- Még hogy mi ütött belém... hallottad te saját magadat? Tudod, hogy mit mondtál? - kérdeztem tőle úgy, mint valami megkeseredett kislány, és megálltam előtte, nem érdekelve, hogy éppen fő a saját levében vagy mérges rám, de soha nem voltam az a típus, aki véka alá rejti a véleményét. És mondhatni, nagyon nem esett jól az a bizonyos "nem érdekel, hogy mivel tereled el Mikael figyelmét, tőlem le is vetkőzhetsz" -mondat. Valahogy legalábbis így hangzott. És persze tudtam, hogy nem igazán vagyok különb egy ribancnál, ami a pályafutásomat illeti, de mégis fájóan érintett, hiszen mióta ismerem és tisztában vagyok nagyjából az érzéseimmel, nem tudtam más férfira nézni.
- Tegnap este féltékeny voltál Johnra, amiért beszélgettem vele... és ezek után mondod azt, hogy ha kell, vetkőzzek is le Mikael előtt, mert téged nem érdekel? - kérdeztem szörnyülködve, tartva tőle a tisztességes távolságot. - Hát tényleg ennyire hidegen hagy minden... csak hogy elérd a célodat? - kérdeztem, és csak egyetlen dolog tartott vissza a könnyezéstől, mégpedig az, hogy már tudtam megálljt mondani a könnyeknek.

Csak értetlenül néztem, ahogy Erin visszaviharzott a fürdőbe, és már nem az odaadó lányt láttam magam előtt, hogy egy fékevesztett fúriát.
- Most meg mi ütött beléd? - méltatlankodtam. - Nem érted meg, hogy kettőnkért kérem ezt? Nem küldhetem oda a hibridjeimet, egyiket sem, és gyanítom Mikael engem sem látna szívesen! Ennyit kérek csak tőled, hát erre nem vagy képes? - öntöttem egy pohár italt dühösen.
- Mellesleg, nem úgy kezellek, mint a szolgáimat, ha nem tűnt volna fel - hajtottam fel a whiskyt.

Kezdtem végképp tanácstalan lenni. A probléma az volt, hogy dühösen kezdtem tanácstalan lenni, és nyilván ő sem szeretné megtudni, hogy milyen vagyok igazán dühösen. Mert a Hayley és John miatti műsornál még visszafogtam magamat.
Viszont mikor az utolsó néhány mondat elhagyta a száját... az felért egy arconcsapással. Körülbelül. De ez nem az arcomat érte, hanem valamit a mellkasomban, amit már régóta nem használtam. És ezek szerint hiba volt újra 'használni'.
Kirántottam a kezemet az övéből, és visszacsörtettem a fürdőszobába, hogy a ruháimmal térjek vissza és belebújtam a pólómba. - Tudod mit? Vetkőzz neki te magad! - jött meg a hangom eléggé indulatosan és haragosan. - Valamit elfelejtesz... én nem a hibridjeid egyike vagyok, nem vagyok a rabszolgád, sem a csicskád, aki ribancként próbálja megkaparintani azt a nyamvadt karót... legalábbis azt hittem, hogy neked is mást jelentek... - csendesedett el végül a hangom, és elfordultam tőle.

- Nem kételkedem! - dühöngtem. - Csak egyszerűen felajánlottam valamit a múltkor. Helyet az oldalamon, mint a világ királynője. De ez neked sem fog csak simán az öledbe hullani - morogtam. Tégy érte valamit te magad is - fogtam meg a kezét, és átvonszoltam a másik szobába. - Nem érdekel, hogy tereled el Mikael figyelmét. Ha kell, vetkőzz is neki, de hozz nekem egy karót. Ha Mikael meghal, már senki és semmi nem állhat az utunkba. Király leszel, és te a kedvesem... hát mondd, nem ér ez meg ennyit neked?

Az őszintét megvallva, a szavai alapján igen, úgy gondoltam, hogy kockáztatná az életemet. Nem kishalakra utazik, hanem a nagy vadra... még le is vagyok alacsonyítva. Így kell két perc alatt egy kellemes estét porrá zúzni.
- Én akarok neked segíteni, mert nem akarom, hogy bajod essen... és igen, szeretlek, és bízom benned. De te sem tudhatod, hogy mit tenne velem. Azt hiszed, hogy engem érdekel a saját életem? Valószínűleg semmi értelme nem lenne mostanság, ha... te nem lennél benne. - vallottam be. - De... mikor ilyesmiről van szó, csak eluralkodik rajtam az az emberi érzés, amit régen éreztem utoljára. A... félelem. - nyögtem ki nehezen, hiszen ki tudja, mit vált ki belőle az, miszerint én félek. De nem a haláltól féltem. Hanem attól, hogy neki baja esik. És ha engem mellé még Mikael megöl, hát... sok segítség voltam.
- De ha ezt akarod, holnap elmegyek hozzá. Talán ma az lenne a legjobb, hogy ha én mennék el. Kételkedsz bennem... és ennél szörnyűbb érzés nem kell több mára. - ráztam meg a fejemet.

