- Várjunk még keveset - címezem Hayleynek. - Csak egy-két órát. Azon már nem múlik semmi - nyújtom ki a kezem, és átveszem a lányomat. Nézem az apró arcát, és noha soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyen érzésekre, most akár az egész világgal is harcba szállnék, hogy megmentsem őt. Ő a legfontosabb az életemben. Fontosabb, mint a családom, mint a testvéreim. Bárkinél, és bárminél. - Megvédjük Hope-ot - mondom, továbbra is a kicsi arcát fürkészve. - Meglátod, egy nap visszatérsz ide - suttogom, mintegy ígéretként. - A város az enyém lesz, és egy nap a tiéd. Uralkodóként fog tisztelni itt mindenki - ringatom, aztán Hayleyre mosolygok.
A szemeimben sorban gyűltek a könnycseppek, egészen addig ameddig egy pislogásnál nem folyt le az arcomon. Le sem bírtam venni a szemem Hope-ról, ő a leggyönyörűbb baba az egész földkerekségen. Aligha volt olyan pillanat, mikor nem a békés, ártatlan arcán legeltettem tekintetem. Rebekah vigyázni fog rá, nincs más megoldás, akármennyi darabokra is hullott a szívem. Egyetértően és engedelmesen bólintottam, mikor Klaus arra intett minket, hogy a gyászunk legyen látványos és hiteles. - Összepakoltam már pár dolgot. - biccentettem a táska felé, mibe már behajtogattam pár ruhát és egyéb dolgot. - Kérek pár pillanatot, és elrakok mindent amire szüksége lehet. - hüvelykujjammal finoman végigsimítottam Hope apró arcán. El sem hiszem, hogy nemsokára át kell adnom másnak, hogy helyettem Rebekah viselje gondját. - Rebekah.. - szólítottam meg a lánytestvért. - a táskában, ott van egy levél. Hope-nak van címezve. - halkan, összetört hangon beszéltem, küszködve a könnyeimmel. Szeretném ha azt a levelet minimum egyszer hallaná a lányom, hiszen neki írtam. Klaus tudni fogja milyen levélről van szó. Abban tettem az ígéretemet, amit minden áron be fogok tartani. - Te pedig.. - fordultam Klaus felé. - ígérd meg, hogy mindent megteszünk, hogy mihamarabb visszatérjen a családjához. - hallani akartam, hogy teperni fog ő is a véréért. Itt a helye, de most veszélyes. Biztonságban kell élnie, ő nem tehet semmiről. Hiányozni fog, talán az én siratásom lesz a legélethűbb.
- Amint készen állunk. Mi is, és a város is - válaszolom Bekah-nak. - A város meg fogja gyászolni a halottakat. És itt az alkalom arra, hogy csatlakozzatok hozzájuk Hayleyvel - címzem szavaimat ezúttal már Elijahnak. - Legyen a gyászotok látványos. Ha nem őszinte, sosem fogják elhinni, hogy Hope halott. Én nem megyek veletek. Elkísérem őket New Orleans határáig, hogy biztonságosan kijussanak innen - állok talpra, majd Hayley felé pislogok. - Össze kell pakolni Hope ruháit. És mindent, ami az övé. Néhány órán belül indulásra készen kell, hogy álljon.
- úgy lesz.- Felelek, majd rá pillantok bátyáimra. Nick szeméből árad a félelem. De ez nem oylan félelem, ami roszs. Fél a lánya elvesztésétől, fél, hogy mi lesz, ha ránk találnak.
Tudom, és ők is, hogy nálam van a elgjobb helyen. - Mikor induljunk? - kérdzetem.
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Tudtam nagyon jól, hogy most kell a legjobban Klaus mellett állnom, nem hagyhattam cserben. Nem fogom engedni, hogy valaki akár csak megpróbálja elvenni eme otthont. El kell takarítanunk magunk után azt a sok ellenséget, akik itt voltak, hogy ártsanak a családunknak. - Nem kell egyedül tenned többé, Niklaus. Melletted vagyok - tettem a vállára a kezemet, hogy tudja, mindenben számíthat rám. azt akarom, hogy a kapcsolatunk szorosabbá váljon, hogy a város természetfeletti társadalma lássa, hogy ha kikezdenek velünk, akkor pórul járnak. Ezek után odaléptem a kislányhoz, hogy végigsimíthassak apró arcán, és ajkaimmal gyengéden érinthessem a homlokát. El kellett őt engednünk, és sürgetett az idő, hiszen amint felkel a nap, bárki megláthatta őt.
