Csillogott a tekintete. Hit, remény és bizalom ül benne, és boldog vagyok, hogy ezeket az érzéseket én ültettem belé.
- Higgy nekem Hayley. Ha valaha nem sietnék a segítségedre, vagy Hope segítségére, akkor valószínűleg halott vagyok. Más oka nem lehet, erre megesküszöm neked. Mindig, és minden körülmények között számíthattok rám. Ha kell, akkor akár Niklaussal, vagy az egész világgal szemben is - teszem hozzá, és egy másodpercig sem kétséges, hogy komolyan gondolom minden szavamat. Bár ott van a tudat, hogy az egyetlen élőlény, akihez az öcsémet igazi szeretettel közeledni láttam, az a lánya. Különös beismerni, hogy Niklaus legalább annyira félti ezt az apró életet, ahogy én, és ha kell, az öcsém előbb öntené le magát benzinnel, és gyújtana gyufát, vagy dobná el a napfény gyűrűjét, minthogy ártson Hope-nak. Ugyanakkor csak a bolond nem képes elismerni azt is, hogy Niklaus fogalomtárában a szeretet és a törődés másképpen testesül meg, mint a nagy átlagnál.
Épp szóra akarom nyitni a számat, válaszként a köszönetére, de nem jutok el idáig, mert megérzem édes ajkait a sajátomon, és úgy csókolok vissza, mintha ezen múlna az életem. Beleszédülök az érzésbe, a mámorba, de csakhamar visszatérek a földre, mikor elválik tőlem, és rám néz. Csak meredünk egymásra, beszédes tekintettel, ami többet mond bármi szónál, amit ki lehetne ejteni. Tudom, hogy amit én érzek iránta, ott játszik a pillantásomban, de az ő tekintete megfejthetetlen. Képtelen vagyok a lelkébe látni, bármennyire is szeretném.
Végül ő az, aki hátra lép, ezzel meghúzva a határt, amit nem léphetünk át, és be kell látnom, hogy igaza van. A viszony már így is feszült ebben a házban, minden élőlény között, nem kell, hogy az én érzelmeim még tetézzék a bajt. Így hát csak elmosolygom magam, mikor utalást tesz a szobámra, finoman jelezvén, hogy ideje távoznom.
- Azért jó érzés számomra, hogy a jelek szerint nem csak a szobám várt a hazatértemre - jegyzem meg kedvesen, aztán egy biccentés után sarkon fordulok, hogy eltávozzam, mindaddig, míg képes vagyok féken tartani magam a közelében. A csókja még mindig izzott a számon, és a kelleténél jobban felkavarta a lelkemet.
Aztán a küszöbről, egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordulok, és megállok előtte.
- Hunyd le a szemed - kérem kedvesen, és csak a pillantásommal üzenem, hogy ne féljen, nem fogom áthágni ismételten azt a határt, amit az imént állított fel. Sokkal inkább más jár a fejemben.
Kezem finoman a homlokára simítom, és tudom, hogy képes vagyok átadni neki azt, amit látok, vagy amit elképzelek. Tudom, hogy ahogy az én fejemben, most az övében is megjelenik egy két-három éves kislány, aki boldogan hintázik, aztán nevetve szalad oda az édesanyjához... Hayleyhez.
- Valóra fog válni - mondom aztán, mikor elhúzom a kezem. - Higgy benne. Higgy úgy, ahogy én is.

Keserűség és a veszteség fájdalma nem tűnik csak úgy el. Nem lehet percek leforgása alatt eltűntetni, távol űzni elménkből és szívünkből, de Elijah jelenléte és szavai képesek voltak reményt adni. De nem csak reményt, hanem fényt is és erőt adni ahhoz, hogy képes legyek a bennem lakozó szörnyeteg ellen harcolni.
Amikor megérzem az érintését valami fura, de jól eső bizsergés járja át a testemet. Miközben hallgatom őt újra elveszem a szemeiben. Látom, hogy komolyan gondolja azt, amit mond, de mégis úgy érzem, hogy ez nem helyes. Nem akarhatom azt, hogy az esküjét miattam vagy a lányom miatt szegje meg. Erősnek kell lennem, de egyedül Niklaus ellen nem érek sokat. Mert egyedül a lányom számít nekem és semmi más. Őt akarom biztonságban és a közelemben tudni. – Csak akkor ígérd ezt meg, ha képes leszel betartani, ha úgy hozza a sors! Sose szegtél meg eddig esküdet, de most mégis azt fogadod meg, hogy Hope védelmében megtennéd! – a hangon csendesen és óvatosan csendül a szobában. Harcolni fogok a lányomért, de tudnom kell, hogy tényleg képes-e megtenni. Éreznem kell, hiába tudom, hogy komolyan mondta korábban is ezt. De aztán a szavai képesek megnyugtatni, a félelmeimet távolabb űzni. – Köszönöm…- több rejlik ebben a szóban, mint amennyit általában jelenteni szokott. Nélküle talán már rég nem élne Hope, vagy én. Nélküle talán nem lenne miért harcolnom. De ugyanakkor azt se akartam, hogy miattam essen baja. Túl sok teher, túl sok minden lappangott a szívemben, de tudtam, hogy idővel minden jobb lesz. Jobbnak kell lennie, ahogyan idővel én is visszatalálok az ösvényre, s megerősödöm. Tisztában voltam azzal is, hogy miért lenne képes megtenni, ahogyan azt is tudtam, hogy nem helyes, de néha nehezebb az érzéseknek parancsolni, mint azt szeretnénk. Nem kellett, hogy kimondja, hiszen a tettei és a szavai helyette is beszéltek…
- Remélem, hogy igazad van és hamarosan itt lesz és szeretetben nőhet fel. – nem kívánok sokat, csak egy jobb és szeretetteljes éltet neki. Egy olyat, amiben nem kell félnie a szülei bosszújától, vagy attól, hogy csak úgy kihajítják őt. A szavaira hallatára halovány mosoly ül ki az arcomra, de szavak helyett inkább a tettek beszélnek. A következő pillanatban ajkaim ajkait érintik. Szinte félve, de mégis vággyal teli csókkal érintik ajkait ajkaim, majd amikor megérzem a karjait magam körül, illetve csókját, akkor habozás nélkül viszonozom azt és teljesen elveszem a pillanatban. Abban a pillanatban elhiszem, hogy minden rendben lesz. Amikor pedig eme mámorító pillanatnak vége szakad, akkor még röpke pár másodperc erejéig csukva marad a szemem, de végül az íriszeimmel megtalálom az övéit és elveszem benne. Csak állunk ott, mint két idióta és egymást figyeljük. Végül pedig megköszörülöm a torkomat és én lépek hátrébb, hiszen már így is túl sok bonyodalom van az életemben. Meg kell tanulnom uralnom az érzéseimet, a vágyaimat. Főleg most, amikor túlzottan összevagyok zavarodva.
- A szobád még mindig megvan sértetlenül. Mintha csak a hazatértedre várt volna. – halkan csendül a hangom, mert nem tudom mit mondhatnék, de valakinek muszáj megtörnie ezt a csöndet, ami beállt a tettemnek, tettünknek köszönhetően…

