Sose hittem abban, hogy egyszer én is lehetek bástya, vagy éppen várfal, vagy ha úgy tetszik, akkor támasza valakinek, de nagyon is igaz, hogy az élet megannyi meglepetést hordoz magával, ahogyan mi is. Rengeteg érték lappang a felszín alatt, ami csak arra vár, hogy a megfelelő időben felszínre törjön. Nem tartottam magamat eléggé erősnek, legalábbis nem annyira, mint amennyire az elmúlt időszakban kellett lennie. Elbuktam, nem is egyszer, de újra és újra képes voltam felállni, harcolni tovább és nem hagyni azt, hogy a bennem lappangó démonok újra és újra a földhöz szegezzenek. Olykor egyedül kellett megvívnom ezt a csatát, míg máskor volt segítségem hozzá. Sokszor azt hisszük, hogy egyedül erősebbek vagyunk, hogy a család, a szeretet vagy éppen a szerelem képes legyőzni minket, hogy gyengévé tesz és egykoron én is hittem ebben, de aztán ráébredtem arra, hogy inkább erősebbé tesz; ha úgy érezzük, hogy elvesztünk, akkor még mindig van mibe kapaszkodni és erőt meríteni.
Lassan fújtam ki a levegőt és még ha arcom rezdüléseiről, az íriszeimben lappangó érzésekről regényt lehetett volna írni, akkor egy dolog nem változott, hogy még mindig szeretem az előttem álló férfit és ha olykor az kell, hogy helyette is harcoljak, vagy éppen erőt adjak neki, akkor meg fogom tenni, bármi is történjen.
Szavaira szomorúan rázom meg a fejemet és egy-két könnycsepp gördül végig az arcomon. – Talán nem tudom, hogy milyen voltál igazán egykoron, hogy miként mentett meg valaki hajdanán attól, ami benned lappang, de ne mond azt Elijah, hogy akkor gyűlölnélek, vagy megvetnélek, mert nem. – szólalok meg komolyan, miközben a hangom olykor megremeg, mert nem értem, hogy megint miként keveredhettünk ilyen bajba, vagy miként keveredhettünk ilyen témához. – Mindenki hibázik, ahogyan én is megtettem. Szerinted én el tudom feledni azt, amiket elkövettem? El tudom felejteni azt, hogy miként vettem el ártatlan emberek életét csak azért, mert összetörtem és nem tudtam uralni az új szörnyeteget, ami életre kelt a halálommal? – kérdezem meg kíváncsian, miközben őt fürkészem, majd pedig egyik kezemmel megkeresem a kezét, ha még arcomon pihen, akkor ott siklik kezem a kezére, ha már elvette onnan, akkor csak megfogom azt. – Ez nem csak arról szól, hogy jóban kitartunk egymás mellett, hanem a rosszban is. Pontosan tudod, hogy milyen bűnöket követtem el, hogy milyen voltam rövid ideig, de te mégis itt vagy, nem vetsz meg, nem futsz el, nem emlékeztetsz rá minden egyes nap, hogy miként buktam el, akkor miért gondolod azt, hogy én elfutnék, ha tudnám? – miközben pedig beszélek őt fürkészem és egyáltalán nem bánom azt, hogy időközben a szívére tette a kezét, hiszen pontosan ez a lényeg, hogy a szívünk összeköt minket történjen bármi is. – Szeretlek Elijah és ez sose fog változni. Még akkor se, ha néha éppen felbosszantasz, megtörsz, vagy éppen eléred, hogy rövid időre akár gyűlöljelek, de ezt az érzést, ami mélyen lappang semmi se lesz képes elpusztítani.   – nem hazudok, ez pedig könnyedén láthatja ő is. Amikor lehunyja a szemeit, akkor a szabad kezemmel gyengéden simítok végig, úgy, ahogyan egy szerelmes, de kicsit megtört nő tenné.
