Amikor meghallom a nevetését, akkor a mosolyom még szélesebb lesz, hiszen nem ismerem túl régóta, de volt már szerencsém hozzá korábban is, vagy a kezdetek kezdetén, amikor belecsöppentem ebbe a zűrös családba. Nem sokat láttam nevetni, mintha ez egy közös vonás lenne közöttük. Mindegyiküknek megvan a sajátos és egyedi stílusa, de ez talán egyezik bennük, most meg… Jó érzés volt látni azt, hogy én váltottam ki belőle ezt és hogy képes vagyok elérni ezt. Kár lenne tagadni, hogy nem esik jól és nem melengeti a szívemet a nevetése, a boldogsága arcának boldogságot tükröző mimikái, vagy az a csillogó szempár, amikor rám néz. Egyszerűen csak örökre el akarok veszni ezekben a pillanatokban. Amikor meglátom, hogy a szemeit lehunyja rövid időre a vallomásomnak köszönhetően, akkor csak óvatosan simítok végig az arca vonalán, hiszen ez az a pillanat, amikor nem csak a két test, hanem a két lélek is közelebb kerül. Közelebb bújok hozzá, amennyire csak lehetséges és hagyom, hogy a pillanat magával ragadjon, amikor viszont ő is megszólal, akkor hirtelen úgy érzem, hogy a baljós jövő könnyedén röppen tova és nem marad helyette más, csak békesség. Egy boldog gyermek, két boldog felnőtt. Mintha csak a város hirtelen eltűnne és egy teljesen másik helyen találnám magamat a képzeleten szárnyain tovább reppenve. Pedig az örökké vagy „hosszú” idő lehet számunkra, vagy túl rövid, hiszen kint a falakon túl háború dúl, sokszor még a szívekben és talán a miénkben is, de többé nem akarunk elszakadni egymástól, egyikünket se érdekel már az, hogy mennyire helyes. Egyszerűen csak érezni akarjuk és hagyni, hogy a boldogság időről, időre magával rántson.
Csókunk pedig könnyedén ragad magával, hogy még távolabb repítsen kicsit a rideg valóságtól, attól a nehézkes úttól, ami még előttünk áll. Ahogyan pedig egyre inkább hagyjuk, hogy az érzéseink magával ragadjanak, úgy kezd „őrült táncba” a nyelvünk is egymással. Egyszerűen csak rövid időre sikerül mindenről elfeledkezni és nem marad semmi más se, csak ő és én, mintha csak eme pillanatok örökké tarthatnának.
Könnyedén fordít ismét a helyzeten, hogy hamarosan újra az ölében kössek ki, de csöppet se zavar. Hagyom, hogy magához vonjon, egészen közel, miközben ajkunk játéka nem marad abba, idővel pedig ahogyan ajkával elindul egyre lejjebb és lejjebb, úgy bicsaklik kicsit hátrébb, vagy oldalra kicsit a nyakam, hogy jobban hozzáférhessen, míg idővel el nem kezdem róla lehámozni az ingjét. A tettek pedig könnyedén beszélnek ezernyi szónál is, ha pedig lekerült róla az ing, akkor könnyedén simítok végig a hátán, vagy éppen a mellkasán, mintha csak a jól ismert területet akarnám ismét felfedezni.

Ahogy magam alá fordítom felnevet, és én is követem a példáját. Hangja akár a csengő zeneszó, mint egy harangjáték, amitől én magam is jókedvre derülök, és felengedek a közelségében. Túl sokszor kaptam már meg hosszú életem alatt, hogy túlságosan karót nyelt módon viselkedem. Ő  az egyetlen az elmúlt kétszáz év alatt, aki elérte nálam, hogy képes legyek feloldódni a közelségében, és be kell vallanom, ez tetszik nekem. Mintha egy másik Elijah Mikaelson lennék, mikor vele vagyok. Mintha elszállnának fejem fölül a gondok, már nem számít egy röpke időre senki, és semmi más. Nem érdekel a háború, a veszteségek, az állandó, fogcsikorgató készenlétben állás. Nem érdekel más, csak ő, és az, amit érzek iránta, és amiért azt hiszem, még ezer év elteltével is érdemes élni.
Amikor kimondja a vallomását, önkéntelenül is lehunyom egy pillanatra a szemem, és úgy merülök bele a szavai varázsába, mint egy folyóba. Fürdőzöm a fényben, ami eláraszt belülről, mint a napfelkelte a tengeren. Aztán kinyitom a szemem, hogy belenézzek abba a másik szempárba, ami szinte valószínűtlenül csillog felém az éjszakai homályban.
- Mindig és örökké - válaszolom csendesen, majd belefeledkezem csókjába. A szája másodpercek alatt simul és olvad az enyémhez. Amikor kinyitom, ő ugyanezt teszi és óramű pontossággal találkoznak a nyelveink. Soha még csak álmodni se mertem arról, hogy ilyen érzés lesz megízlelni őt. A száját, a nyelvét, az ajkait… Tőle elszívni az oxigént, levegő után kapkodva újra és újra lecsapni egymásra…
Mindkét karommal szorosan ölelem őt és az ölembe húzom. Még közelebb, még jobban az enyémbe olvadva akarom érezni a testét. Őt! Nincs szó, ami megfelelően kifejezné azt, amit a csókja jelent nekem. Édes mámor, mennyei megváltás, tiszta szexualitás, vágy, érzékiség, szeretet… Istenem, minden benne van ebben az egyetlen, heves és szenvedélyes csókban.
A kezem a fenekére siklik és félreérthetetlen módon közelebb húzom magamhoz. Még, még, még, Istenem, még közelebb akarlak magamhoz tudni! És igen, ő is akarja! Tényleg akarja. Engem akar!
Abbahagyom a csókot és az állát, valamint a nyakát kezdem el csókolni, szívni, nyalni, harapni… Ízlelni… Az emlékeimbe vésni ezeknek a perceknek minden másodpercét… Minden mozdulatát… A szenvedély minden pillanatát.