- Biztonságossá fogjuk tenni ezt a várost... és akkor Hope visszatérhet! - mondtam keményen és határozottan, majd felváltva a testvéreimre néztem. - New Orleans nem csak a mi otthonunk, hanem az övé is lesz. És le fogok sújtani mindenkire, aki ezt másképp gondolja, vagy aki ártani akar neki - szegem fel a fejem. Na igen... a hírem azért engem is megelőz néha. Nyilván tudja mindenki a városban, hogy jobb, ha nem tesznek keresztbe nekem. De ettől függetlenül mindig van olyan, aki megpróbálja. - Mesélj neki, Bekah. Meséld el, hogy az anyja, az apja, és a nagybátyja azon dolgozik, hogy ez a város az ő öröksége legyen.
Egy újabb könny pergett le szív alakú arcomon. Nem töröltem le azt, hanem Klaus hangját hallgattam, a mélységet, majd a szavakat, amelyek nem a testvéremet formázták meg.
Majd Elijah is bele kezdett, hiába vagyok össze zavarodott tiszában vagyok vele, hogy miért fontos ez a kislány és azt is, hogy Hope a mi reményünk és szeretnem kell. Nem fogom vissza tudni adni neki Hayley-t, de megpróbálok anya lenni.
- Boldog lesz Nick, ígérem! - Mondtam végül, de valahogy nem csak boldog szomorú is voltam, hiszen még is csak elvesztik a gyermeküket.
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Nehezemre esett felvázolni a helyzetet, ugyanis én elleneztem a leginkább, hogy Hope távol legyen tőlünk,, végül én hoztam fel, hogy akkor higgyék halottnak. Most viszont könnyebben jöttek a szavak, ám a következő pillanatban elakadtam, de utána ugyanolyan lendülettel folytattam tovább. - Fontos, hogy ne tudjon róla senki, megbízunk benned - fordultam Rebekah felé, majd Klaus szavai vonták magukra a figyelmem. Ahogy beszélt, teljesen más lény köszönt vissza a szavakból, mintha a rég elfeledett emberi oldalának adott volna teret. Ezt persze cseppet sem bántam, sőt ezért is küzdöttem oly makacsul eddig.
Ritkák voltak életemben azok a pillanatok, mikor valamelyik testvéremnek hálás lettem volna bármiért is, de ez a pillanat most valóságossá vált. Elijahnak azért, mert megfogalmazta azt, amire nekem nem lett volna erőm. Bekahnak pedig azért, mert gondolkodás nélkül is kész volt vállalni azt, amire kértem, vagy kértük. - Ígérd meg... ígérd meg Bekah, hogy az életednél is jobban fogod őt szeretni. Helyettem, helyettünk is... mindaddig míg nem lehet újra velünk. Hogy mesélsz majd neki rólunk... a családjáról. Az anyjáról, a gyönyörű farkasról... az apjáról, aki élete legjobb dolgának tartja az ő létét... és a nagybátyjáról, aki mindig mellette fog állni, hogy szeresse és védelmezze - néztem Elijah felé. - Minden nézeteltérésünk ellenére Bekah, soha senkire nem bíznám nyugodtabban ,mint rád - nyelek hatalmasat. Megtörténik velem az, ami ezer év alatt eddig mindössze egyszer: elvesztem a hangomat.
Nem akartam hinni a fülemnek, ahogyan megemlítette Marcel nevét. Saját kezemmel tépném ki testéből a szívét, ha bántaná Hope-ot.
Láttam mindkettőjükben az aggodalmat, és nem tudtam, hogy képes leszek e arra, hogy a gyermeket elragadjam az anyjától. - Semmiben nem fog hiányt szenvedni. - mondtam nekik majd ki végül, hátra hagyva gondolat menetemet. Tudom, hogy ez lesz a legjobb a picinek és tudom, hogy ezt meg kell tenni, hiszen Klausnak vannak ellenségei nem is akármennyi, és tudom, hogy bármikor megtámadhatják őket és meg kell mentenem a kislányt, aki nekem az új élet reményét adhatja majd.
- Lesz egy házunk majd fehér kerítéssel. - Mondtam elérzékenyülve és reményteli hanggal. Végre egy új élet, és titkon reméltem, hogy majd nálam lesz és én nevelhetem majd őt örökké, amíg világ a világ.