- Biztos vagy abban, hogy ő a legmegfelelőbb személy erre? – aggódás pedig könnyedén kicsendül. Tudom, hogy már a családunk része, de akkor is aggódom, hiszen még nem igazán ismerem. És azt se akarom, hogy esetleg inkább ártson Elijah-nak, mintsem segítsen. – Melletted leszek, de ezt kérned se kell. – majd pedig könnyedén veszem el a csókjában, hiszen igazán mámorító és hiányzott is. Tudom, hogy nem lesz képes minden sebet begyógyítani, ami ma keletkezett, de legalább enyhíthet rajta. A karomat könnyedén fonom köré és elveszem abban a mámorító érzésben, ami a karjaiban kerít hatalmába. – Ideje lenne hazamenni, nem gondolod? – kérdezem meg tőle mosolyogva, majd ha egyetért, akkor megfogom a kezét és úgy indulok el. Nem akarom használni a képességemet, most csak sétálni szeretnék és legalább pár percig csak átlagos lenni.


Alig, hogy megérkezünk sietve nézem meg Hope-t, de semmi baja nincs szerencsére és mélyen alszik. Mosolyogva nézem őt, majd pedig ismét Elijah-t keresem meg. – Van még valami, amit elszeretnél mondani? – sétálok egészen közel hozzá, hiszen ha már ma ennyi titokra fényderült, akkor elmondhatja a többit is, ha van még. Szeretnék segíteni neki, nem akarom, hogy egyedül cipeljen minden terhet.

Minden rendben lenne? Az erősen túlzás volt, de mégis erősnek mutattam magam. Pontosan olyannak, mint akinek szinte már semmi se fáj és tényleg törhetetlen, pedig nem voltam az. Ha nem lenen Hope, akkor lehet, hogy nekem se sikerülne ennyire talpon maradnom, de érte bármire képes lennék. Ő volt számomra és lesz is mindig számomra a legfontosabb. Akárhányszor csak megpillantottam a mosoly könnyedén jelent meg az arcomon, miközben a boldogság szétáradt a testemben. Legnagyobb kincs volt az élettől, még akkor is, ha először nem így éreztem, de mégis ő volt az a személy, aki képes volt még itt tartani és egyben tartani. A közelében mindig képes voltam elhinni, hogy létezik még szebb jövő, amely békésebb és nem pedig szétszakítja az embereket, vagy éppen fölre kényszeríteni. Sok vér szennyezte már az utcaköveket és talán még több fogja, még ha nem is akarom. Békét szeretnék és azt, hogy biztonságban nőhessen fel a lányom, ugyanakkor olyan szeretetben is, amilyenben nekem sose volt részem korábban. Általa kaptam azt hiszem én is egy családot, még akkor is, ha ennél a családnál nem lehetne semmi se már komplikáltabb.
Mosolyogva ücsörögtem a földön, miközben a lányomat figyeltem, hiszen együtt játszottunk, mint oly sokszor már a visszatérte után. Ha tehettem, akkor mindig vele töltöttem el a szabad perceimet és figyeltem azt, ahogyan álomra hajtja a fejét. Szükségem volt a belőle áradó szeretetre és békességre, ami nem csak engem volt képes átjárni, hanem Klaust is. Ahogyan talán mindenkit ebben a családban, ha Hope közelébe keveredtek. Hallottam a lépteket, amelyek az emeletre vezettek, de nem mozdultam meg. Inkább csak ott maradtam a földön és játszottunk tovább, mintha kint nem éppen egy csata előszelei járnák át a várost. Abban is biztos voltam, hogy nem Elijah közeledik, hiszen az ajtó minden bebocsájtást nélkül nyílt ki és ha az illata nem lett volna eléggé árulkodó, akkor ott volt az e fajta stílus, hogy a gyermekem apja jött. Nem értettem, hogy mit szeretne vagy mi is hozta erre, mert nem hiszem, hogy csak a lányát szeretné látni.
