Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 07, 2015 10:29 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ |
Sajnáljuk, de... • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • Drága Hayley, Személy szerint én rettentően izgultam, hogy mi lesz a lapok végeredménye... és a staff hosszas gondolkodása után döntöttünk úgy, hogy hiába fogalmazol rettentően szépen, és hiába ragadtad meg Hayleyt, a másik karakterlap egy kissé... nem is tudom, hogyan fogalmazhatnék... jobban megnyert bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy nem tekintünk téged lelkes írópalántának, szívesen látnánk téged más bőrben az oldalon, mert az írásos lebilicsenlő, igazán élvezetes volt! Kérlek, jelezz vissza nekem szándékaidról, és még egyszer sajnáljuk, remélem, ebből nem lesz harag közöttünk!
|
|
|
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 06, 2015 8:26 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | Hayley Marshall • becenév: Hays esetleg... nem igazán vagyok hozzászokva a becézéshez • születési idő: 1991. június 6. • születési hely: New Orleans mocsaras vidéke • kor: 23 • play by: Phoebe Tonkin • foglalkozás: New Orleans megtisztítása a boszorkányoktól, a vérfarkasok rendben tartása, csak a szokásos, mindennapi dolgok
| |
• faj: hibrid • család: Igazi szüleimet sosem ismertem, az első alkalommal árvaházba adtak, amikor lehetőségük volt rá. Régen dühös voltam rájuk, amiért csak úgy el tudtak, hagyni engem, de mostanra megértettem, hogy miért tették, és én is hasonló cipőbe evezek. Hope, a gyönyörű kislányom, az egyetlen személy a világon, akit feltétel nélkül tudok szeretni nem lehet velem. Hogy ez egy családi átok lenne? Fogalmam sincs, de már tudom, hogyan érezhette magát anyám, mikor egy biztonságosabb helyre küldött.
a felszín alatt Harcos vagyok. Talán ezzel a mondattal tudnám magam a legjobban jellemezni. Harcolok magamért, harcolok a jövőért, és a legfontosabb, a lányomért harcolok. Ha elesek, felkelek, ha letepernek, csak még ádázabbul küzdök, de sosem lehet teljesen legyőzni. Egy részem mindenképpen harcolni fog az életben maradásért az utolsó lélegzetemig. Születésem óta bennem van ez az akarás, ami arra ösztökél, hogyha sarokba szorítanak, akkor is én jöjjek ki jól a dologból. Makacs vagyok, és független, a parancsolgatást nem bírom, és ha valamit megtagadnak tőlem, csak még jobban akarom. Sosem ábrándoztam a tökéletes életről, amit majd a szőke herceg fog elhozni nekem a gyönyörű, fehér lován, egyedül saját magamban bízhattam az életem során. Mindig is egyedül voltam, de most hozzá kell szoknom ahhoz, hogy nem csak magamra gondolok. Árulást árulás követett az életemben, így nehéz volt tartós kapcsolatokat kialakítanom másokkal, mert mindig attól rettegtem, hogy ők is elárulnak. Két lábbal a földön élek, tudom, hogy a világon semmi sem tökéletes így nem is várok nagy dolgokat, csak újfent csalódnék. Az egyetlen kivétel a lányom, Hope, aki a maga tisztaságával rögtön a szívemhez láncolta magát. Az én Reményem azonban tovaszállt, hisz el kellett őt engednem, bármilyen fájdalmas is volt ez. Egész életem során csakis magammal törődtem, hogy én túléljem, de mikor a gyermekem megszületett megváltozott a helyzet. Ő vette át az első helyet, és bármit megtennék, bárkit megölnék, csak hogy őt biztonságban tudjam. Vérfarkasként még talán elviselhető lett volna a nélkülözése, de hibriddé váltam és az érzelmeim felfokozódtak. Kegyetlenebb, könyörtelenebb lettem, mint valaha, kissé talán arrogánsabb is, hisz mégiscsak erősebb lettem.