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Csendesem figyeltem Bekah elérzékenyülését, és tudtam, hogy mennyire vágyott egy gyermekre, ahogy én magam is titkon, de ez hármunk közül annak adatott meg, aki a legkevésbé vágyott rá. reméltem, hogy ez a gyermek majd segít abban, hogy visszakapjam az öcsémet, és ahogy láttam, egész jó úton haladt, de még sok volt hátra. Ez csak egyetlen lépés az úton a cél felé, amit mindig is akartam. Gondolatmenetemből először a húgom, majd a fivérem hangja rángatott ki, s mosolyom is lehervadt arcomról, ahogy szóba került az egész mizéria, ami körülöttünk zajlott. Ismerős lehetne már, hiszen annyi ellenségünk volt, annyian akartak ártani, és én sem akartam, hogy ez a csepp gyermek szenvedje meg az ezer éves bűnlajstromunkat. Mély levegőt vettem, és közelebb léptem hozzájuk. Először Klaus-ra pillantottam, és tudtam, hogy most nekem kell helyette is beszélni. - Rebekah... A gyermekre millió veszély leselkedik, és habár Mikael és Esther halottak, cseppet sem lehetünk biztosak abban, hogy ez így is marad... Ők is meg akarták ölni a gyermeket, ahogy sokan mások őt akarják... - nekem sem könnyű, habár én vetettem fel az ötletet, amit próbálok most Bekah tudtára hozni. - Akik tudtak a gyermek létezéséről, mind halottak. Rajtuk kívül csak mi négyen tudjuk ezt a titkot, ezért mindent meg kell tennünk, hogy ez így is maradjon. Nincs más választásunk, mint az, hogy egy búcsúztató keretében hitessük el a várossal, hogy a kicsi életét vesztette - folytattam tovább hosszadalmasan. Mindig is tudtam bánni a szavakkal, és bár most sincs másképp, többször keresek megerősítést Niklaus tekintetében, mint valaha. - Ám ahhoz, hogy ez a terv sikeres legyen, a gyermek nem lehet itt velünk, és arra szeretnénk kéni, hogy keress egy erős boszorkányt, aki segít, hogy vigyázhass Hope-ra, amíg rendbe nem hozzuk a várost, hogy velünk élhessen - jutottam el ahhoz a részhez, aminek most nagyobb körítést adtam. Azt szerettem volna, ha Rebekah is tisztában van az itteni dolgokkal, még akkor is, ha nincs velünk. Személy szerint hiányzott a társasága, de most nem ez az elsődleges. - Azt szeretnénk, hogy vigyázz a kicsi Hope-ra, hogy semmiben sem szenvedjen hiányt, és Klaus benned bízik a legjobban e téren - pillantottam ismét a fivéremre egy félmosoly kíséretében.
Csodás? Igen, tényleg az. Egyrészt a puszta léte is, másrészt az is, hogy képes volt bennem életre hívni valamit. Kissé nevetni való, hogy Elijah ezer éve fáradozott az emberi énem életre hívásán, sikertelenül. Hope-nak egy óra alatt összejött. - Hogy mi a gond? - kérdeztem aztán, elfordítva szemem a lányomtól, aki végre nem bömbölt, hanem édesdeden aludt. - Egy komplett falka üldözi a lányomat, Bekah - kalauzoltam aztán vissza hugomat a másik szobába, és leültem a kanapéra. - Vérfarkasok, boszorkányok, és Marcel néhány vámpírja is feni rá a fogát. Ha a városban marad, senki nem garantálhatja a biztonságát. Még én magam sem, bármennyire is szeretném. Bárki, és bármikor árthat neki. Csak egy megoldás van - néztem Elijah felé, hogy mondja el mire gondoltunk. Én nem voltam képes kinyögni.
Láttam Elijah szemében a mosolyt kijelentésemre. Nem tudom mi volt ebben annyira meglepő. Klaus elindult, kezemmel együtt. Valami nagy baj lehet, ha megfogja a kezemet is. De nem láttam idegesnek, sem pedig olyannak, hogy ez irónia lenne. Elijah a nyomunkba járt, én pedig mér egyre jobban féltem. Hayleyt pillantottam meg a szobában és, ahogyan megfordult egy csöpség volt a kezében. Szám tátva maradt, szemem könnybe lábadt.
