- Az istenért! Fejezd már ezt be! Ezt a fenyegetőzést, meg fojtogatást, meg a többit. Ha nem tűnt még volna fel, egy jó ideje veled vagyok, és nem kellett rá kényszeríteni. Nem áll szándékomban elmenekülni sem, ha nem adsz rá okott, vagy nem te magad űzöl el - a végét már egyáltalán nem kiabálva mondom, sokkal halkabban és békítőbben. Csak felidegesít az állandó parancsolgatásával meg fenyegetőzésével. Általában egyet szoktam érteni vele, vagy ha nem, akkor is csendben elviselem a hülyeségeit. Ő is tudja, hogy a legtöbb dologban elég hasonlóak vagyunk, és nem azért vagyok vele, mert nincs más választásom, hanem mert vele akarok lenni. Különben is, mégis hova menekülhetnék a gyerekével? Persze a helyzet teljesen más lenne, ha ő dobna ki. Egy perce még komolyan azt hittem, hogy csak meg akar szabadulni a tőlem és a gyerektől. De nem az minden vágyam, hogy terhesen kóborolni induljak odakinn. Nem őrültem meg.
Vetek még rá egy morcos pillantást, aztán egy kisebb táskába összeszedek pár holmit, ami elég lesz az útra. Kezd már nagyon fárasztó lenni az állandó ingázásával a két város között, de most én sem tudok ennél okosabbat kitalálni. Kíváncsi vagyok, mi lesz az anyja véleménye a dologról. Vele talán értelemesebben el tudok beszélgetni a témában, mint Klausszal.
- Tőlem akár indulhatunk is - sóhajtom végül a vállamra kanyarítva egy vékony kabátot.

- Engedj... el... te vadállat - rázom le magamról a kezét idegesen tagolva minden szót, és már közel állok hozzá, hogy eltörjön a mécses, kezdek teljesen kétségbeesni attól, amit csinál, ahogy beszél... Mintha a helyzet nem lenne már magában is elég aggasztó. De nem fogok sírni, erős leszek, annak kell lennem. Meg fogom védeni magamat és a gyereket is. Ha kell, Klausszal is szembe szállok.
- Szerinted honnan a francból kellett volna tudnom, hogy ez lehet a vége? - villantom rá dühösen a szemeimet. - Legalább ezer éves vagy, és tudtommal még nem csináltál gyereket senkinek. Honnan gondolhattam volna, hogy majd pont én esek teherbe? Honnan kellett volna tudnom, hogy védekeznem kell?! - emelem fel én is a hangomat egyre ingerültebben. - Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, oké?! Nem volt benne az ötéves tervemben, hogy anya leszek, és felnevelek egy porontyot. Se a tiédet, se másét. És ami azt illeti, semmi kedvem gyereket szülni, meg babaruhákat kötögetni. De nem engedem, hogy bántsd a gyerekemet, értetted?! - lököm el magamtól Klaust elszántan, majd a szekrényemhez sietek, és feltépem az ajtaját, aztán villámgyorsan dobálni kezdem belőle kifelé a ruháimat az ágyamra.
- Ne aggódj, nem várom el, hogy a gondunkat viseld. Megoldom magam. Legyen az én bajom. Adsz egy órát, és már itt sem vagyok - jelentem határozottan, miközben előrángatom a bőröndömet is. Még hogy szörnyszülött! Hogy meri így nevezni?! Érzéketlen vadbarom!

Ha nem lennék ebben az egetverően hatalmas slamaszitkában, talán még meg is mosolyogtatna, hogy Klaust így kell látnom. Oké, egy váratlan gyerek mindenkinek nehezen megemészthető hír lehet. Aláírom. De Klaus látható pánikolása felülmúlja szerintem a többségét.
- Hogy mi...? - kérdezem teljesen elsápadva, amikor meghallom az utolsó mondatait. - Megoldja a problémát? Úgy érted... Meg akarod ölni? - Na most már én is kezdek pánikolni. A hangom nevetségesen elvékonyodik, és lassan oldalazva hátrálni kezdek Klaustól, kezem automatikusan a hasamra csúszik. Röhejes vagyok, másodpercekkel korábban még az én fejemben is hasonló gondolatok születtek meg. Megszabadulni a gyerektől. De most... így kimondva. A szívem elszorul, és egyszerűen elfog a rettegés. Én ezt nem akarom. Nem így. Nem akarom, hogy... kikaparják belőlem. Minél jobban belegondolok a dologba, annál inkább menekülnék innen.