Látom tekintetében az ősi, női kíváncsiságot, mikor rám tekint. Szemeiből már eltűntek a könnyek, némileg nyugodtabbnak is tűnik, de szavai mélyén még mindig ott rejlik a keserűség, és tökéletesen megértem ennek az okát.
- Hogy miért szegném meg az eskümet? - kérdezem, és két kezembe fogom Hayley arcát. - Hallgass meg. Ezer évet, egész létezésemet tettem fel arra, hogy megtaláljam és elhozzam Niklaus számára a megváltást. Feladtam ezért mindent, az elveimet, a saját boldogságomat. Emberek haltak meg emiatt a cél miatt, amit kitűztem, köztük olyanok is, akiket férfiként szerettem. Mindezt a család, és az öcsém miatt. Sosem róttam ezt fel neki bűnéül, mert soha nem adtam fel a reményt. És elbuktam, még eddig minden alkalommal. Mert ő az emberiségnek még halvány szikráját sem mutatta soha, még velünk, fivéreivel és hugával szemben sem. És ha ezeket az érzéseket Hope léte sem tudja előhozni belőle, akkor Niklaus számára egyszerűen nincs remény. De számodra, és a lányod számára még lehet - suttogom. - És mindazt az erőt, és energiát, amit eddig Niklaus megzabolázására fordítottam, most majd arra fogom, hogy megvédjelek titeket. Mert ti ketten jobban érdemeltek annál, ami most van. És igen, ha kell, az öcsémmel is szembe megyek értetek - hallgatok aztán el. Nem mondom ugyan ki neki hangosan, sosem mondtam, és valószínűleg ezután sem fogom, de bolond lenne, ha nem tudná az okát. Mert több mint száz év óta, Celeste halála után ő az első nő, akit szeretek. És ez a sors morbid humora, ha hívhatom így. Beleestem abba a nőbe, aki az öcsém gyerekét hozta a világra, és aki nyilván nem viszonozza az érzelmeimet. De ez mit sem változtat azon, hogy ha kell, az egész világgal is szembe mennék érte. Értük.
- Biztos vagyok benne, hogy Hope nemsokára visszatérhet - erősítem meg szavait biztató mosollyal. - És higgy nekem, már most is olyan anya vagy, akire méltán büszke lehet. Okos, erős, független nővé váltál, Hayley. Én is büszke vagyok rád - mondom csendesen, és gyönyörködöm pillantásában, arcának minden vonásában, ajkának apró rándulásában. És határtalanul megdöbbenek, mikor odahajol hozzám, és megcsókol. A szívem feldübörög, a levegő szinte a mellkasomban reked, de egész testemen végigfut valami csodálatos érzés, és szinte gondolkodás nélkül fonom át derekán a karjaimat, hogy magamhoz szoríthassam, és ezúttal én csókolom meg őt. Csak akkor válok el tőle, mikor mindketten kifogyunk a levegőből, és most először érzem úgy, hogy nem találok szavakat, mert az érzéseim eltorlaszolják a hangok útját. Alighanem úgy bámulhatok most rá, mint akit fejbe vágtak. Gratulálok Elijah. Te szegény, szerelmes marha.

Hogy a szavaimnak, vagy az ölelésemnek köszönhető-e nem tudom, de már nyugodtabbnak tűnik, mind eddig. Legalábbis nem kapkodja olyan reszketeg szipogással a levegőt, mint ezelőtt, ettől pedig magam is megnyugszom egy kicsit. A tenger hullámzása elsimult, kérdés, vajon meddig.
- Nem azért mondtam el neked az általad nem látott múltat, hogy ezzel felmentést adjak Niklaus tetteire, csak hogy magyarázattal szolgáljak rá, mi áll a látszólagos ridegsége mögött. Azért fontos számára a hatalom, mert úgy hiszi, ezzel megvédheti magát Mikael ellen, és mert bizonyíthatja, hogy ő, a megvetett fiú is elért valamit életében - dünnyögöm, aztán mikor felemeli a fejét, belenézek a zöld szempárba.
- Annak idején tettünk egymásnak egy esküt, Rebekah, Niklaus és én. A család az első, és a legfontosabb. Örökkön-örökké. Én pedig sosem szegtem még meg egyetlen eskümet sem. Ha pedig Niklaust Hope léte sem tudja megváltoztatni, akkor ezer év elteltével jön el az az idő, mikor hátat fordítok a családnak tett ígéretemnek. Mert Hope-ot fogom választani Niklaus megváltása helyett. És esküszöm neked, az öcsém százszorosan fogja megbánni, hogy képtelen volt felcsiholni magában a legutolsó szikrányi emberi érzést, ami még benne lakozott - simogatom le hüvelykujjammal Hayley arcáról a legutolsó, csillogó könnycseppeket. - És ígérem neked, ha Hope valaha visszatérhet ide, soha senkinek nem fogom engedni, hogy elvegye tőled - fogadom, aztán bólintok a szavaira. Hogy van-e kedvem visszatérni ebbe a házba, akár csak néhány napra is? Semmi a világon. Hogy van-e kedvem maradni, ha ő kér rá? Ellenvetés és gondolkodás nélkül.
- Maradok - mosolygok rá halványan. - Itt leszek, ha szükséged lesz rám. És segítek, hogy képes légy kordában tartani a vérszomjadat. Hope is biztosan örülne, ha tudná, hogy megteszed ezt érte... és önmagadért. Soha nem hagylak magadra többé Hayley, ha csak nem magad kérsz erre - tartom fogva a tekintetét dobogó szívvel.