Rá pillantottam fivéreim büszke mosolyára, ahogyan a kislányt figyelik. Kezemet szám elé helyeztem, és már szinte levegőt venni se tudtam. Könny melyet ez a kis pöttöm fakasztott lassan hullott alá. Milyen pici milyen tökéletes.
- Hope.. - Ejtettem ki lágyan ajkaim prése alól a nevét. - Te vagy mindenki reménye. - Játszadoztam a szavakkal. Hayley szemében könnyeket véltem felfedezni. Mi lehet a baj, mert ezek nem öröm, anyai könnyek.
- Csoda. - Mondtam ámulattal. Klausra néztem, majd a farkas lánykára. Megráztam a fejem és arcomra kiült az aggodalom. - MI a baj? - kérdeztem félve a választól. - Baj van vele? -
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Rebekah megjegyzésére egy félmosoly jelenik meg az arcomon, majd előre engedve követem őket a gyerekszobába. Figyelem, ahogy Hayley bánik a gyermekkel, és figyelem az öcsém arcát is, ahogy vonásai egy pillanatra ellágyulnak. Hinnem kell, hogy jobb lehet, hogy a lány létezése majd megváltoztatja őt. A félmosoly még akkor is ott ül az arcomon, mikor Klaus bemutatja a gyermeket, és nem fogom elvenni tőle a szó jogát, hanem hagyom, hogy ő avassa be húgunkat a tervünkbe, melyet az imént beszéltünk.
Sokatmondóan összenéztünk Elijahval, aztán megforgattam a szememet. - Miért kell azonnal arra gondolni, hogy megöltem valakit? - tettem fel a költői kérdést, majd Bekah mellé léptem, megfogtam a kezét, és elhúztam a kis, benyíló szoba küszöbéig. - Ismerd meg az unokahugodat. Ő Hope. A lányunk - tettem hozzá, bár az utóbbit nyilván feleslegesen. Aztán elhallgattam, egyedül hagytam a hugomat az élménnyel, és az érzéseivel. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy mit érez egy gyerek láttán... az ő álma mindig is család volt. Saját család. Neki nem adatott meg, bármennyire is vágyott rá. Nekem megadatott, pedig eleinte nem vágytam rá. De tény, hogy most ki sem adnám a kezemből a lehetőséget. Örökösöm született.
Elijah arcán nem lepődtem meg, hiszen ő mindig jó volt hozzám. Ő az egyelten olyan ember, akire világ életemben számíthattam. Remek testvér és igazi úriember megtestesítője. Fivérem magához ölelt én pedig viszonoztam azt. Nick, hát ő a keményebb dió. De most csak egymásra számíthatunk.
- Kit öltél meg? - Futott át agyamon a két jellemzésének összege. Mi történhetett, amire én kellenék? Nem értettem, hogy mire gondol és még is mi az a remek hír. Tényleg szívatna engem Marcel miatt?
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Már éppen folytatnám tovább a szavaim, mikor egy rég nem hallott hang szólalt meg a hátam mögött, melyre odafordultam. Egy mosoly játszott ajkaimon, majd sietve léptem oda húgunkhoz. - Rebekah, örülök, hogy látlak - mosolyodtam el, mely csak neki szólt, és futólag öleltem magamhoz, majd visszafordultam Klaus felé. Az ő tiszte elmondani, én nem akarok ebbe beleszólni, csak figyelem a fivérem, és várom, hogy folytassa szavait.
Kérem, ezt hívják stílusos belépőnek. Ennek Bekah húgunk mindig is mestere volt, és ezen nem változtattak az évek. Így már nem jutott rá időm, hogy Elijahnak válaszoljak, inkább az érkező felé fordítottam a tekintetem. - Bekah - keltem fel. - A gyorsaság tényleg a vámpírok sajátja - mosolyogtam rá, bár nem öleltem meg. Az ilyesfajta reakciók mindig Elijah sajátjai voltak. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a hugommal nagyon közel állunk egymáshoz. - Azért hívtalak Bekah, mert nagyon nagy hírünk van. És ezzel együtt jókora gondunk is - pislogtam a benyíló kis szobácska felé, ahol Hayley Hope-al egyetemben eltűnt. Hogy a fenébe lehet hirtelen közölni vele az információt, hogy nagynéni lett, és nemsokára kész anyává kell válnia, mert neki kell nevelnie a lányomat?
