- Ahogy gondolod - vállat vonok, de a hangom ezúttal legalább olyan hűvösen távolságtartó, mint az övé. Én felajánlottam neki a lehetőséget, de erőltetni nem fogom. És ha a számára a szex hiánya azt is jelenti, hogy ilyen szakadékot húz közénk, akkor legyen így. Nem mondom, hogy nem fáj, de bekeményítek. Néha irigylem a vámpírokat, amiért ők ki tudják kapcsolni az érzéseiket. Most sokkal könnyebb dolgom lenne. Nem szeretek a mély érzésekkel foglalkozni, csak gyengítenek, és elvonják a figyelmemet a fontosabb dolgokról. De megpróbálok ilyen képesség nélkül is közömbös és érzéketlen maradni.
- Már kitaláltad - pillantok a hátizsákra. Korábban épp ő mondta, hogy a koszos mocsárba nem enged megszöknöm. - A családomat akartam megkeresni - árulom el, ha már nem elég nyilvánvaló a számára.

Nem kerüli el a figyelmemet a félbe maradt mozdulat, annak ellenére sem, hogy még mindig nem nézek fel rá. Emiatt most kicsit zavarba jövök. Nem könnyű élesen meghúzni a határt, ha egyszer a gyerekét várom. Tudom, hogy nem lenne igazságos tőlem. Nyelek egyet. Mit is mondjak?
- Figyelj... - az ajkamba harapok bizonytalanságomban, majd végre felnézek rá. - Ő a te lányod is, és nem szeretnélek elválasztani az olyan pillanatoktól, amikor például először megmozdul majd idebent. Én nem akarom, hogy minden teljesen megváltozzon, és a korábbi "ne érj hozzám" kérésemet azért nem kell teljesen szó szerint érteni. Inkább arra vonatkozott, hogy mellőzzük a szexuális részét, mert... tudod, ez most nagyon nem ugyanaz nekem, mint neked. De attól még megérinthetsz. Tényleg nem szeretném, hogy idegenekként élnék egymás mellett. Szóval ha szeretnéd... - húzom el a kezemet a hasamról - nem fogom megakadályozni. - Sóhajtok egyet. Igen, így fair. Remélem, ő is megérti, mi a különbség érintés és érintés között. Ó, és nagyon remélem, hogy tényleg tudom, mit csinálok, és mit akarok. Talán könnyebb lenne, ha eltölthetnék egy kis időt nélküle, hogy legyen esélyem tiszta fejjel gondolkodni, mert most minden olyan zavaros, a szívem nehéz, a vállam sajog, és tele vagyok félelmekkel. Aggodalommal, kettőnkkel kapcsolatban, a gyerek sorsát illetően, a fenyegető boszorkányveszélyt illetően, és tudom, hogy a legjobb nekünk jelen helyzetben összefogni Mikaellel, de azt hiszem, egy kicsit tőle is tartok.

Megemelem a szemöldökeimet, amikor kifakad. Nem értem, miért kell kiforgatnia a szavaimat, csak tovább nehezíti vele a dolgomat. Vagy tényleg ennyire félreértene? Igen, azt hiszem, nem érti meg. Maga vágja a fejemhez, hogy szeretem őt. És ha némán is, de elismertem, hogy így van. Mégis lemondok róla, mert tudom, hogy ő nem így érez, mert tudom, hogy a szándékaink nagyon nem egyformák, és csak megbonyolítanánk ezzel az életünket, jobban, mint szükséges. Így is, úgyis fájni fog nekem. De ha elengedem őt, és leküzdöm az érzéseimet, akkor legalább nem érzem magam földbe tiporva, és remélhetőleg túl tudok lépni.
- Félreértettél. Nem gondoltam meg magam. Csak azt mondtam ezzel, hogy nem könnyű meglépnem ezt a lépést. - Az arcáról inkább az ágyra szegezem a tekintetemet, a takaró mintáit fixírozom. - Épp az előbb szedted ki belőlem az érzéseimet. Megértheted, hogy nem jókedvemből döntöttem így. De felfogtam, hogy nem vagy képes monogámiában élni, nekem viszont fontos a hűség. Szóval ennyi - pillantok fel rá, csak hogy lássam, ezúttal tényleg megértett-e. - És köszönöm, hogy tartod magad a kérésemhez - teszem hozzá halkan. Aztán reflexszerűen a hasamra simítom a kezemet. Lassan, de kerekedek. Amennyire aggasztott ez a dolog korábban, hogy el fogom veszíteni az alakomat, most épp olyan boldogsággal tölt el. Megnyugtató érezni ezt a kis, formálódó alakot a tenyerem alatt. Muszáj halványan elmosolyodnom. Azt hiszem, a kislányunk fog tudni egyedül segíteni nekem kilábalni ebből az érzelmi káoszból.