Csendesen álltam az ölelésében, mintha a világ legbékésebb helyére bukkantam volna hosszú idő után. Nem érdekelt, hogy ki lát meg és ki nem, mert tudtam, hogy Enzo-nak, az idegen vámpírnak igaza volt. Nem süllyedhetek el még jobban. Segítségre van szükségem és jelenleg ő jelentette a menedéket,- úgy ahogyan régebben is-, azt amire szükségem volt.  Lehet, hogy igaza van, mert valószínűleg nem értem még mindig meg teljesen Klaus-t, de igyekszem, de talán a legnagyobb gond azzal van, hogy nem mindig tudom elfogadni a tettei mögött lévő motivációkat. Érzem gyengéd simogatását, s minden egyes érintésének köszönhetően egyre inkább kezdek megnyugodni. Lassan bólintok arra, amit mond. – De ha sose lesz képes bevallani, hogy a távozásod miként érintette őt? Ha nem fogja sose megmutatni azt, ami mélyen legbelül lappang? Mi van akkor, ha ő nem képes változni, ha még a lánya se mentheti meg őt ettől az élettől? Emlékszem arra, hogy miként éreztem magamat akkor, amikor kiderült, hogy mi vagyok. Miként néztek rám, de pont emiatt próbáltam más életet élni. Olyat, amiben nem úgy néznek rám az emberek, de úgy érzem, hogy ő elveszett. Nem képes tovább lépni az ellen, amit az apátok tett… - a hangom alig hallhatóan cseng, mert nem tudom befejezni. Nem akarok arra gondolni, amit Elijah mondott. Tudom, hogy igaza van, s nem is engedném Hope közelébe, ha ő is olyan őrültté válik, mint Mikaelso. A lányomért bármire képes lennék, mert azt szeretném, ha neki jobb élete lehetne, mint ami kijárt nekem, vagy neki(k).
Figyelem őt, miközben a könnyek egyre ritkábban jelennek meg a szememben, s gördülnek végig az arcomon. Kutakodom a szemei után, amik képesek voltak mindig reményt adni. – Nem akartam sose másokat megölni, de most mégis ezt teszem. Mintha semmi más nem létezne… - rázom meg a fejemet és közben még egy pillanatra el is fordítom róla a pillantásomat. Nem vagyok képes ránézni, így nem, hiszen nem olyan régen még vérszennyezte a bőrömet, a ruhámat. Egyszerűen csak szeretném visszakapni azt, aki voltam, akire a lányom büszke lehetne. Erős akarok újra lenni, hogy egy nap a karomban tarthassam és tükörbe tudjak nézni. Majd az utolsó mondataira sietve fordítom felé a fejemet. – Nem lehet, nem mehetek veled. Klaus nem engedné, még nagyobb haragra gerjedne. Nem kockáztathatom meg, hogy elvegye tőlem Hope-t. – hadarom el sietve, mert hiába szeretnék elmenni, mert jelenleg nem érzem azt, hogy megtehetem. Meg kell értenie, hogy nem kockáztathatom meg azt, hogy elvegyék teljesen tőlem lányomat. Ő se tudná megállítani Klaus-t. A kezem lassan siklik Elijah arcára. – Maradj, legalább pár napot, kérlek. Nem miatta, hanem miattam.. – ő képes egyedül megérteni azt, amit érezhetek. Ő segíthet megbirkózni ezzel, de ha újra visszatér oda, akkor újra kitépik a kezeim közül a reményt, az esélyt arra, hogy újra visszataláljak az ösvényre és újra erős legyek.

Félelem, harag, vád és önvád, rettegés. Megértem az érzéseit. Annak idején én magam is kénytelen voltam szembesülni mindezekkel, mikor emberből vámpírrá váltam, és nem is olyan régen újra, mikor anyám láncain lógva bele kellett néznem a múlt olyan sötét darabjába, amit agyam legmélyebb zugába száműztem.
- Nem érted Niklaust - mondom aztán Hayley haját simogatva, ahogy ölelésembe fúrja magát, mintha csak én lennék számára a menedék, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni képes. - Sokáig én sem értettem. A te szüleid elhagytak téged, a mieink nem. Pedig talán jobb lett volna számunkra is. Emlékezz rá, hogy néztek rád a befogadó szüleid, mikor kiderült, hogy más vagy. Képzeld el a megvetést, és a lenézést, amit Niklausnak is el kellett viselnie apánktól nap, mint nap, egy olyan bűnért, amit nem követett el. Nem ő kérte, hogy megszülessen, és nem ő okozta anyánk érzelmeit egy másik férfi iránt. Apánk sosem becsülte, pedig az öcsém nem volt rosszabb egyikünknél sem. Niklaus sosem ismerte meg az igazi szeretetet, ezért nem is tud adni mást, csak amit Mikaeltől látott, tanult, vagy amit a saját bőrén tapasztalt, és érzett. De a lelke mélyén ugyanaz a kisfiú, aki egykoron volt. Tudom, mert látom a kétségbeesését a harag, és a gyilkolás álcája mögött. Tudom, hogy még ha nem is mutatja, de érzékenyen érintette a távozásom, mert mindig is én voltam, aki mellette állt. Reméltem, hogy ez az apró tény felnyitja a szemét, és megmutatja számára, hogy változnia kell. Mert ha nem, Hope őt ugyanúgy nem fogja apjának tekinteni, ahogy Mikael nem tekintette fiának őt - magyarázom halkan és türelmesen Hayleynek, aztán két ujjammal óvatosan felemelem a fejét, és belenézek a könnyfátyolos tekintetébe.
- Bolondokat beszélsz - suttogom halkan. - Miért ne tudnál így élni? Mert megváltoztál? Mindenki változik, Hayley, csak a változás néha éppen más, mert szemmel nem látható. Azt hiszed, más lettél most, hogy hibrid vagy? Nem lettél más. Az én szememben nem. Ugyanaz az erős. okos, csodálatos és gyönyörű nő vagy, aki eddig is voltál. Ha félsz, nincs mitől. Nem vagy már kitéve a telihold átkának, és olyan képességekre tettél szert, amikről más farkasok csak álmodhatnak. Élj velük, használd őket! Ha szeretnéd, én szívesen megtanítom, hogyan tedd. Gyere velem Algírba - vetem fel neki, amin már régóta gondolkodom. - Költözz oda hozzám. Melletted állok bármikor, amikor szükséged van rám. Akár éjjel, akár nappal. Megvédelek bárkitől, és bármitől. Akár saját magadtól is, ha szükségét érzed.

