- Ühüm... rendben... - pislogok egyre laposabbakat, mintha parancsra elálmosodtam volna. Félálomban szinte ösztönösen kúszok Klaushoz közelebb, és hozzábújok.
- Maradhatsz is, ha szeretnél - motyogom még a mellkasán pihentetve a kezemet. Jó érzés így hozzábújni, biztonságérzetet ad, és úgy érzem, végre nyugodtan tudok aludni egy kicsit. Igazából remélem, hogy itt marad reggelig, és nem hagy magamra. De ezekre a gondolatokra hamar puha ködfátyol hullik, ahogy elveszek az öntudatlanságban.

- Ó, köszönöm - legszívesebben adnék egy puszit az arcára a kívételes kedvességért és figyelmességért, de ez annyira nem mi lennék, így csak egy boldog mosolyt külön felé, és gondolatban már a ruha anyagán és színén gondolkodom. Kezd fellelkesíteni a dolog, hogy kicsit kimozdulunk, szórakozunk. Jót fog tenni. - Milyen stílusú esemény is lesz ez? - kérdezek rá aztán,mert még a buli vagy bál témáját sem tudom, pedig illene ahhoz öltözni.
Klaus elfekszik mellett, és pedig rövid töprengés után követem a példáját. Elnyúlok az ágyon, vele párhozamosan, és szembe fordulok vele. Egyetlen porcikánk sem ér össze, de ettől mintha csak még intenzívebb lenne ez az izzás kettőnk között, amikor ilyen közel vagyunk. A kezeinket nézem, és egy kis időre összekulcsolom az ujjainkat. Van ebben valami meghitt, nem is tudom, kicsit családi, olyasmi, amit még nem tapasztaltam eddig. És a szavai is csak fokozzák ezt az érzést. A tudat, hogy valaki tényleg vigyázni akar rám. És a kislányunkra.
- Látod, mondom, hogy jó apa leszel - mosolyodok el ismét, őszinte elismerőssel pillantva a szemeibe.

Gyanakodva pillantok rá, amikor az erőnlétem felőle érdeklődik, és miközben becsusszanok a takaró alá, majd a párnáimat igazgatom el, elgondolkodom a dolgon, végül újra felé fordulok. Tekintetünk rövid időre összeakad, és szinte tapinthatóak az apsó kis szikrák közöttünk, miközben megérint. Egy részemnek megnyugtató, ahogy keze a vállamhoz ér, másik részem számára riasztó, vagy inkább az, amit ezzel kivált belőle. Persze senki nem várja el, hogy egy nap után legyen közömbös a számomra, csak azért, mert távolságot akarok tartani, nem igaz? De ez így egyre nehezebbnek tűnik. Megrázom a fejemet a bocsánatkérésére. Semmi szükség rá. Nem várom, hogy két méterről társalogjon csak velem. Majd leküzdöm az érzéseimet, nem egyszer megtettem már, miután mások földbe döngöltek és cserben hagytak.
- Ha szeretnél menni, mehetünk. Jól vagyok. Viszont akkor az a vásárlás tényleg elkerülhetetlen - mondom egy félmosollyal. Be kell szereznem majd valami olyan ruhát ez alkalomra, amiben kerekedő pocakkal is jól nézek ki és jól érzem magam.
- Mit gondolsz, megtaláljuk a boszorkányokat, akik a vállamba égették a jelet? - kérdezem aztán eltűnődve, ahogy tekintetem ismét a kiságyra vetődik. Aggódom, mert ez az ügy még nincs lezárva, és bárkik is tették ezt, biztos hogy valamilyen módon ártani akarnak a gyereknek is. Érzem. Azt igazából nem tudom, hogy a jel elhalványult-e már. A pántos felső láttatni engedi, ezért a vállam felett hátrasandítok, és megvizsgálom, hogy mennyi látszik még belőle.

