Egyenesen Hayley szobája felé vettünk az utunkat, de én megálltam a küszöbön, és néztem, Hayley hogyan fekteti be a kiságyba a gyereket. A lányunkat. Karba fontam a kezeimet, és összehúztam a szemöldökömet. Sosem bántott ha ünneprontónak kellett lennem, de valahogy most szívesen vettem volna, ha ezeket a mondatokat nem kell kiejtenem. - Nem maradhat velünk - mondtam úgy, mintha vasfogóval tépték volna ki a szavakat a számból. - Hope nem maradhat itt. Nem biztonságos. Ti is tudjátok - néztem segélykérően Elijah felé. - Veszélyben van. A boszorkányok, a vérfarkasok, mindenki veszélyt lát majd benne. És ha veszélyesnek tartják, akkor... - tettem egy határozatlan mozdulatot, amivel jelezni óhajtottam, hogy nem sok jóra számítok Hope életét illetően.
A fiúk egyelőre ugyanolyan döbbentnek és zavartnak tűnnek, amilyennek én is érzem magam. Az pedig, ha már az ő arcukról is csak a színtiszta értetlenség tükröződik, már régen rossz, nem igaz? Hiszen legalább ezer éve tapossák itt a föld porát, láttak egyet mást, most mégis úgy bámulnak rám, mint szellem lennék. Lehet, hogy tényleg az vagyok? Lenézek magamra, ujjaim továbbra is a sebem hült helyét tapogatják a nyakamon. Nem, nem, élek. Nem vagyok halott, ahhoz túlságosan is intenzíven érzek mindent. Elijah végül előáll a válasszal, ami elképzelhetőnek tűnik, valahol mégis elszomorít. Hibrid vagyok? A lányom vére változtatott át? De ezzel később kell foglalkoznom, ez még ráér. - Meg kell őt mentenünk! - pattanok fel olyan sebességgel, amilyet azelőtt, farkasként soha nem produkáltam. Elképesztő, és egy kicsit ijesztő is. De nem torpanok meg. Elijahnak igaza van, a temetőben lesznek, érzem. Sietnünk kell.
Indulásra készen állok, s szemeimben rég nem látott harag lángja lobban. Az a nő a kínok kínjait fogja átélni, amiért megölte Hayley-t, és visszaélve az erejével elrabolta a gyermeket. Meg kell mentenünk, ez az utolsó, amit megtehetünk Hayley-ért. - Nem vesztegethetjük az időnket - lépek egyet a kijárat felé, mikor egy szívdobbanás, majd egy hörgés szakítja meg az indulási kísérleteimet. Klaus öléből Hayley felül, és kijelenti a nyilvánvalót. - A baba... - csúszik ki a számon a felismerés. Hayley Klaus gyermekével volt várandós, ami azt jelenti, hogy közös volt a véráramuk. - A baba vére mentett meg... - ejtem ki a szavakat, és magam sem értem, hogy lehetséges ez. Hibrid lett. Egy majdnem teljes hibrid, aki meghal, ha... Nem lehetséges, a hasonmás vámpír. Az ő vére használhatatlan, de a baba tette hibriddé, lehetséges volna, hogy a baba vére fejezheti be az átalakulást? Aggodalom csillan a szememben, amit hamar eltüntetek, és leguggolok a párosuk mellé. - Genevieve elvitte a kislányt, de még van esélyünk visszaszerezni őt, sietnünk kell! - pillantok Hayley szemeibe, ha felveszi velem a szemkontaktust. Lehet, hogy ridegen hat, hogy sürgetem őket, de félek, hogy kicsúszunk az időből...
