- Igen, van. Különleges karó. Fehér tölgyből készült, ez az egyetlen fafajta, amivel egy Elsőt el lehet tenni láb alól. Meg fogod ismerni... a drága jó "apám" belevéste a nevem, hogy ne tévessze el, kinek is szánja... - morogtam dühösen. - Lehetőleg köpködj rám, és közöld, hogy utálsz. Ezzel megváltod a biztonságodat, meglátod - nyugtatgattam. - Mikael szemétláda, de kedveli azokat, akik engem gyűlölnek. Még akkor is, ha vámpír az illető.

- Bírkóztam már meg bunkó férfiakkal, emiatt nem aggódom. - mondtam rögtön. Én más miatt aggódtam. Nem akartam karóban a gyomromban visszatérni. Sőt, azt sem akartam, hogy máshová döfje azt a karót, ha mégsem lenne Klausnak igaza, és képes lenne csak simán megölni ezt a 'kishalat'.
Belebújtam a nadrágomba, közben jót mosolyogva a szavain, és visszahajoltam, hogy viszonozzam a csókját. - Rossz és csúnya? Csúnya semmiképpen sem. - nevettem, megsimogatva az arcát. - Amúgy... mi is ez a karó, amit el kell hoznom? Van valami különleges benne?

- És máris eltűnik - sóhajtottam színpadiasan. - Jól van, jól van... menj csak - ültem fel magam is, megborzolva a hajamat. - Ha végeztél, hívj. Vagy gyere. Ha gond van, vagy Mikael bunkó, hívj, és megyek. Vigyázz magadra Erin, mert rám is neked kell vigyázni... a csúnya, rossz hibrid fiúra - súgtam neki, és visszahúztam egy csókra.

- Hm... - kezdtem el gondolkodni. - Ilyesmikre pont nem emlékszem. - sóhajtottam. - De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem egy hibrid szavát? - vigyorodtam el, és ásítottam még egyet, de nem különösebben foglalkoztatott az, hogy tényleg így történt-e. Nyilván csak szórakozik velem, de hát... engem nem szavar. Tatiát is szeretem szidni, és a másik felvázolt álom, a szex sem áll tőlem távol.
- Ami azt illeti... talán én most megyek. Megszerzem azt a nyamvadt karót, és utána elhozom neked. Aztán... újra magadra hagylak, hagy filozofálj a terveidről. - motyogtam, belebújva a felsőmbe.

- Nos, az első részben nem mondtál semmit - dőltem hátra, kényelmesen a fejem alá téve a kezem, és pimasz mosollyal élvezve a helyzetet. - Helyette lihegtél, és úgy nyögdöstél, mint amikor éppen... - kacsintottam rá. - Aztán jött némi szünet, és a második részben is csak Tatia nevét tudtam kivenni a mormogásodból, meg egy csomó elhadart szitkot meg átkozódást. Röviden ennyi. Nagyon szép álmaid lehettek - rázott a hahota.

Gyorsan vissza lettem döntve a párnák közé, és fáradtan kuncogtam fel, miközben viszonoztam a csókját, de rögtön meglepve húztam el a fejemet.
- Öhm... hogy mit csinálok álmomban? - döbbentem le. Oké, nyilván csak szórakozik velem. Ennyire bolond és szenilis csak nem vagyok, hogy beszélek magamban meg álmomban.
- Mit mondtam? - jöttem aztán egy pillanat múlva kissé zavarba, de próbáltam ezt nem kimutatni.

- Oh, azért ennyire ne siess - döntöttem vissza Erint nevetve a párnára. - Ennyire rossz velem ébredni? - csókoltam meg, és nagyot nyújtóztam. - Klassz volt az éjszaka. Ha még nem mondták volna, magadban beszélsz - néztem vigyorogva Erin felé. - Igazán érdekes volt hallgatni... és roppant felvilágosító.

Egy eléggé különleges hang ütötte meg a fülemet, és ilyenkor utáltam, hogy vámpír vagyok és mindenre felfigyelek... leginkább úgy hangzott, mintha valaki csámcsogna a közvetlen közelben, de a szemeimet csak akkor kezdtem nyitogatni, mikor egy férfihang is párosult a reggeli ébresztőhöz.
Kissé meglepett voltam. Hozzászoktam ahhoz, hogy minden reggel egyedül térek magamhoz. Most viszont rögötn szembetaláltam magamat Klaus arcával, és halvány mosolygással dörgöltem meg az egyik szememet.
- Jó reggelt. - suttogtam ennyit, miközben máris felültem.

Arra ébredtem, hogy valami fura dolgon csámcsogtam épp... és a szemem kinyitva konstatáltam, hogy Erin egyik hajtincsét készülök épp lenyelni. Köpködve ráztam ki a képemből a hajtömeget, és ez végképp kiverte az álmot a szememből.
- Hé szépségem... - hajoltam oda Erinhez, és lágyan ébresztgetni kezdtem - itt az ideje felkelni.