Nem akartam mindig azon rágódni, hogy mi helyes és mi nem. Egyszerűen így is túl nagy volt a káosz ebben a városban, eme család körül, hogy többé nem akartam bűnösnek érezni magam azért, mert olyan férfit szeretek, akit nem lenne szabad, akinek a testvérének a gyermekét hordtam a szívét és a másik szobában alszik. Egyszerűen csak még mindig alig tudom elhinni, hogy még mindig létezhet ennyire erős kötelék. Az égiek lehetnének a tanúink, hogy mi megpróbáltuk, meg próbáltuk féken tartani eme érzéseket, amik nem csak testileg, de lelkileg is összekötnek minket, de mintha hiába tettük volna bármit is, mert újra és újra egymás útjába sodort az élet, vagy talán karjába pontosabb kifejezés lenne. De már nem akartam foglalkozni azzal, hogy mennyire helyes vagy helytelen az az út, amin lépkedünk, mert a szívdallamát nem lehet meghazudtolni. Egyszerűen többé már nem.
Könnyedén sétáltam oda hozzá, hogy utána az ölében kössek ki. Tudtam jól, hogy nem csaphatunk zajt se, hiszen a szomszédszobában aludt a lányom, Hope. Nem csak a testét akarom, azt az élvezetet, amely oly mámorító, amikor vele vagyok, hanem őt magát szerettem és szeretni is fogom mindig. Bármit mondhatok, vagy tehetek, de akkor se fog ez sose változni. A szívem már az övé volt és mondhatni azt tesz vele, amit csak akar Elijah. Sose szerettem másra bízni a szívemet, de ő anélkül „lopta” el, hogy észrevettem volna és ez vélhetően fordítva is igaz volt. Szerettem volna segíteni neki, terhet levenni a válláról, de már megtanultam azt is, hogy ha nem akarja, akkor bármit is tehetek, de úgyse fogok tudni segíteni neki. Így inkább csak itt leszek mindig neki, ha szüksége lesz valakire, egy támaszra, vigaszra és még hosszú lenne a sor. Mindig itt leszek neki, amíg csak tehetem és amíg ő akarja.
Könnyedén kezdtem megszabadítani őt az ingjétől, mert szeretném vele megosztani az össze tomboló érzést és vágyat, nem csak szavakkal, hanem testileg is. A kezem pedig könnyedén siklik végig a mellkasán, mintha csak a jól ismert terepet akarnám felmérni ismét. Hamarosan pedig könnyedén kerülök alá, mire alig hallható nevetés hagyja el az ajkaimat, amit végül sóhaj vált fel, amikor megajándékozza a nyakam vonalát forró és szenvedélyes csókokkal, hogy még inkább lángra lobbantsa a tűzet. Könnyedén siklik az ujjam álla alá, hogy kicsit felém fordítsam az arcát.
- Szeretlek, bármi is történjen. – és sejtheti, hogy nem a ma estére gondolok, hanem az elkövetkező harcokra, amit a családunk, vagy a lányom védelméért fogunk tenni. Ajkaim játékával pedig megajándékozom őt. Szerelemmel és szenvedéllyel fűszerezve meg azt.

Szótlanul nézem a békésen alvó Hope-ot, és ez alatt az alig néhány másodperc alatt is gondolatok ezrei suhannak át az agyamon. Milyen fura, és különös fintora a sorsnak, hogy számomra sosem engedi megismerni a gyermekáldás minden kínját, és mindent feledtető szépségét. Fiatal, eleven férfiként magam is arra vágytam, amire mindenki más a falumban: családra, feleségre, gyermekekre. Mindezt elvették tőlem azon az éjszakán, mikor az éjszaka örökké kárhozott gyermekeivé változtattak bennünket. Ugyanúgy, ahogy Rebekah húgom, én is mindig vágytam rá, hogy valahogyan kibújjak ez alól a kötöttség alól, még akkor is, ha tudtam, hogy hiába. A különbség csak annyi volt, hogy én sosem adtam hangot eme vágyamnak, már csak azért sem, mert a vállamon nyugvó évszázadok terhek és kötöttségek, továbbá Kol és Niklaus nem épp filantróp magatartása mindig is gondoskodott a "szórakoztatásomról".
És íme, most Niklaus gyermekét nézem, és óvom olyan féltő szeretettel, ahogy az anyját is. Némán ígérem és fogadom meg Hope-nak, hogy bármit megteszek azért, hogy lehetősége legyen a normális gyermekkora - már amennyiben az a mi családunkban lehetséges. Ha már az apja nem lehetek, és nem is kívánom Niklaustól elvenni eme tisztséget, hát olyan nagybátyjaként állok majd az oldalán, aki ha kell, akár az életét is oda fogja adni érte.
Ahogy kilépek a szobájából, látom Hayley arcán a széles mosolyt, mintha csak belelátna a gondolataimba. Nem tudom, az én arcom árul-e el többit, mint amennyit általában mutatni szoktam, vagy ő maga ismer már a kelleténél jobban ahhoz, hogy tudja, mit gondolok, vagy érzek ebben a percben, de nem is érdekel a válasz. Semmire nem vágyom most, csak erre a pillanatra, hogy tudjam, érezzem, újra itt van velem.
Ahogy lerúgom cipőmet, és elfekszem az ágyon, máris kinyújtott karomba kapaszkodik, és hozzám simul, mint aki megtalálta végleges helyét a világban. A bűn ösvényén járunk újra, de az érzelmeimnek nem tudok, és nem is akarok parancsolni. Szeretem ezt a nőt, őrjöngő, tiszta, elmondhatatlan szerelemmel. Minden nap, míg nem voltam vele kicsit olyan volt számomra, mintha belehalnék a hiányába. Harcoltam, küzdöttem magammal hogy ne kövessek el olyasmit, ami beláthatatlan következményekkel járna, de ezúttal beismerem, hogy legyőztek a vágyaim, és érzelmeim. Még egy ezer éves Ősi vámpírnak is joga van a szerelemre. Hayley mosolya a szivárványom, a nevetése az otthonom, az érintése a mennyországom.
Önkéntelenül is lehunyom szemem, ahogy ujját végighúzza arcomon és ajkamon, és feloldódom az érzésben, ami elönt mozdulatának köszönhetően. CSak akkor nézek fel, ahogy érzem, hogyan gombolja ki lassan és csábítóan az ingemet, és ahogy tenyerével végigsimít mellkasomon ajkamba harapok, hogy elfojtsam a kikívánkozó sóhajtást. A mámor olyan erővel rohan meg, mintha ez lenne az első vele töltött éjszakám. De én nem csak a testére vágyom. A lelkem akarom odaadni neki, és az sem érdekel, ha ebbe az érzésbe belehalok...
Nagy levegőt véve átfordulok, testemmel félig betakarom, aztán ajkaimmal rátalálok nyaka bőrére. Csókokkal hintem tele, miközben érzem, hogy az ő testében is horgonyt vet a szenvedély. Mindent meg akarok tenni azért, hogy ezt az éjszakát soha ne feledje el. Ma éjjel én vagyok az, aki elsősorban neki szeretne gyönyört nyújtani.