Bár a hangulat még mindig nagyon... keserű, de legalább már felengendtünk mindketten annyira, hogy az indalatokat magunk mögött tudtuk hagyni. Ettől azonban mintha kicsit kiszállna belőlem az erő. Inkább leülök az ágy szélére, hogy ne ácsorogjak tovább tétlenül.
- Igen, tudom. Mindezt már tudomásul vettem - vonok vállat. Persze, azt teszi, amit akar. Mindig. Többnyire tekintet nélkül másokra. Emiatt tartunk most ott, ahol tartunk. Elfogadtam. Ennyi. Nincs értelme ragoznia.
- De attól, hogy nem fekszünk le egymással, még nem leszünk vadidegenek. Attól még az vagyok, akinek megismertél, és ez gondolom visszafelé is igaz... - győzködöm őt is, magamat is. Aztán nyelek egyet, majd sóhajtok. - Figyelj, ez az egész nekem sem könnyű, oké? Szeretek veled lenni, mindenhogy. Szeretem, ha megcsókolsz, szeretek ágyba bújni veled. - Ajkaim kicsit felfelé görbülnek, de a szemeimből nem tudom eltüntetni a szomorúságot. Ejtenem kellett volna a témát ahelyett, hogy belemélyedek. Mindegy, már elmondtam, amit akartam.

Bizonytalanul rázom meg a fejemet. Nem értem, egyáltalán nem értem, miért fordítja meg a kérdést.
- Miért? Számít az bármit is, hogy én mit szeretnék? - vonogatom a vállamat. De tudom a választ. Csak abban az esetben számítana, ha ő is azt akarná, amit én, de ezt kötve hiszem. Minden más esetben Klaus azt teszi, amit ő akar.
- Nem fogok tőled olyat kérni, amit nem tudnál megtenni. Tudom, hogy nem fogadtál cölibátust, és nem is kérem. Csak azt szeretném, hogy hagyj kiábrándulnom belőled. Hagyd, hogy leküzdjem az érzéseimet. Ehhez pedig az kell, hogy... a kapcsolatunk tényleg csak ilyen barátira fokozódjon - használom az ő megfogalmazását. Ha már nem hajlandó elengedni, amit valahol talán meg is értek, hisz gyerekünk lesz, persze hogy nem akar szem elől téveszteni, de abban reménykedem, hogy ha nem alkotunk tovább egy párt, hagyjuk kihunyni ezt a tüzet kettőnk között, akkor talán sikerül legyűrnöm az érzéseimet is.
- Ha meg tudod ezt tenni, ha meg tudod ezt érteni, akkor maradok - sütöm le a tekintetemet. Ismét kerülöm a pillantását, mert ez a döntés túl nehéz ahhoz, hogy egyenesen a szemeibe mondjam.

- Aha... szóval, a barátod vagyok - beharapom az ajkamat, mielőtt bármi mást mondanék. Részben jól esnek a szavai, mert bizonyos értelemben én is ezt érzem. A sok hasonlóság közöttünk, kicsit olyan, mintha a másik felem lenne. Mégis másrészt viszont csak egy újabb hidegzuhany számomra mindaz, amit mond. Barátok. Ízlelgetem a szót. Nem tudok mit kezdeni vele. Ezt komolyan gonodlja? Azzal az Oliverrel nyilván nem bújt naponta többször ágyba, és nem volt közös gyerekük. A kettő szerintem nem lehet ugyanaz.
- És akkor most mégis mit akarsz... mit vársz tőlem? - tárom szét kicsit a karomat. Én a magam részéről fogalmam sincs már, hogy mit kéne tennem. Menni, maradni, vagy egyáltalán hogy álljak hozzá?

