- Mindenki csalódik, Erin - mormogtam. - Az emberek a rövid kis életük alatt százszor is, akkor mit mondjunk mi? - öleltem meg. - De azon leszek, hogy bennem ne csalódj. Nem mondom, hogy könnyű lesz - eresztettem el egy kis vigyort - de talán menni fog. Mit gondolsz? Képes leszek rá? - nevettem el magam. - Szeretlek, te kis boszorkányos vámpírlány... - néztem a szemébe.

Lehajtottam a fejemet, miközben beszélt, de minden egyes szavát felfogtam, méghozzá igencsak mélyen elraktároztam magamban ezeket a szavakat.
- Klaus, én... én csak... - nyeltem nagyot, mert nehezemre esett kimondani azt a szót, amit már nagyon régóta nem éreztem. - Csak félek, hogy csalódom... ezért nem akartam soha érezni. Féltem attól, hogy becsapnak és csak álltatnak... - ráztam meg a fejemet.

- Ide hallgass - álltam talpra, és odasétáltam Erinhez. - Hogy szerettem Tatiát? Igen, ez tény. A múltban is, és most is. Hogy valami talán még most is van bennem iránta? Igen, ez is tény. De veled más, Erin. Veled olyan felszabadult vagyok... Tatia és én olyanok vagyunk, mint a tűz meg a víz. Nem lehetünk együtt, mert kioltjuk egymást. Veled viszont... - fűztem ujjaim az ő ujjaira - tűz és tűz vagyunk. Együtt csak erősödünk. Szembe szállhatunk az egész világgal. Vagy talán nem így gondolod? - fürkésztem az arcát.

- A mostani helyzet tükrében egészen nehéz elképzelnem, hogy te légy az apám. - jegyeztem meg az orrom alatt egészen mellékesen, majd elgondolkodtam. - Hm, hogy én mire számítok? Körülbelül arra, amit most elmondtál. Legalábbis a 'harc' rész után. - mondtam. Na ja, ahogy Tatiának is mondtam, nem az a kérdés, hogy melyikünk szereti Klaust. Hanem az, hogy Klaus kit szeret. Ő szerette már a hasonmást is két hétig, de Tatiát ezer éven keresztül. És ez eléggé elrettentő példa volt.
Viszont az utolsó szavain elnevettem magam. - Még hogy én? Féltékeny? - nevettem, de eléggé gyorsan lefagyott ez a mosolygás az arcomról, hogy megjelenjen a komoly ábrázatom, és megforgattam a szemeimet. - Na jó, igen. Féltékeny vagyok! De most ítélj halálra, ha ez olyan nagy bűn. - mondtam, és körülbelül úgy nézhettem ki, mint akit egy hajszál választ el a toporzékolástól.

Visszakalandoztam a múltba... Tatia kicsi kunyhójába, mikor egy szenvedélyes szeretkezés után azt az ígéretet tettem neki, hogy megkeressük majd Erint, hogy felneveljük. Együtt, szeretetben.
- Sajnálom, hogy ez nem úgy jött össze, ahogy terveztem - morogtam. - De komolyan gondoltam, ezzel légy tisztában. Közbeszólt a sors, meg a vámpírlét - vontam aztán vállat. - És ha találkozunk, mégis, mire számítasz? Hogy a nyakamba hullik, vagy én az övébe? - fintorogtam én is. - Szerintem inkább vérre menő küzdelemre tippelj, kevesebb csalódás fog érni. De jól hallom, hogy féltékeny vagy? - mosolyogtam el magam.

- Én is pontosan ezt éreztem, mikor meghallottam a tényt, hogy ezer évvel ezelőtt ígéretet tettél az anyámnak, miszerint majd megkeresitek a másik világban hagyott lányát, és együtt felnevelitek. Már annak idején is annyira romantikusak voltatok együtt. - mondtam egy éktelenkedő fintorral, megtámaszkodva az egyik ablak párkányában.
- Bár nyilván ez most is így lesz, amint újra találkoztok. - sóhajtottam.

- Egy férfival? - visszahangoztam lebiggyesztett szájjal, majd vállat vontam. - Tegye, ha jólesik neki - vágtam fapofát, eltitkolva, hogy legszívesebben odarohantam volna, hogy azt a pasit máris kinyírjam. - Szóval... Tatia képes volt normális módon viselkedni veled? - kérdeztem aztán meglepetten. - Oké, szerintem még mindig álmodom, vagy becsúsztam egy párhuzamos dimenzióba - ironizáltam.

