret, de úgy érzem, hogy ezekkel a csókokkal mutatja ki azt, amit én szavakba, és tettekbe öntöttem. Ha nem szeretne, akkor ellökhetett volna magától, vagy meg is haraphatott volna, és hagyhatott volna meghalni. De nem tette. Az arcát csókolgattam gyengéden, miközben kérdezte, hogy nem –e megyünk be. Némi fáziskésés után jöttem rá, hogy válaszolnom kéne. - De, persze. – nyomok az arcára egy halvány csókot, majd felülök vele óvatosan. Két tenyeremet két combja alá akasztottam, majd úgy állok fel vele, miközben fogom őt magamhoz, azután pedig lerakom. - Azután ha gondolod, eljöhetnél hozzám. Ha jól alakul minden… - hullik le egy vörös lepel az arcomra. – akkor majd szeretném, ha ott is maradnál velem. Szép nagy birtok, és ház. – Nézek azután rá mosolyogva. Teljesen ellopta a szívemet.
A napokban letargikus állapotban voltam, nagyon is. Senki sem foglalkozott azzal, hogy én mégis hogy érzem magam. Mindenki hátat fordított nekem, akiknek nekem nem volt szabad. Úgy érzem senkire sem tudok számítani, mint valós vigasz. Rájöttem, hogy akire utalhatok, az csak én vagyok. Senki más. Az embereket nem érdekli, hogy lelki nyomorom van amiatt, hogy elvesztettem a kislányom. Legalábbis, ők úgy tudják meghalt, de közben valahol a világban van, és boldog a nagynénjével. Alig várom már, hogy visszatérhessen hozzám, és egy család legyünk kettecskén. Nem akarom az apjával együtt nevelni, neki ott az ő családja. Hagyja meg őt nekem, nekem nincsen rajta kívül senkim. Eljöttem ide, hogy egyedül lehessek, de itt találtam azt az embert, aki a földbe tiport nemrégiben. Azt hittem először megint azért jött, de volt nála virág, amit oda is adott. Ez annyira jól esett tőle. Olyan udvarias, és édes bocsánatkérés volt ez, és egyben az is meghatott, hogy itt volt napokat. A legtöbb férfi bekopogna, és, ha senki nem lenne, akkor elmenne. Ő nem ezt tette, megvárta, amíg idejövök. Elgondolkoztam, hogy vajon több napra is bevállalta volna-e, hogy itt fekszik, és arra jutottam, hogy igen, maradna. Bebizonyította, hogy neki valóban van lelke, megbánja a tetteit, még akkor is, ha nem önmaga volt abban a pillanatban. Ki volt kapcsolva, nem tehetett róla, de akkor nagyon felkaptam a vizet. Egy pohár szét is tört a fején, majd ott hagytam. Ölére nehezedtem, és jólesően bújtam hozzá. Annyira finom az illata, nem bírok betelni vele. A nyakába bújok, és illatmintákat veszek, mert isteni. Bőrére néha apró csókokat nyomok, majd elvigyorodom, amikor megköszöni, hogy megbocsájtok. - Bocsánat, hogy széttörtem azt a poharat a fejeden. - bújtam elő, majd a szemeibe néztem mélyen, és arcát simogattam. Sokkal közelebb éreztem magam hozzá, mint máshoz általában - nem csak fizikális értelemben -, és ez boldogsággal töltött el. Puha bőrét cirógattam, közben mosolyogtam, nem lehetett lemosni az arcomról. Majd amikor mondta, hogy szeret, több érzés kavargott bennem. Nem jött egy szó sem, mert képtelen voltam egy hangot is kiadni. Felülkerekedett rajtam a jókedv, és ezután a szó után úgy érzem én is szeretem őt. Ebben a pár percben sokkal többet tett értem, mint életemben bárki. Akármennyire is tagadom, szükségem van a szeretetre. A szerelmet kerestem végig, de valahogy sosem jött össze. Mindig csak kihasználtak, és kihasználtak. Róla viszont tudtam, hogy szintúgy csak szeretni szeretne. Nem jött egy szó sem, nekem nem megy szavakba önteni az érzéseim. Viszont meg akartam neki mutatni, hogy én is őt. Közelebb hajoltam hozzá, majd ajkait elsajátítottam, finoman ízlelgetve őket. Arcát tenyerembe fogtam, a másikkal pedig karját simogattam. Hosszú, nagyon hosszú csókokat nyomtam ajkaira, majd apróbbakat. Annyira finomak, hogy nem bírok tőlük elszakadni. - Nem megyünk be? - mosolyodtam el, alig pár centire elhúzódva tőle, majd újabb gyengéd csókra tapasztottam össze ajkainkat. Bent beszélgethetnénk, vagy tovább folytatnánk. Nem, nem akarok vele lefeküdni. Nem most. Lassan szeretnék vele haladni, hogy mindkettőnknek jó legyen. Talán kicsit gyorsak vagyunk, de ez nem is baj, mert már megőrülök a magánytól. Ő megérdemli a szeretetem, ami egyre csak nő bennem. Nem félek a szerelemtől, így kész vagyok a partnere lenni, akár mostantól, akár később. Átverték, de én nem tenném ezt meg vele. Őszintén szeretném, szeretem, és fogalmam sincs miért ilyen hirtelen. De nem bánom. Szeretem őt, ez a nagy igazság.
