- Hm... szóval most azt mondod, hogy ott kellett volna maradnom, és véletlenül sem lett volna szabad eljönnöm hozzád, hiszen máshol nagyobb szükség lett volna rám. Még egy ok, hogy többé ne tegyek ilyet - sóhajtottam ironikusan és továbbra is szemtelenül, ha már ő is így felelt nekem a saját szemtelenségemre. Szerettem az ilyen játékokat.
- Tudod mit? Mivel nem vagy hozzászokva a vereséghez... - sóhajtottam, és visszaültem az ágyba, hogy visszafeküdjek az iménti helyemre. - Ha hiszed, ha nem... most egészen jól bírom a közelséged - vontam egyet a vállamon. Persze, hogy próbáltam titkolni mindent, ami bennem továbbra is tombolt. Nem akartam a felszínre lökni magamból mindent. Főképp azért, mert talán egyszer pontosan elég votl megtörténnie.  

Összeszedtem minden holmimat, amit megtaláltam szétdobálva az ágy környékén, majd megálltam az ágy egyik térfelén, és a tekintetét megkeresve megcsóváltam a fejem, miközben az alsó ajkamba haraptam.
- Már felöltöztem. Miután te azt mondtad, hogy Damonnek nagyoobb szüksége van rám, úgy vettem le, hogy semmi szükség immáron a jelenlétemre. És ezt már nem tudod visszavonni - szemtelenkedtem.  

- Akárhogy is próbálkozol, nem tudsz bennem lelkiismeretfurdalást kelteni. De hát neked kellene bemutatni mindezt, mikor te vagy ezer éves, és már annyi mindent láttál? - kérdeztem egy apró mosollyal, majd belebújtam a nadrágomba is.
- Ez többé... nem fog megtörténni, Lord Niklaus - kacsintottam rá, és annak ellenére, hogy szavaim egyáltalán nem voltak pozitív hatásúak, halkan felkuncogtam. Elvégre ő sem gondolhatta komolyan, hogy ebből rendszert csinálunk. Vagy igen? - Vagy mire számítottál? Hogy ezek után... hetente látogatlak meg?  

- Te ezt... nem értheted. És hiába is próbálnám elmagyarázni, nem menne - suttogtam. Na igen, az én fejem valami végeláthatatlan ösvény, a gondolataim hasonlóképpen, és azt hiszem, ha kell, ha nem, de mindent túlbonyolítok. De most egyszerűen nem vagyok hajlandó arra, hogy bűntudatot tudjon kelteni bennem. Nem és nem.
- Nem tudom. Talán mennem kellene... Maxfieldnak megígértem, hogy még időben visszaérek, hogy én mehessek ma le Damonhoz... és inkább nem akarok kockáztatni, hogy nem enged le hozzá - ültem fel, majd az ágy végére dobott melltartóm és pólóm után nyúltam. - De ha bármivel itt tudsz tartani, akkor jelezd a szándékaidat - kuncogtam fel.   

- Tudod... - kezdtem bele ismét egy kissé keserű mosollyal, miután felkönyököltem, de tekintetem nem szakadt el az övétől. - Nem fogok sírni. Nem fogok toporzékolni, hogy megbántam, amit tettem. Mert... nem bánom. És nem is fogom. Vannak párkapcsolatra jótékony hatású megcsalások is, és... Damon és köztem az utóbbi időben nem volt minden rendben. Talán mert... nem tudtam hogyan kezelni a vámpírságomat és azt, hogy fiatalságom ellenére is tombol a vérem... én szeretem a férjemet, gondolj rólam bármit. Minden szerelem, ami bennem él, az övé... de ha ezt most nem teszem meg, és úgy megyek el innen, hogy nem történik meg mindez, talán örökre eltaszítom őt magamtól... ne kérdezd az okát, hogy miért... mert nem tudom elmagyarázni. De azt hiszem, hogy az ő tudta nélkül is sokat segítettél kettőnk kapcsolatán... - suttogtam egy apró mosollyal.
- És ne érts félre, nem használtalak ki... az tény, hogy többé tényleg nem történhet meg, bár ezt már... egy párszor mondtam, de... ha igaz az, hogy tényleg érdekel a boldogságom és a sorsom, akkor... tudd azt, hogy gondoskodtál a boldogságomról. Jelen pillanatban is, és előreláthatólag a jövőben is - sóhajtottam ismét, majd közelebb araszoltam hozzá, hogy ajkaimmal gyengéden végigcikázzak ajkain.   

Jólesően áramlott a levegő a tüdőmbe... miután meggyőződtem arról, hogy ő sem maradt hoppon, megkönnyebbültem, hiszen nem akartam, hogy ezúttal se legyen meg méltó fizettsége azért, amit tett velem...
Keze fel-alá járt rajtam, simogatását halk sóhajtással nyugtáztam, majd halványan elmosolyodtam, ahogy az oldalamra fordultam, és ugyan verejtéktől csatakosan, de ráemeltem pillantásomat.
- Nem akarom fényezni az amúgy is végtelenségig feltörekvő egódat, de... csodálatos voltál - suttogtam, majd még odahajolva egy újabb csókot nyomtam ajkaira. - A.. filmekben mindig ilyenkor jön az a rész, hogy a férfi bejelenti, hogy... vége a játéknak, és kiteszi a lány szűrét, miután megkapta, amit akart - sóhajtottam fel, az ujjaim pedig apró köröket rajzoltak mellkasán.   