Lassan bólintok arra, amit mond, hiszen tényleg megtapasztalhattam azt, hogy milyen volt. De akkor se tartom jogosnak az, hogy valaki ilyenné váljon és ennyire megkerítse mások élet. Nekem se volt könnyű életem, de ennek ellenére még se vált olyan őrült belőlem, mint belőle, Klaus-ból.
- Igen, de ez akkor se ad okot arra, hogy valaki így viselkedjen. Hogy valaki csak a saját érdekeit tartsa szemelőt, úgy ahogyan az ő élete megkeserítője tette. – egyáltalán nem barátságosan cseng a hangom, de nem érdekel már. Elvesztem és rettegek, úgy érzem, hogy hamarosan én is olyanná válok, mint Klaus, de én nem akarok. Nem, nem lehet. Én csak a lányomat akarom visszakapni… Csendesen hallgatom azt, amit mond és nehéz megállnom azt, hogy ne ordítsak, ne vágjam a fejéhez mind azt, amit érzek, de tudom, hogy részben igaza van. – Testvérek vagytok, de még se. Olyanok vagytok, mint a tűz és a jég. Lehet, hogy azt láttad jobbnak, ha elmész, de őt nem érdekli, hogy ki hal meg, vagy ki él. Őt semmi se érdekli és az se, ha… - végül sietve rázom meg a fejemet, mert tényleg nem igazán érdekli az, ahogyan kifordultam magamból. Mintha semmi se változott volna, mintha a lányunk elvitele meg se viselte volna. Egyszerűen még mindig az a személy, akivel a szakadék csak egyre nagyobb lett köztünk. – Azt akarom, hogy itt legyen, a karomban tarthassam, de nem lehet, féltem őt. Nincs itt már senki se, aki számítana. A ház kihalt, az élet tova illant és már csak hallottak vére színezi sokszor a követ. Mintha maga a halál költözött volna be a távozásoddal, és Hope "elvesztésével" – fájdalmasan csendül a hangom, hiszen kár lenne tagadni, hogy megtört vagyok és összezavarodott. Nem akartam sose így élni, s most se vagyok abban biztos, hogy képes leszek valaha megbarátkozni az új életemmel, az új énemmel. – Nem volt mit rendezni! Elveszítettem a lányomat, s részben Klaus miatt! Itt van még ez is. – mutatok végig magamon. – Nem akarok így élni! Utálom, nem tudok így élni! S te se voltál itt, hogy megállíts! Össze vagyok zavarodva! – mondom sírva és üvöltve, hiszen a vérszomj szép lassan megőrjít. Nem tudom uralni, nem megy és megijeszt, hogy talán ez fogja okozni a vesztemet és többé már a lányomat se láthatom emiatt… A könnyeim egyre hevesebben hullanak, miközben a kétségbeesés és a félelem lelhető meg az íriszeimben. Amikor pedig magához von nem ellenkezem, majd végül átölelem őt és a fejemet a mellkasára hajtom és hagyom, hogy végre a könnyeim utat törjenek maguknak egészen addig, míg szép lassan csillapodni nem kezd ez a vihar. – Félek Elijah… – szólalok meg suttogva, de nem mozdulok az öleléséből, mert egy pillanatra képes vagyok elhinni azt, hogy még nincs minden elveszve, van még remény.

Biccentek, mikor azt mondja, találkozott apánkkal egy rémlátomásban. Ami azt illeti, a rémálom szó és Mikael valahogy mindig is szoros összefüggésbe voltak hozhatók egymással.
- Abból az alig fél órás időből láthattad, milyen is volt apám viselkedése. Lemérheted belőle, hogy milyen volt egy egész gyermekkort és ifjúságot leélni mellette. Ő mindig is szörny volt, nem a vámpírlét tette azzá. Csak a szörny mivoltának a kategóriája változott, a lényege nem - mondom kissé keserűen, aztán felvonom a szemöldököm, mikor megemlíti Klaust.
- Félreértesz, ha úgy hiszed, menekülök előle. Én csak kitérek egy felesleges konfliktus elől, mivel úgy hiszem, enélkül is volt elég gond mindnyájunk életében. És Klaus, meg te már így is alig beszéltek egymással, és a viszonyotok, hogy úgy mondjam, erőteljesen kimeríti a feszültséggel teli kifejezést. Nem óhajtottam még magam is táplálni a kettőtök közti jégfalat - vágom aztán zsebre a kezem. - Egyébként is, ismerheted már annyira az öcsémet, hogy tudd, a nyílt konfrontáció soha nem vezet eredményre nála. Jobb a diplomatikus út. És azt hiszem, igazad van abban, hogy ennek az útnak a nyitja Hope léte - gondolkodom el Hayley szavain, aztán megrándulok, mintha csak pofon ütne a szavaival.
- Sajnálom, ha úgy érezted, kisétáltam az életedből, és cserbenhagytalak. Nem ez volt a szándékom, és az előbb elmondtam az indokaimat és okokat. Idő kellett, hogy rendezni tudjuk a dolgokat. Nektek is, és nekem is szükségem volt rá - válaszolom, és nagyot nyelek, mikor hallom, hogyan csuklik meg a hangja, és ragadják el a keserű érzelmek. Az egész élete felfordult azzal, hogy a családunk tagjává vált. Tiszta vérű farkasból hibriddé vált, és kénytelen volt megválni az egyetlen vigaszától, a lányától. Csodálom, hogy van még benne annyi erő, hogy ne roppanjon össze. Semmi jogom nincs a szemére vetni, amiért ebben a helyzetben a gyilkolásban látta a kiutat.
- Hayley - suttogom, aztán magamhoz húzom, és megölelem, hogy feje a mellkasomon pihenjen. A közelségem talán megnyugtatja. Szeretném, ha tudná, ha érezné, hogy nem hagytam el. Ha senki más nem is, én mellette állok.