(előzmény: udvar)

Némileg megkönnyebbülten veszem tudomásul a házba belépve, hogy a szépreményű öcsém éppen nem tartózkodik itthon. Alighanem egy utcasarkon ont éppen halált, vagy akár a legvéresebb konfrontáció közepén találnám, ha keresésére indulnék. Esetleg Camille társaságában, aki egyedüli emberi lényként képes rá, hogy szembesítse Niklaust saját félelmeivel, és démonjaival, és teszi mindezt úgy, hogy még a mai napig túlélte az öcsém heves és lobbanékony természetét, minek által ismeretlenül is mély tiszteletem vívja ki a kisasszony. Talán egyszer szerét kellene ejtenem nála egy látogatásnak...
Halkan lépdelünk fel a lépcsőkön, Hayley szobája felé, kezét fogva vezetem, míg be nem nyitok az ajtón, hogy szemem elé táruljon a már néhányszor látott kép, ami bútorok sokaságából, és a helyiséget betöltő, összehasonlíthatatlan illatából áll. Szobájából egy félszoba nyílik, és önkéntelenül is elmosolygom magam, ahogy meghallom Hope mély, békés szuszogását. Megállok a két szoba közti nyitott ajtóban, onnan nézem az unokahugomat, hogyan pihen, kezét-lábát szétvetve a rácsos kiságyban. Csak egy alvó gyermek látványa lehet ennyire békés, és varázslatos, és igyekszem nem gondolni arra, hogy Hope még fel sem fogja, milyen roppant hatalom, és birodalom örököse is ő. Adja az ég, hogy könnyű élete legyen, amit nem kísérnek végig árnyak. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy így legyen.
Belépek, gyengéden betakarom a szuszogó kislányt, aztán kifelé jövet résnyire behúzom magam mögött az ajtót, hogy ne zavarja a beszéd, vagy épp a kinti fények. Itt állok most Hayley szobájában újra, míg ő megtorpan a küszöbnél. Haját babrálja, mintha kissé zavarban lenne, míg én azon kapom magam, hogy arra gondolok, mikor először jártam nála, és először lett enyém ebben a szobában. Ugyanígy sötét éjszaka volt, és csak a kinti lámpák fényei csillantak meg a bútorokon, és ugyanazt a mindent elsöprő vágyat, és szerelmet éreztem iránta, amit most is, és azóta is folyamatosan érzek.
Ledobom a zakómat a fotelba, meglazítom ingem gombját, és lerúgom cipőimet. Az ágyra fekszem, egy hang nélkül nyújtva a karomat Hayley felé. Nincs szükség köztünk szavakra, anélkül is ismerjük már a másikat. Nem könnyű az életünk, harc, halál és vér kíséri utunkat, néha egymást is bántjuk, de egyet tudok: jelenleg semmi mást nem akarok, csak hogy a karjaimba fúrja magát. Át akarom ölelni, megcsókolni, és feloldódni, megtalálni a békét a szerelemben, amit érzek iránta.

- Igen, ismerem. – s kicsit talán irigykedve hallgatom azt, amit mesél. Rebekah mind azt megteheti, amit nekem kellene. Nekem kellene őt táplálnom, pelenkáznom és megóvnom mindentől, de még se lehet. Egyszerűen még nem biztonságos Hope számára ez a város, addig pedig most már még inkább tudom, hogy biztos kezekben van a lányom. Eddig se kételkedtem, de attól még féltem és izgultam, viszont Elijah szavai és a fényképek megnyugtattak, ugyanakkor még nagyobb vágyat ébresztettek bennem. Tudtam jól, hogy mindannyian védeni fogjuk, de abból kiindulva, hogy köztünk milyen viták, harcok alakulnak ki… Nem tudom, hogy tényleg képesek leszünk-e teljesen összefogni egy aprócska gyermekérdekében, vagy előrébb lesznek-e egyesek érdekei. – Biztosan Hope is örülne, ha ő itt lenne és ő képes valamennyire hatni Klaus-ra is…- szólalok meg picit halkabban. Én is örülnék, ha itt lenne, de vannak olyan dolgok, amiket inkább magam elé helyeznék és ez Rebekah háza is. Figyelem Elijah mozdulatait, de én nem mozdulok meg. Érzem, hogy kicsit távolságtartó, de emiatt nem hibáztatom őt.
- Beszélek vele, emiatt ne aggódj. – hangom komolyan cseng, majd picit megrázom a fejemet is. – Ohh, mintha rám annyiszor hallgatna, de majd igyekszem. – fejezem be végül kicsit bizakodva a dolgot, de abból kiindulva, hogy milyen remek beszélgetésem volt vele korábban, azon se csodálkoznék, ha nem lenne ez se egyszerű menet, de talán a lánya gondolata képes értelmet verni a fejébe.
- Jó éjt, Elijah. – suttogva ejtem ki a nevét, a kezét egy pillanatra elkapom, majd egyszerűen kisiklik az ujjaim közül, ahogyan egyre inkább távolodik. Sietve törlöm meg a hajamat, majd kerítek magamnak ruhát, hogy utána megkeresem a gyermekem apját és megpróbáljak vele beszélni.


|| Köszönöm a játékot!