Hangja jegesre vált, amitől mintha még valami eltörne bennem, a szemeim nedvesen csillognak, és szinte erőszakot kell magamon vennem, hogy visszapislogjam a könnyeimet.
- Én... én nem tudom, mit akarok... - Egy gombóc növekszik fájdalmasan a torkomban. Nem értem, miért reagál így. Felajánlottam neki, hogy tegyen kedve szerint, hogy ne érezze úgy, hogy tartozik nekem bármivel is. Az érzéseim ne akadályozzák őt semmiben, nem akarom magamhoz láncolni. Nem értem, miért ilyen fagyos velem most. De nem állok rá készen, hogy teljesen elveszítsem. Nem tudnék csak kisétálni azon az ajtón, és örökre magam mögött hagyni őt. Ez most nekem túl sok. A könnyeim kibuggyannak, és némán lefelé indulnak az arcomon.
- Miért? - kérdezek rá fojtott hangon. - Miért nem engedsz el? Miért nem akarod, hogy elmenjek? - nézek a szemeibe, de nem is tudom, mit várok, min változtatna a válasza. Mégis szeretném megérteni.

Nem tagadhatom tovább sem magam előtt, sem előtte az érzéseimet. Nincs értelme, hisz nyilvánvaló. De ettől még nem lesz könnyebb, és nem is akarok erre túl nagy hangsúlyt fektetni. Ez van, és kész. Attól még az élet megy tovább.
- Jaj, nem kell a szánalmad, Klaus - morgom, amikor a vállamat érintve újra maga felé fordít. Nyelek egyet. Nem akarok goromba lenni vele, hisz látom, hogy őt is legalább annyira meglepi a felismerés, mint engem, ennek ellenére igyekszik normálisan viselkedni. - Hé, ez nem változtat semmin, oké? - vonok vállat, a hangom már sokkal barátságosabb. - Nem tartozol nekem semmivel, eddig se, ezután se. Azzal bújsz ágyba, akivel akarsz, csak... - erőt veszek magamon, hogy kimondhassam azt, amit ki kell. A szemeibe nézek, hogy lássa, hogy komolyan gondolom. - Csak engem hagyj békén. Kérlek. Legyen vége ennek a ... - ezúttal a megfelelő szavakat keresve hallgatok el, mert nem tudom, hogyan kéne jellemeznem az eddigi kapcsolatunkat. - Annak, ami eddig közöttünk volt - nyögöm ki végül. Mintha a saját szívemet tépném ki ezzel, de így lesz a legjobb. Legalább nem idegesítjük tovább egymást, nem kell hogy úgy érezze, hogy tartozik nekem, amiért a gyerekét várom. Éljen ahogy akar, én pedig majd igyekszem túltenni magamat rajta. Erős lány vagyok, menni fog ez. De nem tudom tovább állni a tekintetét. Lehajtom a fejemet.

Zúdulnak rám Klaus szavai, legalább olyan intenzíven, mint ahogy korábban én rontottam neki. A legtöbb csak lepereg rólam, nem akarok rájuk reagálni, már nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy tovább vitatkozzak. Csak magamban ellenkezek némán, de hevesen. Egészen addig, amíg a szüleimet nem említi. Megrándul az arcom a fájdalomtól. Ez övön aluli ütés volt. Lesütöm a szemeimet. Tényleg elegem van, belefáradtam, nem akarok vitatkozni tovább. Miért nem enged el? És már az érzéseimet firtatja, amire dacosan kapom fel a fejemet. "Vagy igen?" Visszhangzik fejemben a kérdés. Nem akarok, nem tudok, nem merek rá válaszolni. Kétségbeesetten rántom ki magam a kezei közül. Nem tudom állni a pillantását, hátat fordítok, és a tenyerembe temetem az arcomat. Nem tudok megszólalni. Foglalmam sincs, mit érzek, vagy csak nem akarom elismerni, de egyáltalán nem ez a megfelelő időpont erre.