- Számítana, ha igen? Nem túlzottan szokott érdekelni téged ez a fajta dolog. – pillantottam fel rá, de továbbra se álltam fel. Csak mosolyogva fordultam vissza a lányunkhoz, aki rövid időn belül egy kisebb nevetésben tört ki a játéknak köszönhetően. Soha nem hittem volna, hogy egyszer tényleg jó anya lehet belőlem, de talán igen… remélem legalábbis, hogy jó anyja vagyok a lányomnak és mindig is az leszek. Klaus újabb szavai pedig könnyedén erősítették meg bennem azt, amit mondtam is. Kíváncsian pillantok rá. – Esetleg csatlakozol hozzánk, vagy ennyire nem érsz rá? – kérdeztem meg mosollyal az arcomon, hiszen pontosan annyi joga van Hope-hoz, mint nekem és sose akarnám elszakítani az apjától. Ha végül a csatlakozás mellett döntött, akkor kicsit arrébb csúsztam és figyeltem azt, ahogyan az apja felé ment. Tényleg hatalmas szíve volt a lányunknak és még mindig nem értettem, hogy mégis miként jöhetett létre egy ilyen csoda két eléggé „elcseszett” személyből. – Mit szeretnél Klaus? Gondolom nem az éppen aktuális széljárásról lenne szó. – türelmes voltam, legalábbis türelmesebb, mint ők sokszor, de én se szerettem a mellé beszélést és bármennyire is nem éppen vidám téma volt a lányunk legalább egy kis boldogságot csempészhetett a szívünkbe, ha a hangulatunkba nem is.  

Mintha a városban tomboló vihar egyre inkább a mi lelkünkbe is beszivárogna és nem lenne olyan erő, tett, ami képes lenne megállítani ezt az egészet. Nem akartam állandóan csatározni Elijahval se, hiszen elég volt olykor-olykor megtenni Klaussal, vagy éppen a többiekkel, amikor olyan helyzetbe sodort az élet, de akkor se tudtam leplezni azt, hogy mennyire fájt az, hogy egyedül döntött ismét. Mintha nem lenne semmi közöm ehhez a helyzethez, a békéhez. Csendesen figyeltem a várost, miközben meg se mozdultam. Ajkaim nem váltak el egymástól, csak figyeltem a városfényeit, ahogyan a házak falára mintát rajzoltak, vagy éppen a sose alvó utcaköveket bújtatták különféle köntösbe.
- Pontosan tudom, hogy nem vagy kisgyermek Elijah, de attól még láttam azt, hogy a düh és a vakság mire képes. – feleltem komolyan, de nem néztem rá. Fájt az, amit mondott. Ennyire nem érzi a súlyát a tettének? Ennyire tényleg helyénvalónak gondolja azt, amit tett? – Ez a város lángokban áll, még ha nem is mindenki látja. Tudom, hogy a béke vezérel téged, de a múltatokat nem törölhetitek el, ahogyan azt se, hogy mit gondolnak rólatok. Talán csak abba kellene belegondolnod, hogy ebben a „harcban” nem egyedül vagy, mint oly sokszor voltál, hanem többen és nem egyedül neked kell meghozni a döntéseket. – fordultam felé rezzenéstelen arccal. A hangom halkan csendült, de annál inkább komolyabban és csak remélni tudtam, hogy megérti végre, hogy mire célzok. Nem akartam a lelkébe taposni, ahogyan talán ő se az enyémbe, de mégis megtette. Úgy éreztem, hogy lehetünk egymással őszinték és nem kell elrejteni azt, hogy valójában mit gondolunk, hiszen egy kapcsolatban eléggé fontos ez, vagy tévednék? Nem hiszem, mivel láttam más párokat, hallottam őket beszélni és még ott volt Cami is, aki néha kérdések nélkül is felelt egy-egy dologra.