Nagyra nyílt szemekkel, kipirult arccal issza a szavaimat, mint a gyermekek az esti mesét. Bár ez alkalommal az, hogy hírt kap a lányáról, csakugyan olyan, mint egy valóra vált mese, egy álom. Meg tudom érteni a reakcióit. Alighanem én magam is így reagálnék, ha a gyermekemről lenne szó, bár ezt - anyám praktikáinak "hála" - jómagam sosem fogom megtapasztalni. Beérem hát azzal, hogy ha Hope hazatérhet, úgy állok majd mellette nagybátyjaként, ahogy azt kell. Töretlen hűséggel és szeretettel, óvó féltéssel.
- Nos, ismered Rebekah-t - tárom szét kissé a karjaimat. - A régóta dédelgetett vágya valóra vált. Még ha nem is saját lányát dajkálja, már majdnem olyan. Eteti, pelenkázza, fürdeti, óvja mindentől... és legfőképpen szereti, szíve mélyéből - mosolyogtam. - Alighanem ha Hope hazatérhet, Bekah is visszatér New Orleansba vele együtt. Noha tudom, mennyire vágyik a húgom a Niklaus-mentes életre, a Hope iránt érzett szeretete nagyobb a saját vágyainál. Szerencsére elég nagy ez a ház - teszem hozzá, majd felkelek, és leveszem magamról a zakómat, majd a karomra hajtom.
- Kérlek, beszélj Niklaussal - fordulok aztán minden figyelmemmel újra Hayley felé. - Mondd el neki, hol jártam, és verj némi értelmet a koponyájába, hogy csak akkor jöhet velünk, ha megígéri, hogy képes lesz normális módon viselkedni. Mindenkivel, és minden értelemben - teszem hozzá. Hayley nyilván pontosan érti, hogy ez nemes egyszerűséggel annyit jelent, hogy az öcsém ez alkalommal hagyja piszkálódás és morgás nélkül őt is, a húgát is, meg engem is. Ellenkező esetben simán kirakom az országúton, félúton a két város között.
- Ha Niklaus is rábólint, holnap már korán elindulunk. Éppen ezért, ha megbocsátod, most pihennék egyet. CSaknem két napja nem aludtam - hajolok le aztán, és egy apró, ám leheletfinom csókot nyomok a homlokára. - Viszlát holnap reggel, Hayley - suttogom a fülébe, és elhagyom a szobáját. Egész pontosan elmenekülök, még mielőtt újfent olyasmire ragadtatnám magam, amire nem lenne szabad.

(Elijah szobája)

Könnyű azt mondani, hogy lassabban. Régóta nem láttam már a lányomat és azt se tudtam, hogy mi lehet vele. Aggódtam érte, de ugyanakkor bíztam Rebekah-ban, hogy vigyázz rá és nem engedné, hogy baja essen. S a hallottak alapján nem is tévedtem ezzel kapcsolatban. Amikor pedig látom a képeket, akkor ajkaim mosolyra húzódnak és a szemeimben pedig a boldogság és a szeret szikrája felcsillan a remény és a hiány mellett is, mert tényleg nagyon hiányzott...
Csendesen hallgatom őt és igyekszem megállni, hogy ne vágjak a szavába, majd amikor rám teríti a takarót, akkor csak hálásan bólintok rá. Nem hiszem, hogy még inkább kísérteni kellene a sorsunkat és az érzéseinket, mint amennyire már megtettük. Meg most Hope a lényeg és nem pedig az, hogy mit érzek legbelül azzal a férfival szemben, aki itt ül velem szemben.
- Rebekah mindig is képes volt arra, hogy meglepje az embereket és ennek örülök, hogy mind a ketten jól vannak. Gondolom élvezi azt, hogy ő vigyázhat a kicsi Hope-ra. - szólalok meg kicsit halkan, hiszen még mindig arra gondolok, hogy bár csak már a karjaimba tarthatnék. Tegnap még az volt az egyik legnagyobb bajom, hogy nem tudok mindig uralkodni a vérszomjamon. Ma meg szinte már ez is eltörpül, hiszen csak arra tudok gondolni, hogy a lányomat végre a karjaimban tarthassam. Amikor pedig azt említi, hogy a boszorkány halott, akkor csak bólintok. Még egy élet, ami részben az én lelkemen is szárad. Én adtam életet Hope-nak és részben én voltam képtelen megvédeni őt, s emiatt elvitték innét. Gyász borult a városra, a házra, de talán hamarosan újra itt lehet és a nevetése, vagy a mosolya talán képes lesz életet csempészni ebbe a házba. - Talán neki is szólni kellene, ha nem ma, akkor holnap. Legalább akkor nem kell türelmetlennek lennie és még a haragjától se kell tartanunk, de gondolom Hope még mindig nem térhet vissza hozzánk. Még mindig túl veszélyes számára ez a város... - s a végére még inkább elhal a hangom. Emlékszem a beszélgetéssel Klaus-al. Nem akarom veszélynek kitenni a lányomat, de más részt meg szeretnék kicsit önző is lenni és a karjaimban tartani, vele tölteni az időmet és álomba ringatni. Vigyázni rá úgy, ahogyan rám nem vigyáztak a szüleim... Ugyanakkor Klaus az apja, így neki is tudnia kell arról, hogy hova megyünk és ha látni akarja a lányát, akkor ő is velünk jöhet. Legfeljebb nem egyszerre indulunk és nem egy kocsival...
Elijah szavaira egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat és az egyik kósza tincset a fülem mögé tűröm.
- Már ül? Biztosan már nagy lehet és nem csodálom, hogy mindig mosolyog. Szeretnék ott lenni, a karjaimban tartani, de ott biztonságosabb számára. Rebekah is jól van? - kérdezem meg végül sietve, hiszen sokat köszönhetek a szőkeségnek is. A néha kicsit zordnak tűnő külső mögött egy igazán szeretetre méltó személy lappang.
Miközben Lijah-t hallgatom egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon, hiszen hiányzik, de ugyanakkor boldog is vagyok a hallottaknak köszönhetően. Sietve törlöm le, majd felállok az ágyról...
- Remélem hamarosan én is láthatom őt, azt ahogyan szemléli a világot és ahogyan rám mosolyog. - jegyzem meg reménykedően és anyai érzésekkel átitatva...
- Holnap mikor indulhatunk? Korán reggel? Hajnalban? - kérdezem sietve, hiszen nem tudok másra gondolni. Csak arra, hogy lássam őt.

