Nem tudom meddig dekkoltam ott, beleveszve az emlékekbe. Hogy visszasírtam volna? Talán. De talán ennek így kellett lennie. Szép volt.. jó volt.. ennyi. Vége. Annyi biztos, hogy leraktam a seggem a kivénhedt kanapéra és összedörzsölve a kezeimet csak gondolkodtam. Volt itt még egy dolog a képletben. Vicki... és az a város. Daneville? Igen, azt hiszem így hívták, de nem épp ez volt, ami megragadt a fejemben. Vick volt az. És bármennyire is tagadom, vagy próbálom azt tenni vele, még mindig.. hiányzik. És bár jól tudtam, hogy ő Gabe.. nője, de.. valamiért megtette velem, nem igaz? Ha annyira odalenne érte, akkor... - próbáltam mentegetni a jövőt, vagy csak kimagyarázni a tényeket, de valahol máshol jól tudtam, hogy nem tehetem ezt Gabe-bel. Ha a nő meg is bocsájt neki, ha megérti, hogy miattam kellett lelépnie, akkor is.. Ha kijátszanám a háta mögött, az biztos hogy örökre eltűnne. És ő a bátyám.. Nem tudom.. fogalmam sincs hogy ki e bírnám nélküle. Az egyetlen családom. Az egyetlen akire bármikor is számíthattam mindenben. Az egyetlen aki... Aki törőik velem...

Egy hatalmas sóhaj utolsó levegőjével toltam fel magam a kanapéról, és beláttam, hogy ennek semmi értelme. Itt.. csesztetni magamban a lehetőségeket, a mi lenne ha.. dolgokon, sokkal inkább haladjak sorban. Most sokkal fontosabb dolgom van! Meg kéne látogatnom.. Szóval szembe kéne néznem.. Vele! És hirtelen elhatározással nyúltam a kilincsért...

(Eyal és Sarah szobája)

(Hotel)

Hosszú idő óta léptem most először be. Első körben még úgy voltam vele, ha ezek a szemetek lenyúlták a félre tett pénzemet, én lemegyek és keresztül harapom mindegyiket! Most, hogy már nem kellett vesződni az átalakulással, már vagy fél ezerszer megtettem, most más sokkal könnyebb volt. Eleinte csak.. talán csak hobbiból csináltam. Fájt, de mindig is élveztem a fájdalmat valahol mélyen, valahol meg talán csak bűntettem magam. Hogy miért? Ha valaki kérdezné, sosem vallanám be. De Gabe... A lelkét is kiteszi értem, én meg csak egyszerűen felcsinálom a barátnőjét?? Oké, barát. - köszörültem meg csak halkan a torkom a sötét szobában. De hogy lehet ez? Hogy az istenbe, hogy a kis fickók pont egy olyan lasztiba találnak be, egy olyan nőben, akit még a hátam közepére se kívánok. Na igen. Ez mondjuk, így.. nem annyira igaz. Egykor így volt. Szemét kis nő volt, de csak mert lobogtatta a hatalmáti fölöttem és azt senkitől nem tűröm el. De most.. azóta.. eléggé megfordult a dolgok fekvése.

Félrerúgtam egy utamba akadó poros whisky-s üveget, és eszembe jutott a régi élet szépsége. Akkor még minden olyan könnyűnek tűnt. Felelőtlennek. Tényleg megkomolyodtam volna? Vagy csak Gabe-nek sikerült amit mindig is akart, hogy egy kis felelősséget verjen belém? Vagy egyszerűen csak.. az embert megüti a lelkiismeret, ha az orra előtt látja, hogy a mindig is tisztelt bátyja hogyan kínoz meg egy embert, hogy információt szedjen ki belőle, és hogyan lövi egyszerűen és könyörtelenül fejbe, miután vádlón az ő szemébe néz. "Ezt.. magadnak köszönheted"..
Felnőttem. Azt hiszem kénytelen voltam, már másképp láttam a dolgokat, ahogy azt is hogy fiam lesz.. vagy egy lányom.. vagy tudja az isten, és azt hiszem.. azt hiszem akartam törődni vele. A dologgal.. Persze még egész biztos nem voltam benne, de volt időm rá hogy ízlelgessem a nyelvem alatt a gondolatot. De még mindig Gabe a főnök. Most már minden további nélkül, és ellenkezéstől mentesen bízom rá az életem. Jól tudom, hogy mindent megtesz értem, és ha azt mondja maradunk.. akkor maradunk is itt. De ha menni kell.. Azt hiszem simán elmegyek. Azután, hogy váltottam volna néhány szót azzal a nővel. Sarah.. igen, Azt hiszem Sarah-nak hívják Gabe korábbi kis barinőjét, és azt is tudtam, hogy meg kell keresnem minél előbb. Legalább.. legalább csak pár szót hadd váltsak vele...