Királynő vagyok. Gyorsan fel szoktam kapni s vizet, de ezen a tempramentusságomon próbálok változtatni, hisz a vérfarkasok számítanak rám. Őket tartom még családomnak, Hope-on kívül. Ha egyszer túljutok az önmarcangoló életmódomon, talán képes leszek végre vezetni őket, egy új, jobb világ felé. Vadabb és kegyetlenebb vagyok, mint voltam, a változás szele megcsapott, de talán itt inkább viharról beszélünk. Nem vagyok szent, sosem voltam, de most, hogy vért kell innom az életbemaradásért még szégyenteljesebb lett az életem. Azzá váltam, amit gyűlölök, egy piócává, ragadozóvá, ami nem érdemelné meg, hogy a földön legyen. Mégis itt vagyok, és az egyetlen dolog, ami itt tart, az Hope. Csak miatta élek, semmi másért.
Anya vagyok. Még számomra is hihetetlen ugyan, de egy gyönyörű kislány édesanyja vagyok, és sosem hittem volna, hogy egyszer erre leszek a legbüszkébb. Nem értem el sok mindent a nagybetűs Életben, de ez mindenképpen a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Inkább élném át még százszor a fájdalmat, amit szülés közben éreztem, csakhogy újra a karjaimban tarthatnám Hope-ot. Ezeket az érzelmeimet persze próbálom eltitkolni, erősnek akarok tűnni, olyannak, aki érdemes felnevelni egy reményt a világra. Látszatra, egy erős húszas éveiben elején járó, fiatal nőnek tűnök, akiről süt a lázadó természet, a tenni akarás. Barna hajam van, amit szépen keretezik arcomat és vad, zöld szemeim. A ruházatomról nincs sok mondanivaló, szeretem a laza ruhákat, amik néha talán túl kirívónak tűnnek, de ez az én stílusom, ezt szeretem. Testfelépítésem tekintetében, csak annyit mondanék, hogy nem vagyok az a fajta, aki mindennap leméri a súlyát, de nincs is rá szükségem. Nem tűnök olyan erősnek, de ha valaki feldühít, könnyen rájön, hogy nem egy gyenge, anyámasszony katonája vagyok.
user információkTudod, ki vagyok!
| életem lapjaiMintha, egy kaleidoszkópon keresztül látnám a világot. Minden olyan éles, olyan színes, mintha valaki hirtelen felhúzta volna a redőnyt, egy hosszú és mély alvás után. A felkelés pedig erőszakos volt, a valóság pedig rideg, egy gyönyörű álom után. Álmomban egy gyönyörű fehér szobában voltam, ami tele volt fénnyel és boldogsággal, karjaimban pedig a lányom nevetgélt és egy pillanatra elhittem, hogy ez valóságos, tényleg itt van velem. A valóság azonban egy szörnyű, fekete varjú képében csapott le, egyenesen az ablakomnak ütközve. Elraktároztam azt a pillanatot az emlékeztemben, hogy a nap során újra és újra elő tudjam hívni, hogy valamibe kapaszkodni tudjak. Egy mankó a kíméletlen sötétségben. Még egy kínkeserves nap Remény nélkül. A könnyeim már elfogytak, de néha még mindig vörösek, azonban ez az álmatlanságtól van és nem a sírástól. A szemeimet alig tudom lehunyni, a gondolatok csak úgy zakatolnak a fejemben, és mindegyik az én hercegnőmről körül forog. Mi lehet vele? Hogy van? Hiányzom-e neki? Gondol-e rám? A kérdések egyre csak gyűlnek, de válaszokat nem találok rá. Az űr a mellkasomban pedig csak tágul és tágul, félő, hogy egyszer elnyel, mint egy fekete lyuk. Miután kisírtam a Niagara-vízesést kétszer is, valahogy már nem jön több könny, de az érzés attól még ott feszít bennem. Kaparja a torkom, a bensőm és bosszúért kiállt. Soha életemben nem éreztem hasonlót, de – hívjanak bolondnak – nem akarom, hogy megszűnjön. Ha megszűnne, az azt jelentené, hogy elfelejtettem őt, hogy nincs többé, és én inkább megyek egyenesen a Pokolba, de nem fogom elfelejteni Őt. Érzem, hogy változok, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, aki belépett ebbe a városba, abban a hiszemben, hogy itt új életet kezdhetek. A szüleimet ugyan nem