Igyekeztem leplezni az érzéseimet, de még se ment. Előtte sose ment, mintha egyszerűen a lelkemig látott volna, mintha pontosan tudta volna azt, hogy mikor mire gondolok vagy mit érzek. Sose szerettem gyengének, megtörtnek mutatni magamat mások előtt, de egyre nehezebben ment és az emberek megértették, részvétüket fejezték ki. Mi rosszabb, hogy a lányomat gyászolnom kellett, aki valójában élt, vagy az hogy nem lehetett velem? Nem tudom, mert mind a kettő megtört, s kifacsart, de legfőképpen az, hogy a bennem lakozó szörnyeteget nem tudtam uralni…
Találkoztam apátokkal. – emlékeztem arra az esetre, amikor az unokája életére akart ő is törni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehetett könnyű nekik az élet, de akkor se értem őket. Testvérek, de sokszor inkább úgy élnek, mint valami idegenek. – Miért menekülsz előle? Miért nem állsz ki magadért? – nem értettem, hogy miként tarthat mindenki egyetlen egy embertől. Miként képes Niklaus elérni azt, hogy mindenki életét valamilyen szinten romokba döntse, vagy éppen sakkban tartsa az embereket. Remélni, hinni akartam abban, hogy ő is változhat, de már magam sem tudom, hogy miért... Talán a lányunk miatt, talán csak amiatt, mert akkor még számomra is van remény, még én is megláthatom a fényt. – Talán a lánya, ha Hope itt lenne, akkor ő képes lenne változtatni rajta. Ő lehet, hogy képes lenne felszínre hozni mind azt, ami mélyen legbelül lappang. – Nem akartam elfogadni azt, hogy tényleg valaki ennyire makacs tud lenni és olyan, mint amilyen Klaus. Még annak ellenére se, hogy gyűlöltem, vagyis sokszor haragudtam a gyermekem apjára és néha egyszerűen csak hátat fordítottam volna neki, de még se tettem. Valami itt tartott. Amikor a kezével az egyik tincsemet babrálja, akkor egy pillanatra lehunyom a szememet. Mintha ha csak a fény, a menedék után kutakodnék, de nem megy, elvesztem. – Ebben igazad van, nincs itt senki, mert te is elmentél! Egyszerűen csak kisétáltál! S nem szeretnéd, ha arra az útra lépnék? Akkor azt hiszem, hogy elkéstél Elijah. Megöltem egy nőt, majd másokat is... Én nem akartam ezzé válni, nem akartam szörnyeteg lenni, de mégis az lett belőlem és nem tudom… - a hangom elbicsaklik és érzem, ahogyan a könnyeim újra utat törnek maguknak, azt ahogyan végig gördülnek az orcámon, s egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom. Nem bírtam tovább erős maradni, mert féltem. Féltem attól, hogy megint valakit bántani fogok, attól, hogy a lányomat esetleg nem fogom már látni.

Régen jártam már erre. Túlságosan is régen. A házban, ami az én jogos tulajdonom is, legalább annyira, mint az öcsémé. Miután minden összedőlt, háborúba fulladt a város, ezer ellenségünk támadt, és Hope-nak Bekah oltalma alatt menekülnie kellett azok elől, akik olyan rövid kis életére törtek, elhagytam ezt a helyet, és Algírban, a francia negyeden kívül találtam új lakást. Bár tény, hogy kevésbé volt kényelmes és impozáns mint ez, mégis, volt egy hatalmas pozitívuma. Nem kellett az öcsém önelégült arcát látnom, mert az én rendkívül higgadt vérmérsékletem is megsínylette a jelenlétét. Nem szándékoztam úriember mivoltomat veszélyeztetni azzal, hogy nemes egyszerűséggel a képébe szórom, amit róla gondolok.
Most viszont visszahozott ide a szívem. Abba a szobába, ahol amúgy is keveset jártam... de tudtam, ezúttal kivételt kell tennem. Mert noha Niklaus minden gonoszságáért, és önfejű makacsságáért megérdemli a szenvedést, amit Hope távolléte okoz, Hayley számára ugyanúgy a megtestesült pokol lehet ez az időszak. A különbség csak annyi, hogy az ő bűnei számlájára mindössze annyi írható, hogy egy mámoros éjszakán engedett az öcsém csábításának.
Csendben lépek be, nesztelenül, mint az árnyék, Hayley fülei mégis felfogják lépteim neszét. Meg kell szoknom a gondolatot, hogy immár ő maga is változott. Hibridként ugyanolyan éles hallás a sajátja, mint ahogyan nekünk is.
- Bocsáss meg, ha csak így betörtem az intim szférádba - állok meg alig egy méterre a küszöbön belül - de szerettelek volna látni. Sajnos az elmúlt időszak túlságosan is zsúfolt és vészterhes volt ahhoz, hogy megkérdezzem, hogyan érzed magad. De ha esetleg zavarlak... - teszek egy előkelő mozdulatot az ajtó felé, jelezvén, hogy akár mehetek is. Bár reménykedem, hogy nem küld el. Tény és való, hogy ebben az őrült családban, és a sarkából kifordult életében én vagyok az egyetlen biztos pont, és biztos támasz. Valaki, aki meghallgatja, és megérti őt.

- Egész jó átlag - dünnyögöm már láthatóan megenyhültebben, mikor célzást tett rá, hogy csak háromszor akar megölni naponta, aztán a következő szavaira felvonom a szemöldökömet. Becsül? Na, ez olyan dolog, amit azt hiszem, megemlítek a krónikámban, sőt kötelező lesz mindenkinek megemlíteni az önéletrajzomban. Ez az elismerés olyan szokatlan Hayleytől, mintha én holnap bonbont és virágot osztanék a város utcáin. Jól esnek a szavak, de reakció nélkül hagyom. Csak mert nem akarom, hogy érzékenykedni lásson. Halálomig hallgathatnám utána az élcelődését.
- Eljött az idő - mondom aztán csendesen, és felnyalábolom Hope-ot az ágyról. Átadom Hayleynek, de előtte még búcsúcsókot nyomok a homlokára. Remélem, a viszontlátás nincs túl messze.