- Miért nem lepődöm én meg ezen... - préseltem ki egy újabb mosolyt, de erős volt a gyanúm, hogy ha ez az egész.. leülepedik, már nem lesz annyira kedvem mosolyogni. Tiszta sor..

Már csak rá vártam. Kezemben a szoba kulcsaival ahogy összeszedte a kabátját és ő is belebújt, amikor nyílott az ajtó, de kifele menet mégis megtorpant előttem és a szemeibe nézett.

- Ne akard látni. Nem lesz szép menet. - beszéltem már minden öröm nélkül, egyenesen a szemeibe és lám, igazam lett. Ennyit a boldog vigyorgásokról...

(MF parkja)

- Hát, te még nem, de páran már igen - vigyorogtam, majd játékosan belebokszoltam a vállába. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, ami átlendített azon a bizonyos holtponton annyira, hogy ne érdekeljen többé, mi következik ezek után. Vagyis... érdekel, de még nem most. Most az az egy számít, hogy van valaki, akire számíthatok.
- Menjünk - bólintottam, és a normális látszat kedvéért magamra kaptam a kabátomat, amit korábban félredobtam az érkezésemkor. - Egyébként... azt látni szeretném, ahogy kitekered az öcséd nyakát. Már csak az élvezet kedvéért is - kacsintottam rá. Persze, úgysem fogja megtenni, de ez nem fogja megakadályozni, hogy irtó módon leteremtse őt.

Meglepett a kéréssel... Annyira, hogy egy darabig még állhattam is ott, bambulva, mint a bálám szamara, de aztán észbe kaptam.

- Persze... - mosolyodtam el, és újra visszalépve hozzá, köré fűztem a karjaimat. Furán éreztem magam. Valami olyasmi mint... mint egy cseppnyi béke a világ kifordult forgatagában. Nagybácsi leszek... Vagy valami olyasmi, és még ha ez az egész.. kicseszett helyzet még olyan is volt amilyen, még ha úgy is éreztem magam mint akinek a lába alól egy pillanat alatt húzták ki a szőnyeget és esett pofára teljesen, mégis valahol... örültem. Ebben a rövid pillanatban. Vagy már boldog is voltam? Nem tudom. Azt se tudom egyáltalán milyen az. Sőt! Mielőtt Vick-et megismertem... Na és megint helyben vagyunk.
Még mindig őt öleltem, amikor megszólalt, és talán pont ez volt az amivel mentette a helyzetet.

- Őrült vagy Cicám, mondtam már? - nevettem el fejcsóválva az egészet, és azt hiszem igen, kellett ez a csöppnyi bolondozás ahhoz, hogy egyáltalán képes legyek kezelni a helyzetet. Hogy mi lesz ebből...!? - vonult át még gyorsban a fejemen, de aztán... aztán eszembe jutott a korábbi gondolat.

- Menjünk! - engedtem el újra és megindultam, hogy cipőt vegyek. - Azért mégsem fog megártani az a friss levegő. - fordultam vissza hozzá készen, bakancsban, pólóban, na meg a bőrkabátom is magamra rángatva de épp elég jó volt ez nekem így télvíz idején. Azt hiszem hosszú esténk lesz...

Furcsa volt, ahogy átölelt. Valahogy nem erre számítottam. Sokkal inkább arra, ahogy Eyal reagált, vagy ahogy Leó válaszolt volna, ha nem tűnök el olyan nagyképűen azzal, hoy nem elég, hogy másokkal is voltam, talán teherbe is estem tőlük.
- Köszönöm Gabe, igazán köszönöm - motyogtam körülbelül úgy, mint egy óvodás, aki a télapótól kapott ajándékát köszöngeti, miközben azon gondolkodik, elbőgje-e magát, amiért találkozott a jó öreg szakállassal. Hát, Gabe-nek még csak műszakálla sincsen. - Kaphatnék még egy ölelést? Tudod, hogy ne higgyem azt, csak képzelődtem - kérdeztem szinte már túl érzelmesen, miközben megtöröltem a szemem sarkát. Akkor sem fogok hisztizni, mert az elég távol áll tőlem. - Nos, ezt csak úgy kb tizenhét évig kell kibírnod... Aztán ha nem számítana vérfertőzésnek Nevil miatt, akár meg is fordulhatnál utána az utcán. Mármint ha lány lesz - jegyeztem meg. Oké... a humorom visszatérőben, bár gyanítom, nem azzal a tipikus cinizmussal, mint egyébként.