- Igen, ezt elismerem. - bólogattam, ahogy Mikaelről és a holnapi nap nehézségeiről beszélt. Fogalmam sincs, hogy mégis hogyan teszem meg azt, amire kért, de maximum... azt tudom csinálni, amit mondott... bevetem magam, még ha abszolút nincs is kedvem hozzá. Bár az megnyugtató volt, hogy az előző találkozásunk során annyit leszűrtem: Mikael nem vágyik a nőkre, maximum a feleségére, de talán arra sem.
- Jó éjt... - simogattam meg a karját, amivel átölelt, majd lassan engem is elnyomott az álom.

- Azért ne nagyon panaszkodj, mert a végén még sérelmezni fogom - fogtam át Erint, és odabújtam hozzá, nyakába szuszogva. - Aludjunk... holnap nehéz napod lesz. Mikaellel nem könnyű szembenézni - csókoltam meg, és lehunytam a szemem.

- Most elérted, hogy úgy érezzem magamat, mint egy kislány, aki beteg és vetkőztetni kell. - suttogtam nevetve, miután a lábaimran kerültem, és saját maga után rólam is leszórta a ruhákat, hogy bebújjon az ágyba, és így tettem én magam is.
- Nincs ellenvetésem. Bár... szokatlan lesz, hogy nem egyedül alszom, de... mostanság rengeteg szokatlan dolog történik. - bújtam be magam is a takaró alá, és az oldalamra fordultam, hogy ha akar, hát átölelhessen.

- Ó, hát ezt bebuktam - vigyorogtam el magam szélesen, majd odaléptem, és átöleltem. - Örülök, ha itt maradsz velem - kaptam aztán az ölembe egy váratlan mozdulattal. - Gyere bébi... ideje az alvásnak - vittem be a hálóba, aztán beraktam az ágyba, és az alsóm kivételével minden ruhát leszedtem magamról, majd őt magát is levetkőztettem.
- Javaslom, hogy úgy aludjunk, hogy hátulról hozzád bújok - fúrtam be magam én is a takaró alá. - Remélem, nincs ellenedre a felvetés.

Hülye egy helyzet. Meg akartam előzni egy esetleges vitát, ezért inkább elhúznám innen a csíkot, jó gyorsan. Viszont amúgy meg nem akartam menni, mert vele akartam lenni. Az ész és a szív harca. De inkább vállalom a felelősséget az esetleges vitáért...
Nagy sóhajjal teljesen visszafordultam felé, miután becsuktam a lakásajtót, és visszadobtam a kabátomat a helyére. - Nem dobtál ki. Kénytelen leszel elviselni. - mosolyogtam rá, megállva előtte egy kis pimasz mosollyal.

- Vigyázok, engem ne félts. Nem jött még el az időm, ahogy a tiéd sem - mosolyogtam Erinre, nézve, ahogy visszafordult a küszöbön. Olyan aranyos volt így, a zavart tétovaságban, hogy legszívesebben felkaptam volna az ölembe.
- Akkor azt kell mondanom, hogy itt kell maradnod. Én ugyanis nem foglak kidobni, arra hiába vársz! - nevettem rá. - Tényleg menned kell? - hajtottam félre a fejemet. - Jó lenne reggel úgy ébrednem, hogy ott vagy az ágyban mellettem.

- Erre csak azt tudom mondani, hogy ha ezt túlélem, akkor már mindent túlélek - mosolyogtam rá, miután elszakadtam a csókjától és körülnéztem a szobában még, hogy hol szórtam le esetleg valamit, ami az enyém, de nem tűnt fel semmi ismerős.
- Óh, arról a buliról már el is feledkeztem... - gondolkodtam el, de már bólogattam is mellé. - Én benne vagyok. Nem vagyok a vásárolgatás híve, de ezt erre az alkalomra félreteszem. - mosolyogtam még mindig, majd kedvesen odahajoltam és megcsókoltam őt, végigsimítva az arcán. - Te is vigyázz magadra. Nem mintha neked olyan könnyen bajod eshetne, de... érted. - váltam el tőle, hogy hátat fordítsak neki, és megfogjam a kabátomat, de amikor elfordítottam a kilincset, és megálltam a küszöbön, lemondóan felnevettem. - Létezik olyan, hogy tökéletesen megbolondultam, és már nem is tudom, hogy mit akarok? - kérdeztem, bár nem fordultam vissza. - Azt hiszem, hogy nem akarok elmenni... csak ha te magad dobsz ki. - fordultam hátra félig-meddig.

- Szóval mégis megteszed? - kérdeztem halkan, ezúttal rajtam volt a meglepetés sora. - Vigyázz magadra Erin... légy óvatos. Féltelek, mert szeretlek - csókoltam meg lágyan. - Jó veled. Mintha más lenne minden, mióta közel kerültél hozzám - sóhajtottam. - Egyébként... valamelyik nap elmegyünk a plázába? Valami jelmez kellene a horror bulira - mosolyogtam.