- Nem, nem fog megölni - mondtam, és mérgesen megvillant a tekintetem. - Látom, sokáig tartott a "szeretlek Klaus", meg "bízom benned Klaus" állapotod - vágtam oda a törülközőt a sarokba, majd magamra kaptam a nadrágomat. - Komolyan azt hiszed, hogy kockáztatnám az életed? Egyszerűen csak tedd meg ezt nem nekem. Nem lesz bajod. Mikael nem kishalakra utazik, hanem a nagyvadra - bújtam bele a pólómba is. - Most itt az idő bizonyítani, hogy tényleg szeretsz.

Kezdett egyre érdekesebbé válni a téma, főleg hogy milyen szerepet szán nekem. Eléggé vicces, hogy... pont tőlem kéri ezt, mert... nemrégiben pont én árultam el Mikael kérése miatt. De most nem tenném. Még akkor sem, ha Mikael halállal fenyegetne meg.
- Oké. - mondtam csak ennyit nagyot szippantva a levegőből, miután elszakadtam a szájától, viszonylag eléggé gyorsan. - És arra az eshetőségre gondoltál, hogy talán engem öl meg? Vagy egy vagyok a "feláldozhatók" listádon?

- Menj el Mikaelhez - kezdtem el megtörölni magam. - Egyszer már tőrbe csaltál engem, nem tudja, hogy közben te és én közel kerültünk egymáshoz. Szidj, utálkozz, és mondd el neki, hogy végezni akarsz velem. Szerezd meg tőle a karót... bármi áron. Ha kell üsd le, verbénázd be, nem bánom. Ha szeretsz, Erin... akkor megteszed ezt nekem. Hogy utána te és én örökké élhessünk... mindig együtt - csókoltam meg.

Minek is hazudnék? Tényleg meglepett. Mert én... soha nem voltam olyan, aki - ha mondhatjuk így - csapatban dolgozik. Most mégis engem kér ilyesmire... és elvárások, amiket gyűlölök. Most elvárásokat fog állítani nekem? Hogy szerezzek boszorkányt, és tegyem, amire ő kér? Oké, talán... még nem szoktam hozzá teljes mértékben ahhoz az oldalához, ami a hatalmának teljes tudatában bármire képes. Ahogyan ezt most ő maga is előadta. És bárkit feláldozna... ebből inkább nem akarok következtetni, hogy kikre céloz...
- Rendben. - nyögtem ki csak annyit, és elengedtem őt. - Ha ezt akarod, én... segítek. - bólintottam egyet.

- Nem szemtől szemben - mosolyogtam el magam ravaszkásan. - Annyira hülye én sem vagyok. Egyszerűen csak... segíts végrehajtani a tervemet. A horror bálon... Mikael nyilván ott lesz. Keress nekem egy boszorkányt. Egy erős boszorkányt, aki képes legyengíteni őt. Ott lesznek a hibridjeim... nem kell, csak egyetlen másodpercnyi kihagyás... és megölöm Mikaelt. De előbb meg kell szereznem tőle a karókat, amiket nekem szánt. Sima karóval hiába is mennék ellene... nem halna meg tőle, ahogyan én sem. Idehallgass Erin.. - folytattam. - Tudod, hogy ez életre-halálra szól. Vagy Mikael pusztul, vagy én. Több esély nincs. Hiába is akar anyám valamiféle törékeny egyensúlyra szert tenni. Valamelyikünk a pokolra száll. És bármit megteszek, hogy az ne így legyen. Bárkit fel is áldozok ezért, ha a helyzet úgy hozza.

Kiszálltunk, és ő is, majd én is törülközőt tekertünk magunk köré, de amikor hirtelen magához rántott, és hevesen megszólalt, azt hittem, hogy rosszul hallok. Én? Neki? Hiszen fele annyira nem vagyok erős, mint ő vagy Mikael... én hozzájuk képest tényleg csak mezei vámpírnak számítottam.
- Mégis... én... én hogyan tudnék neked segíteni? - kérdeztem tőle, de arcomon láthatta a döbbenetemet.

- Ennek nagyon örülök - súgtam, majd felnevettem. - De igen, félő, hogy lassan cápahibriddé válok - álltam talpra, és kipattantam a vízből, majd Erint is kisegítettem, és törülközőbe burkoltam, majd én magam is flottírt tekertem a derekam köré.
- Azt akarom, hogy segíts nekem - mondtam váratlanul, és odahúztam Erint, hogy belenézzek a szemébe teljes komolysággal. - Azt akarom, hogy segíts nekem megölni Mikaelt!