Nem vettem túlságosan magamra a reakcióját. Mert én ott voltam, éreztem az anyám ölelését, az elszoruló torkán kijövő hangokat... a könnyeket, amik kifolytak a szeméből... Klaus nem volt ott, ő nem is sejtheti, hogy milyen nagy mérföldkő ez egy olyan kapcsolatban, mint Tatiaé és az enyém.
- Nem. Bár volt társasága, egy eléggé vonzó férfi, de ő sem zavart ott sokáig. - ráztam meg a fejemet. Igaz, ezt csak azért mondtam, mert kíváncsi voltam, Klaus hogyan reagál arra, hogy Tatia más férfival volt. Vagy van. A féltékenységet nem lenne nehéz felismernem.
- Fogalmad sincs, hogy mi történt... az anyám ezer év után az anyám volt, még ha csak tíz percig is. Átölelt, és... meg sem próbált megölni... és hogy mi vitt oda? A bűntudatom. Mert van olyanom is. Vagyis volt, míg nem beszéltem vele. - jegyeztem meg melléseken.

Oké, mégsem készültem fel mindenre.
- Hol voltál? - ismételtem, mint aki nem hisz a fülének, és levágtam magam a fotelba. - Anyádnál? Te jó ég... - forgattam a szemem. - Gratulálok a zseniális ötlethez. Mégis, mi a fene vitt oda? - kérdeztem hitetlenkedve. - Csodálom, hogy megúsztad élve. Nem tudom, mégis mit vártál... épp eléggé kinyilvánította már, mennyire utál mindkettőnket - morogtam dühösen.

- Engem sem könnyű olyasmire rávenni, amit nem akarok. Nem járt volna sikerrel. - ráztam meg a fejemet, majd jó nagyot nyeltem, és eléggé megremegő szájjal néztem rá. Mert fogalmam se volt, ebben a helyzetben pláne nem, hogy mit fog szólni, ha meghallja, hogy hol jártam.
- Tatiánál voltam. - nyögtem ki végül úgy, hogy szinte én is alig hallottam. - Beszélni akartam vele. Nem rólad meg rólam, hanem... valami másról. - szögeztem már le rögtön az elején, mielőtt azt hinné, hogy elpofázni mentem oda mindent kettőnkről. - Ezer év után először éreztem azt, hogy az anyám a páncélja mögött tényleg képes érezni, és hogy minden igaz volt, amit mondott arról, ahogyan elhagyott engem. - jött ki belőlem egy pár szó, hogy nagyjából sejtse, ezúttal miről szólt a fáma.

- Benned bízom - mormogtam. - Mikaelben már nem. És nem akarom, hogy... szóval féltem, hogy akaratod ellenére tesz veled valamit - simítottam végig Erin arcán. - Igen, féltékeny vagyok, még mielőtt megkérdezed - sóhajtottam, majd következett az újabb meglepetés néhány másodperc múlva.
- Máshol? - bambultam. - Na és mégis hol? - fontam karba a kezem, felkészülve mindenre.

Hát igen, ha valaki, ő már ismerte a saját nevelőapját. Mert felnőtt vele... tizenakárhány évig. És a vámpíroknál az érzések csak felerősödnek. Hát az ő gyűlöletük egymás iránt nyilván éppen a tetőfokára hágott jelenleg.
Viszont az utolsó feltevésre úgy kaptam fel a fejemet, mintha bomba robbant volna. - Hogy micsoda? - kérdeztem vissza meglepve. - Nem feküdtem le vele, ha erre akartál célozni. - ráztam meg a fejemet még mindig ledöbbenve, hogy ilyesmi eszébe juthatott. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy inkább fekszem bele önként egy verbéna-fürdőbe, mintsem lefeküdjek azzal a férfival. - Nem. Bár mivel kamu-egyezséget akartam vele kötni, így próbálván elnyerni a bizalmát, ezért egyetlen egy csókot kicsikart tőlem 'pecsétként', de az is azelőtt történt, hogy felfogtam volna, mit csinál. - mondtam, de aztán elsétáltam előle, és pár méterrel arrébb fordultam csak vissza felé. - Valahol máshol voltam. - szólaltam meg rekedten.