Csak bólintok Elijah szavaira. Mozdulnom kéne, elindulni, bosszút állni, halált osztani, de csak az agyam működik. A testem béna, mintha Hayley halála bennem is okozott volna törést. Talán így történt. Talán fontosabb volt ő a számomra, mint valaha gondoltam volna egyáltalán. - Induljunk - szedem össze magam. A kisfarkason már nem lehet segíteni. De a lányomon még igen. És Genevieve válogatott kínok közt fog meghalni, amiért ezt tette velem. Velünk. De a következő pillanatban megrezzenek, mert Hayley felhördül, mint mikor a fuldokló kap levegő után. Keze megmozdul, rebben, mint egy tétova madár, szemeit kinyitja, és magához tér. Már arra sincs erőm, hogy csodálkozzak. Érzelmek nélkül veszem tudomásul a változást. Mintha csak álmodnék. - Ez mégis.....? - ráncolom aztán a szemöldököm, ahogy Hayley felül, aztán kérdőn nézek Elijahra, bár a válasz már körvonalazódik a fejemben.
A végtelen semmi csupán, mi körülvesz. Nem érzek semmit, nem látok, nem hallok. Nem tudom, mi történt velem, sem azt, hogy mióta vagyok így. Végtelennek tűnik az idő, amíg bármi változást érzékelek, de akkor meghallom a hangokat. Csak messziről, nagyon messziről, hangfoszlányokat, de egy értelmes szót sem tudok kivenni, sem azt, hogy kik beszélgetnek. És aztán hirtelen olyan érzésem támad, mintha nagyon hosszú idő után a fejem végre kibukna a vézből a felszínre. Hatalmas mély levegőt veszek, mintha életemben először telne meg a tüdöm, mintha most jönnék a világra. Bár ez is hasonló. Újjászületek. A nyakamhoz kapok, azt tapogatom, ujjaim ragacsos vérhez érnek. A saját vérem. Alatta azonban összeforrt a sérülésem. Rémülten pillantok egyik férfiről a másikra. Nem sikerül azonnal összeraknom, hogy mi történik. - A kislányunk! - fordulok végül Klaus felé, a szívem mintha a torkomban dobogna a félelemtől. Mi történt vele? És velem? - Én... meghaltam - suttogom magam elé a szavakat döbbenten.
Vádoltam őt. A saját öcsémet, pedig nálam jobban senki nem ismerheti. De olyan gyorsan szaladt ki a számon a kérdés, hogy képtelen lettem volna utánakapni, és visszaszívni azt. Tekintetemben bocsánatkérés csillan fel de a harag és a fájdalom eltakarja eme érzéseket, és új terv rajzolódik ki a lelki szemeim előtt. - Genevieve... - ismétlem el a nevet hiszen ismerős, és lassan az is felrémlik, hogy honnan. Bebizonyosodik, hogy az aratás sikeres volt, és ez valami gonosz tréfa. Egy olyan erő, ami el akarja rabolni a legifjabb tagját családunknak. Pedig ő semmiről sem tehet, csak annyi a bűne, hogy olyan családba született, amilyen a miénk. Nem akarok belegondolni abba, hogy a gyermek emiatt bűnhődik... - Meg kell mentenünk. Hayley-ért, és a családunkért! - jelentem ki visszanyerve a határozottságomat, miközben azon agyalok, hol lehet a gyermek. Ha én lennék az a boszorkány, hová vinném őt? - Minden bizonnyal egy szertartás keretében akarja megölni, amihez az kell, hogy közel lehessen az ősei szelleméhez. Kezdhetnénk a temetőben - javaslom, hiszen oda mentek az aratás rituálét is elvégezni. Csak ott lehetnek... Felállok félig ülő, félig térdelő helyzetemből, és kérdőn pillantok vissza fivéremre.
Nem tudom mennyi idő telt el. A percek mintha csigalábakon másztak volna, de közben rohantak számolatlanul. Csak halványan fogta fel a tudatom, hogy valaki belépett, és ez a valaki a bátyám arcát viselte. Az ő lélegzete is elakadt, hallottam jól. De mintha vastag víztükör alatt lettem volna, úgy jutottak el hozzám a mozdulatok, és a hangok. - Mit tettem? - kaptam fel a fejem aztán mégis egy mondatra, ami kiragadott a különös bénultságból. A szívembe nyilallt a keserűség. Hát ennyire nem ismert meg Elijah, hogy tudja, a saját véremnek sosem ártanék? - Megbíztam Genevieve-ben - válaszoltam halkan. - Világra segítette a lányomat... aztán megölte Hayleyt, megölt engem... és elvitte a kicsit. Nem tudom, hová.