találtam meg, a vérfarkas családomat viszont igen, és ez is valami, tekintve, hogy még ekkora eredményre sem számítottam. Most csak rájuk számíthatok ezekben a vészterhes időkben, amikor én magam is olyan változásokon esek át, amiket nem teljesen értek. A vérszomj teljesen új érzés, ami egyszerre rémiszt meg és zavar össze, mintha tele hassal ülnék fel egy hullámvasútra és miután leszálltam a hányinger kelt hatalmába. Régen elítéltem a vámpírokat, piócáknak tartottam őket, akik megkeserítik az emberek életét, ártatlan lelkeket oltanak ki. A véleményem továbbra sem változott, még így sem, hogy én is egy lettem közülük. A vér íze selymes, és eltereli a gondolataimat, amik mostanában csak Hope körül forognak, de még így is szörnynek tartom magam, akinek nem szabadna a kezében tartania egy olyan törékeny lelket, mint a lányom. Olyan sérülékenynek tűnt, mint egy apró virág, amit ha túl erősen tartunk, örökre eltörik. El sem hittem, hogy egy részem segített a megteremtésében. Eleinte féltem ettől az új érzéstől, amit akkor tapasztaltam, mikor először kezemben tarthattam. Nem hittem, hogy valaha is képes lennék valakit így szeretni, mint Őt, s lám, mégis sikerült. Egy kicsit még véres volt és a magzatvíz is beborította a kicsiny testét, de én csak a szépséget láttam benne és gyönyörű szemeiben. Mintha a világ egy pillanatra megállt volna, csak, azért, hogy én tovább csodálhassam ezt a gyönyörű teremtményt a karjaim közt. Nem akartam elengedni, azonban a boszik közbeszóltak ebbe az idilli képbe és, mint mindig, elrontottak mindent. Sosem fogom megérteni Esther-t, hogy hogyan képes bántani a gyermekeit, én magam tekerném ki annak a nyakát, aki egy ujjal is hozzá mer érni a lányomhoz. És ez így is lesz, hisz terveim közt van, hogy felkeresem az összes boszorkányt és a saját vérükben fogom megfürdetni őket. Egy halvány mosoly kúszik arcomra, ahogy elképzelem a jelenetet, de a mosoly lefagy arcomról. Ilyen anyának mutassam magam? Ha megölöm őket nem leszek jobb náluk… mégis úgy vélem, hogy megérdemelnek mindent, amit kapnak és most, hogy hibrid vagyok, meg sem tudnak állítani. Kopp. Bumm. Az előző varjú újra és újra lecsapott az ablakra, mintha figyelmeztetni akarna. Az órára néztem, és megdöbbenve vettem észre, hogy mennyire elkalandoztam, észre sem vettem, hogy már sötétedik, pedig mintha csak az előbb ütött volna delet a toronyóra. Mostanában az idő múlását sem érzékelem rendesen. Minden egyes napon csak túl akarok lenni, talán a következő napon láthatom a szeme fényét, talán a következőn.. Felálltam és kinéztem az ablakon, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt az égboltra. A Hold fényesen sütött az égen, egy neon oszlop elbújhatott volna szégyenében, mert még azok sem tudnak ilyen fényesen világítani. A kiságyhoz lépdeltem, mely közvetlenül az én szobám mellett volt, és lágyan végigsimítottam a fából készült ágyon. Sima volt és törékenynek tűnt ugyan, de erősebb volt, mint azt bárki is képzelné. Valahogy így képzelem el a lányomat is, akinek ugyanúgy erősnek kell lennie most, mint a szüleinek, Nekem és Klausnak. Ha minden jól megy, csak a jó tulajdonságainkat örökli, ha pedig nem... az sem baj, hisz én így is, úgy is szeretni fogom. Kezeimet ott pihentettem egy darabig az ágyon, egy szót sem szóltam, csak néztem azt a helyet, ahol most feküdhetne. - Légy erős, Hope – suttogtam alig hallhatóan – Hiányzol… - lassan hátat fordítottam a szobának és kisétáltam az ajtón. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat, valamivel le kell nyugtatnom magamat, nehogy kiboruljak. Mély levegőt veszek és elindulok a sötétségbe, egy kis boszorkányvadászatra.
|
|
|