- Ezek szerint egy kislány. Kitalálom: anyám súgta meg - dőltem hátra, hogy Elena arcába lássak. - Nézd. Nem érdekel, kell-e a segítségem vagy sem. Ha a gyerek az enyém, akkor ő csakugyan folytatója lesz a hasonmás vérvonalnak. Tudom, hogy a lányod, Delena, egy hasonmás, és egy ősvámpír gyereke, ennél fogva különleges. De ez a gyerek a hasonmás, és egy Első hibrid gyereke lenne. Van fogalmad róla, mi lenne ez a gyerek? Olyan erővel, és olyan képességekkel születne, amit te talán még csak el sem képzelhetsz - nézegettem Elena barna szemeit, majd meglepve felvontam a szemöldökömet.
- Tatia ribanc barátnője? Kire gondolsz pontosan? Mert barátnője nyilván nincs sok, de remekül körbe tudja venni magát olyan szajhákkal, mint amilyen ő maga.

- Köszönöm, de akkor se lenne szükségem a támogatásodra, és semmi egyébre, ha Damon elhagyna és egyedül maradnék ezzel a kislánnyal. Inkább halnék meg, minthogy bármiben a segítségedet kelljen kérnem - mondtam szünet nélkül. Nos, igen... Damonnek pont ezt mondtam. Egy kicsit az idegeire menni ennek a beképzelt hibridnek. Nem kell neki rögtön tudnia, hogy semmi köze a lányomhoz.
- És nem vagyok meglepve, hogy más vagy azóta. Ezer év hosszú idő. És néhány hónapja sem ilyen voltál. Vagy talán már akkor is túlzottan értettél ahhoz, hogy hogyan hízelegd be magadat egy egyszer használatos nőhöz - jegyeztem meg mellékesen, de nem fogadtam meg azt, amit mondott, nem ültem le, inkább felnéztem a szemeibe, mert így, hogy megállt előttem, tökéletes rálátásom nyílt. - Tudod, megtehetnél valamit. Leállíthatnád Tatia ribanc barátnőjét, hogy szálljon le a férjemről, mert abszolút nem vicces az, amit csinál.

- Ezek szerint lehet valóságalapja? - fordultam szembe Elenával, és komolyan, a fejemet felszegve bámultam rá. - Nem, én nem vagyok apatípus. De ha ez a gyerek az enyém... ő lehet az újabb folytatója a hasonmás vérvonalnak. Ha csakugyan az enyém, olyan védelmet ígérek neki, és neked, amihez foghatót még soha nem láttál. Megkapsz tőlem mindent, amire csak vágynál. De apaként ne számíts rám - ittam újra. - Régen szerettem volna gyereket. Bármit megadtam volna érte - ismertem el aztán csendesebben. - Ma már másképp állnak a dolgok. Nem vagyok az, aki akkor voltam - léptem aztán Elena elé.
- Ülj le. Nem hiányzik, hogy összeess. Mit tudom én, hogy viselkedik egy terhes nő - dünnyögtem aztán.

Nem is akartam felé fordulni, még csak a szemébe sem akartam nézni, úgy hallgattam őt, bár a legvégén szívem szerint elnevettem volna magamat, igazi gonosz módjára. Bár... ő higgye csak azt, hogy ez az egész Tatia ötlete volt. Egész végig úgy éreztem otthon, hogy Mila tervelte ki... és csak valahogy belerángatta az ősömet. Talán valami ígérettel.
- Nem mindegy neked? Egyszer már megtréfáltalak egy gyerekkel, akkor a tudtomra hoztad, hogy nem törődnél vele. Hát tőlem azok után ne várd, hogy bejelentsek neked ilyesmit, még ha van valóságalapja is... - pislogtam rá dühösen.

- Szóval a ribanc... - morogtam, aztán elnevettem magam újra. - Hiába, stílusa az mindig is volt. Csak néha roppant kicsinyes - vontam vállat. - Örülök, hogy észhez tértél. Bár nem tudom mit várt Tatia, hogy rád fogok ugrani? Terhes nőkre még én sem mászom rá - ittam egy újabb korty whiskyt.
- Egyébként, ha már itt tartunk... - sétálgattam fel-alá - mondd, mennyire lehetséges az a tény, hogy tőlem fogant a gyerek?

Ha önmagamtól csináltam volna mindezt, ezt a néhány szót nyilván pofonnal jutalmaztam volna, de az utolsó néhány szava eléggé... eléggé észhez térítő volt, és a nyakamhoz értem, ahogy éreztem, hogy minden feszültség és ideg oda gyülemlett fel.
- Te jó ég... - léptem el előle, hogy teljes zavarban arrébb álljak. Én most... felajánlkoztam valakinek? Méghozzá Klausnak?! - Én... - próbáltam meg összeszedni a gondolataimat. - Tatia... Tatia küldött ide... - suttogtam.