Megittam a whiskey-met, majd úgy tettem, ahogy Klaus kért. Leterítettem egy zsákot a kocsim csomagtartójába, majd betettem a két holttestet, hogy minél messzebbre vigyem, ha Hayley hazatér, ne az a látvány fogadja. Még mielőtt elhajtottam volna, megigéztem az egyik szobalányt hogy takarítsa fel a Mikael okozta égésnyomot, és egy sűrű erdőig vezettem. Nem szokásom ásni, vagy olyan munkát végezni, ami számomra alantas, de most szorított az idő. Kénytelen voltam magam elföldelni a szüleinket, majd magára hagyva őket visszasiettem a házba, ahol már ismét szívesen látott vendég voltam. Beszélnem kell Klaus-szal, bocsánatot kérnem tőle, de az, amit érzek, hirtelen mindent megváltoztat. Belépek a házba, és a szag, amit kint éreztem, erősebbé vált. Vér. Mindent betölt az illata és balsejtelem lesz úrrá rajtam, így vámpírsebességgel követem a helyet, ahol a legerősebb a szag. Ami a szemeim elé tárul, szinte sokkol. Klaus ül a földön az ölében Hayley-vel, akinek nem hallom a szívverését, és egy pillanatra a sajátom is kihagy egy ütemet. Alig pár napja beszéltem vele, még minden rendben volt, most pedig az ő vére illata kerítette hatalmába a házat. De miért? Közelebb megyek, és eléjük térdelek. - Mi történt? - szakad ki torkomból a kérdés, majd Klaus arcát kutatom. - Hol van a gyermek? - kérdezem, mert nem hallom a szívverését. Kezem önkéntelenül emelkedik, és simít végig Hayley élettelen arcán, miközben a félelem mellé harag párosul. - Mit tettél? - szalad ki a kérdés a számon, de nem akarom ezzel megtépázni a köztünk lévő törékeny köteléket...
Csönd. Síri csend, és vérszag. Erre ébredtem. A nyakamba éles fájdalom nyilallt, ahogy felültem. Sziszegve tapogattam meg, még káprázó szemekkel a csigolyáimat, de a mozdulat megakadt, mert a szemem most fogta fel a látványt. Hayley, az ágyon... véresen, élettelenül. És körös-körül csak a csend. Hirtelen villant az eszembe minden. A szülés... Genevieve...és a lányom. ELVITTE A LÁNYOMAT! A harag éledezni kezdett bennem... meg kell keresnem őt. Bármi áron... de valami mást is éreztem. Nem tudom megnevezni, mi is volt ez. Odakúsztam négykézláb az ágyhoz, aztán leültem, ölembe véve Hayley testét. Automatikusan, könnyes szemekkel simítottam végig a haját. Meghalt miattam. És meg fog halni a lányom. És nincs, aki segítsen nekünk.
- Késő, Niklaus Mikaelson! A lányod élete a boszorkányok kezében van. Ennek a gyermeknek nem szabadott volna a világra jönnie, halnia kell egy nemesebb célért! És te leszel a soron következő! - bukott ki belőlem minden egyes szó egyre hangosabban, majd ujjaimat összeszorítva értem el, hogy még élesebb fájdalom érje őt. - Nem akadályozhatod meg. A boszorkányok az én oldalamon állnak! Ők akarják ezt... Ő akarja, hogy megtegyem.. hogy a lányod meghaljon! Ő akarja! - ordítottam már én is, majdhogynem hisztérikusan, bár az ő kiáltásai sem voltak csendesebbek. Ehhez pedig még hozzávegyült a gyermek sírása is. - Mire magadhoz térsz majd, már nem lesz mit keresned - suttogtam a szavakat, és elfordítva a kezem, egy mozdulattal törtem ki a nyakát. Az akadályok eltűntek előlem. most már csak... fel kell Őt áldoznom...