Boldogan nézem azt a sugárzó mosolyt, ami beragyogja Hayley arcát, ahogy meglátja a képeket. Gyengéden végigsimít a telefon kijelzőjén, mintha csak Hope arcát érintené meg, aztán olyan hirtelen sorjáz meg hihetetlen mennyiségű kérdésekkel, hogy mire a végére ér, már el is felejtettem az elsőt.
- Lassabban - mosolygok rá, aztán - még mielőtt a kísértés túlságosan eluralkodna rajtam, a hátára terítem a takarót, mint egy sátrat. - Messzire mentek innen. Legalábbis meglehetősen úgy éreztem, hogy talán már a térképről is leköltöztek - biztosítom. - És még mielőtt aggódnál elmondom, hogy egy new orleansi boszorkány segített megtalálni őket. És noha csak szükségesetben gyilkolok, ezúttal nem tehettem mást. Ez a boszorkány azóta már nem él, így az egyetlen, aki pillanatnyilag tudja Bekah és Hope hollétét, én vagyok. Azt hiszem, így a legjobb. És mivel meggyőződtem róla, hogy biztonságosnak mondható, ezért igen... meglátogatjuk őket - szorítom meg Hayley kezét. - Akár már holnap is, ha kedved tartja. Bár ennek a tervnek a sarkalatos pontja Niklaus. Neki ugyanis nem mondtam el, hol jártam. Noha jogában áll tudni mi van a lányával, mindketten tudjuk, hogy Niklaust nem épp türelmesnek és higgadnak lehet nevezni. Jelen esetben meg végképp nem - teszem hozzá. - Egyébként is, pillanatnyilag jobb volt, ha csak magam mentem. Kissé feltűnő lett volna, ha zárt alakzatban mindhárman elhagyjuk a várost, nem? - kérdezem, aztán visszaveszem a telefont.
- Hope egyszerűen gyönyörű, és csodálatos - mondom. - Rebekah azt mondja, szinte alig sír. Folyton nevet, sokat játszik, és már egyedül ül. Bár az ízlése terén még van mit csiszolni, mert állítólag a tökfőzelék a kedvence - nevetem el magam, és persze nem gondolom komolyan, hogy ez ízlésbeli hiba lenne. Hope egy kisgyerek. Húsz év múlva talán már mást fog kedvelni.
- És a legkülönösebb, hogy úgy néz mindenkit a hatalmas kék szemeivel, hogy úgy éreztem, még ha nem is tud beszélni, tökéletesen ért minden szót, amit elhangzott Bekah és köztem. Hope tökéletes... és valami azt súgja, különleges is. Bár azt hiszem, a születése körülményeit figyelembe véve ezt már mind sejtettük.

Kezét kezembe csúsztatja, én vagyok számára a fogódzó, mikor kilép a kádból, míg másik kezével szorosan tartja magán a fürdőlepedőt. Amit egyrészt erősen bánok, hiszen szívesen látnám újra azt a tökéletes, és gyönyörű testet, énem másik része viszont roppant hálás neki ezért. Gyanítom, ha most pőrén állna előttem, nem lenne jó vége. Vagyis, túl jó vége lenne. Fizikailag legalábbis. Lelkileg pedig újra az a hezitálás, ami most is, miszerint életünk legnagyobb, ám ugyanakkor legédesebb őrültségét vajon meg lehet-e tenni még egyszer következmények nélkül? A válasz pedig titok és rejtély. Még számomra is.
Megáll előttem, és olyan csillogó szemekkel, olyan kíváncsian faggat, mint a kisgyermek, aki arra kíváncsi, hová dugtam a cukrot, vagy éppen mi a karácsonyi ajándék. Röviden elnevetem magam, és szó nélkül kivezetem a fürdőből, a szobába. Leültetem az ágyra, elhelyezkedem vele szemben, megfogom kezeit, azzal sem törődve, hogy nyirkos hajából néha rám-rám esik egy aprócska vízcsepp.
- Igen, Hope-ról van szó - erősítem meg a szavait, aztán rájövök, hogy ha így folytatom szegény halálra rémül, mert rossz hírekre számít, így hát gyorsan folytatom, hogy megnyugtassam őt.
- Ne aggódj, remekül van. Ő is, és Bekah is. A mai napot arra szántam, hogy a nyomukra bukkanjak - emelem fel a kezem, és lesimítok Hayley arcáról egy vízcseppet. - Ne haragudj, hogy nem avattalak be a tervembe. Mindenáron velem akartál volna jönni, én pedig nem tudtam, megtalálom-e őket egyáltalán, és ha igen, akkor milyen helyzetben. Nem mondhattam el, míg nem láttam a saját szememmel - teszem hozzá. - Soha nem becsültem alá a húgomat, de azt hiszem, most felülmúlta önmagát is ami a bölcsességet, és a rejtőzködést illeti. Remekül vannak mindketten, Hope pedig... nos, egyszerűen csodálatos - mosolygom el magam, aztán előveszem a telefonomat, és Hayley kezébe nyomom. - Nézd csak meg a képeket - biztatom.