- Milyen kedves vagy Elijah, hogy emlékeztetsz arra, hogy miként is bántak velem… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez most komoly. Talán sose volt igazi családom, de aztán megleltem. Egy falkában megtaláltam a családot, ahogyan a lányom megszületésével még inkább. – Talán néha nem látni kell, hanem érezni kell azt, hogy milyen egy család. Erre még nem gondoltál? – kérdeztem vissza kissé fagyosan, hiszen nagyon is fájt az, amit mondott. Úgy éreztem, hogy nem vagyok rossz anya, hogy részben tudom milyen az a család, hiszen azért küzdöttem nem. Nem csak a lányomért, hanem azokért, akiket a családomnak tartok és védenék úgy, mint egy anyatigris tenné, de talán ő ebből semmit se vett észre. – Tudod, néha a tapasztalat nem ér semmit se, hiszen hova vezetett titeket az ezer éves tapasztalatotok? Klaus még több ellenséget szerzett, ahogyan téged is előszeretettel támadnak meg a farkasok. Néha nem a tapasztalat a lényeg Elijah, hanem sokkal inkább az, ami itt lappang. – és azzal a kezemet a mellkasára helyzetem, pontosa oda, ahol a szíve van. A fájdalom és az aggódás könnyedén csillant meg az íriszeimben. – Szeretlek, ez pedig sose fog változni, de nem kérheted tőlem, hogy mindig mosolyogva fogadjam azt, ha éppen olyat teszel, ami nem tetszik. Nem csak Hope-ért aggódom, hanem érted is. Azért, hogy egyszer a békét igazán mi is megismerjük és úgy élhessünk, amiről csak álmodni mertünk eddig. – a hangom kicsit meglágyult és érezhette, hogy tényleg fontos számomra, ahogyan vitatkozni se akarok vele. Nem, egyszerűen csak szeretném hagyni azt, hogy kicsit a boldogság körbevegyen minket, még akkor is, ha a jelenleg nem is tarthat örökre.

Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy ebben a családban miért akar mindig mindenki egyedül cselekedni és nem szólni róla, hiszen a következmények sose egy emberre csapnak le, hanem az egész családod érintik. Sose volt igazi családom mostanáig, de néha úgy éreztem, hogy ez se az, hiszen a bizalom olyan volt, mintha sokszor nem létezett volna. A család megbízik egymásban, nem dönt egyedül. Főleg nem ilyen dolgokról. Nem akarok abba belegondolni, hogy milyen baj is történhetett volna. Mintha ő képtelen lenne meglátni, hogy nem csak egy farkashoz ment, hanem egy falkavezérhez, aki történetesen nő. A nők pedig igazán aljasak és csalafinták tudnak lenni, ha úgy akarják.
Hirtelen nem érdekelt az se, hogy meg akart volna ölelni Elijah, hiszen könnyedén bújtam ki az ágyból, hogy magamra rángassak egy felsőt. Érezhette és láthatta is, hogy mennyire nem tetszett az, amit eddig hallottam. Nem értettem, hogy miért kell mindig valaminek történnie ebben a városban, családban, ami miatt az ember jókedve könnyedén elszállhat. Boldog voltam, hogy újra elveszhettem a biztonságot jelentő karjai között, de aztán hirtelen megint minden megváltozott.