Amilyen csöpp teste van, olyan erős, és olyan erőteljesen sír fel a kislányunk. Éles hangja betölti a szobát, mégsem zavaró módon. A szívem megtelik kellemes érzésekkel, és egyetlen gondolatom, hogy a karjaim közé vehessem végre a lányomat. Már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, de nem érem, sosem érhetem el, mert amíg az én pillantásomat a baba tartja fogva, és minden figyelmem az övé, addig Genevieve tőrt vesz a kezébe, és feltépi vele a torkomat. Csak néhány pillanat, amíg elég vérem elfolyik ahhoz, hogy élettelenül zuhanjak vissza a párnámra, de azok a pillanatok órákkal érnek fel, és minden mozzanat mélyen a lelkembe vésődik. A szívem az utolsókat veri, lassú, erőteljes, fájdalmas dobbanásokkal, akár megis számlálhatnám őket. Kinyújtott karjaim, melyekben sosem tarthatom már a kislányomat, visszahullanak mellém, és könnycseppek peregnek végig arcomon, ahogy azt látom, hogy egyre távolabb kerül tőlem. Aztán Klaus ront be nagy robajjal a szobába, rémült, fájdalmas tekintetem találkozik az övével. Az utolsó kép, amit látok, mielőtt minden elsötétülne...
Újabb kiáltások....nyöszörgések....Hayley kapkodó, szaggatott, erőlködő légzése. Majd egy kiáltás... és ezt kettévágta egy üvöltő hang. Egy hangos sírás. A lányom hangja... Lefagytam. A pillanat, amire ezer éve kellett volna sort keríteni, mégis eljött az életembe. Igaz, váratlanul, kilenc hónap félelmet, fájdalmat és határozatlanságot hozva magával. Gyűlöltem őt az elején, hidegen hagyott... és most itt van. És valami megmoccant bennem, mélyen a halott lelkemben. Mintha a napfény ragyogott volna fel a tengeren. Elmosolyodtam, de még mindig képtelen voltam mozdulni. Ki akartam használni az időt, míg tényleg tudatosul bennem, hogy apa lettem. Egy varázslatos gyerek apja. De valami nem stimmelt. Mert Hayley hörgését hallottam, és vér szagát éreztem. Itt valami nagyon nem volt rendben... Berontottam az ajtón, mint akit űznek, hogy még egy utolsó pillanatra összekapcsolódjon a szemem Hayley halálra rémült tekintetével, majd mozdulatlanul hanyatlott az ágyra, az önnön vérével szennyezve. A lányom pedig ott volt Genevieve karjaiban... egy véres késsel egyetemben. Nem kellett hozzá sok idő, hogy felfogjam, mi történt. Egy hatalmas ordítással tört ki belőlem a hitetlenkedés, a düh, a gyűlölet, és a tény feletti harag, hogy nem elég, hogy hülyére vettek, de megölték Hayleyt is... Nekiugrottam, hogy ha kell, saját kezemmel tépjen ki Genevieve szívét, de a mozdulat félúton megakadt. Mert a harag elfeledtette velem, hogy boszorkánnyal van dolgom. A helyiség másik felébe repültem, mozdulatlanságra kényszerítve. - MEGÖLLEK! - bömböltem Genevieve felé. - ESKÜSZÖM, MEGÖLLEK! NE MERJ A LÁNYOMHOZ ÉRNI, TE RIBANC!