Klaus átadja nekem a törölközőt, majd kivonul a fürdőből. Nem tudom, mi jutott hirtelen eszébe, de hálás vagyok a pár pillanatnyi egyedüllétért. Megtörölközöm, rendbe szedem magam, a hajamat is kifésülöm, fogat is mosok, tiszta ruha azonban csak odakinn van, a szobámban, szóval  végül magam köré tekerem a törölközőt, és úgy vonulok ki. Klaus már az ágyamon ül türelmesen, és először őt pillantom meg, aztán a szemem sarkából érzékelem a változást is, ami a szobámban beállt. Felhozta a babaágyat. Megmelengeti a szívemet a látvány, egy pillanatra el is feledkezem arról, hogy fel akartam öltözni, odalépek a fehér kiságyhoz, és ujjamat óvatosan végighúzom a szélén.
- Felhoztad... - suttogom magam elé, egy pillanatra elképzelem a jelenetet, ahogy a leendő kislányunkat majd belefektetem. Hmm... De aztán észbekapok, az egyik fiókos szekrényhez sétálok, és kiválasztok belőle egy sortot meg pólót az alváshoz. A karomra terítve térek vissza velük a fürdőbe, belendítem magam után az ajtót, és pár pillanat múlva már felöltözve érkezem újra Klaushoz.
- Így már nem vagyok mocsárszagú? - kérdezem egy apró, kissé gúnyos mosollyal, majd megkerülve az ágyat, a másik oldalról közelítem meg, és én is leülök rá.

Oh! Tényleg mennyire idióta vagyok. Talán a fáradtság teszi, meg az a sok minden, amiken mostanában átmentem, nem gondolkodom tisztán. Persze, hogy nem akarom veszélybe sodorni az unokatestvérem életét.
- Igazad van - motyogom. - És köszönöm a lehetőséget, aztán hiszem, mindketten örülnénk egy ilyen csajos napnak - bólintok. Végül is úgy a jó, ha van kivel megosztani ezeket a kismama dolgokat, nem? Mármint egy barátnő, vagy lánytestvér, sógornő... vagy esetünkben egy kuzin. Nem mintha sok tapasztalatom lenne etéren. Csak úgy képzelem, ketten együtt talán okosabbak tudunk lenni, ha a terhességről van szó. És erről jut eszembe, valamikor felhívhatnám már Meredithet is. Túl rég beszéltem vele.
Klaus szemeibe nézek, amikor elém csusszan a kád szélén. Ismét itt érzem kettőnk között ezt a különös köteléket, ami olyankor mutatkozik meg leginkább, amikor emlékeztetjük rá egymást és magunkat, hogy mennyire hasonlóak vagyunk. Kicsit elnyílik az ajkam a csodálkozástól, hogy ismét milyen őszintén mesél a gyerekkoráról. És elfog a harag Mikael iránt, valamint elbizonytalanodom, vajon okos dolog volt-e elfogadni a segítségét korábban.
- Sajnálom, hogy így kellett élned gyerekként - mondom őszintén, és nem tudom megállni, hogy ne emeljem fel a kezem, és fogjam az arcát a tenyerembe. Hüvelykujjammal puhán végigsimítok szomorú szeme alatt. Vigasztalásnak szánom, de hamar észbe kapok, hogy ezzel túllépek egy határt, amit magunknak állítottam, és leengedem a kezem. Még a pillantásomat is lesütöm. - Épp ezért leszel jó apa. Mert jó akarsz lenni, jobb mint Mikael. Mert jobb sorsot szánsz a gyerekednek, mint amilyen neked jutott. És ha te egyszer a fejedbe veszel valamit, akkor az úgy is lesz. Ismerlek már annyira, hogy ezt ki merjem jelenteni. Talán még el is kényezteted majd a lányunkat - mondom halkan, magam elé nézve, és a végén halványan el is mosolyodok. Aztán inkább átveszem Klaustól a fürdőszivacsot, és befejezem a tisztálkodást.
- Adnál egy törölközőt? - kérdezem, majd kiemelkedem a vízből, amint elfordul, hogy teljesítse a kérésemet.