Amikor reggel magamhoz tértem, akkor már nem volt ott. Mintha a reggeli köd magával vitte volna. Rövid ideig még az ágyban maradtam, majd miután jó párszor elolvastam a levelet, csak utána másztam ki az ágyból. Megértem, hogy nem lehet itt, de reménykedtem abban, ha újra elmegy, akkor legalább a szemembe mondja és nem csak kisétál az ajtón, ugyanakkor igyekeztem nem túlagyalni ezt az egészet.
Végre nem öltem ok nélkül, de a napom akkor se volt zökkenő mentes, hiszen Klaus itt volt és szemmel láthatóan semmi se érdekelte őt. S ez engem még inkább felhúzott és neki estem. Fogalmam nincs, hogy miként is volt képes maga az ördög elcsábítani és az élet miként ajándékozhatja meg az ördögöt egy angyallal, de a lányomat visszaszeretném kapni és ezért bármire képes leszek. Ha kell, akkor még Klaussal is szembefordulok, de a karjaim között szeretném tartani őt, este lefektetni és megóvni a démonoktól, illetve attól, hogy elkövesse ugyanazokat a hibákat, amiket én is elkövettem.
A nap szép lassan lebukott a horizont alá, de Elijahról még mindig nem volt semmi hír se. Reménykedtem abban, hogy nem esett baja, de mindig is tudott magára vigyázni és nem hiszem, hogy az öccse most akarna neki ártani. Mindenkire szükségünk van, főleg azokra, akik tudnak segíteni ebben. Ugyanakkor továbbra se tudtam kiverni azt a fejemből, amit tettünk. Egyik részem talán bánta, hiszen olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Míg a másik felem igazán boldog volt, s legszívesebben újra és újra elmerültem volna a mámorban, de helyette maradt a kádnyi habos víz. Halkan dúdoltam, miközben elmerültem a gondolataimban, egészen addig, amíg látogatom nem érkezett. Természetesen bejöhetett, a szemeimet lassan nyitottam ki és kíváncsian fordultam felé. Amikor meg elnézését kért, akkor csak biccentettem, hogy nem történt semmi se, de éreztem, ahogyan legbelül újra megmozdul valami legbelül.
Figyeltem, ahogyan elfordul, mire egy apró mosoly kúszott arcomra. Végül lassan felálltam és elvettem a felém nyújtott törülközőt. Magam köré csavartam és közben vártam a folytatást.
- Híreket? Milyen híreket? – kérdeztem csodálkozva, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet. Kiléptem a kádból és közvetlenül előtte álltam. Figyeltem őt, miközben a bennem lakozó kisördög továbbra se aludt.
- Elijah, mond már kérlek… Hope-ról van szó? – kérdeztem a kíváncsiság szikrájával a szemeimben és kicsit talán izgultam is, hogy miről lehet szó…

(Rebekah kis lakása, határokon kívül)

A visszafelé tartó út sem volt rövidebb, mint az odaút. Ennek ellenére nem álltam meg egyetlen szünetre sem. Hajtottam, siettem haza, hogy minél előbb elmondjam Hayleynek a jó hírt, és reméltem, hogy meglátom az arcán azt az önfeledt, boldog mosolyt, ami megmelengeti a szívemet.
Ahogy belépek a szobába, nem látom Hayleyt, de a fürdő felől halk neszezés szűrődik ki, és halvány dudorászás, amitől magamban mosolygok egyet, majd lenyomom a kilincset, és belépek.
Hayley a kádban ül, habos fürdőben, és mellei vonalát tökéletesen látom még így, félig a víz alatt is. A szemem mágnesként vonzza a látvány, ennek ellenére diszkréten félig elfordulok. Nem akarom sem őt, sem önmagam kényelmetlen helyzetbe hozni. Azok után, ami köztünk történt, nem tudom, hogyan viselkedjek vele, így ennek betájolását rá hagyom. Majd alkalmazkodom az akaratához, és a körülményekhez.
- Bocsáss meg, hogy rád törtem - mondom féloldalt állva Hayleynek, és az ajtó fáját fixírozva, majd előhúzok egy jókora törülközőt, és odanyújtom neki. Nem látom, csak érzem, hogy elveszi tőle, és néhány pillanat múlva - mikor már sejtem, hogy maga köré tekerte - megkockáztatom, hogy odanézzek.
- Remélem nem bánod, ha kimozdítalak a komfortból, de híreket hoztam neked. Meglehetősen meglepő, ugyanakkor jó híreket - mosolygok, és kezem nyújtom, hogy kisegítsem a kádból. Reménykedem benne, hogy a kíváncsiság erősebb lesz minden másnál.