- Úgy látszik, a régi önmagát még ezer év után sem volt képes felülmúlni - mondtam gúnyosan. - Annak idején is ebből állt az élete. Fenyegetőzésből - mondtam gyűlölettel telve. - És igen, jól mondod. Bunkó, rögeszmés. A szadistát kihagytad. Mert hidd el, hogy az. Tudnék mesélni róla - nyeltem nagyot, és az órámra néztem. - Elég sokáig tarthatott meggyőzni őt. Azt hittem, hamarabb visszaérsz majd - mondtam, majd szöget ütött a fejembe valami.
- Ugye nem azért voltál ennyi ideig... mert... ára volt a karónak? - vontam össze a szemöldököm féltékenyen.

Magához ölelt, és szavai félig-meddig meg is nyugtatták a lelkemet. De... valami még mindig nyomasztott, arról viszont már nehezen beszéltem volna. Nem az, hogy Mikael megcsókolt, mert nem fog életem legborzalmasabb pillanatai közé tartozni, hiszen igencsak kellemesnek mondható volt... ellenben azzal, hogy vajon elmondjam-e a látogatásomat Tatiánál. Ez még fog nekem fejtörést okozni.
- Nem, nem bántott. Igaz, miután megtalálta a karót nálam, megfenyegetett egy kevés nitrátos kezeléssel, de ezen kívül nem csinált semmit. - ráztam meg a fejemet. - Ha nem lenne egy bunkó, rögeszmés vadász, talán még normálisnak is tudnám mondani. - sóhajtottam.

Egyszerűen elöntött a tanácstalanság. Mikael játszik velem... mint a macska az egérrel. És még mindig ő van abban a pozícióban, hogy hangosan röhögjön a markába.
- Gyere ide - sóhajtottam, és átöleltem Erint. - Nem tehetsz róla. Bátor dolog volt tőled, hogy megtetted ezt értem... - csókoltam meg. - Ugye tényleg egyben van? Nem bántott? - toltam el aztán, végigvizslatva a testét, de nem láttam a ruháján vérfoltokat.

Rájött arra, amire én, és nagyon is tudtam, hogy így fog erre reagálni. Mert az életéről volt szó, és ebben az esetben megint olyan, mintha egy helyben állna. A karó nem lehet semmire sem megoldás.
- Nem, nem mondott többet. Csak annyit, hogy ő megoldja a karó nélkül is. - magyaráztam visszaemlékezve, de szó szerint ott voltak a fejemben a szavak és nem volt semmi olyasmi, ami kiindulópontot jelenthetne. - Meglehet, hogy engem akart hülyének nézni, de ez is több, mint a semmi. Sajnálom, de tőlem... ennyi telt. - mondtam csendesen.

- Na várj - hökkentem meg, és a felhők közül gyorsan visszatértem a valóság talajára. - Azt mondod, hogy Mikael maga adta neked oda? - hüledeztem, és egy mozdulattal levágtam a sarokba a karót. - Ezek szerint ellene nem lehet fegyver! - dühöngtem. - Különben nem kockáztatná a saját életét. Addig nem, amíg én élek... - járkáltam fel-alá felajzottan. - És miféle régi legenda? Valami, ellenem? Nem lehet, Erin - ráztam a fejem. - Ezer éves vagyok, ennyi idő alatt már tudnom kellene róla, ha lenne bármi ilyesmi. Biztos, hogy jól értetted? Lehet, hogy csak blöffölt, vagy téged akart hülyének nézni.

Félrehúztam a számat, ahogy arról kezdett beszélni, hogy mit fog tenni a karóval. Ugyan nem mondott Mikael semmi konkrétat, de kétlem, hogy ideadta volna ezt, ha ellene is lehetne használni. Csak egy tényleg idióta adna olyan fegyvert.
- Eleinte azt hittem, hogy könnyen fog menni, és tény, hogy Mikael bizalma könnyen elnyerhető, ha azt hallja, amit tudjuk, hogy hallani akar. - nyeltem egyet. - De körülbelül két perccel az indulásom előtt észrevette, hogy nálam van. És... fogalmam sincs, hogy miért, de... engedte, hogy elhozzam, azzal a szöveggel, hogy "Neki egy régi hagyomány lesz a fegyvere ellened." - próbáltam meg felidézni Mikael szavait.