Egy szót se szóltam. Valahol érthető. Sarah... ő mindig is olyan... más volt. Olyan kedves... Mindegy! Egyszerűen csak bólintottam. Aztán leülepedve mégis mellé csúszott egy aprócska szó.

- Értem. - biccentettem felé egészen már a szemeibe, sőt, talán már egy lépést is megtettem, előre, valahol a tudatalattim bizonyítékaként. Vele voltam. Bármiben! Mindamellet azt is tudtam, hogy ez.. talán nem élete legjobb döntése, hisz valljuk be.. Nevil?? Mégis ő volt az egyetlen akinek ezt el kellett döntenie.

Tovább beszélt.. és az eddig megakadt mozdulat automatikusan haladt tovább még egy lépésben, majd még egyben, mikor a végén már ott álltam előtte, széttárva a karom, hogy hozzám bújjon és átöleljem és úgy szorítsam a mellkasomra. Hogy felfogtam? A dolog lényegét? Hogy mostantól minden megváltozik? Minden? Nem hinném. Mégis csak öleltem, szorosan, mert most csak egyetlen egy dologban voltam biztos. Nem... hagyom .. magára!

- Nem lesz baj... - suttogtam mellette a fülébe - Megoldjuk... Mindent megoldunk. - kezdett gyengéd simogatásba a hátán a kezem. Csak még fogalmam se volt róla, hogy hogyan.

Azután viszont váratlanul nézett a szemeimbe. Egy kérdéssel. És bármennyire is feszült voltam, valahol azt kellett mondjam igaza volt. Nem ártott volna meg egy cigi.. EGY DOBOZZAL! Na meg úgy alapból kiszellőztetni a fejemet.

- Rendben. Menjünk... - engedtem el és kicsit hátrébb lépve belebólintottam a szemeibe. Hogy ha Nev előkerül mit kap tőlem....

Végig figyeltem a reakcióit. Az értetlenkedés, a megvilágosodás, majd a döbbenet. Hát... elég furcsa egyveleget alkottak, aminek a végén sikerült még engem is összezavarnia, ami csak nagyon kevés esetben történhetett meg. Bár... ez elég furcsa ahhoz, hogy itt is megtörténhessen.

- Mit terveznék, Gabe? - nevettem fel egy kicsit hisztérikusan. Semmi kétség, meg fogok őrülni, ha ezek a hisztirohamok így folytatódnak. - Sok gonosz dolgot tettem, és néha ártatlan embereket sikerült a halálba taszítanom, de nem, ismétlem nem fordulhat elő, hogy ne adjam meg a lehetőséget egy apró kisgyereknek az életre. Bármire képes vagyok... De gyereket nem tudok ölni. Még meg nem születettet sem - magyaráztam. Fogalmam sincs, hogyan jött ez a feltételezés, hiszen meséltem neki párszor, mennyire akarok egy kisbabát, ami egy tizenhét éves szájából elég furcsán hangozhat. - Persze nem így terveztem. Sőt, nem is terveztem a dolgot, mivel csak egy vágy volt az egész. Most meg... Én nem vagyok egy anyatípus, Gabe! Azt sem tudom, hogyan kell tisztába tenni egy kisbabát - vallottam be egy kissé feszülten. Na ja... felvenni felvettem párat ötszáz év alatt, de soha nem jutottam el odáig, hogy tisztába tegyem őket. - Biztos nincs kedved sétálni? - méregettem gyanakvóan, figyelve a korábbi dühös reakcióit. Már korábban is észrevettem ezt az időnként előtörő akaratlan dühöt, de korábban nem tulajdonítottam neki túlzottan nagy jelentőséget. Azt hiszem, ez a vérfarkas dologgal változott meg igazán.

Nyafogni kezdett. Vagy valami olyasmi, amit más esetben nem is annyira nyafogásnak mondanék, de Sarah.. nos ő általában így reagált a nehéz dolgokra. Mégsem szóltam egy szót sem. Csak tartottam a szemeimet erősen a szemeiben és vártam, hogy végre feladja a harcot, bökje már ki, ne húzzuk mint a rétest. Pláne mivel engem is kezdett egyre jobban iérdekelni a dolog. Ééés végezetül csak belekezdett.