Elnevettem magam, annyira abszurd volt az egész helyzet.
- Elena, te nem vagy önmagad. De tudod mit... ha önmagad lennél sem feküdnék le veled. Ennek több oka is van. Nyilván nem akarod, hogy végigsoroljam az összeset. Legyen elég annyi, hogy most minden sokkal bonyolultabb, mint egyébként. Két nőt is szeretek. Te nem vagy köztük - néztem a szemébe.
- Elég ebből - mondtam, belemeredve a tekintetébe. - Térj magadhoz, de gyorsan. És halljam, ki küldött téged ide a nyakamra.

- Miről beszélsz? - kérdeztem, mikor feltette a nagy kérdést, hogy ki küldött ide. A nyelvemen volt, hogy azt mondjam, a ribanc szerelme, mert ő maga nem képes idejönni, de... nem mondtam. Még... még nem lehetett.
- Most tényleg képes vagy... elutasítani engem? - suttogtam teljesen összetört tekintettel. Hát... na jó, azt a múltkori után is el kellett ismerni, hogy az ágyban nagyon jó. - Kérlek... ne tedd ezt velem... ne utasíts el... hiszen vágyom rád..

- Nagyon jó volt veled Elena, nem tagadom.... és nem, nem csak annyira voltál jó. De ez most túl bonyolult - legyintettem, a szemébe nézve. És ekkor lepődtem meg igazán, mert noha a szavai vágytól voltak fűtöttek, a szemei üresen csillogtak.
- Oh, értem már... - csóváltam meg a fejemet. - Nos, áruld el, ki volt aki hozzám küldött. Mert most már biztos, hogy nem magadtól tévedtél ide.

Eleinte éreztem, hogy visszacsókol, de aztán elszakadt tőlem, és nagyot nyelve néztem a szemeibe. De közben csak egy mondat kattogott az agyamban. "Felajánlod magad neki és addig makacskodsz, míg nem látod, hogy reménytelen a helyzet." És... nem tudtam ennek megálljt parancsolni.
- Ugyan... miért ne lenne jó? - kérdeztem egy apró kis mosollyal. - Ahogy a szobádban jártam, felrémlettek előttem a néhány héttel ezelőtt történtek... - motyogtam. - És Damon... ő már egy ideje nem hajlandó így örömet okozni nekem és boldoggá tenni... - suttogtam. Na jó, ezért a szívem legszívesebben képen törölt volna, mert egy szó sem volt igaz belőle... de az agyam azt diktálta, hogy el kell érnem azt, amiért idejöttem.
- Vagy csak annyira voltam jó neked?

- Ja, hát nem muszáj beszélgetnünk - vonogattam a vállam. - Akkor megtudhatnám végre, miért jöttél? - kérdeztem, annál nagyobb volt a meglepetésem mikor felkelt, magával húzott engem is, és megcsókolt.
Az első néhány pillanatban visszacsókoltam, aztán valami jelzőrendszer bekapcsolt az agyamban, kissé szétverve az alkohol fátylát.
- Nanana... - húztam el a fejem, hogy belenézzek a szemébe. - Kis hasonmás... nem tudom mi ütött beléd, de ezt hagyd abba. Erre semmi szükség. Se neked, se nekem - emeltem fel a kezem. - Nem értem, mi van veled, de nem igazán ismerek rád.

- Az anyád semmilyen részletbe nem avatott be. Azt mondta, hogy elmentél otthonról és hogy idejöttél - magyaráztam, elnézve a bárszekrény irányába, de most nem vágytam semmi piára.
- És jól értesültél. Hamarosan érkezik. De mi lenne, ha most nem erről beszélnénk? Nem ezért jöttem ide - ráztam meg a fejemet, miközben végigsiklott tekintetem az egész alakján, hogy aztán felálljak és felrántsam őt is az ülésből, hogy megálljak szorosan előtte. - Talán igazad van, a szobádba nem az olthatatlan vágy vezérelt... de ide igen... - suttogtam egészen halkan, és nem érdekelt, hogy valószínűleg három liter whiskyt fogok érezni a szájában, odahajoltam, hogy megcsókoljam.

- Igen, megtaláltam. Csodálkoztam is rajta, hogy ott jártál. De rájöttem, hogy alighanem nem az irántam való olthatatlan vágyad vitt oda - vontam egyet a vállamon. - Ezek szerint ezt mindössze udvariassági ajándékként kell, hogy értelmezzem. De értékelem, hogy gondoltál rám - ittam bele újra az üvegbe. - Nézz szét a bárszekrényben, talán akad valami alkoholmentes is - nyúltam el kényelmesen. - Ha először otthon kerestél, akkor már nyilván tudod, hogy miért jöttem el. De mindegy, ez mellékes - siklott végig a szemem az alakján, bár még semmi nem látszott rajta. - A verebek azt csiripelték, újra érkezik egy kis Salvatore.