Mintha teljesen megszokott, akár évek óta begyakorolt mozdulat lenne kettőnk között, úgy bújik hozzám. Feje a vállamra kerül, ujjai a mellkasomat cirógatják lágyan. Hallom elégedett szuszogását, és érzem a lelkem mélyén, hogy szeretne megszólalni, de nem tudja, egészen pontosan mit is mondjon nekem. A némaságért pedig hálás vagyok jelenleg. Nem kell mindent megfogalmazni, és kimondani, a mi jelenlegi, zűrzavaros helyzetünkben végképp nem. A szép és jó dolgokat én ugyanúgy érzékelem, ahogyan ő is, a rossz dolgokat pedig még lesz ideje a szemembe szórni. Nem a meghittség, és rövid, lopott boldogság képét kell lerombolni vele.
Nemsokára már alszik mélyen, békésen, mint egy kisgyerek, ajka körül egy halvány mosollyal. Az én szememre viszont nem jön álom. Nem tudom, miért, talán csak azért, mert semmi mást nem akarok, csak nézni őt, eszembe vésni minden mozdulatát, az arcának vonalát, a párnára omló hajának lágy ívét és illatát, megjegyezni mindezt, mert tudom, hogy alighanem nem látom többször. Meghúzta a határt, és noha alig néhány órával később önfeledten léptünk át rajta, mégis, tisztában vagyok vele, hogy a jelenlegi bonyolult helyzetet csak tovább bonyolítottuk. Én szeretem ezt a nőt, úgy, ahogy utoljára csaknem kétszáz évvel ezelőtt szerettem valakit. Ő pedig olyan, mint a kismacska, amelyik játszik a tűzzel. Élvezi a melegét, de az utolsó pillanatban elugrik, még mielőtt komolyan megégetné.
Hajnalodik már, mikor még mindig ébren nézem a plafont, és az ablak üvegén át lassan beköszönő szürkületet, őrizve Hayley álmát. Most viszont óvatosan megmozdulok, lassan kelek fel mellőle, hogy ne riasszam fel. Mert az éjszaka sötétjében támadt egy veszélyes, mégis remek gondolatom. Valami, amivel felvidíthatnám, és boldoggá tehetném őt.
Papírt keresek, ceruzát, néhány sort vetek a cetlire, és a párnájára teszem. Reggel, ha felébred, biztosan megtalálja.

"Hayley, kötelességem elszólít egy napra. Ígérem, mindössze 24 óráról van szó. Elrendezem a dolgaimat, hogy utána itt legyek veled, amíg csak szükséged lesz rám.

UI: Gyönyörű vagy, Hayley. Egész éjjel néztelek, és képtelen voltam betelni veled.

Elijah"

Hang nélkül veszem a ruháimat magamra, aztán a telefonomat zsebre vágva elindulok. Hosszú út vár rám, úgy hiszem.

(Határokon kívül, Rebekah lakása)

Még mindig alig tudtam elhinni, ilyen szavak vagy éppen ilyen pillanatokban még inkább nehezebb volt elhinnem, hogy ők tényleg testvérek. Nem szeretettem volna bántani, se hibáztatni, de ezek után még óvatosabbnak kell lennünk. Hiába lappang ott ama vágy a szívünkben vagy éppen minden porcikánknak, mert valószínűleg többé nem engedhetünk a tűznek… Csak lassan bólintok arra, amit mond, majd amikor megfogja a kezemet, akkor követem őt úgy, ahogyan talán egy kicsit kába ember tenné. A pólómat elveszem, majd sietve bújok bele, miközben a pillantásommal őt fürkészem. Figyelem azt, ahogyan az ágyra heveredik, ahogyan szemeivel követ engem, végül pedig sietve kerülöm meg az ágyat, hogy bebújjak mellé.
A fejemet mellkasára hajtom, miután befúrtam magamat a karjai közé. Fura, szokatlan, de mégis annyira magával ragadó eme pillanat. A takaró hamarosan ránk került, miközben figyeltem a kinti fények játékát a falon, bútorokon vagy éppen a plafonon. Kezem is mellkasán pihent, de hiába szerettem volna megszólalni egyszerűen nem ment. Nem találtam a szavakat, se a tetteket, egyszerűen csak elvesztem az ölelésében, majd az idő múlásával, az éjszaka előrehaladtával egyszerűen álomba szenderültem. Nem törődtem semmivel se, egyszerűen hagytam, hogy elveszem az álmokban… békés és mosolyt csaló álmok mezején…

Csak megcsóválom a fejem az első szavaira. Hát még mindig ennyire nem ismert ki engem, vagy csak fél megbízni bennem, mert retteg a keserű csalódástól, ami már egyszer az én szociálisan nem éppen érzékeny öcsém személyében érte őt? Nem tudom a választ.
- Ide hallgass Hayley - vonom fel a szemöldökömet, így nézve rá. - Ha most tűzokádó sárkánnyá változnál, nekem esnél, újra felpofoznál, és a szememre vetnéd, hogy amit történt, mindaz az én hibám, akkor sem gondolnám meg magam. Akkor is melletted állnék és segítenék, max nem merészkednék a privát szférád környékére úgy, ahogy most teszem - mosolygok rá, a következő szavaira pedig csak tettekkel reagálok.
Megfogom a kezét finoman, és kivezetem a fürdőből, aztán felhajtom a takarót az ágyon. Lehajolok, kezébe adom a felsőjét, aztán úgy ahogy vagyok, szétnyitott ingben befekszem. Megvárom, míg ő is mellém kuporodik, aztán betakargatom, és felemelem a karom, hogy jelezzem, bújjon nyugodtan hozzám. Ahogy feje a vállamra ér, elmondhatatlan, leírhatatlan nyugalom száll rám. Beleszagolok a hajából áradó édes, kókuszos illatba, és elkönyvelem magamban, hogy végérvényesen elvesztem az ebből a nőből áradó érzékiség és személyiség vonzerejében.