Hallom a közeledő lépteit, de még se pillantok oldalra, továbbra is inkább az ablakon át figyelem a fényárban úszó várost, hallgatom a kinti dallamokat, mintha ezeknek köszönhetően tudnék lecsillapodni. A közelsége még mindig nem hagy hidegen, de a dühöm és a csalódottságom mégis erősebb most minden iránta érzett gyengéd érzésem. – Komolyan kérdezed, hogy miért kellene most ezen változtatnod? – a hangom halkan csendült, fájdalommal átitatott, de továbbra se mozdultam meg. Csak fürkésztem a várost. Csendesen vártam pár pillanatot, mintha abban reménykednék, hogy tudni fogja a válaszom helyett is tudni fogja azt, amit gondolok és érzek. Sok mindent megélhetett ezer év alatt, de nem hiszem, hogy valaha volt már hasonló helyzetben, mint most. Hinni akartam abban, hogy ez most másabb, de talán tévedtem. Magam sem tudom. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de eleinte csak egy sóhajjal felelek. – Tényleg azt hiszed, hogy ha nincs telihold, akkor nem leselkedik rád semmilyen veszély se? Ősi vagy, de nem mindenható Elijah… - nem akartam üvölteni vele, hiszen néha a leghalkabb beszéddel is lehet ártani, átadni azt, hogy miként fáj nekünk valami. Amikor hozzám ért, akkor se mozdultam meg, egy pillanatra lehunytam a szemeidet, de mire szembe fordított magával, addigra ismét az íriszeimmel őt fürkésztem, de túl sok békesség nem lappangott benne. – És miért baj az, ha valaki használja is a fejét, ahelyett, hogy csakúgy majdnem a vesztébe rohanna? Miért lenne ez gond? Igen, ezernyi ellenindokot mondtam volna, de nem azért, mert nem akarom a békét, hanem azért, mert féltelek. Ezt miért nem tudod elfogadni, hogy valaki aggódik érted és gondoskodni szeretne rólad? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben a kezem óvatosan arcára siklott. Szeretem őt, még ha nem is lett volna szabad sose beleszeretnem, így érthető, hogy így érzek és nem akarom, hogy baja legyen. Keserűen nevetem el az újabb szavain. – Sose fordult meg ez a fejemben. Tudom, hogy miért őt kerested meg, de attól még nem kell elfogadnom, se helyeselnem hozzá. – kezem pedig könnyedén hullott vissza magam mellé. Fájt, hogy újra ismét egy kisebb csatát vívunk meg, miközben a szívünk nem háborúzna. Talán tényleg mind a ketten túlzottan is makacsok vagyunk, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. Követem a pillantását a lányom szobájának irányába, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat ismételten. – Ha valóban így érzel, akkor ne zárj ki az életedből Elijah. Hallgass meg, hiszen egy család azt teszi, meghallgatja a másikat, tanácsot kér. Kérlek… - pillantottam fel rá szinte könyörögve. Nem akarok egyszer arra ébredni vagy hazatérni többé, hogy az életéért küzd, vagy már nincs is miért küzdeni…

Hirtelen nem értettem, hogy miért érdeklődik Faye után, viszont a percek múlásával egyre inkább kezdett eltűnni a békesség, ami nem sokkal korábban ránk telepedett. Ahogyan azt is kár lett volna tagadni, hogy nem túlzottan tetszett a téma. Pár perccel korábban minden annyira békés volt, hogy még én is képes voltam elhinni azt, hogy nem csak káosz és bosszú létezik a kegyetlenség mellett, hanem béke és a szeretet is, mellette pedig a szerelem oltárán is lehet áldozni, de hirtelen mintha minden szertefoszlott volna. Amikor Elijah ismét megszólalt, akkor feljebb tornáztam magam, a hátammal az ágytámlának dőltem és úgy pillantottam le rá, ha még mindig feküdt, vagy ha már ő is felült, akkor pedig a pillantásommal megkerestem őt.
- Ezek szerint te nálam is jobban tudod. – érezhette, hogy nem túlzottan nyerte el eddig a tetszésemet az, amit hallottam, mert egyből átfutott a fejemen, hogy már járt ott. Máskülönben honnan is tudná azt, hogy milyen helyen él pontosan? Miért nem szólt előtte, talán nem bízik bennem ennyire? Eme gondolatoknak köszönhetően pedig a rossz érzés még inkább a bőröm alá kúszott, szép lassan a szívembe is. – Szerintem elég csak megnézni a legtöbb vezetőt ezen a vidéken, mert mindig különbnek gondolják magukat és másabb életet is élnek, mint a szenvedő hűségesek. – szavaim talán keményen csendültek, de ez volt az igazság. Klaus is itt élt, ahogyan előtte Marcel is, miközben a sajátjai nem éppen fényes életet éltek. Én is itt élek, míg a mocsárbeliek nem élhetnek itt, de én legalább tenni akarok értük, hogy felszabaduljanak, és rendes életük lehessen. Ha tehetném én is velük élnék, de Hope védelme nálam mindennél és mindenkinél előrébb való. – Miért van olyan érzésem, hogy úgy jártál ott, hogy nem szóltál előtte? – az íriszeim pedig nem éppen békességről árulkodtak. Nem értettem, hogy miért nem szólt róla, ha valami baja esett volna, akkor azt se tudtuk volna, hogy merre keressük őt. Magam sem tudom, hogy mi lett volna jobb jelző rá, hogy fafejű, vagy önzőség volt a részéről, hogy semmibe vette az érzéseimet, hiszen biztos vagyok abban, hogy sejtette mit fogok gondolni vagy érezni a tettének köszönhetően.