- Igen, tudom. - biccentettem a szavaira. - Itt a hotelben amikor... - kezdtem bele valahogy eszetlenül a padló felé intve ahol nem is olyan régen még ő és Nevil... szóval kis híján egymás nyakát törték, és... De aztán hirtelen világosodtam meg. Nevil és... Őőő? Amit odakinn a mezőn említett? Ketten?HOPPPPÁ! - állt meg egyből az eszem ott ahol éppen volt, de ő csak folytatta csak még tovább, és úgy... úgy egyben ledarált mindent.

Köpni-nyelni nem tudtam. Ez biztos. A levegőm bennakadt és még abban sem vagyok biztos, hogy felfogtam e egyenként a szavakat, nemhogy az összetett értelműket egyben. Éreztem az egyre inkább szorító tüdőmet, valamiféle tompa zajjal karöltve ami egyre csak növekedett, kezdett elhatalmasodni a fülemben, és éreztem, hogy a vér szinte egy pillanat alatt önti el a fejemet.

- Kinyírom! - álltam fel lassan, talán még én magam sem vettem észre, ahogy azt sem hogy a dolog nyugodtsága valahogy nagyon nincs összhangban a hirtelen fejemmel, mégis eltökélt voltam. Teljesen!
Nem szóltam egy további mukkot sem. Nem is indultam el, csak álltam ott a fotel előtt, egy helyben és a gondolatok veszettül cikáztak át a fejemen. Nem tudom mi volt az amiért a leginkább kibuktam. Nevil? Hogy soha nem képes a rohadt farkát a gatyájában tartani? Vagy az, hogy ő megtette azt amit én sohasem? Vagy inkább az, hogy itt áll Sarah.. a legjobb barátom, ha nekem egyáltalán van olyan és egy ilyen.. idíííóta felelőtlen marha tönkreteszi számára az életet? Vagy éppen talán - én hülye - ezt a barmot féltettem.. talán őt is, mert egy gyerek... egy gyerek nem olyan mint egy játékbaba. Az nem olyan, hogy most kösz, nem kérek, és félredobom a fenébe, hogy mehessek és hajthassam tovább a nőket. Annak törődés kell! Felelősség, és szeretet! Mindaz amit mi, soha nem kaptunk meg, és... És még ha nem is... még ha Nev nem is olyan lenne amilyen.. MI lesz ha mennünk kell? Ha Toretto-ék egyszerűen megneszelik hol vagyunk... ha azonnal pattanunk kell, hátrahagyva mindent és MI lesz ha ezzel Sarah-t is veszélybe sodorjuk?? És vele a...

- Gyereket... - tört ki már a vége hangosan, csak magam előtt bámulva a szőnyeget, és igen, azt hiszem itt vége. Egyelőre. Az eszmefuttatásnak vége, és a megoldások száma: nulla! Kereken!
Nagyot nyeltem. Ez szintén biztos, és elfelejtve a további fehérségemet, próbáltam erőteljesen visszanézni a szemeibe.

- Értem. - bólintottam feszült állal a szemeibe, és holott én mondtam, hogy mindenben vele leszek, és ez így is lesz, de... - És most mit tervezel. - hatott inkább kijelentésnek, mint kérdésnek. Azt hiszem a gondolataim felére legalább ő is rájöhetett, hisz ismerte a történetet, és abban is biztos voltam, hogy már felvázolt... legalább némi tervezetet. Orvos... otthon.. család? Ez egyik sem Sarah-ra vall, de ki tudja? Ő mindig is akart gyereket. Csak lefogadom, hogy nem egy ilyen léhűtőtől.

- De Gabe - kezdtem volna bele, de tudtam, hogy már nincs menekvés. El kell mondanom, mert úgysem tudom örökké titkolni. Főleg mert nem is akarom elhagyni a várost... egyre több kötődésem van itt. Gabe... meg azt hiszem, Warren is. Na meg Eyal és Leó, bár őrájuk most nem számíthatok. Talán Gabe-re sem. - Ki az a Vicky? - kérdeztem, hogy tereljem a témát, de amikor találkozott a tekintetem az ő szúrós szempárjával, úgy döntöttem, tényleg ideje lesz színt vallanom.
- Az a helyzet, hogy volt egy kis kalandom az öcséddel. Ami nem is lenne probléma, mert sokféle emberrel meg természetfelettivel volt kalandom - köszörültem meg a torkomat. - Szóval... van egy kis gond ezzel kapcsolatban. Tudod, én sem hittem volna el, hogy ez lehetséges, különben biztosan rádörrentem volna Nevilre, de sajnos fogalmam sem volt arról, hogy a vámpírok is termékenyek lehetnek. Tehát... terhes vagyok - közöltem hosszas hadoválás után. Na igen. Végre túl vagyok rajta. - Tudom, hogy most utálsz. Nevilnek sikerült, ami neked nem, de te a barátom vagy, ő meg csak egy kaland. Akit meg barátnak nézek ki, azzal nem kezdek - magyarázkodtam.