Teljes kétségbeeséssel és dühvel figyelem, ahogy a zsák a sarokban landol. De nem, ennyivel nem fogja elintézni a dolgot!
- Oh, igazán?! Akkor menj, és szórakozz! Menj a nőcskéid után, senki nem tart vissza - legyintek kifelé így nyomatékosítva a szavaimat. - És mi lenne, ha felhagynál a pátyolgatásommal? Nem kérte senki. Nem kell, hogy gondoskodj rólam, vagy hogy figyelj rám, majd én vigyázok magamra, ahogy mindig is tettem - nem kiabálok, de a hangom kissé tagadhatatlanul hisztérikus. Elegem van, nagyon elegem van ebből az egészből. Csak el akarok tűnni innen, megszabadulni tőle. Miért olyan nehéz megérteni ezt? - Elég jól elboldogulok egyedül, nincs rád szükségem, se erre a... - tárom szét a karomat a szavakat keresve, melyeket ingerültségemben nehezen találok. - Erre a fényűzésre. És nem akarom, hogy még egyszer hozzám érj, semmilyen módon - jelentem ki figyelmeztetően. - És elegem van abból a sok hülyeségből, ami veled jár. Farkasok, vámpírok, boszorkányok támadnak meg sorra, mindenki az életemre, meg a gyerekem életére tör. Sokkal nyugodtabb volt az életem nélküled. Csak engedj elmenni - a vége már sokkal inkább könyörgő, mint indulatos. Próbálom eltolni őt az útból. Ha a hátizsákom nélkül kell, akkor úgy megyek el. Mindegy, csak végre elhúzhassam innen a csíkot. Egy kis levegőre és térre van szükségem.

Nem akarok róla tudomást venni, hogy Klaus utánam jött, nem akarok rá figyelni, nem akarok felé fordulni, mert nem akarom, hogy lássa a könnyeimet. Próbálok mély levegőket venni, hogy összeszedjem magam, de a csomagolást addig sem hagyom félbe. Arról azonbán már muszáj tudomást vennem, hogy odalép, és keményen megragadja a karomat.
- Engedj el, te vadállat - rántom el a kezemet dühösen villanó szemekkel, majd ugyanezzel a lendülettel fel is pofozom. A tenyerem szinte ég utána. - Nem vagyok a tulajdonod, nem vagy a férjem, se az apám, és nem te mondod meg, hogy hová mehetek - sziszegem remegve a visszafojtott indulatoktól, aztán sarkon fordulok, és indulok kifelé a szobából.

Csak egy másodpercre állok meg az ajtóban, körülnézek, mire lehet szükségem. Aztán előszedem a hátizsákom, és teljes rendszertelenségben kezdek belegyömöszölni mindent, ami a kezembe akad, és amiről úgy gondolom, hogy jól jöhet. Fáradtnak érzem magam, kétségbeesettnek, a vállam lüktet a fájdalomtól, de igyekszem figyelmen kívül hagyni. Bár azt még mindig könnyebb elviselnem, mint a csalódást. Nem is tudom, mit gondoltam. És igazából azt sem értem, miért visel ez meg ennyire. Épp ezért az lesz a legjobb, ha lelépek egy időre. Már előbb kellett volna, de most már mindegy. Csak pakolok tovább a táskába, gyorsan, idegesen, kicsit talán dühösen is, és letörlöm a nedvességet a szemem sarkából...

Kezdem teljesen feladni, hogy nyomon kövessem a dolgokat. Arra már egyébként is rájöttem, hogy nem lehet soha egy normális, teljesen átlagos napom. A jó dolgokat, ha nagy ritkán jönnek is, legalább annyira kellemetlen események követik. A karomon forgatom Klaus ajándékát, és még egyszer szemügyre veszem a karkötő mintáját, aztán sóhajtok, és elnyúlok az ágyon. Nem volt kedvem tovább hallgatni a lenti évődést, a vállam még mindig sajog, és bár múlik... lassan, de pár napig még biztos megmarad a jele annak, hogy ezúttal is veszélyben vagyok. Ráadásul ismeretlen boszorkányok törnek az életemre, a lányommal együtt. Legalább vennék a bátorságot, hogy megmutassák magukat. Ah! A fejem szinte lüktet a benne kavargó temérdek gondolattól. Egy részem annyira szívesen elmenekülne. Csak fognám magam, összedobálnám pár cuccomat egy hátizsákba, és eltűnnék az éjszakába. Ehhez egyébként is tökéletesen értek, és annyira jó lenne legalább egy kis időre magam mögött hagyni mindent. De most, hogy feltehetőleg valakit hozzám kötöttek, ez még inkább lehetetlen. Lehunyom a szemeimet, és lassan rám talál az álom, de nyugtalanul alszom, forgolódva, és minden apró neszre felriadok, hogy aztán megint tudatlanságba zuhanjak...
... Ez egészen addig fokozódik, amikor már úgy érzem, az alvás az, amitől igazán fáradt leszek, úgyhogy végül lerúgom magamról a takarót. Friss levegő kell. Vagy egy pohár gyümölcslé. Vagy mindkettő. Hmm...