- És ezért te úgy gondoltad, hogy továbbra is folytatod a rossz szokásaitokat, hogy mentek a saját fejetek után? És ha bajod esett volna, akkor miként találunk rád, ha nem szóltál róla? Vagy netán úgy gondoltad, hogy nem bízol meg bennem ennyire, hogy beavass abba, amire készülsz? – lehet, hogy jobban meg kellett volna őriznem a hidegvéremet, de nem ment. Felelőtlennek tartottam őt, amiért minden szó nélkül ment oda, ugyanakkor fájt, nem is kicsit, hogy nem bízott meg bennem annyira, hogy beavasson a tervébe… - Ohh, milyen előzékeny lettél hirtelen, de talán túlzottan is hasonlítotok egymásra. Önfejűek vagytok és nem törődtök a következményekkel. Miért nem szóltál róla? Úgy gondoltad, hogy utólag könnyebb lesz lenyelnem a dolgot, mint előre tudni róla? – utcáról beszűrődő fény pedig könnyedén csillant meg az íriszeimben, amik most jelenleg szinte villámokat szórtak. Dühös voltam rá, de leginkább az fájt, hogy ő is pontosan a saját feje után megy, mint a testvére és nem törődik azzal, hogy más miként fog érezni.  A kezemet végül elhúztam, amikor pedig még inkább ömleni kezdtek belőle a szavak, akkor csak morrantam egyet, majd sietve keltem fel az ágyból, mert úgy éreztem, hogy nem bírok mellette megmaradni. Úgy éreztem, hogy átvertek és csalódott voltam, még akkor is, ha tudtam, hogy miért tette. Ha nem mondta volna, akkor is tudtam volna, de akkor is fájt, hogy csak most meri elmondani, most mer beavatni. – Tényleg azt hiszed, hogy elkerülhetetlen? Szerinted a farkasok, vagy éppen a boszorkányok el akarják veszíteni a szerzettüket, ahogyan a vámpírok? – vontam fel a szemöldökömet, miközben neki dőltem a szobában található asztalnak és összefontam a karomat magam előtt. – Talán ott bukik el mindig a dolog, hogy a vezetőkre próbáltok hatni, de a vezetők nem az első sorban fognak állni, hogy a bosszújuk kiteljesedjen, hanem a hozzájuk hű fog ott állni és elesni. Talán inkább velük kellene beszélni… - szavaim kissé nyersen hatottak, de nem érdekelt. – De úgyis mondhat bármit az ember, hiszen szemmel láthatóan mész a magad feje után és nem törődsz azzal, hogy milyen hatással lesz arra, akinek fontos vagy Elijah… - csuklott el a hangom, mert nem akartam arra gondolni, hogy mi lenne akkor, ha esetleg Faye vagy bármelyik hozzátartozó olyan lenne, aki megtörte a farkasok átkát és akkor változna át, amikor csak akar és megtámadták volna. A szemeimet lesütöttem, majd idővel pedig az ablakon át bámultam ki az utcára, az égboltra, mintha csak onnan akarnék erőt meríteni ahhoz, hogy erős maradjak, ami néha eléggé nehéz volt.