(folyt. a határokon kívül, aztán Klaus szobájában)

Szóval nem én vagyok a legnagyobb hibája. Ez valami remek. Van amikor úgy érzem, hogy mégis, és most teljesen biztos lehetek abban, hogy nem én vagyok a legnagyobb. Rejtett célzásban azért ott van az, hogy hiba vagyok, de tudom, hogy nem így gondolja, csak játssza magát.
- Nem a legnagyobb. - ismételtem meg egy elismerő bólintással, majd vállat vontam, hogy megfelel nekem ez is. Akár tetszik neki, akár nem, most már egy család vagyunk, mi hárman. Ő, én, és Hope. Tudom, hogy az alkohol és a túlfűtött hangulat miatt történt meg köztünk az ami, de így belegondolva ez a legjobb dolog a világon ami eddig történhetett velem. Életet adtam a gyermekemnek, és mindennél jobban szeretem, és hiányozni fog, de hazatér majd. Nem bánom, hogy megtörtént. Lehet, hogy az apja egy pszichopata, paranoiás gyilkos, aki néha olyan jeleket mutat, mintha képtelen lenne a szeretetre, de... de nem változtatnék semmin, még, ha tehetném sem.
- Maradok. - sóhajtottam, majd beleegyezően bólintottam, közben mélyen tekintetét fürkésztem sajátommal. A monológja szép volt, nem is számítottam arra, hogy valaha ilyesmiket fog mondani. - És nem kívánlak a pokol fenekére... mindig. Naponta pedig csak háromszor ölnélek meg, legfeljebb négyszer. - széles vigyorra húzódtak ajkaim, de hirtelen komolyra váltottam én is az ügyet. - Amúgy, én is így vélekedek róla. Akármennyire utállak néha, annyira is... becsüllek. - csuklott el a hangom az utolsó szónál, és nem is tudtam melyik szót válasszam hirtelen. Mondhattam volna, hogy kedvelem, akár még az a tipikus családi szeretet is előfordul, de a világért sem vallanám be neki. Érje be azzal amit most mondtam, és raktározza el jól, mert nem hinném, hogy egy jó ideig mondok ilyet. Lehet, hogy most jól kijövünk, de holnap már úgyis csatatér lesz köztünk, így nem mondok olyat amit felhasználhat ellenem a vitában. Enyém lesz az utolsó szó akkor is.

Hihetetlen ez a nő. Néha nem tudom eldönteni, túl bátor-e, amiért képes mindig dacolni velem, és a képembe szórni az igazságot úgy, ahogy még senki más, vagy egyszerűen beszámíthatatlan kissé, mert nem fogja fel, mi várhat rá, ha egyszer tényleg kihoz a sodromból. Ugyanakkor kissé szórakoztat is a dolog, elég régen találtam már magamhoz illő ellenfelet.
- Sok hibát követtem már el életemben, és ha megnyugtat, nem vagy te a legnagyobb - mormogom, aztán megforgatom a szemeimet, mikor kérdezgetni kezd. Tessék, tipikus nő. Miért nem tudják megérteni, hogy vannak pillanatok, mikor nem kell kérdezgetni, és vannak olyan dolgok, amikről mi nem szeretünk beszélni? Viszont azzal is tisztában vagyok, ha nem válaszolok, addig rágja majd a fülemet, amíg el nem verem a fenekét, vagy bele nem harapok, csak úgy miheztartás végett.
- Nézd... - keresgélem a szavakat - bárhogy is van, bármennyire is kívánj a pokol fenekére, már a mi életünk része vagy. Az enyém is. Azt hiszem, kisfarkas, annak ellenére, hogy naponta átlag hatszor tudnánk megölni egymást, mi ketten vagyunk csak képesek úgy érteni a másikat, ahogy még eddig senki sem. Ezért akarom, hogy maradj.

Dühben izzó tekintete szinte égetett, és tudtam, hogy kihúztam nála a gyufát. Az pedig már más kérdés, hogy mennyire izgatott - semennyire -, és az, hogy mennyire vagyok nyápic ahhoz, hogy az asztal alá bújjak előle. Nem vagyok nyápic. Nem félek tőle. Ez az egyetlen oka annak, hogy állom a sarat, mivel tudom, hogy képes lenne bántani ha igazán akarna. Azt nem tudom eldönteni, hogy a lányunk jelenléte miatt nem, vagy azért, mert csak nem akarja, hogy a keze által essen akármilyen bajom. A sárga árnyalatban pompázó szemei is hidegen hagytak ebben a percben. Most csak én vagyok és a lányom, meg mellékesen a dühöngő apja, aki szokás szerint hisztériázik.
- Igen, el akarok. - határozott bólintással erősítettem meg az előbbi állításaimat. Időre van szükségem, és arra, hogy kiürítsem a fejem. - Ha nem lesz itt... - belegondolni is szörnyen fáj. Nem akarom, hogy elmenjen, de az vezényel, hogy ez a legjobb neki. - ha elmegy, nem leszek ugyanaz az ember. Nem hinném, hogy el tudnám viselni amikor úgy nézel rám, mint életed legnagyobb hibájára, vagy úgy, mint amivel riogatni akarsz. - vettem egy mély levegőt, de valahogy félúton mintha megakadt volna. Hope nélkül sokkal törékenyebb leszek, és ezen nem fog segíteni a felerősödött makacsságom.
- Tessék? - kaptam fel a fejem az utolsó mondatra. Ezt most biztos rosszul értettem. - Nem állsz készen? Magyarázatot kérek! - vontam fel a szemöldökeim, tekintetem le sem véve a mélykék szempárról. Érdekelne ezt mégis hogyan értette. - Ha elmondod, hogy értetted, itt maradok. - mosolyodtam el biztatóan, hogy nyögje ki. - Melletted. - ezt pedig csak külön kiemeltem, ha már a lelki békéjéről beszélünk, hogy én itt legyek, az a nő akit egyszer meg akart öletni a születendő gyermekével együtt. Sok változott azóta, nagyon sok.