Az idő egy ilyen szituációban szinte értékelhetetlenné válik. Úgy teltek el a percek, mintha soha nem is lettek volna. Fájdalmas nyögések mutatták meg számomra, mi várt volna rám, ha egykoron én magam is úgy döntök, hogy gyermekkel ajándékozom meg azt, akit szerelemmel szerethettem volna. Bár Klaus Mikaelson árnyékában? Nem hiszem, hogy minderre sok esélyem lett volna. - Mindjárt megvan, Hayley! - biztattam őt, ekkor már látva valamit, amely vészesen közeledett ahhoz a bizonyos határhoz, hogy világra jöhessen... a kezeimet odatartva csúszott a kis test ujjaim közé, és ezzel egyidejűleg a helyiséget gyermeksírás verte fel. Erős hang volt ez. Egy hang, mely már nem szólhat sokáig. - Kislány - erősítettem meg hitét, miközben véres kezeimmel a gyermeket az előre kihelyezett törülközőkbe bugyoláltam, de ekkor már tudtam, hogy most vagy soha... cselekednem kell... főleg mikor a gyermek sírása lassan csillapodni kezdett. Be kell végeznem e feladatom. KÖzelebb léptem Hayley-hez, ekkor már a szuszogó gyermekkel a karjaimban. Már csak pár centiméter választott el attól, hogy átadjam neki a gyermeket, de végül ez nem történt meg... az éjjeli szekrényre helyezett tőr a kezeimbe került. Magam sem tudom, mikor helyeztem oda... talán mikor a köldökzsinór gondolata felmerült. Hogy arra alkalmas lehet... így probléma nélkül helyezhettem el a helyiségben ezt a vágóeszközt.
- A gyermeketeknek halnia kell - bukott ki belőlem, majd egy mozdulattal átvágtam a vérfarkas lány torkát. A gyermek ekkor ismét hangos zokogásba kezdett, miközben Hayley vére szétáradt a lepedőn, s amire számítottam, bekövetkezett. Klaus az ajtóban. - Nem akadályozhatod meg. Többé nem! - nyújtottam ki a kezem, hogy erőmmel óriási kínt okozhassak neki, és a helyiség másik végébe hajítsam testét.
Genevieve kijelenti, hogy nyomhatom, és attól a pillanattól az egész küzdelem a saját testemmel, hogy világra hozzam a lányomat, teljesen összemosódik. Nincs más, csak a fájdalom, az erőlködés, ordítások, amelyek néha olyan távolinak tűnnek, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy valóban én adom ki azokat a hangokat. Próbálok minden mást kizárni, csak arra koncentrálni, hogy erőt vegyek magamon, és nyomjak, valahányszor annak van itt az ideje. Orromat közben vér szaga csapja meg, és az erőm már fogytán van, amikor végre először meghallom felsírni a kislányunkat. Lehullok a párnára, de próbálok kicsit felkönyökölni, hogy láthassak valamit. - Ugye jól van? Ugye minden rendben? - faggatom a boszorkányt. Mindennél jobban szeretném már a karjaimban tartani. - Kérlek... - nem fejezem be a mondatot, csak a karomat nyújtom, szerintem tudja, hogy mit szeretnék.
Legszívesebben befognám a fülem. Nem mintha bármikor is érdekelt volna az emberek fájdalma. Mindig is nagy ívben tettem rá, kivéve persze akkor, ha érdekemben állt, hogy ne így tegyek. De Hayley valahol más. Néhány lépcsőfokkal magasabban áll a listámon, mint egy átlag ember. És a kiáltásai a tömény fájdalom kiáltásai voltak. Mindazonáltal úgy éreztem, valami szintű árulás lenne a lányommal kapcsolatban, ha - már látni nem vagyok képes - de hallani sem akarnám, hogyan jön a világra. Beértem hát azzal, hogy fel-alá kezdtem cirkálni a folyosó szőnyegén, és izzadt, nyirkos tenyerem néha beletöröltem a nadrágomba. Kimondatlanul is éreztem, hogy már csak alig néhány perc választ el attól, hogy véget érjen ez az ezerszer áldott és átkozott kilenc hónap.
Nem volt kétség affelől, hogy tényleg nincs tapasztalatom szüléseknél. Láttam már vért eleget. Azok a betegek ott mindannyian abban reménykedtek, hogy miközben a vért töröljük le az arcukról, vagy a testüket fürdetjük... hogy mi leszünk azok az angyalok, akik megmentik az életüket. De nem voltunk mi angyalok. Ha igen, akkor a halál angyalai, hiszen alig volt lehetőségünk életet menteni... a betegség gyógyíthatatlan volt. Mindannyian a halál teljes tudatában ápoltuk őket... hogy könnyebbé tegyük az utolsó órákat... vagy perceket. - Rendben, Hayley - nyeltem én magam is, majd a lábai előtt helyezkedtem el. - Úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben. De a fájások gyakran jönnek... most már nyomhatod - ejtettem ki hangosan a szavakat, de biztatóan is. Most tényleg semmi szükség komplikációkra.