Meglepetten, kitágult pupillákkal kaptam fel a fejemet, mikor elhangzottak szavai. Egyenesen mind az ellentéte volt az eddigiekkel szemben. És most tényleg sikerült jól meglepnie. De furcsa, mindenben képes újabb dolgot mutatni magából. Miszerint... ő is képes lemondani valamiről valami másért. Vagy valaki másért. Ezen még gondolkodnom kell.
- Megígértem, hogy elhozom neked azt a karót. És nem fogom megszegni. Te magad mondtad, hogy nem bántana. És igazad van, másképpen el tudnál veszíteni... de én bízom benned. - néztem mélyen a szemeibebe.

- Azt hiszem, mindkettőnknek szoknia kell még ezt a helyzetet - öleltem meg Erint, mikor hozzám bújt. - Figyelj rám... nem akarlak téged is kockára tenni. Inkább ne menj... nem akarom, hogy elveszítselek. Nem, nem fizikailag. Egyszerűen tudom, hogy Mikael téged nem bántana. Félek, hogy másképp veszítenélek el, és ezt nem akarom. Te vagy az egyetlen, aki törődik velem... és aki fontos nekem - sóhajtottam, magamhoz szorítva.

- Csak nem akarok újabb veszekedést. Még nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy... valaki más is képes olyan lenni, mint én vagyok, ha dühös vagyok és felbosszantanak. És ne mondd nekem, hogy az előbb te nem voltál dühös rám. - ráztam meg a fejemet, közben végignézve rajta, de nem bírtam ki, hogy lassan odalépdelve ne bújjak a karja alá, és hajtsam a fejemet a mellkasára, hogy néhány másodpercre lehunyjam a szemeimet. - Megígérhetem, de nem biztos, hogy be tudom tartani. Főleg ezt nem. - mosolyodtam el halványan.

- Én meg nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy ne parancsokat osztogassak... de majd igyekszem - mondtam komolyan, majd néztem, ahogy Erin kibontakozik az ölelésemből.
- Elmész? - kérdeztem csalódottan. - Hát mégis haragszol rám? - morogtam elkedvetlenedve. - Ide hallgass, nekem csak egy számít. Hogy épségben, és élve gyere vissza Mikaeltől. Semmi más. Megígéred, hogy vigyázol magadra? - kérdeztem halkan.

Mintha azon nyomban benne lenyugodott volna ő is, amint én megtettem, és nagyot nyelve néztem le a karjaira, amivel átölelt. - Nem. Nem barom vagy. De nem szoktam hozzá, hogy valaki így beszél velem. Anélkül legalábbis nem, hogy ne tépjem ki a szívét minimum három másodperc múlva. - suttogtam, még mindig próbálva nyugodt gondolatokat találni.
- De talán mégis jobb, ha én most elmegyek, nem akarok még egyszer összeszólalkozni valamiben. Elmegyek holnap Mikaelhez és... elhozom utána neked azt a karót, ha sikerül megszereznem. - néztem a szemeibe aztán. Nem sok kedvem volt elmenni, de nem akartam kockáztatni egy újabb indulatos veszekedést.

Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülten, de aztán éreztem, hogy valami elromlott, hát odaléptem Erin mögé mikor elfordult, és hátulról megöleltem.
- Hé - motyogtam a fülébe. - Ne haragudj. De úgy tűnik nemcsak a romantikát kell tanulnom, hanem a szerelmet is - dünnyögtem halkan. - Nem akartalak megbántani. Barom vagyok, ugye?

Szívem szerint azt ordítottam volna a képébe, hogy dugja a hatalmát oda, ahová akarja, mert nekem nem kell, nincs szükségem rá, de mégsem tettem mindezt. A szavai gyorsan követték egymást, azt hittem, hogy lassan süketülök meg, míg a végére ért, de talán addigra már finoman szólva is kissé elcsendesedett a hangja.
- Jól van... jól van... - mondtam kissé megszeppenve az ordított szavak után. - Holnap elmegyek hozzá, és elhozom azt a karót, amiről beszélsz... - fordítottam el a tekintetemet róla. Talán mert nehezemre esett a szemeibe nézni.

- Nem azt kértem, hogy feküdj le Mikaellel! - mondtam, de már csikorgó hangon, iszonyú dühvel. - Csak annyit, hogy annyira tekerd el a fejét, hogy ki tudj csempészni egy karót a házból! - vágtam a poharat vissza úgy az asztalra, hogy egy halom szilánk maradt belőle. - Látod? Azt mondtad, szeretsz, de ennyit sem teszel meg értem. Én pedig, ha Mikael meghal, a világot teríteném a lábaid elé! - ragadtam meg Erin két vállát. - Én azt hittem, lefeküdtél Johnnal, és igen, féltékeny voltam, fogalmad sincs mennyire! De neked nem kell ezt tenned Mikaellel, ezt sosem kérném tőled! De a hatalom áldozatokkal jár, Erin. Fogalmad sincs mennyi áldozattal. Ahogy a hibridek is áldozatok lesznek ebben a küzdelemben, mind egy szálig - morogtam.