Olyan dühöt pumpál bennem egyre feljebb szavaival, amit nagyon nem kellene. Ismerhetne már, tudhatná hogy az ilyennek sosem lesz jó vége. Most már ő is hibrid, akár a nyakát is kitörhetném, ha nem nézném, hogy itt van mellette Hope is. Ennek ellenére a tekintetem villámokat szór változatlanul, és mikor rámeredek - rondábban, mint az előbb - csodálkozom, hogy a puszta tekintetemtől nem esik holtan össze. Mások ilyenkor a világból is kirohannak már, ő meg még állja a pillantásomat. Nem tudom jelenleg eldönteni, hogy az amúgy is makacs és dacos énje hozza-e ki belőle ezt, vagy a hibrid jellemvonásai bővültek, mindazonáltal a szemem - magam is érzem - sárgán kezd villogni, ami sosem túl jó jel annak, aki szemben áll velem.
- Hogyan? - hökkenek meg aztán, és az állati fény ki is huny bennem, mert meglep a következő szavaival. - El akarsz menni? - kérdezem, bár csak nehezen csillapodom le. Visszaülök az ágyra, és elgondolkodva meredek rá.
- Van ellenvetésem. Nem is kevés - válaszolom. - Egyrészt hibrid vagy, már nem farkas. Nem fognak tárt karokkal fogadni téged a falkádban. Jobb, ha mellettem van, amíg felkészülsz az új életedre, mert ez más lesz, mint Félholdas korodban volt. Ez az egyik indokom. A másik pedig, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy ne legyél mellettem.
Na tessék, kimondtam. Ez a piszkos nagy igazság.

Biztos voltam benne, hogy Klaus nem fogja jól kezelni az ajánlatom, amit az előbb tettem. Nem fogok a paranoiás és hataloméhes vágyainak egy eszköze lenni, így ha nem bízik bennem, az már igazán az ő baja, mert nemigen akarok neki ártani.
- Klaus, ne most! - morogtam, amikor már kezdte azt a tipikus nézését, amivel riogatja az ellenségeit. - A lányunk az utolsó óráit tölti velünk, nemsokára elviszik és a fene tudja mikor látjuk utoljára! Legalább rá légy tekintettel, ha már rám nem vagy képes! - fojtottam magamba a hangom, és próbáltam a lehető leghiggadtabban intézni a dolgokat. Az én türelmem is véges, és lesheti a falkámat, ha nem fogadja el az ajánlatom. Szerintem egész korrekt volt.
- Jó, lapozzunk! - sóhajtottam egy kiadósat, hogy újult erővel, higgadtan töltsem a következő óráimat a szemem fényével. Minden koncentrációmat rá akartam volna "pazarolni", de az apjára is figyelnem kellett, ha már kérdeztem mit tervez. A gúnyos megjegyzésén meg már meg sem lepődök, az lenne égi csoda, ha kihagyta volna ezt az alkalmat. - Igen, kérlek, kérj engedélyt! Sőt! Ezentúl minden egyes tettedre kérj engedélyt! - dünnyögtem magamban, közben rá sem néztem, sokkal inkább érdekelt a kisbabám gyönyörű arca. Látom magam benne, látszik, hogy az én szépségem. - Mellesleg, én nem maradok itt veletek. Kikapcsolódom. Talán egy-két hónap elég lesz, bár gondolom nem lenne ellenedre, ha nem látnál, lehet még nyugtod is lenne. - halvány mosolyra húzódtak ajkaim, alig észrevehetően. Tudom, hogy Klaus a sötét lelke legmélyén nagyon is szeret, és fontos vagyok neki, és biztos ki is fogja mutatni. - Van valami ellenvetésed, fenség? - fordultam felé, és gúnyos vigyor kíséretében a homlokom közepére szökött a szemöldököm. Ha már ő a nagy király, akkor mondhatja a panaszát. A gyászomat nekem is el kell döntenem még, de erősen hajlok arra, hogy lelépek az erdőbe, és inkább ott élem a mindennapjaimat egy kis ideig. Elfelejthetném, hogy hibrid lettem, egy korcs a két ellenségfajból. Sosem akartam vámpír lenni, de még rosszabbá váltam, olyanná, mint az a férfi, aki itt áll most előttem. Hiányzik a farkaslétem nemessége és tisztasága.

Hallgatom Hayley szavait, de a jelen amúgy sem rózsás helyzetben úgy érzem magam, mint akit arcon csaptak. Mindenesetre most szerencséje, hogy Hope közöttünk fekszik, mert ha nem így lenne, most kitörném a nyakát a pimasz merészségéért.
- Mit képzelsz? - ülök fel dühösen, és úgy meredek rá, hogy ha nem egy ilyen habitusú lányról lenne szó, mint ő, már más az asztal alá bújna ijedtében. - Méghogy én kérjek engedélyt? Mit gondolsz, ki vagy te? Vagy ki vagyok én? Én nem vagyok a falkád tagja, aki lihegve lesi a parancsaidat! - pattanok aztán fel telve méreggel, és járkálni kezdek az ágy előtt, hogy lehiggadjak. Ha bántani akarnám, eleve kudarcra lennék ítélve. Ismerve a bátyámat, a legelső jelre bejönne, és lefejtene engem Hayleyről.
- Lapozzunk - mondom aztán még mindig villámló tekintettel, bár erre alkalomadtán még visszatérek. - Ami meg a gyászom kibontakozását illeti, ne tégy úgy, mintha nem ismernél. Alighanem múlatom az időmet néhány nővel, nem kevés itallal, és napi szinten legyilkolok néhányat azokból, akik miatt ide jutottunk. A könnyek zsebkendővel való felszárítását és a nemes gyászt meghagyom a bátyámnak - fintorgok végül, ezzel jelét adva, mennyire rinyálósnak tartom Elijah méltóságteljes viselkedését. - Esetleg van ellenvetésed? Kérjek ehhez is engedélyt? - kérdezem aztán maróan gúnyos mosollyal.