Hálásan pillantok a nőre, miután elrendezi a párnákat körülöttem. Határozottan kényelmesebb valamivel, bár az a sejtésem, ezen már nem sok fog múlni. - Én... azt hiszem... kezdődik - nyögöm válaszképpen, leginkább már csak a fogaim között szűrve a szavakat, és a mondatot egy újabb ordítással zárom. A saját hangom közben annyira idegennek tűnik, mintha nem is én lennék, és csak kívülről figyelném magamat. Leszámítva hogy a kínt nagyon is érzem. A fájások lassan annyira megsűrősödnek, hogy leginkább egy nagy fájdalom marad csak. Nem tudom, mikor kell elkezdenem nyomni. Vajon mehet már? Remélem, a megfelelő szögben fekszik a kicsi odabenn...
Hallottam kintről Klaus kérdését, de úgy vélem, a hangok Hayley szájából mindent elárulnak számára. FŐként mivel bennem is most kezdett igazán tudatosulni, hogy nemcsak később lesz dolgom ezzel a gyermekkel... hanem hogy nekem is kell őt világra segítenem. - Határozottan - bólintottam, mikor szavakba sűrítette a sejtését, s verejtékes arcán láttam, hogy immáron itt az idő. Hát megköszörültem a torkomat, és végignéztem rajta. - Talán jobb lesz, ha kényelmesebb pozitúrába fekszel - jegyeztem meg, utalva arra, hogy a lábai sem legyenek útban, illetve ha a gyerek jönni akar, akkor könnyebb úgy, ha párnák vannak a háta mögött. Ezért is léptem oda mellé, hogy pár párnát felverve odadugjam a háta mögé, ezáltal támasztékot adva neki. - Már csak pár perc - suttogtam halkan, és kézbe vettem egy törülközőt, hogy az ágyra teríthessem a lábai mellé.
Agyermek jövője. Atyaég! Ez pont olyan dolog, amibe kezdettől félek belegondolni. Szeretnék optimista lenni, szeretnék ennek a kislánynak mindent megadni, amire csak tőlem telik, szeretnék neki normális életet biztosítani, amennyire ez lehetséges. De bármennyire is szeretnénk, nem tekinthetünk el a tény felett, hogy ez a csöppség az ősi családba fog megszületni, ráadásul pontosan egy napon a nagyszülei halálával, akikkel az apja végzett csupán néhány órával ezelőtt. Vámpírok, vérfarkasok, hibridek és boszorkányok fogják körülvenni egész életében, és ugyanúgy ő maga is örökli valamennyi képességeit. Az egész egy kész káosz, és rettegek, hogy milyen jövőt tudunk így biztosítani neki. De ez nyilván nem a legalkalmasabb időpont ilyesmin felzaklatni magamat. - Reménykedjünk a legjobbakban - motyogom magam elé, majd vetek egy szúrós pillantást az ajtóra, amelyen át beszűrődik Klaus hangja. Most komolyan azt hiszi, hogy segít, ha sürgeti a dolgot? Legszívesebben elküldeném a fenébe, de egy újabb sor fájás ismét belém folytja a szót. - Én is... úgy érzem... hogy lassan itt az idő - nyögöm válaszképpen Gen utóbbi szavaira. Már nem vagyok benne biztos, hogy fekve vagy felkönyökölve a jobb. Gondolom, hamarosan mindegy lesz, ha elkezdem magamból kipréselni ezt a gyereket. A következő fájást már nem tudom némán tűrni, összegörnyedek és felordítok.