Azt hiszem, Hayley örült ennek a ’meglepetésnek’. Láttam, hogy mosolya felfelé görbül, míg eleinte csupán csak rezzenéstelenül figyelt rám. Ez nem zavart, hiszen olyan kótyagos voltam az iméntiekben, de az éjjel a fenéért sem akart jönni az álom a szemeimre. Részben talán azért, mert izgatott voltam, másrészt pedig a vérfarkasok miatt. Konkrétan nem is azért, mert félek tőlük, hanem csupán csak nem akarom őket bántani. Egy vérfarkas pont úgy sebezhető, akárcsak én. Én is pont olyan egyszerűen vehetem el az életüket, ahogyan ők is az enyémet. Így emberi külsőben nem olyan erősek, mint egy vámpír, de a harapásuk ugyanúgy halálos egy vámpírra. Ám, így sebezhetően, emberképben nagyon is sebezhetőek. Teliholdkor más a helyzet, nyilván. De akkor sem akarom őket bántani Hayley miatt, mert ez az ő területe, nem ölni jöttem ide. Persze, az életemet nyilván megvédem, ha olyan pozíció lépne fel. De szerencsére annyira vészes nem volt a helyzet az éjjel folyamán, hogy ezt kelljen tennem. Konkrétan egyáltalán nem is ezen járt az eszem. Hanem azon, hogy Hayley megjelenjen. Kissé fájt volna, ha Klaussal jött volna. Nem tudom, hogy köztük mi a helyzet, de annyira nem is érdekel. Ha kiderülne, hogy Hayley olyan, mint Elena, hogy két, vagy több férfi közt ingázik, nyilván akkor nem erőlködnék; abbahagynám az udvarlást. Feltételezem, hogy Hayley nem ilyen, hiszen nemrégen halt meg a gyermeke, Hope, akit biztosan nagyon szeretett. Az már az ő szíve joga, hogy az apját szerette –e, vagy sem. Mindenesetre baromira idegesítő a tudat különben is, hogy Hayleyre gondolok, és azonnal beugrik az a szánalom a gondolataimba. Az érzéseimet nemrégen kapcsoltam vissza, de akkor sem lettem a régi, azon kívül, hogy megszerettem valakit. Ugyanúgy képes lennék bárkit megölni, legyen az bárki; még ok nélkül is. Elenát továbbra is a pokolba kívánom, bátyámmal az élen. Gyűlölöm mindkettőt, és képtelen vagyok őket elfelejteni. Van pillanat, amikor úgy vagyok velük, hogy rendben, elfogadom azt ami történt, és tovább lépek. De a másik pillanatban pedig azt érzem, hogy a bosszúmat nem szabad elhagynom, végre kell hajtanom. Mystic Fall’s már nem érdekel. Ott születtem, és ott is lettem megátkozva. Azt megtanította nekem az a hely, hogy ameddig én ott vagyok, addig nem számíthatok semmi jóra sem. Ezért jobb is, hogy tovább léptem mindenen. Elhagytam az ottani embereket, akiket egykor még barátaimnak neveztem. Megvannak ők nélkülem is, és én is megvagyok ő nélkülük is. Áldásom rájuk! Most New Orleans csábított el, a város magával ragadt. De talán csak az, hogy itt van ő, Hayley. Ostobaság ez felőlem, hogy megpróbálkozom azzal, hogy belopjam magamat a szívébe, de talán nem is olyan ostobaság. Lehet, még a végén sikerülhet, és talán megszeret. Ez a jövő nótája. Mikor kibújtam a virág mögül, mit előttem tartottam, kikapja óvatosan kezemből, és lerakja maga mellé. Láttam rajta, hogy nagyon tetszik neki a virágcsokor. Számomra túlságosan is megszokott volt a rózsacsokor, az mindennapi növény, még akkor is, ha szép. Ráadásul tövises, bökős, és ha azt leszedik róla, akkor olyan csúnya utána. Na meg hamar elhervad. De a tulipán szerintem nagyon elegáns növény. Sokáig él még a termékeny föld nélkül is, és szerintem gyönyörű növény. Hayleyre emlékeztetett. Egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig akkor kissé távolodtam, de aztán hagytam, hogy belém karoljon. Mindenesetre meglepett ez a cselekedete, hiszen valami olyasmire számítottam, amikor megérkeztem, hogy leszedi a fejemet a nyakam helyéről. Már pedig megérdemeltem volna. Derekára helyezem egyik tenyerem, hogy stabilan tartsam, s amikor látom, hogy az ölembe készül ülni, mosolyogva hagyom mindezt, majd végigsimítok mindkét oldalán tenyereimmel, és az ajkait figyeltem egy időben. Késztetést éreztem, hogy magamévá tegyem az ajkait, hogy megcsókoljam; de nem volt hozzá bátorságom. - Köszönöm, hogy megbocsájtasz nekem. – mondtam, miközben tenyerét a tarkómra helyezte, és eldőlt velem a földön. Jó érzés volt, hogy az ölemre nehezedett. - Én... - kezdek bele akadozottan. – Szeretlek. – Mondom ki kellemesen csengően, cseppet sem megrémülve. Nem jöttem tőle zavarba, mert én ezt bátran kimondom. Már régóta élek, és nem a tizenéves éveimet élem, hogy ezt ne merjem kimondani. Én kimondom. Mert valóban belé szerettem. Lehet, hogy ezután egy nagy pofon fog csattanni az arcomon, amelynek nyoma sokáig is ott fog égni, de akkor sem fogom visszavonni, mert az érzéseimet nem fogom letagadni. Főleg nem akkor, ha ő róla szól mindez az érzelem.
Emlékszem arra tisztán, hogy Stefan mit mondott a legelső találkozásunknál. Nem is nagyon akarnám felhánytorgatni. Lehet egy számomra teljesen idegen embertől kaptam a jelzőket, de rosszul estek. Nagyon. Ebben az időben ingerült vagyok, és nemigen van szükségem arra, hogy valaki a földbe tiporjon. Azt remélem, hogy Stefan nem azért jött megint, hogy nemes egyszerűséggel áttaposson a lelkemen. Újra. Bár a virág nem erről árulkodik. Miután felült mellém, kicsit értetlenkedve álltam hozzá. Még nem válaszolt egyetlen egy kérdésemre sem, csak csillogó szemekkel nézett rám, mintha valami csodát látott volna. Pedig eléggé letargikus állapotban vagyok, ezért nem is értettem miért tekint rám úgy, ahogy. Amúgy is... ő egy vámpír. Vérfarkasok tanyáján miért akarna tartózkodni? - Egész tegnap és éjjel itt voltál? - ráncoltam a homlokom, nem rejtegetve a meglepettségem. Egyre többször pillantottam a virágra, jelezve neki, hogy azzal mi van most. Nem hiszem el, hogy itt töltött egy teljes napot, hogy megvárjon engem. Mégpedig az én faházam előtt csakis rám várhatott. Itt nem lakik más, csak én. A múltkor megbántott, akkor most miért jött ide? Bocsánatot kérni? Malmoztam idegesen a hüvelykujjaimmal, és kicsit zavarban voltam. Azért is, mert ilyen lagymatag állapotban kapott el, és, mert eljutott az agyamig a tudat, hogy nekem hozta a virágot. Ráadásul pedig itt volt a teraszomon egy napig, és ki tudja... talán több napig is itt feküdt volna, ha nem erre jövök. Ez annyira megmelengeti a szívem, hogy az hihetetlen. Elvigyorodtam végül én is, amikor a virágot felemelte, és aranyosan elbújt mögötte, majd, mint egy játékos kisgyerek, kibújt mögüle. A bocsánatkérése pedig nem kertelt, de olyan édes volt számomra, hogy nem bírtam lemosni a természetes arcpírt és a vigyort az arcomról. - Felejtsük el. - vontam vállat, majd átvettem tőle a tulipáncsokrot. Annyira szép a színvilága, nem unalmas egyszínű. Olyan gyönyörű, alig tudom levenni róla a szemem. Magam mellé helyeztem le a virágokat, majd tekintetem Stefan tekintetébe fúrtam. Tétlenül ültem