Hayley + Elijah

Könnyedén hallom meg azt, ahogyan Hope motoszkálni kezd, ahogyan kicsit nyöszörögni is kezd. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valami felveri őt a mély álmából. Talán túlzottan érti azt, ami körülötte zajlik, ahogyan a közelében élők kisebb démonait is túl jól érzékelik, de valahogy eme gondolatok se tudtak igazán megnyugtatni. Még akkor se, ha ez a lehetőség még jobbnak tűnt, mint esetleg az, hogy valaki újra az életére akarna törni, hiszen ki tudja, hogy egy-egy boszorkány mire lenne képes vagy éppen milyen módon képesek a közelébe férkőzni. Nem akarom újra kitenni veszélynek és inkább az én életemet vegyék el, mint az övét. Könnyedén bújok bele a felsőbe, ami a combom közepéig leér, hogy utána a lányom szobájába sétáljak és dúdoljak neki, a szavaimmal és közelségemmel nyugtassam meg őt. Apró csókkal hintem homlokát, miközben anyai mosoly könnyedén jelenik meg az arcomon, ahogyan figyelem őt. Pár percig még maradok mellette, hogy biztos legyek abban, hogy ismét az álmok mezején jár, majd halk léptekkel indulok vissza a hálómba, hogy ott az ajtófélfának dőlve figyeljem azt a férfit, aki könnyedén csente el a sok viszontagság és bonyodalom közepette is a szívemet. Aki mellett képes vagyok olyat érezni, amiben talán előtte sose hittem. Bármennyire is talán sokak szemében nem helyes, valahogy nem akarom ereszteni ezt az érzést, ahogyan ő se. Ez pedig még inkább melegséggel tölti el a szívemet, ami részben érte dobog.
- Igen, de néha aggódom érte, hogy talán ez nem csak olyan kisgyerek dolog nála, hanem a nagy káosz nagyobb hatással van rá, mint azt valaha gondolnánk. – mondtam egy apró aggódó sóhaj keretében, miközben könnyedén túrtam barna tincseimbe. Holdfényének és a kinti utcai fényeknek köszönhetően pedig még sejtelmesebb lett ez a szoba, mint bármikor előtte. Örültem annak, hogy Elijah marad, nem rohan vissza a saját lakásába. Szeretném kérni, hogy jöjjön vissza, de nem tehetem meg. Ennyire még én se lennék sose önző. Már azért is hálásak lehetünk, amiért a testvére nem kezdett semmilyen cselszövésbe ellenünk, hiszen mégis Klaus lánya alszik a szomszédszobában. Amikor kinyújtja felém a kezét Elijah, akkor könnyedén indulok vissza az ágyba, hogy utána a hátam az ágytámlájához simuljon, hiszen látom rajta, hogy valamit mondani szeretne. kíváncsian fürkészem őt, miközben gyengéden simítok végig arcán, arcának barázdáin, hogy utána egy apró csókkal ajándékozzam meg. Amikor viszont megszólal, akkor csak kíváncsian pillantok rá.
- Hallottam már róla, de sose beszéltem vele személyesen. Megvan a saját kis birodalma, már ha mondható ez. Vajon valaha lesz olyan, amikor ez a város tényleg egy város lesz és nem mindenkinek lesz egy felségterülete? – kérdezte meg kíváncsian, hiszen ezt szeretném. Azt, hogy végre mindenki békében élhessen, hogy ne kelljen figyelni arra, hogy hova lépünk, hogy a veszély ne legyen nagyobb, mint egy természetfelettiek által kedvelt városban… - Miért? Mire készülsz, Elijah? – az aggódás könnyedén kicsendült a hangomból, ahogyan az íriszeimben is otthonra lelt ez az érzés. Hallottam pletykákat arról, hogy ő támadott ránk ott az edzőteremben, de még nem jártam utána. Talán jobb is így, hiszen csöppet se rajongtam azért a tettért és legszívesebben akkor megtoroltam volna, ha a szívem elrablója nem állított volna meg.

Hayley + Elijah