Talán egyetlen perc kérdése volt minden... összeszorítottam szemeimet, alsó ajkamba haraptam, ahogy mozgásának köszönhetően egyre inkább éreztem, hogy itt a gyönyör pillanata... a testem úgy feszült meg, hogy talán egy hajszálnyira voltam attól, hogy szét ne feszüljek, hangos nyögés jelezte részemről, hogy sikerült átvezetnie azon a bizonyos ösvényen, de ezen kívül csak azt voltam képes felfogni, hogy velem egy időben Klaus ugyanezt érzi...  

Meglepődtem. De kellemes meglepetés volt ez. Sosem számítottam arra, amit mondott... hogy velem ő nem Niklaus Mikaelson, New Orleans leendő királya, hanem... az a férfi, aki emberként annyit szenvedett... és éreztem benne azt, amelyet akkor éreztem utoljára, mikor gyermekkoráról beszélt, amikor Oliver miatt össze voltam vele zárva a villában... a sebezhetőséget, az emberséget... és ez olyan intenzív hullámot váltott ki belőlem, melyről azt sem tudtam, hogy létezhet.
Nyögéseim és sóhajaim egyvelege már szinte másodpercenként buktak ki ajkaimon.
- Még ne legyen vége... - suttogtam rekedten, ezzel adva tudtára, hogy én éppen annyira élvezem vele, amennyire ő velem... vagy talán még jobban... szorosabban húzódtam hozzá, csípőm átvette mozgása ritmusát, és nem akartam felfogni, de tudtam, hogy bármit is mondjak, vagy tegyek, a gyönyör vészes közelségbe került...   

Az arcán végigfutott valami, ami egy pillanatra megrémisztett, hiszen eszembe juttatta, hogy mi nyomasztott eddig engem is. De nem voltam hajlandó most ezzel foglalkozni... nem tudok tovább úgy élni, hogy a vágyam nem teljesül be. Hát most itt a megoldás... talán ez megoldást jelent majd néhány hülyeségemre Damonnel kapcsolatban is... ami valljuk be, kettőnk kapcsolatát segítené... azt hiszem.
Hangosan nyögtem fel ismét, ahogy egyre mélyebben érzékeltem őt magamban, majd fenekébe markoltam, ahogy kezem lentebb siklott. Az imént átélt kéj gondoskodott arról, hogy ne legyek képes azonnal elveszíteni a fejem ismét, de tudtam, hogy ez rajta aligha segít...
- Hol bújkál benned az uralkodó? - kérdeztem alsó ajkamba harapva, egy széles mosoly kíséretében, mikor felemelte a fejét. Hergeltem? Hát... előfordulhat. De tőlem már megszokhatta volna.    

Ahogy fölém hajolt, majd rám feküdt, ujjaimmal megszorítottam karját. Lehunytam a szemeimet, mikor megcsókolt, majd közben már érzékeltem, ahogyan teste eggyé válik az enyémmel, és ettől bele kellett nyögnöm a szájába. Légzésem ezerszeresére gyorsult a csodálatos érzéstől, amire már annyira vágytam, és összeszorított szemekkel adtam át magam neki, miközben egyik lábamat csípője köré emeltem, és karjaimat nyaka köré fontam, hogy így kényszerítsem arra, hogy véletlenül se tudjon elszakadni ajkaimtól, még ha meg is mozdulna. Megtettem... nem gondoltam volna, mikor idejöttem, hogy ez lesz... de mikor kilépek innen, a múlt részévé válik.   

A hév kezdett magával ragadni. Nem tudtam, hogy ez ilyen jó is tud lenni egy másik férfival. Egyszerűen... megperzselt a tűz, és az, hogy tudtam, hallottam, hogy számára mindez milyen jó... felért egy újabb gyönyörrel...
Mikor már talán másfél perce csináltam, amit csináltam, kezdtem azt érezni, hogy most már muszáj lesz abbahagynom, hiszen míg nekem a kéj nem jelent semmit, addig számára igen... méghozzá szünetet... és én nem tudok várni... nem tudok már várni...
Elengedtem hát őt, és hanyatt feküdtem, így várva, hogy most már ismét ő legyen az, aki uralkodik.   

Nem akartam szavakba önteni az érzéseimet, még akkor sem, mikor szóvá tette, hogy ő annyira vágyik rá, hát miért nem akarom megtenni? Magam sem tudtam igazából... furcsa volt ezt érezni... de egyszer... élünk...
Egy aprót sóhajtottam, majd nyeltem, majd fölé hajoltam, és hajam félrehúzta engedtem akaratának. Ilyenkor adtam hálát annak, hogy tudtam, mikor kell megállnom ahhoz, hogy ne vigyem túlzásba... a tempóm lassú volt, őrjítő, és szemeimet lehunyva ajkaim ugyanazt a ritmust követték másodperceken keresztül.   

Testem lassan kezdett csillapodni. A kéj, melyet átéltem, jelen pillanatban semmihez nem volt hasonlítható. Csak pihegtem ott alatta, és próbáltam összeszedni magam, de mindez csak akkor sikerült, mikor mellém feküdt, és kezét odahúzta magához... az ujjaim pedig automatikusan odacsúsztak rá. Először féltem... mert nem egyszer fordult elő, hogy nem voltam képes arra vele, amelyet Damonnel meg tudok tenni...
Nagyot nyeltem hát, és kezemmel kezdtem őt kényeztetni eleinte lassú tempóban, közben tekintetem arcát fürkészte, hogy lássan minden reakcióját... azt csak remélni tudtam, hogy ha nem leszek képes megtenni azt, amire valószínűleg vágyik, akkor nem fogom vele megbántani...