előtte, és kedvem lett volna a nyakába borulni, majd elfeledni minden gondom. - Köszönöm. - mosolyodtam el újra, majd pár pillanat múlva közel hajoltam hozzá. Karjaimat köré kulcsoltam, magamhoz húztam szorosan. Éreztem testének isteni illatát. Örömmel vettem szagmintát bőréről, hiszen annyira finom illata volt, hogy nem bírtam elengedni. - Nagyon köszönöm. - másztam át az ölébe, majd tarkójára rakva a kezem eldőltem a földön. Nem akartam, hogy beverje a fejét, mert az még egy vámpírnak is fáj, ha koppan a betonon. Képtelen voltam elereszteni, annyira jól esett. Ő az egyetlen, aki megbecsülte a lelkem az utolsó időben. Tökéletes vigasz volt. Szavak nélkül is az lenne.
Szinte már napozásnak tettem ki magamat. A nap sugara finoman simította az arcomat, s már-már álmosságot vitt arcomra. Lehunyom szemeimet, és kissé be is bóbiskolok. Pedig nem szabadna, mert egy mocsárban vagyok, ahol csak vérfarkasok vannak. De nem baj, nem fognak megharapni, hiszen itt van mellettem egy csokor virág is, arcomon pedig egy ráfagyott mosoly, és feltételezem, hogy nem harapnák el egyből a torkom. Egy mély sóhajt hagyja el ajkaimat, majd csak pislákolok. Kissé kezd is kényelmetlen lenni már, azért a hasamra fordulok egyet, és karjaimat a fejem alá pakolom, hogy kényelmesebben legyek. Talán ha fél óra telt el, és hirtelen két cipőt pillantok meg az orrom előtt. Csak pislogok, majd aligha kapok észhez, hirtelen megfordulok a hátamra, és felfigyelek az idegenre. Azután pedig lehajol, és a mellkasomra hajtja tenyerét. Nagyot nyelek, s igyekszem felébredni, mert már egy ideje lelustultam ide a földre. Ajkaim elválnak egymástól kicsit, s azt hittem, hogy inkább párszor belém is rúg, hogy élek –e még. Már pedig nagyon is megérdemeltem volna, főleg azok után, amiket hozzá vágtam. Kissé elkeseredtem volna, hogy ha azt kérdezi, hogy mit keresek itt. Részben ugyanezt kérdezte, csak egy kicsit kedvesebb változatban. Amikor leül mellém törökülésbe, végig őt nézem teljesen szótlanul, nagy, csillogó szemekkel, amelyre hatást gyakorol a nap fénye is. Nagyot nyelek, azután végül felülök én is mellé, és rá mosolygok. Késztetést érzek, hogy magamhoz öleljem jó szorosan. De inkább elvinném magammal, és rabul tartanám. Mert tudom, hogy másképpen úgy sem lenne velem. - Szia. – mondom végül mosolyogva, ahogyan a virágra nézek, azután pedig Hayleyre. – Azért feküdtem itt, mert kicsit már elfáradtak a lábaim. Tegnap reggel óta itt voltam, és csak most hajnalban feküdtem le ide. Éjjel nem tudtam, mert a vérfarkasok eléggé aktívkodtak. – mondom vigyorogva, miközben igazából még mindig totál be vagyok tojva. Nem mindennap futok össze vérfarkasokkal. Nem annyira félek, csak kicsit féltettem az irhám az éjjel. - Ömmm… - hirtelen elfelejtek mindent, amiért jöttem. De csak mert Hayley látványa megint a földbe húzott, ahonnét nem tudtam kijönni. Gyönyörű, de egyben szomorúnak is tűnik egyben. Tudom, hogy meghalt a gyermeke. Tudom, hogy egy anyának ez egy örök fájdalom marad, teljék el bármennyi idő. A virágot felemelem magam mellől, majd magam elé tartom, elbújva mögé, és felé fordulok. - Megbocsájtasz? – nézek ki oldaltra a csokor virág mögül vigyorogva. – Tudom, hogy egy seggfej voltam, én nem akartam az lenni, de sajnos akkor csak annyit éreztem. – némi féltékenységgel vegyítve.