Nem volt egyértelmű Klaus hívása nekem. Régen is láttam, nem tudom mit akarhat. Talán Marcel lebukott? Talán elmondta neki, hogy együtt voltunk? Siettem, hiszen mi előbb utána akartam járni a dolgoknak.
Kocsival leparkoltam a ház előtt. Kinyitottam az ajtót és kiemeltem a lábam, imádom ezt a cipőt olyan előnyösen mutat a lábamon. Lassan betopogtam és nem kopogva benyitottam. Hallottam, hogy a hangok fentről jönnek.
Fel siettem a lépcsőn és elindultam Hayley szobája felé. Fivéreim ott álltak az ajtónál tanácskoztak és igen el hallgattak, mikor megláttak. - Nos, miért hívtál Nick? - Néztem rá, majd szét tártam a karom, majd össze kulcsoltam azt. Féltem-e? Igen, hiszen, ha olyat tettem, ami a bátyámnak újfent nem tetszik mehetek a szívemben egy tőrrel a koporsóba.
a hozzászólás névnak készült, szószám szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
- Pontosan. Tudom, hogy nem a legjobb ilyennel tréfálkozni, de ha tudják, hogy él, mindenki a nyomába szegődik, és nem lesz nyugta sem neki, sem pedig Rebekah-nak - sóhajtottam egy nagyot. Kimondani is borzalmas volt, hogy játsszuk el azt hogy Hope már nincs az élők közt, de mégis ez lehet a legjobb megoldás. Örülök, hogy Klaus ugyanúgy egyet ért velem, és remélem, Hayley-nek sem lesz majd kifogása ellene. - Pontosan. A városnak el kell hinnie, hogy gyászolunk. Amíg te elviszed Hope-ot Rebekah-nak, addig Hayley és én megmutatjuk a városnak a gyászunkat... Nem sejtheti meg egyetlen ember sem, hogy a gyermek valójában él. El fogják hinni, hiszen a fájdalmunk valós lesz - magyaráztam tovább Klaus-nak, hiszen mégiscsak gyászolni fogunk. A gyermek nem lesz velünk, és ez egy elég nagy törés lesz számunkra. Bár nem tudtam, hogy Klaus beszélt-e már a húgunkkal, ezt a részét ő fogja intézni. Én pedig addig Hayley mellett leszek, ha engedi...
Belemerülök a gondolataimba, csak arra kapom fel a fejem, mikor Elijah megszólal. - Vagyis... játsszuk el Hope halálát? - rőkönyödöm meg egy pillanatra, aztán rájövök, a bátyámnak igaza van. - Ha nem tesszük meg, senki nem hiszi majd el, hogy... - fejezem be. Tény, hogy a vérfarkasok, a boszorkányok, és minden természetfeletti lény a lányom nyomában lesz. A saját nagyszülei is a halálát akarták, miért várnék mást az ellenségeimtől? - Van ötleted? - kérdezem aztán Elijaht. - Rendezzünk búcsúzót? Temetést? Az ötlet morbid, az tény. Mégis szükség lesz rá.
Egy pillanatra nem tudtam mit is gondoljak erről az egészről, és be kellett volna látnom, hogy igazuk van. Hiszen az a sok ellenség, a boszorkányok, akik meg akarták ölni a gyermeket. Mindenki őt akarta, és lehetséges, hogy egy ideig képesek lennénk védeni őt, de nem örökké. - Ha itt marad... Akkor azt kell hinniük, hogy a gyermek elvesztette az életét -sóhajtottam, hiszen hiába küldjük el, ha a város tudja, hogy él. Egy tökéletes álcát kellett felállítanunk, megvédeni a gyermeket, hogy ne váljon üldözötté, mikor alig élt pár órát. - Ha a nyomába szegődnek, nem lesz nyugtuk, így senki nem tudhat arról, hogy Hope él - pillantottam Klaus szemeibe mélyen. Hiszen úgy jöttünk el a temetőből, hogy mindegyikük meghalt, és úgy jöttünk vissza, hogy senki sem látta a gyermeket...
