Klaus minden szava egy-egy képletes gyomorszájba vágás. Most miért kell ezt csinálnia? Tönkretennie a reményeimet... Persze nekem is eszembe jutott mindaz az ellenérv, amiket most nyíltan nekem szegez, de így kimondva sokkal elbizonytalanítóbb, mint amíg még csak a fejemben voltak. Lehajtom a fejemet, és csak a vizet nézem némán. Nem akarom, hogy lássa szemeimben a fájdalmat. Kérdésére megrázom a fejem, aztán megvonom a vállam. Nem tudom, mit akarok.
- Olyan régóta keresem őket... azt hiszem, könnyebben viselném már az elutasítást, mint a tudatlanságot - jegyzem meg végül halkan.

- Ha csupa rossz véleményem lenne, nyilván nem ülnék most itt, főleg nem önszántamból - nevetek fel röviden. Aztán elhalkulok. Most rajtam a sor, hogy hallgassam őt csendben, és némán igazat adjak neki. A mondandója végére ismét egy mosoly tündököl az arcomon, úgy pillantok fel rá. Tetszik, hogy azt mondja, okos vagyok.
- Azt hiszem, részben azért akarom olyan elszántan megtalálni a családomat, mert abban reménykedem, hogy ők megértenek, hogy ők is hasonlóak hozzám, hisz valószínűleg vérfarkasok... vagy azok voltak, ha már nem élnek. És mélyen legbelül azt várom el ettől, hogy csökkentse a magányomat - vallom be a nagy őszinteség közepette.
- Valahol mosolyogtató, hogy a nagy keresgélés és kudarcok közben mégis találok valakit, akivel tényleg párhuzamot tudok vonni... - nézek egy kisebb félmosollyal a szemeibe.

Elnevetem magam az aggodalmaskodására, aztán kicsit a fejemet ingatom. - Igyekszem reálisnak lenni, oké? - mosolygok, közben kicsit eltűnődök, próbálom összeszedni a gondolataimt. - Sejtheted, hogy ismeretlenül nem volt túl jó véleményem rólad. Olyan farkasok között lógtam, akik között a neved egyenlő volt egy káromkodással - ismét csak elnevetem magam, aztán sóhajtok.
- Később is egy öntelt, hatalommániás alaknak láttalak, és mitagadás, az is vagy - jegyzem meg vigyorogva, talán kicsit túl bátran. - De időközben rájöttem pár dologra. Például arra, hogy volt idő, amikor nagyon is alá voltál vetve mások akaratának. Hisz nem a saját döntésed volt, hogy vámpír legyél, vagy hogy édesanyád félrelépett. Sem az, hogy elátkozták a hibrid oldalad, vagy hogy elválasztottak a szerelmedtől. Életed nagy momentumait mások határozták meg, így nem meglepő, hogy a saját kezedbe akartad venni az irányítást. Szerintem érthető. És az is érthető, hogy nem igazán bízol másokban. De ebből kifolyólag nem sok olyan személy van, aki közel tud kerülni hozzád, ennek következményeképpen pedig magányos vagy. - Itt egy kis szünetet tartok, majd halvány mosollyal folytatom. - Nem vagyok ezer éves, és nem éltem meg azokat, amiket te, de ennek ellenére tényleg nagyon hasonlóak vagyunk. Én is nehezen bízok, én is magányos vagyok, az én életemet is sokáig mások írták, ide-oda dobáltak nevelőszülők és árvaház között, amíg elegem nem lett, és el nem döntöttem, hogy többet nem hagyok beleszólást senkinek az életembe. Látod, hasonlók vagyunk... és azt hiszem, végül ezért kedveltelek meg - fejezem be, de a végére kicsit zavarba is jövök, mert nem szoktam ennyit beszélni. Főleg nem ilyen dolgokról. A torkomat köszörülöm, majd lehajtom a fejem, és ismét a karja símogatásának szentelem a figyelmemet.

Mosolyogva nézem őt, az arcát, a simogató kezét, és bár jól esnek szavai, a pozitív érzések közé egy kis szomorúság is vegyül. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán... talán amiatt, mert igazából kevés embertől kaptam eddig figyelmet, vagy mert abba a kötelékbe, ami közöttünk kialakult, nagy szerepet játszik a magány is. Úgy érzem magam, mint amikor egy szép filmet nézek, és a vége bár gyönyörű, megható, de szomorkás.
- Kíváncsi vagy rá, hogy én hogyan látlak téged? - billentem oldalra a fejem a tekintetét keresve, ujjamaimat finoman végighúzom a másik karján, amelyiket félig a vízben pihentet.

- Ami azt illeti, közben végigfutott az agyamon, hogy hagynom kéne az egészet a fenébe - felelem kissé eltűnődve, miután én is beleereszkedtem a kádba. - De igazából túl sok időt és energiát öltem már bele a kutatásba, hogy most így feladjam - vonok vállat.
- Szóval még mindig segíteni akarsz? - kérdezek vissza egy kisebb mosollyal, és szórakozottan locsolgatni kezdem magamra a vizet.

Klaus után nézek, ahogy a ruháit maga mögött hagyva beleereszkedik a kád vízbe, aztán egy sunyi mosollyal elfordulok, és a szekrényhez lépek fogkefét vadászni. Nem tart sokáig. Ahogy a fogmosás sem, de azért alapos vagyok. Friss lehelettel máris három fokkal jobban érzem magam.
- Szóval mi lesz? Nekem is csinálsz helyet? - állok meg a kád mellett, és én is kibújok a gönceimből.

Csak kényelembe helyeztem magam, így az út hátralevő része egész nyugodtan telt, és aránylag hamar meg is érkezünk. Nem kis meglepetésemre Klaus a vállára kapva visz be a házba.
- A kilátás innen nem is rossz - kuncogok a hátsójával szemezve. Azért én a helyében óvatosabban lógatnék fel olyasvalakit, aki nem sokkal korábban adta ki a gyomra tartalmát. De nem panaszkodom, mert szerencsére nem leszek ismét rosszul.
- Hmm... - pislogok csak a fürdő ajtajából befelé, amikor megérkezünk a szobájába. Nincs egyáltalán ellenemre az ötlete, csak... - Reméltem, hogy fogat moshatok, mielőtt bármi másba fognánk - nézek fel bocsánatkérő pillantással Klausra.