Igazán régen jártam már a mocsárban lévő faházamban. Mostanában leginkább Klaus rezidenciáján voltam, mivel ott tartottak. Szívem szerint egész álló nap farkasként az erdőt szeltem volna, de Elijah és Klaus szerint ez nem lesz megoldás a problémáimra, s nem kellene elmenekülnöm a többi ember elől. Pedig úgy érzem ez lenne a tökéletes lépés. Visszavonulni, hiszen azt a látszatot kell keltenünk, hogy Hope meghalt. Ez volt az egyetlen kulcs ahhoz, hogy biztonságban legyen. Rengetegen élezték rá a késüket, csakis azért, mert ő Klaus lánya. Azt viszont senki sem kérdezte, hogy velem mi lesz. Nekem semmi közöm nincs hozzá, én hadd kapjam vissza a lányom. Nekem csakis Ő van ezen a világon. Őt elvesztve pedig semmim sem maradt. Szóval csak elsétáltam. Minden gondot hátam mögé taszítva elindultam a saját faházamba, hogy lenyugodjak. Mi mást is tehetnék? Szerintük talán az a jó, ha otthon gubbasztva a könnyeimmel küszködök? Amúgy is... ideje lenne kitakarítani. Ott minden puccos, tiszta, de amióta házfogságban érzem magam, nem látogattam ezt a házikóm. Pedig szeretek ide elvonulni az emberiség elől. Ezért is fittyet hánytam minden szóra, s most is az elszáradt, lehullott faágakon taposok éppen, a távolból már megpillantva az ismerős kis házam, aminek az oldalát már belepte a borostyán. Az ajtóhoz lépkedve viszont egy fekvő alakot vettem észre. Már látom, hogy ki is az aki itt fetreng... Stefan. Nem tudom minek jött, de... virág? Virágot hozott, ide? Miért? Közelebb lépkedtem hozzá, majd mellette megálltam, később pedig leguggoltam. Tenyeremet mellkasára téve kicsit megráztam, hogy felkeljen, vagy magához térjen. - Stefan? - értetlenkedtem, hogy itt van. Miért? A múltkor olyanokat vágott a fejemhez, amik még most is fájnak talán. - Hogyhogy itt vagy? - érdeklődtem, de egy csepp ellenségeskedés nem volt bennem. Nem haragudtam rá, mert tudom, hogy ki volt kapcsolva. Talán most visszakapcsolt, és csak bocsánatot akar kérni. Nem tudom... majd ő elmondja. - Egyáltalán miért fekszel itt? - helyezkedtem el a földön törökülésben. Tekintetemet Stefan arcára irányítottam, néha pedig a csokor tulipánra, ami mellette hevert. Alig tudtam elhinni, hogy nekem hozta, pedig eléggé egyértelmű. Azt hiszem az elmúlt hónapokban ő volt a legkedvesebb velem most, mint bárki más.
Kezdőlap