Csak halványan elmosolyodtam, mikor levetette magát a fotelba. Hát... valahogy még ilyen fejjel is tisztában voltam azzal, hogy... na, mindegy.
- Nem, nem kérek semmit. Ami azt illeti, én nem inni jöttem - suttogtam, és odaültem a fotel karfájára, hogy így nézzek a szemeibe. - És ha már szóba került, de. Pontosan ezért jöttem. Tudod, nem véletlenül hagytam valamelyik nap ajándékot a szobádban - mosolyodtam el bátrabban. Na, ezt nem tudtam, honnan jött. De kijött.

- Persze, kerülj csak beljebb - vigyorogtam, mikor bekanalazta magát a küszöbön, majd lerogytam az egyik fotelba. - Nos... mintha semmi különösebb dolgom nem lenne, így hát nem zavarsz - néztem szét színpadiasan. - Ülj le, ne álldogálj ott. Tudom, hogy... ilyenkor kissé nehezebb - morogtam. - Megkínálnálak egy itallal, de gyanítom, úgyis nemet mondanál. Nos, kis hasonmás... megtudhatom, miért jöttél utánam? Csak azt ne mondd, hogy ilyen olthatatlanul hiányoztam.

Amikor kinyílt az ajtó, szinte azonnal megláttam Klaust, körülbelül azzal a reakcióval, amire számítottam. Tatiának nézett... először. És rendesen telenyomta magát piával.
- Én... csak látni akartalak. Egyébént az anyádtól tudom... - motyogtam halkan, ahogy az eszem dikálta nekem, majd beléptem, és szinte rögtön be is csuktam magam mögött az ajtót. - Talán zavarok? - néztem körbe.

Már jócskán hiányzott az ital fele az üvegből, és néha meg-meglódult velem a világ, mikor is kopogtatás hangzott fel az ajtó elől.
- Na ki a fene nem hagy már békén? - ordítottam el magam, majd feltéptem az ajtót, arra számítva, hogy anyámat, vagy valamelyik testvéremet látom majd odakinn. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor egy túlontúl ismerős arcot pillantottam meg.
- Tatia? - pislogtam néhányat, de aztán eljutott a tudatomig a valóság. - Nocsak... kis hasonmás - támaszkodtam tántorogva az ajtófélfának. - Csak nem ennyire hiányoztam? - morogtam. - Mit keresel itt? És honnan tudtad, hogy itt vagyok egyáltalán? - álltam félre, hogy bejöhessen. Feltéve, ha akar egyáltalán.

(Ősök villája)

A recepcióstól megkaptam az útbaigazítást, így felsétáltam az emeletre, és megálltam egy ajtó előtt. A mellkasom valamiért nagyon szúrni kezdett... a szívem nem értette, mit keresek én itt... és miért akarom elcsavarni Klaus fejét... de az eszem ezt diktálta nekem. És ezt kell tennem!
Bekopogtam, és vártam.

Nem kellett sokat várnom, hogy a fiú visszaérjen az itallal, és belépjen.
- Végre... már kiszáradt a torkom, kölyök - mordultam rá, és még mielőtt válaszolhatott volna, elkaptam a nyakát, hogy kegyetlenül és vadul torkába mélyesszem a fogaimat. Szerettem volna megölni a fiút, ízzé-porrá zúzni a kezemben, de valljuk be, nem lett volna a legjobb kezdet. És itt a hotelban túl sokan figyeltek volna fel rá, hogy a személyzet egy tagja csak úgy eltűnik... hát egy idő elteltével elengedtem a kölyköt.
- Na takarodj - rúgtam bele egyet durván, majd az ajtón utána dobtam a pénzt. Kézbe vettem az üveget, és inni kezdtem. Addig akartam vedelni, míg elfeledtem ki is vagyok... és egyetlen gondolat sem marad a fejemben.

(Ősök villája)

Nem tartott sokáig a recepción elintézni a formaságokat, és csakhamar fel is cuccoltam a szobámba.
- Csodálatos - húztam el a számat, mikor beléptem. Az otthoni fényűzés után meglehetősen... méltóságomon aluli volt ez a környezet.
- Menj, és hozz nekem egy üveg italt a bárból. A legerősebbet... és kapsz még egy ugyanilyet - löktem oda ötven dollárt a fiúnak, aki segített felcipelni a csomagjaimat. - Gyerünk kölyök, igyekezz! - mordultam oda, és mikor a fiú távozott, dühödten végigvetettem magam az ágyamon.

Klaus szobája