Hátat fordítottam neki, így teljesen váratlanul ér a kirobbanása, és összerezzenek a hangjától. Lassan fordulok újra felé nem tudva, mire számíthatok tőle. Arcomon jól látható riadalom tükröződik, ami teljes pánikká alakul, amikor felém lendül. Nem hiába...
- Éhn... nhem - próbálok kinyögni valamit, de levegőt is alig kapok a hirtelen nyakam köré fonódó ujjaktól. Próbálom lefejteni magamról, de az én erőm sehol nincs az övé mellett. Hiába rángatom, csak egyre rosszabb lesz.
Még hosszú másodpercekig levegő után kapkodok, amikor elenged, hátamat a falnak vetve, és próbálom összeszedni magam. Egy igazi vadállat. Nagyon tudom utálni ilyenkor.
- Nem akarom a nyakadba varni senki kölykét. Még azt sem tudom, én mit kezdek vele. Csak gondoltam jogod van tudni róla... - mondom végül halkan, mert csak ennyire telik az erőmből. Most bizony nagyon-nagyon szívesen lennék máshol... mondjuk a világ másik fele tökéletesen megfelelne.

Kinevet? Hát ez nagyszerű! Csodálatos! Mégis mit is vártam tőle?! Persze nem is kellene ezen meglepődnöm. Nekem is nehezemre esett benyelni ezt a hírt. Még most is alig hiszem, inkább csak tudom, hogy igaz. És érzem. Amint kimondták, hogy terhes vagyok, minden értelmet nyert, és éreztem, hogy valóban így van, épp csak nem vettem észre eddig, nem akartam tudomást venni róla.
- Mit gondolsz, mégis mi a francért találnék ki ilyen nevetséges mesét, ha nem lenne igaz? - látok fel, de én sem értem, mi ez a felháborodás. Azt hiszem, csak kicsit dühít a reakciója. - Vámpír vagy. Igen. Farkas is vagy. És első. Nem úgy változtál át, mint a többiek, hanem varázslattal. Kivételes eset vagy, és nyilván... nyilván ez is egy kivételes eset - bökök a hasamra. - Gondolod, hogy nekem könnyű volt felfognom, vagy megemészetenem? Gondolod, hogy én akarom ezt...? - csuklim meg a hangom kétségbeesésemben. Aztán felpattanok, és ismét ideges járkálásba kezdek, akárcsak korábban.
- Fogalmam sincs, hogy történt, vagy miért történt. De megtörtént. És két dologban biztos vagyok: az egyik a terhességem valódisága, a másik pedig, hogy jó rég óta nem voltam mással rajtad kívül. Szóval hacsak nem akarod bemesélni nekem, hogy a szentlélek szállt meg, akkor te vagy az apa - vonom le a határozott, és kissé még felháborodott következtetést.
- De ha nem akarsz róla tudomást venni, nekem úgyis jó. Majd megoldom magam. Kitalálok valamit. Boldogulok egyedül is. Egész életemben azt tettem - tárom szét a karomat, majd tüntetőleg hátat fordítok neki, és inkább az ablakhoz sétálok. Nem lepődnék meg, ha eltünne, mire újra felé nézek.

Hallgatom a felháborodását elképedve. Másba...? Hahh, épp a "más" hozta a fejemre a bajt. Ki gondolta volna...? Rövid hisztérikus nevetést hallatok, aztán egy pillanatra a tenyerembe temetem az arcom, megdörzsölöm, majd megrázom a fejemet.
- Sosem kértem, hogy dédelgess. És nem akarok elmenni... illetve... Ha meghallod az új fejleményeket, lehet, hogy magad hajítasz ki, csakhogy soha többé ne kelljen hallanod rólunk... - elharapom a mondat végét, és kissé elkerekednek a szemeim, amikor ráébredek, hogy félig máris elszóltam magam.
- Oké, szerintem jobb ha visszaülsz - legyintek az ágy felé, bár egy vámpír csak nem esik össze, nem igaz? Most már muszáj elmondanom, akármi is lesz. Azt hiszem... joga van tudni. Aztán... aztán nem tudom. Lehet, ő is úgy látja majd jónak, hogy szabaduljak meg Tőle. Egyáltalán képes lennék rá?
- Tudod, hogy mostanában sokszor rosszul voltam. Ismét megtörtént, ma este, amikor magamra hagytál a bárban. Aztán kihívtam egy orvost, és... - az ajkamba harapok. Az istenért, Hayley, bökd már ki! - Terhes vagyok - motyogom halkan, és érzem, hogy ismét falfehérre változok, már csak attól, hogy ezt így végre kimondtam.
- Gyereket várok. A te gyerekedet, Klaus - vallom be kicsit határozottabban és erőteljesebben is. Aztán szinte lezuhanok a közeli fotelba. Elhagyott minden erőm.

Elnyílik a szám a fájdalomtól, de hang nem jön ki rajta. Nem akarom a jelét sem adni annak, hogy kellemetlenül érint, amit tesz. A könnyeim viszont akaratomon kívül utat találnak maguknak, és bár nem patakzaganak, csak némán csordogálnak, mégsem tudom hová tenni ezt az érzelmi kitárulkozást. Szedd össze magad, Hayley! Te ennél erősebb vagy!
Elhúzódom, mikor befejezte a dolgát, és dühösen meredek rá. Törődés mi? Annyi tapintatosság sincs benned, mint egy döglött lóban!
- Semmi bajom. Az ég világon semmi - fortyanok rá. Ingerülten törlöm le a könnyeimet, majd felpattanok, és idegesen járnálni kezdek a szobában. Elmondjam neki? Nem... nem kellene. Jobb, ha megszabadulok tőle szépen csendben. Hiszen nézzenek csak rá. Klaus, mint apa. Talán soha nem lesz képes igazán törődni senkivel és semmivel önmagán kívül. Engem is csak azért tart maga mellett, hogy a szeszélyeit kielégítsem. Bár én sem vagyok különb. Már eleve, hogy hagyom ezt... És hogy lehetnék már jó anya, amikor azt sem tudom igazán, mit jelent ez a szó?