Egyetértően bólintottam, mikor Klaus udvariasan megkérte Elijah-t és Rebekah-t, hogy hagyjanak minket magunkra a lányunkkal. Kétségtelen, hogy ők is a család része, de most arra van szükségünk, hogy hármasban maradjunk. Belegondolni is szörnyű, hogy holnap már nem lesz itt, nem ébreszthet fel minket azzal, hogy torkaszakadtából kiabál, hogy mindenki tudjon a létezéséről. Azt elképzelni viszont annyira békés, ahogy már nagyobb, és vigyorogva rúg kapálózik. Remélem hamar az élete része lehetek, és nem csak a mesékben fogok létezni, amit esténként Rebekah mesél.
- Ha már teljesen szükséges a falkám ahhoz, hogy Hope hazatérjen, rendben. - bólintottam, és végig az anyai ösztöneim vezéreltek. - De van pár feltételem. Ők az én farkasaim, Klaus, nem küldhetem őket halálba. - felelősséggel tartozom, így nem akarom, hogy Klaus megvezessen. - Nem dönthetsz helyettem, kérj engedélyt, és akkor uralhatod a várost. A kis trónörökös pedig hazatérhet. - rideg komolyságom az utolsó mondatra lágy mosolyra fordult, leginkább azért, mert végig a karjaimban tarthattam a kislányom. Mindent megtennék érte.
- Mi a terved? - tekintetem Klaus arcára szegeztem, és alig tudtam levonni érzelmeket. - Hogyan fog a gyászod kibontakozni? - magyaráztam meg valójában miről szeretnék hallani. Nem tudom eldönteni, hogy őrjöngésbe tör, gyilkol, vért ont, vagy inkább visszavonul és nyugodt marad egy ideig. - Mármint, biztos nem egyből akarod megvalósítani az előbb felsoroltakat. Hiteles gyász kell, nehogy rájöjjenek és megkeressék. - nyeltem egy nagyot, és idegességembe kicsit beharaptam az alsó ajkam. Féltem az életét, jobban, mint bárkiét.

- Ha nem haragszotok, szeretnénk egyedül maradni - nézek Elijahra és Bekah-ra, hogy mikor kivonuljanak, átvegyem a kicsit, az ágy közepére fektessem, majd az egyik oldalán kényelmesen elnyúljak. Legalább még egy órán át lehessünk igazi család. Vagyis, valami afféle.
- Hogy mi lesz ezután? - jut eszembe Hayley kérdése, miközben odanyújtom az ujjam Hope-nak, aki erősen rámarkol, amitől elmosolyodom. Erős gyerek a lányom már most is.
- Nos, harcba hívok mindenkit. A boszorkányokat, a vámpírokat, a farkasokat... ha kell ellene megyek bárkinek, vagy épp szövetséget kötök a sátánnal is, hogy visszavegyem a várost, ami a jogos tulajdonunk. És ha ez megtörténik, Hope hazatérhet, hogy mi neveljük tovább. Hogy azzá váljon,amivé született. Trónörökössé. De ehhez szükségem lesz rád is, és a falkádra.

Rezzenéstelen arccal hallgattam Klaus minden szavát, közben kissé elmélyültem a gondolataimban. Nem élhetek úgy, hogy azt hiszem olyan könnyű lesz elérni azt, amit Klaus akar, és amit magabiztosan ecsetelget, hogy megszerez. Nem az, hogy kételkedem benne, csak bármi megeshet. Lehet, hogy akár egy évig nem sikerül amit akar, amit akarunk, úgy pedig Hope nem kerülhet haza mihamarabb.
Gondolatmenetemből kizökkentett, amikor úgy döntött, hogy kerüljön vissza karjaimba a csöppség.
- Szia. - vettem át úgy, hogy kényelmes legyen neki, és tovább tudjon pihenni. Tekintetemet a kicsi arcára szegeztem, aminek hatására egy mosoly kúszott az arcomra. Annyira idilli, ezt vártam mióta, és mégis szertefoszlik.
- Igazad van. - ráztam a fejem, és Rebekah kis álmain kuncogtam közben. - Nincs olyan ember, aki jobban nevelné. - gondoltam bele, hogy Rebekah mindent megtesz majd érte, és ez a kislánynak is csak jó lesz. - Persze utánunk. - kaptam a tekintetem Klaus arcára, mintha elfelejtettem volna, hogy a szülők a legjobbak. Nem pont az én szüleim tanúskodtak erről, és nem is az övé, de remélem, hogy más szülők vagyunk mi.
- Miután elmegy.. - sóhajtottam, és fogalmam sincs utána mit csinálunk. Bosszút állunk? Visszavonulunk? - mi lesz? - nyeltem egy nagyot. Elképzelésem sem volt, hogy mi jár a fejében, mit fog csinálni. Én magam sem tudtam, hogy magammal mit kezdek.

- Nemsokára visszatér. Végleg legyőzöm Marcelt, a boszorkányokat, és szövetségesül hívom a farkasokat. Ez a város el fogja ismerni, ki a király - mondom, nyilván magamra gondolva - és egy trónörökösnek a király mellett a helye - adom vissza a gyereket Hayleynek. - Ami meg Bekaht illeti, hidd el, nála senki nem fogja jobban nevelni. A hugomnak néha meglehetősen szirupos elképzelései vannak az emberi életről. Kis ház, fehér deszkakerítés, egy macska, amelyiknek kis csengő van a nyakán, hogy hallja, ha bebújik a macskaajtón, meg hétvégi zsúrok a gyereknek - mosolygok. Remélem, minderre már nem kerül sor, mert addigra a családunk újra teljes lesz.

Az egy-két óra dolog megfelelt, de még mindig nem volt az igazi. Legszívesebben itthon tartanám, és én magam védeném meg egyedül, de tudom, hogy lehetetlen küldetés lenne. Hiába segítene benne Klaus, Elijah, Rebekah, bárki, Hope nem lenne biztonságban. Egy anyának az a dolga, hogy szeresse és óvja a lányát, ez az én kötelességem. Akármennyire fáj bevallanom, de nem a szeretetemet tükrözné ha itt lenne velem. Nem lennék megfelelő szülő, ha önzőségből itt tartanám, és baja esne. Nem fog sokáig tartani, rá megérné várni éveket is.
Átadtam a kislányunkat az apjának, s egy alig látható mosoly kúszott az arcomra. Egyik felem sírt, másik pedig nevetett. Örültem, hogy egészséges lány született, és szomorú voltam, amiért most találkozhatok vele utoljára egy jó ideig.
- Bár itt maradhatna. - suttogom, közben tekintetemmel néha Klaus arcát, néha a csöppségét fürkésztem. - Jó lenne látni amikor először felül, ahogy felcseperedik. Remélem az első lépteit láthatjuk mi is. - léptem közelebb hozzájuk, majd a kicsi arcát gyengéden megsimogattam. Erős akartam maradni, nem volt szabad szétesnem most. Lesz elég időm hiányolni, ki kell élveznem minden pillanatot amit még vele tölthetek. - Bár Rebekah fehér kerítéses ötlete elég jó. - próbáltam oldani a hangulatot, mivel látni lehetett, hogy senki sincs a legjobb passzban. Vége megszületett, és mégsem lehetünk százszázalékosan boldogok.