Szinte hallom a nagy koppanást, ahogy Klausnak leesik a dolog. Igen, basszus, hízok, kerekedek, sajnos ez van, és te vagy érte a felelős, meg a gyereked... legalább annyira, mint én. A terhesség egyik legkellemetlenebb velejárója. Bár nyilván most még nem kellene panaszkodnom, elég lesz majd akkor, amikor már a járás is nehezemre esik, meg az alvás, mert nem férek el a kis hibridünktől. Sóhajtok, aztán elmosolyodom a saját zsörtölődésemen, és mindennek ellenére szeretettel simítok végig a dudorodó pocakomon.
- Arra gondoltam... Ha Evelyne ráérne valamikor, talán lenne kedve elkísérni vásárolni. Ma nem sikerült sokat beszélnünk. Szerinted mennyire lenne számára kockázatos betérni a városba? - kérdezem végül tűnődve Klaustól. Talán az utóbbi ajánlatát kellene elfogadnom, hogy itt tartsanak valami felvonulást. Ha lesz hozzá társaságom, akkor ebből még egy egész kellemes csajos délután is kialakulhatna, beszélgetni is tudnánk. És igen, ideje lesz pár apróságot választani a kicsinek is.
A nem túl mély merengésemből Klaus szavai húznak ki, és egy kicsit összeszorul a szívem. Ez szinte meglepő a számomra, hogy így együttérzek vele, mindaz a harag után, amit eddig tápláltam felé. De meg tudom őt érteni, hisz én sem dicsekedhetek mintaszülőkkel, nekem sincs senkim, akinek a segítségére számíthatnék.
- Együtt megoldjuk valahogy - mondom végül halkan fellesve rá. - Tényleg úgy gondolod, hogy... hogy jó anya leszek? - teszem fel a bizonytalan kérdést. Nem igazán tudok vele egyetérteni, de ettől még jól esik, hogy ezt mondja.

Az ajtóból figyelem, amint a kád megtelik vízzel. Nem vagyok épp beszédes kedvemben, de szemmel láthatóan ő sincs. Jó is ez így, egy kis csend és nyugalom. És mindenképpen jobb, mint egy újabb veszekedés. Kicsit az is megnyugtat, hogy megérti...legalábbis próbálja megérteni, amit az imént mondtam. Közelebb lépkedek a kádhoz, majd belelógatom az ujjaimat.
- Ühüm - bólintok. Kellemes a víz. A szemem sarkából Klausra lesek. Tapintatosan hátat fordít nekem, aminek most örülök, ugyanakkor kicsit meg is mosolyogtat. Hogy akar megfürdetni így? Talán csukott szemmel? Kibújok a ruháimból, majd megállok egy pillanatra, és a hasamra teszem a kezem. Szépen kerekedik. Még mindig nem dinnye méretű, de most már egyértelműen látszik a dudorodás. Végighúzom az ujjamat rajta. Picur, egyre nagyobb vagy.
Belépek a kádba, majd beleereszkedek a vízbe. Egy kis fürdőolajat is csepegtetek a vízbe, amitől kellemes levendulaillat lesz. Aztán megint Klausra pillantok.
- Azt hiszem, lassan ideje lenne vásárolnom pár ruhát... - motyogom magam elé, csak hogy megtörjem a csendet. De tényleg szükségem lenne pár új göncre, a legtöbbe bár egyre nehezebben férek bele, vagy kényelmetlen. Talán még nem feltűnően, de kerekedek, és ezt sokkal inkább érzem, mint látom magamon.

- Köszönöm - bólintok színtelen hangon. Mostanra már tényleg nagyon megviselt ez az egész, és már azért is hálás vagyok, hogy végre nem akar velem tovább vitázni. Az elmémre nehezedő tompaság és az érzéseim nyomasztó súlya alatt fátyolos szemmel bólintok, és megindulok Klaus után. A mocsári túra talán segít kiszakadni ebből az állapotból. És ha még sikerrel is járunk ott, még mondhatom, hogy ez a nap nem volt kész kataszrófa. Kisétálok a szobából, a házból, a kocsiig, de nem hiszem, hogy az út során túl beszédes leszek ezek után.