Nézem szótlanul, ahogy egy törülközőt teker maga köré, és úgy szorongatja, mintha páncél lenne, ami megvédi. Tőlem? Vagy önmagától? Nem tudok rá választ. Mintha megbánta volna ami történt, és így akarna távol tartani magától. Persze lehet, hogy csak a lelkifurdalásom jelentkezik üldözési mánia formájában. Tettünk valamit, amit igen, nem lett volna szabad, de tény, hogy csodálatos volt. És én nem bántam meg semmit a világon. Vagyis, mégis. Azt, hogy eddig vártunk ezzel az éjszakával.
Kissé megkönnyebbülök, ahogy látom, hogy mosolyogva néz rám. Ezek szerint nem ástam el magam végleg a szemében, és nem úgy tűnik, mintha számon akarna kérni bármit is rajtam. Ez legalább elönt némi reménnyel.
- Az első kérdésedre válaszolva, néhány órával ezelőtt ígértem meg, hogy itt maradok, és segítségedre leszek. Miből gondolod, hogy megváltoztattam az elhatározásomat? - kérdezem gyengéden, majd a következő kérdésére összeszorítom a fogaimat. Most mit tegyek? Legyek úriember, aki elvonul, és nem lesz az eleven kísértés újra testet öltött szobra, vagy legyek vele őszinte, ahogy megérdemli?
Némi hezitálás után a második lehetőséget választom, és két kezem közé fogom a meleg víztől kissé kipirult arcát.
- Nem, Hayley. Nem akarok menni. A legkevésbé sem akarok ma a szobámban, egy üres ágyba feküdni, a hideg takarók és párnák közé, miközben tudván tudom, hogy alig két fal választ el tőled. Melletted szeretnék maradni, úgy elaludni, hogy téged lássalak utoljára, és úgy ébredni, hogy az első pillantásom a te arcodra essen. Át akarlak ölelni álmomban, érezni, hogy velem vagy, hallani a szíved dobbanásait, a lágy, mély lélegzetedet, és megadni neked azt a megnyugvást, amit te is érzel, mikor a karjaimban tartalak. Ez szeretném - suttogom halkan. - De hogy mi fog történni, az nem rajtam múlik, Hayley, hanem rajtad. Egyes egyedül csak rajtad.

Jólesik a gyengédsége, a simogatása, ahogy arcomhoz ér. Halk sóhajjal engedem ki a feszültséget, amit az ültetett el bennem, vajon hogyan viselkedik velem ezek után, és nézem, ahogy eltűnik a fürdőben. Lassan sikerül rendeznem a légzésemet is, aztán lenyúlok a padlóra, és magamra húzom a ruháimat. Az inget képtelenség begombolni, és a nyakkendőmet is csak a vállamra csapom aztán elsétálok a fürdő ajtajáig, és a félfának támaszkodva megállok.
- Gyönyörű vagy - mondom őszintén, végignézve meztelenségén, ahogy a zuhany vize végigömlik forró, feszes bőrén. Még most is szinte alig hiszem el, hogy megtörtént, amire vágytam. Hogy majd ha teljesen kitisztult a feje, ő hogyan fog visszaemlékezni és gondolni erre az éjszakára, az a jövő zenéje.
- Azt hiszem, ideje távoznom - teszem hozzá halkan. Nem akarom végletekig feszíteni a húrt, de azt sem szeretném, ha úgy hinné, csak kihasználtam, és lelépek, amilyen gyorsan lehet.
- Ne félj, nem megyek messze - teszem hozzá egy apró mosollyal, mert ő meg sem szólal. - Csak a szobámig. Mint ígértem, itt maradok veled... ha még ezek után is szeretnéd.

https://www.youtube.com/watch?v=izFBGBnj2MM

Lassú ritmusra mozgott a testem, és ő úgy mozgott velem együtt, mintha csakugyan, ténylegesen egy testté váltunk volna. Tükörképemmé vált, döfést döféssel fogadott, csípője forrón fogadott magába, halk nyögései és sóhajai pedig csak feljebb és feljebb szították bennem a beteljesülés vágyának tüzét. Ujjai végigszántanak a gerincemen, a vállamon, a combomon, mintha eszébe akarná vésni minden porcikámat, én pedig levegő után kapkodva, és halk nyöszörgéssel taszítom mindkettőnket egyre feljebb a gyönyör tüzes hóval borított csúcsára, egészen addig, míg teste pattanásig nem feszül alattam, és be nem lép a mámor világába.
Néhány másodperc múlva magam is követem, testét megtöltve gyönyöröm jelével, aztán izzadt homlokomat vállának döntöm, és még végig-végigfut rajtam a gyönyör utórezgése, mígnem mellé nem rogyok, és kábult fejjel magamhoz szorítom. Képtelen vagyok megszólalni. Amit most adott nekem, amit adtunk egymásnak, lelkünk legmélyéből fakadt. Nem volt határ, nem volt megállás, akartuk mindketten, mintha a "nem lehet" tiltás csak édesebbé tette volna az egymás iránti vágyakozást.
Kissé félve pillantok pár másodperccel később arcára, néhány nyirkos, kósza tincset kisöpörve homlokából. Az arca most békés, nyugodt, de félek, vajon a következő pillanatokban nem fogja-e a fejemhez vágni, mekkora hibát követtem el.

Egyet tudok biztosan: teljesen elvesztem a fejem. Talán nem lenne szabad, talán lelkifurdalásom támad majd utána, amiért tevékenyen részt vettem benne, hogy az általa felállított határt átlépjük, de nekem is van önuralmam, ami most semmivé foszlott. Visszafogottan, és visszavonultan éltem több mint száz éve már - a szerelmi életet illetően legalábbis - másoknak nyilván olybá tűnt, mintha nekem nem is lennének vágyaim. Pedig vannak, égetnek, perzselnek, mert szeretem ezt a nőt. Szeretem, és vágyom rá úgy, ahogy még csak nagyon kevesekre életemben.
Ahogy letépi rólam az inget, az agyam halvány szegletében felüti fejét a gondolat, hogy a ruhatáram egy része mostanában erőteljesen amortizálódik, de aztán nem is foglalkozom többet ezzel. Ha Hayley kérné személyesen, akár fel is gyújtanám a gardróbomat.
Megérzem kezeit hátamon, ahogy gerincemet simogatja, egyre feljebb szítva bennem a vágy tüzét, és csak percek kérdése, hogy immár mindketten ruhák nélkül feküdjünk egymás mellett. Ahogy végigmérem meztelen testét, elakad a lélegzetem a csodálattól, de mikor magához ránt egy követelőző csókra, már nem hezitálok tovább. Testem hamarosan összeforr az övével, és lágy mozdulatokkal igyekszem átvezetni őt a túlsó oldalra, és megadni mindkettőnknek, amire már olyan régóta vágytunk.