Kimentem a folyosóra, de képtelen voltam egy helyben megmaradni. Fel-alá járkáltam idegesen. Meddig tart még egyáltalán ez az egész? Azt hittem, gyorsabb lesz. Kár, hogy nem voltam idősebb akkor, mikor Bekah és Henryk született, akkor emlékeznék rá. Bár ki tudja... anyám akkor már a sokadik gyerekét hozta a világra. Nyilván könnyebb dolga volt, mint most Hayleynek. Megálltam, a folyosó korlátjára támaszkodva, és hol öntelt mosollyal, hol összevont szemöldökkel hallgattam a rólam szóló szavakat. Tisztában vannak vele, hogy hallom őket, de úgy tűnik, nem zavartatják magukat. És hogy nincs nő a szívemben? De van. Csak épp reménytelen, ezért nem is beszélek róla. Minden férfi szívében van egy örök nő. És ez nekem Tatia. Ami pedig a gyereket illeti, igazuk van. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így fogom várni az ivadékom érkezését. - Meddig tart még ez? - szólok be az ajtón, de a fejem nem dugom be. Valahogy nem akarózik látni semmi olyat, ami akár hónapokra elveheti a kedvem a szextől.
Elmosolyodtam, mikor megjegyzést tett ő maga is Klaus és más nők viszonyára. Vagy pontosabban Klausra és minden nőre, aki az életében eddig jelen volt, vagy szerepelt. - Ez egy eléggé bölcs látásmód - jegyeztem meg, majd felsóhajtottam, és feltűrtem a hosszúujjú ruhám alsó részét a könyökömig. - Egy gyermek mindenkit megváltoztat. S azt hiszem, őt a lehető legjobb irányba fogja megváltoztatni. Boldoggá fogja tenni a... lányát? - kérdeztem halkan, hiszen ha az információim nem csalnak, egy kislány van úton. - És még az sem kizárt, hogy téged is. Ez nyilvánvalóan attól függ, hogy miként döntötök a gyermeketek és saját magatok jövőjéről - tettem még hozzá, de a hangomban nem volt semmi baljsejtelem. Nem mondhattam ki azt, hogy felesleges minden álom.. hiszen nem tart sokáig a boldogság majd... ha a gyermek világra jön, azt kell tennem, amit parancsoltak nekem. - Remélem, felkészültél - váltottam aztán témát, és az órára néztem. - A fájásaid egyre rendszeresebbek - mértem őt végig, ahogy a bő percekből immáron szűkebb percek váltak, és egyre gyakrabban jöttek a fájdalmai.
Már a hallgatást is vehetném igennek, azt a komótos rendezgetést, amivel Genevieve a maga módján már meg is válaszolj a kérdésemet. Csak bólintok a visszakérdezésre, hát igen, egészen egyértelmű a dolog, nem is vártam mást. Visszatelepszem az ágyra, lélekben már a következő megpróbáltatásokra készülve, amikor a boszorkány újra megszólal. Érdeklődve hallgatom a rövid elbeszélését. - A halál, gondolom, bárkit megváltoztatna - bólintok. El tudom képzelni, hogy egykor egy félénk lány volt, aki tartott Klaus reakcióitól. A hibridnek a puszta megjelenése is hajlamos hasonló érzéseket kiváltani másokból. Főleg ha az illetőt még nem edzette meg eléggé az élet... vagy a halál. Amikor viszont már az ember, esetleg boszorkány vagy vérfarkas, eljut arra a pontra, amikor már igazán nincs sok vesztenivalója, az bátorságot ad. - Abban sem vagyok biztos, hogy valaha volt helye - toldom meg a megjegyzését a saját gondolataimmal, és az sem igazán zavar, ha Klaus hallja a beszélgetésünket. Szerintem ő sem vélekedne másképpen. - Mindenesetre... - elakadok mondat közben, mert egy újabb fájás tör rám, amitől felnyögök, és görcsösen kapaszkodok a takaróba magam mellett. A légzésem végül újra lelassul, és tudok a folytatásra koncentrálni. - Mindenesetre remélem, hogy igazad lesz, és ennek a kislánynak végül majd helyet tud szorítani a szívében - jegyzem meg egy félmosollyal.