Csak annyit érzékeltem a külvilág zajaiból, hogy Klaus az ölébe húzott és átölelt, de egy nagyon halvány mosoly már megjelent a képemen, és zihálva ugyan, de kinyitottam a szemeimet.
- Miért ne? Nem tiltja a törvény... - suttogtam egészen halkan, miközben egy könnyed csókot leheltem ajkaira. - Ez nagyon jó volt. Úgy ítélem, hogy ez törlesztésnek pont tökéletes volt. - vigyorogtam, miközben az egyik törülköző felé pislogtam. - Nem áztál még ki teljesen? Ha így haladunk, uszonyt is növeszthetünk pikkelyekkel.

Erin testének minden porcikája feszülni kezdett.... egyre és egyre jobban... hangja egyre magasabb szférákba csúszott, hogy a végén hangos nyögéssel belezuhanjon a gyönyör vörös világába.
Egész addig nem álltam meg ujjaimmal, míg az orgazmus utolsó hulláma is el nem ült testében, akkor óvatosan leemeltem a kád széléről, és ölembe húztam a kádban.
- Hangosan szeretjük, hangosan szeretjük? - vigyorogtam rá, és magamhoz öleltem az erőtlen, reszkető testét.

Már nem is tudtam szavakba önteni azokat az érzelmeket, amik bennem tombolni kezdtek, ahogy nyelvével is az érzékeny pontomra talált vissza.
- Én is... szeretlek... - suttogtam halkan, már amennyire képes voltam mindezt nyögdösés nélkül megtenni, és a közelítő érzés már a küszöbön állt... olyan közel éreztem, hogy szinte tudtam, csak pár másodperc, pár mozdulat és átlök abba a másik világba, ahol szinte porrá fogok égni a megsemmisülés alatt..
És így is történt... újra hátrahajtottam a fejemet, és az sem érdekelt, ha az egész hotel meghallja a nyögésemet...

Le sem vettem a szemem Erin arcáról, hogy a legelső fájdalmas fintorra azonnal leálljak, de nem volt szükség erre az elővigyázatosságra, mert a mosoly az arcán elmondott nekem mindent, de mindent.
- Ez az bébi... - suttogtam. - Csak élvezd... - fokoztam a tempón, hogy vele is megnyitassam a gyönyör felé vezető kaput. - Szeretlek Erin... - nyögtem, még mielőtt nyelvemmel is visszataláltam volna combjai közé, egyszerre három helyen is kényeztetve így, és bármit megtettem volna, hogy neki is jó legyen.

Ha valami ment, hát az egész életemben a lazítás volt. Nemcsak ezen a téren, hanem máshol is. Egészen hozzászoktam már a vámpír életmódhoz, ahhoz hozzájárt mindez.
Elengedtem a haját, mielőtt túlzottan megszorítottam volna, de ahogy mindkét ujja testembe ért, egy fikarcnyi fájdalmat sem produkált a testem. Ezer év alatt vajon miért is nem tettem meg soha? Valószínűleg mert soha nem találkoztam olyannal, akivel elég bizalmas a kapcsolatom ehhez a lépéshez...
Felnyögtem, és újra lehunytam a szemeimet, de az arcomon is éreztem úszni a mámor okozta mosolyt.

- Egyszer valamikor én is voltam tapasztalatlan, szűz fiú - vigyorogtam felfelé. - A meggyőzéshez meg mindig is remekül értettem - fúrtam vissza a fejem a lába közé, és továbbra sem hagytam el ujjammal testét... csak éppen most teste másik nyílása felé is közeledni kezdtem másik ujjammal.
- Ne félj... lazíts... - súgtam, és lassan, centiről centire eltűntem a testében. - Szólj, ha nem jó... és azonnal megállok.

Elgondolkodtam. Enyhén furcsa volt ezer évesen beszélni valamiről, ami a szex témakörébe tartozott, de nekem még nem volt részem benne. Körülbelül úgy éreztem magam, mint mikor Christopher éppen ugyanezeket a szavakat suttogta nekem ezer éve... igaz, akkor más idők jártak. És nem is épp erről a témáról volt szó, hanem arról, hogy azelőtt, előtte még sosem voltam férfival...
- Ugye tudod, hogy meglehetősen furcsa majdnem ezer évesen erről beszélni? Mintha egy szűz, tapasztalatlan lányka lennék. - nevettem fel halkan, miután visszatértem az emlékeimből. - De ami azt illeti... túlságosan jó a meggyőzőképességed. - cirógattam meg az arcát, ezzel téve egyértelművé a beleegyezésemet. Nem is azt mondanám, hogy kíváncsivá tett... persze azzá is, de biztonságérzetet adott. Ez nagyon régóta senkinek nem sikerült.