- És még sikerrel is jártál - állapítottam meg elégedetten, és mohón kaptam a karó után, mikor a kezembe nyomta.
- Ezzel a karóval megyek Mikael ellen - néztem a fehéren ragyogó fát, amibe régi viking írással a nevem volt vésve. - Ezzel fogom őt kiirtani a világból, örökre - kapott lángra a lelkem, majd a karót dédelgetve visszafordultam Erinhez. - Könnyen ment? - ültettem le. - Mikael tényleg hülyébb, mint gondoltam! - nevettem fel aztán.

Hallottam odabentről a mocorgást, majd az ajtó hirtelen kitárult, már amennyire egy vámpírt meg lehet lepni... és szinte már rögtön benn is voltam a lakásban, mert behúzott engem, és ettől halványan elmosolyodtam.
- Nem adom olcsón a bőrömet. - mondtam, és belenyúltam a táskába, hogy az orra alá dugjam azt a vacak karót. - Tessék. Elhoztam neked, amit akartál. - nyomtam a kezébe.

Miután Erin távozott, kényelmesen elfeküdtem az ágyon, és lehunytam a szemem. Se Erin, Hayley sem tért vissza Tylertől... azt sem tudtam, akar-e még egyáltalán. Tökéletes volt a csend, és a nyugalom... hamarosan el is aludtam kissé. Arra ébredtem, hogy valaki csengetett, összerándultam a váratlan hangtól, így ébredtem, ehhez mérten elég morcosan igyekeztem ajtót nyitni.
- Erin! - mondtam aztán váratlan örömmel, mikor megláttam az érkezőt. - Gyere, gyere be... - húztam át a küszöbön a kezénél fogva. - Látod? Tudtam, hogy élve foglak viszontlátni - öleltem magamhoz.

- Tatia birtoka -

Ismerős illat csapta meg az orromat, de ezt már betudtam annak, hogy folyamatosan a múlton merengek ma. Christopher illata pedig igencsak itt volt még az orromban, szóval nyilván a megbolondulásom első jele, hogy megint érzem az illatát, mint néhány napja a birtokomon. Bár akkor ott volt a jegygyűrűm is. De szép kerek történet...
Megálltam az ajtó előtt, majd a változatosság kedvéért csengőt nyomtam. Nem az én lakásom volt, semmi jogom nem volt csak úgy benyitni. És mindezek mellett még idő kellett ahhoz, hogy azok után, amiket Mikael és Tatia mondott, hogyan viszonyuljak Klaushoz.

- Nagylelkű vagy. - mosolyogtam, viszonozva a csókját, és máris jobban éreztem magamat ettől a gesztustól, de be kellett látnom, hogy tényleg ideje lesz indulnom.
- Majd én jövök. Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe fog kerülni, szóval majd én felkereslek téged. - pislogtam az ajtó felé, majd újra felvettem a kabátomat, de még a háló ajtajában egy pillanatra megálltam, mert valamit elfelejtettem.
- Szeretlek. - néztem Klaus szemeibe őszintén, majd nagy nehezen, de kiléptem a hálóból, majd az egész lakásból.

- Mikael háza -

- Ha épségben visszatérsz, jutalomszexet is kapsz. És a teljes kívánságlistádat átveheted velem - mondtam, megcsókolva Erint lágyan, kedvesen, szerelmesen. - Nem lesz baj, ne aggódj. Egy magamfajta megérzi az ilyet - feküdtem vissza kényelmesen. - Ha végeztél, idejössz, vagy otthon keresselek?

- Az az egyetlen szerencséd, hogy szemrebbenés nélkül képes vagyok hazudni. - sóhajtottam, belenézve Klaus szemeibe, bár ami igaz, hogy emiatt a mondatom miatt talán mégsem vagyok annyira megbízható. De... azt tudnia kell, hogy neki sosem hazudnék. Legalábbis remélem, hogy bízik bennem ennyire.
- Jól van, ezeket megjegyzem. - bólintottam aztán, fejben összegezve mindent. - De mivel ilyen szívességet teszek neked, kérek egy búcsúcsókot. - kacsintottam rá, odahajolva és viccesen csücsörítve felé. Igazából innentől nem igazán lesz alkalmam viccelődni, hát legalább most hagy tegyem.