Amilyen módon a vallomásomra reagál, úgy esik, mintha még egyet belém rúgni, miközben már régen a földön vagyok. Már nem akarok mást, csak elmenekülni innen, és befejezni végre ezt a beszélgetést. De nem tehetem, ezúttal sem. Ahogy visszahúz, és felteszi a kérdéseit, már teljesen úgy érzem magam, mint egy csabdába szorult, tehetetlen kis állat. Miért kínoz tovább? Miért kell mindent ízekre szedni, és minden milliméterén kielemezni? Én ezt nem bírom tovább. Úgy érzem, kezdek teljesen megtörni. Karjaim lehullanak mellém, vállaim is elgyengülve ereszkednek le, aminek következményeképp a zsák egyszerűen lecsúszik róla, de nincs kedvem, erőm utána kapni, egy puffanással landol mellettem. Mit vár még tőlem? Mit mondjak még? Hány féleképp mondjam még el neki, amit már száz féleképp megfogalmaztam? Egyáltalán mit nem ért még mindig?
- Már egyértelművé tetted, hogy mit jelentene, ha végleg lelépnék. És nem akarlak örökre elveszíteni, a gyerek miatt sem, és erre... egyszerűen nem állok készen. Én csak... - a szavakat keresem, de kifogytam belőlük. Nincs erőm, nincs hangom, nincsenek gondolataim, csak az érzéseim, melyek fullasztó súllyal nehezednek a mellkasomra. - Kérlek... - fogom meg egy pillanatra a kezét, de nem lepődnék meg, ha elrántaná, ezt megelőzve inkább én húzom el hamar a sajátomat. - Kérlek, fejezzük be ezt a beszélgetést - könyörgő pillantásomat az ő tekintetébe fúrom. Érzem, hogy nem tesz nekem túl jót ez a vitázás, lassan minden erő kiszáll belőlem, fáradtnak érzem magam.

Ismét az övön aluli ütések. Mintha besorozott volna egy adag pofonnal, csak valahol a szívem tájékán csattant, és nem az arcomon. Olyan vagyok, mint az összes többi... meg Mikaelhez hasonlít... Nekem ez most túl sok. Megint rámtör a sírhatnék, de tartom magamat.
- Nem akarok semmit. Hát nem érted? Soha nem a fényűzés miatt voltam veled. És nem bántam, hogy csak egy kis szórakozást akarsz - használom az ő megfogalmazását - nekem is tökéletesen megfelelt ez a teljesen kötetlen kapcsolat, egészen addig, amíg... - nyelek egyet, hogy visszaszorítsam a könnyeimet, és erőt vegyek ahhoz, amit mondani akarok. - amíg beléd nem szerettem. - Olyan érzés kimondani ezt, mintha nyakon öntetének egy vödör forróvízzel, de sikerült kinyögnöm. - Igen, szeretlek, és fáj, hogy folyton más nők karjaiban kell, hogy lássalak. Egyikünknek sem hiányzott, hogy így érezzek, tudom jól, de megtörtént, és sajnos nem tudok máshogy érezni. De én így ezt nem tudom tovább csinálni. Felfogtam, hogy nem vagy képes változtatni az életviteleden, és megértem, de így nem hagytál nekem más választást, mint a szakítást. Tényleg tovább kell ezt ragoznom, vagy túlléphetünk végre ezen? - Érzem, hogy a könnyek végiggördülnek az arcomon, ezért nem várom meg a válaszát. Nem akarom, hogy így lásson, összetörten. Így is borzalmasan haragszom magamra, hogy ennyire kitárulkoztam. Elegem van ebből az egészből. A hátizsákot a vállamra lendítem, és kisietek a szobából.

- Most meg mi a francról beszélsz? - villantom rá dühösen a szemeimet, mert most tartok ott, hogy tényleg kezd elfogyni a türelmem. - Légzési szabályok? Hmm? Elmondanád, hogy most igazából mi bajod van? Olyan vagy, mint egy durcás gyerek, akitől elvették az egyik játékszerét. Csak tudod, ott a lényeg, hogy van vagy egy tucat másik játékod, amelyekkel szórakozhatsz kedvedre, nem kell megvonnod magadtól az élvezeteket. Én vagyok az, aki épp próbálja kitépni a saját szívét, csak hogy ne érezzek, úgy hogy nagyon hálás lennék, ha legalább ezt a gúnyolódást meg hisztit befejeznéd - vágom neki dühös szavaimat. És tessék, most már sikerült kihoznia a sodromból. Gratulálok, ehhez még mindig jól ért!
- Amíg nem vagy ilyen morgós, egyáltalán nem zavar, hogy ha egy levegőt kell szívnom veled, szóval nekem nyolc, hogy jössz-e vagy nem - rántok egyet a vállamon, és ezzel fel is kelek, hogy megkerülve őt visszaszerezzem a hátizsákomat, amit korábban visszavágott a sarokba.