Lassan Klaus felé fordítom fakó arcomat, mikor helyet foglal mellettem. De még így is alig látom őt, sokkal inkább elvagyok a saját fejemben. Az erőszakoskodás szó hallattán kicsit megrándul az arcom. Ki tudja, mi lenne annak a vége. Azt hiszem, egy részem - azok az anyai ösztönök, melyek minden nőbe be vannak táplálva már születéstől fogva - az a részem már most félti ezt a kis életet, mely a szívem alatt növekszik. A másik felem pedig szívesen megszabadulna tőle. Egy gonddal kevesebb. De fogalmam sincs, mit tegyek. Egyáltalán elmondjam neki?
Megrázom a fejem. Nem most. Nem állok rá készen. Csak eligazítom a felsőmet a nyakamnál, aztán szótlanul a másik irányba fordulok. Nem értem miért, de egyetlen könnycsepp gördül végig az arcomon közben. Talán a félelemtől, hogy mit fog szólni... mi lesz ezután. Vagy a családom megtalálásáról szövögetett tervem félresiklása miatt...

Klaus lép be a szobába, érzem és hallom, sőt, a szemeim is felé rebbennek, de nem mozdulok, még csak felé sem fordulok. Képtelen vagyok. Ugyanabban a pózban maradva tovább szorítom magamhoz a párnát, arcom valószínűleg falfehér, és csak meredek előre.
- Azt hittem, vadászni voltál - jegyzem meg színtelen hangon. Miért akarna enni belőlem, ha egyszer most lakmározott valakiből? Egyébként is... nem tudom, okos dolog-e ez, miután az ő gyerekét... Még gondolatban is képtelen vagyok kimondani, csak még jobban elsápadok tőle.

||  Bourbon Street ||

Végtelennek tűnik az út a belvárosból a házig, és közben egyre rosszabbul vagyok, ezért mire megérkezem, úgy iramodok fel a szobámba, mint akit üldöznek. Hányinger, szédülés... és... egyszerűen csak furcsán érzem magam. Nem tudnám pontosabban megmagyarázni. Kényelmes ruhába öltözöm, majd hamar bebújok a takaróm alá. Próbálok pihenni, elaludni. Nem jön álom a szememre, és a rosszullét sem múlik. Orvoshoz kellene mennem? Azt sem tudom, hol keressek itt kórházat, közben háromszor eltévednék. Akár fel is dobhatnám a talpam, mire találok valakit, aki megvizsgálna. Sóhajtok egyet, mély levegő. Aztán eszembe jut a telefonkönyv. Talán van benne valami segélyhívó szám, ha szerencsém van, lesz valaki, aki kijön megvizsgálni...
Kikecmergek az ágyból, és sikerül is megtalálnom a megfelelő számot. Nagyjából negyed órán belül érkezik a segítség. Két fiatal mentős vizsgál percekig, mire az egyik tündöklő mosollyal az arcán közli velem, hogy nincs semmi komoly bajom... csak terhes vagyok. Az első pillanatban képtelen vagyok felfogni, aztán elhinni nem akarom. De ahogy végiggondolom az elmúlt napok eseményeit, rá kell jönnöm, hogy ez a legésszerűbb magyarázat. Ettől a gondolattól azonban teljesen kiakadok, pánikba esek. Üvöltve üldözöm ki a mentősöket az ajtón, ne is lássam őket. Egyedül akarok maradni. Ez kész örület! Nem lehet! Nem várhatok gyereket! És főleg nem Klaustól. Kinyír, ha ezt megtudja. Most mi a francot csináljak?
Visszavonulok a szobámba, és a párnám sarkát szorongatva kuporgok talán órákig is az ágyamon. Képtelen vagyok elaludni. De lassan már gondolkodni is. Csak bámulok ki a fejemből.

|| Klaus szobája ||

Nem húzom az időt sokáig. Hamar keresek valamit a bőröndömben - mivel még a kipakolásra nem volt időm - ami nem túl kihívó, mégsem takar el semmit, amit láttatni akarom. Egy feszes farmer, és egy nem rég vásárolt felső... A hajamat is rendbe szedem egy kicsit. Egy utolsó pillantás még a tükörbe, és mivel mindent rendben találok, már folytatom is utamat lefelé a nappaliba, ahol reményeim szerint összeakadhatok majd Klausszal.

|| Nappali ||