Mondhatni, a halál gondolata engem egyáltalán nem rémiszt meg. Annak idején kegyetlen halált haltam. Ha lett volna Rebekah-ban jóindulat, egy nyaktöréssel véget vethetett volna az életemnek. De nem tette, helyette a járvány kezeire bízott, melytől szenvednem kellett, míg végül minden erőmet felemésztette a kórság. Klaus ennél rosszabb halált nem tudna okozni nekem. Majd mikor a távozása után Hayley felállt, hogy elővegyen egy könnyed ruhadarabot, én magam a törülközőket tettem arrébb. Nem volt ellenérzésem a vérfarkasokkal kapcsolatban. Semmi bajom nem volt velük őszintén, hiszen nekünk nincs kiélezett viszonyunk, nem úgy mint a vérfarkasoknak és vámpíroknak. A szemem nem rezzent, mikor feltett egy kérdést, viszont befejeztem a törülközők igazgatását, és felemeltem a fejem, hogy belenézzek a szemébe. - A kérdésedre már te magad is tudod a választ, igaz? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, de semmi negatív érzés nem volt bennem. Odasétáltam, hogy a takarót megigazgassam, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem fog fázni, akkor sem, ha csupaszon maradnak a lábai. Viszont még minden bizonnyal van egy kis ideje hátra... a fájások még nem jönnek olyan gyakran. - Annak idején, a halálom előtt... - köszörültem meg a torkom. - egy naív ápolónő voltam, aki az erejét próbálgatta boszorkányként. Rebekah révén ismertem meg Klaust. Rajongtam érte, de visszafogottan... a jelenlétében megszólalni se nagyon mertem - mosolyodtam el halványan. - De valószínűleg észrevetted, már nem vagyok sem naív, sem visszafogott, ezáltal.. ez egyfajta válasz a kérdésedre - fejeztem be végül, miközben félrebillentettem a fejem. Azt hiszem, rejtélyesen de végül is elmondtam, hogy igen, volt köztünk valami. - De mindez értékét veszíti, ha azt nézzük, hogy az ő szívében jelenleg nincs helye nőnek - tettem még végül hozzá egy vállvonás kíséretében. Többet azért sem mondtam, mert tudtam, hogy Klaus mindent hall odakinn. - Ellenben ezzel a gyermekkel. Ha nem is mondja, de... vannak érzései iránta. És azt hiszem, ezt te is észrevetted.
Homlokomat ráncolom a boszorkány szavaira, olyan vészjósló, rossz előérzetem lesz tőle, de elhessegetem. Nem akarok most semmi negatívra gondolna, nem kell ide a pesszimizmus. Mert a nyers szavak ellenére is igaza van, és ezt még a felháborodott hibridünk is elismeri. Bólintok, hogy menjen csak ki nyugodtan, azt hiszem, mindenki nyugodtabb lesz úgy. Aztán felkelek, a régi szekrényemhez sétálok, és elővadászok belőle egy korábban itt hagyott hálóinget. Muszáj lesz átöltöznöm, a farmernadrágot szerintem nem szüléshez találták ki. - Volt közöttetek valami, igaz? - kérdezem csak úgy informatívan Genevievetől, miközben átöltözöm két fájás között. Túl jól ismerem már Klaust, és Genevieve stílusa is, az a merész közvetlenség, ahogy hozzá beszél, erre enged következtetni. Persze tévedhetek is, amúgy meg igazából semmi közöm hozzá. Már régen nem vagyunk együtt Klausszal, és tulajdonképpen amikor együtt voltunk is, ez őt akkor sem tartotta vissza. Visszatelepszem végül az ágyra immár kényelmesebb öltözékben.
Meghökkentem Gen kemény szavaitól. Duplán is. Ahhoz képest elég hűvösen beszélt velem, hogy nem is olyan régen jó párszor megdöngettem, másrészt torkomon akadt a méltatlankodás a felháborodástól, hogy így beszél velem. Egy első hibriddel, egy leendő uralkodóval! - Csak azért nem tekerem ki a nyakad, hogy kiszedd belőle ezt a gyereket! - morgom, miközben Hayleyre mutatok, jelezve, kiből is kell kisegíteni kit. - De valahol igazad van. Talán nem nézném végig. Azt hiszem, a folyosón leszek... ha megvagytok nélkülem. Majd bejövök, ha már... szóval, úgyis mindent hallani fogok.
Kezdőlap