- Nem kell félned... - súgtam nyugtatóan. - Tudok úriember is lenni... és úgy csinálom, hogy ne fájjon... nincs miért aggódnod. De ha nem akarod, nem muszáj... - mozgattam kezem a testében ki-be, szinte kínzó lassúsággal. - Olyan gyönyört adnék, amit talán még sosem kaptál... - mormoltam. - Ki szeretnéd próbálni?

Igyekeztem minden másodpercet kiélvezni, amit nyújtatni tudott nekem, és nem is volt olyan lehetetlen feladat... szinte minden mozdulatára bizseregni kezdtem, és képes lettem volna akkorát robbanni, hogy még a szomszéd városban is meghallották volna... nem szó szerint értve, hanem... még mindig hihetetlen volt számomra az a tény, hogy itt vagyok. A múlt éjszaka után, amikor ugyanis biztosra vettem, hogy elveszítettem ezt a férfit, vagy amiatt a Hayley nevű csaj miatt, vagy John miatt, mert nem tudom elmagyarázni neki a történteket. De egy harmadik eshetőség még mindig fennállt... elveszíteni őt, méghozzá Tatia miatt. De most nem akartam semmi rosszra gondolni.
Főképp azért, mert éreztem, hogy keze máshová siklik... és meglepetten nyitottam ki a szemeimet, hogy lenézzek azokba az igézően kék szemeibe. - Öhm... - kezdtem bele, lázasan pislogva. - Ha hiszed, ha nem, de... ezer év alatt még sosem... - néztem rá úgy, mint egy tizenéves, aki éppen a szüzességéről szabatkozik. Ez enyhén hülyén hangozhatott. Dehát... semmilyen formában nem csináltam még azt, amire ő most valószínűleg célozni akart.

Lehunytam a szemem, és szinte teljesen belemerültem abba, amit csináltam vele. Azt is csak homályosan fogtam fel, hogy ujjaival a hajamba túrt, mintegy biztatásképpen, bár erre aztán végképp nem volt szükség. Igyekeztem én magamtól is.
- Bizony igen... - suttogtam, elemelve a fejem lábai közül, csak ujjammal mozogtam benne tovább, majd másik kezemmel simogatni kezdtem... de már kissé hátrébb tapogatózva... és felnéztem arcába, ő vajon mit szól erre.

Néhány szóval nyugtatott meg, de ez neki mindig sikerült. Nem is kellene ezen meglepődnöm, és erre el is mosolyodtam, de nem vártam, hogy ilyen gyorsan cselekszik majd ő maga is.
Hiszen a kád szélére ültetett, és mondott valamit, amiből én máris kitalálhattam a folytatást... ami nem volt ellenemre, azok után, hogy mióta csak beléptünk ezen a lakásajtón, egyfolytában húztuk egymás agyát valamivel.
- Igen... - suttogtam halkan, miután felnyögtem, és lehunytam szemeimet. A fejemet hátrahajtottam, így élvezve, amit tesz velem, és hajába túrva ösztönöztem a folytatásra, nem mintha túlzottan úgy tűnt volna, hogy abba készül hagyni. - Ugye... tisztában vagy... azzal, hogy... teljesen... megőrjítesz... ? -kérdeztem szaggatva, talán egy teljes perc elteltével, ahogy éreztem a verejtéket magamon.

- Semmi baj... - mondtam nyugtatóan, mikor már stabil körvonalakban állt minden előttem. - Már sokkal jobb... - húztam vissza. - Na és mondja kisasszony... ellenére lenne, ha ön is a fellegekbe szállhatna? - csókoltam meg Erint.
- Gyere ide... - cseréltem aztán vele helyet, hogy immár ő legyen az én előbbi helyemen, majd egy biztos mozdulattal kiültettem a kád szélére.
- Engedd el magad - biztattam. - Hagy tegyek én is valami jót veled - csókoltam végig a lábát, térdétől felfelé haladva, és abban a pillanatban, hogy nyelvemmel megérintettem érzékeny pontját, egyik ujjam is a testébe csúsztattam.

- Tény, hogy nem voltam soha életemben az az önzetlen típus, de... - sóhajtottam egyet magam is. - Úgy tűnik, én is változom. - vontam egyet a vállamon mosolyogva, de nem kerülte el a figyelmemet, mikor megrázta a fejét.
- Oh... - motyogtam kissé bűnbánóan. - Sajnálom... Nem akartam ennyire túlzásba esni... - nyeltem nagyot, és lemásztam róla.