Tudtam, hogy Hayley megérti. Még akkor is, ha a szíve fog kiszakadni közben. De ő Hope anyja, és lemond a lányunkról, hogy élhessen, akkor is, ha ő maga a poklok poklát fogja megjárni közben. - Nem kell sietni. Hope még itt tölti az éjszakát... velünk - szólok Hayley után. Nem csak ő akar még egy kis időt eltölteni a lányunkkal, hanem én is. Újdonság ez az érzés a számomra is, de ki akarom tapasztalni, milyen, amit most a lelkem mélyén érzek. - Te is tudod Elijah, hogy nincs más megoldás. Ha Hope itt marad, Hope meghal... - sóhajtok nagyot, és leülök, majd előhúzom a telefont. - Hayleynek igaza van. Rebekah az egyetlen, akire rá merem bízni a lányomat - pötyögök be egy smst Bekah-nak, hogy nagyon gyorsan találkozni akarnék vele.
Furcsa, de most először nem értettem egyet egyikőjükkel sem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy képesek lennének Hope-ot elküldeni. - Meg tudjuk védeni, nem kell, elvinni - hagyták el a szavak erőtlenül ajkaimat, miközben Haley-t fürkésztem tekintetemmel. Képtelen vagyok megérteni ezt az egészet, mégis próbálom. Igyekszek elfogadni a döntésüket, hiszen ebbe nekem nem volt beleszólásom. Ők a szülei a kicsinek, ők azok, akik el tudták dönteni, mi a helyes. - Rebekah? - mondtam ki hangosan húgunk nevét majd biccentettem, mikor Hayley a gyerekszobába vonult, és ismét Klaus felé fordítottam a tekintetem. - Biztos vagy benne, hogy ez lesz a legjobb megoldás? - kérdeztem halkan a fivéremet, bár felesleges volt, hiszen Hayley így is hallotta minden egyes szavamat.
Bármiféle előzetes megbeszélés nélkül mindhárman a szobám felé vettük az irányt. Nem meglepő, a babaágy is ott vár ránk. Belefektetem Hope-ot, és mosoly játszik arcomon, miközben apró ujjait magához mérten igen erősen az ujjam köré csavarja. Nem nézek fel róla még akkor sem, amikor Klaus megszólal, és amint kiejti a szavait, azt kívánom, bárcsak mindig így maradhatnánk, hogy soha nem kéne kiengednem őt a látóteremből, hogy itt maradhatna velem, hogy vigyázhassak rá, hogy gondoskodhassak róla, hogy az anyja lehessek. De Klausnak igaza van, el kell ezt ismernem, még ha a szívem meg is szakad tőle. Egy könnycsepp, majd még egy, végiggördülnek az arcomon, és Hope mellett landolnak a kiságyban. Aztán úgy döntök, hogy inkább magamhoz veszem őt, hogy újra ölelhessem, ameddig erre lehetőségem van. - Valaki olyanra kell bíznunk, aki meg tudja védeni őt, aki tud gondoskodni róla, és akiben meg is bízhatunk - jelentem ki, és ezzel tulajdonképpen egyértelműen egyetértettem Klausszal. - Mint a húgotok - jut eszembe Rebekah. Emlékszem, már akkor is nagyon lelkes volt a babát illetően, amikor először kiderült, hogy terhes vagyok. Nem ismerem jól a lányt, ezért nekik kell eldönteniük, hogy mennyire bízhatunk benne. Ez a feladat, illetve hogy felkeressék őt, rájuk vár. - Kaphatnék még egy kis időt vele kettesben? Csak... előkészítem a dolgait... - Minden egyes szót fájdalmas kiejtenem, belegondolnom a búcsúba, miután ma szó szerint öltem és meghaltam a lányomért, azért hogy vele lehessek. És egy napot sem kaphattam, máris el kell veszítenem. Ki kell őt engednem a karjaim közül, le kell mondanom róla, hogy élhessen. Hogy fogom én ezt feldolgozni? Hátat fordítok a fiúknak, visszavonulok a szobában, és fél karomban tartva Hope-ot, valóban összeszedek néhány dolgot a számára, amit majd vele együtt elvihetnek. Közöttük egy levél is, amelyet nem rég írtam. Akkor butaságnak tűnt papírra vetni a gondolataimat, de jó érzés volt, és most úgy látszik, tényleg levelezhetek majd a saját lányommal, ha kapcsolatban akarok vele maradni. Azt hiszem, kicsit össze fogok roppanni, amikor végleg kiadom őt a karjaim közül...
† music: Paradise † note: - † words: Sorry, fiúk, de ezzel a reaggal én kiléptem a játékból, és egy kis időre offolom Hayleyt.
Kezdőlap