Nem jó jel. Nagyon nem! - villant meg a fejemben, és ha eddig nem is voltam feszült, most már minden izmom egyre feszesebb. Nevil jól van.. ha igaz neki sincs baja.. Vick meg.. Vickkel történt volna valami? - vonult át az első gombóc a torkomon, mire az ép eszű felem jól fejbe vert, hogy te hülye vagy!? Sarah nem is ismeri Vicket! Ez némi megkönnyebbülésre adott okot, na meg annyi lélekjelenlétet is, hogy újra rá figyeljek és megtapadjon a szemem a szemeiben.

- Nem lesz gond. - biccentettem kimérten, egy pillanatra sem engedve azokat a baljóslatú szemeket. Ha eddig mindent túléltünk.. akármi is jön, túléljük ezt is!

Újra beszélni kezdett, szóba került a bátyja is, és... talán meg kéne könnyebbülnöm(?) Talán... még ha róla is lenne szó... De aztán teljesen meglepett.

- Ennyire csaknem lehet rossz! - rántottam össze a szemeimet meglepődve a következő szavakon. Menekülne? Nem! Bökje ki mi van! Úgy lesz a legjobb. Mindannyiunknak. - Azt hiszem inkább maradjunk... - ültem le mégis a fotelbe vagy inkább csak a szélére, ahogy csendesen fürkésző hanggal összedörzsöltem a tenyeremet megtámaszkodva a két térdemen. - Sarah, bármi is van, én segítek... - biztosítottam egy pillantással is megtoldva ahogy belebólintottam a szemeibe. Most már egyre jobban érdekelt mi lehet az az eget rengető nagy probléma!

Figyeltem a távozni készülő Nevilt, és a tekintetem megakadt rajta egy pillanatra. Nos, a külsőért géneket nyugodt szívvel örökölhetné az a gyerek, bár a mentalitást már nem bíznám rá, amennyiben tényleg tőle van...
- Azt hiszem, le kéne ülnöd, Gabe - fordultam vissza a barátom felé, aki aggódó szemekkel fürkészett engem. - Ne félj... Nem olyan rossz dolog. Csak egy kicsit, de nézőpont kérdése. És az elég rossz a bátyámnak - haraptam bele az ajkamba. Ideges voltam. Jobb esetben megkérném Gabe-et, hogy pár napot hagy töltsek nála, amíg veszek egy saját lakást, de most... hát, nem akartam megkérni a dologra. - Volna kedved levegőzni? - kérdeztem, ami egyébként teljesen ellentmondott az előbbi "Ülj le!" utasításomnak.

Érdekelt, hogy mi az isten baja lehet, már hogyne érdekelt volna. Mégis úgy nézett ki, hiába a kellemes emlékek mégsem kér belőlem. Hát jó... Nem szoktam magamat rátukmálni senkire, ha meg neki Gabe kell, legyen boldog vele! - csúszott bele egy kóbor fintor az arckifejezésbe, ahogy felálltam és összeszedve mindent ami kell, felkaptam a komódról a kulcsomat. Gabe szavaira, csak lazán intettem. Tuuudom én hogy még mindig kölyöknek tart, de felnőttem. Vegye már észre.

- Ti meg... - fordultam vissza még az ajtórésből - Nem szétverni nagyon a berendezést, ha egymásnak estek. - villant el még egy kóbor mosolyom, és csukódott az ajtó a hátam mögött. Ennyit arról, hogy felnőttem...

(Kórház; kórterem)

- Bocs, Cicám, nem vártam vendégeket.. - kiabáltam ki a szobámból ahogy a szekrényajtó mögött egy farmergatyába bújtam bele. Egyszerű és kényelmes. A legtökéletesebb. - Arra meg végképp nem számítottam, hogy téged erre látlak. - álltam meg a nappaliba vezető ajtóban és magamra rángattam a pólómat. Valami azt súgta itt komoly dologról lehet szó. Amióta csak ismertem, ő még nem volt... ilyen. Talán a bátyjával lenne valami? Ne adja az ég...

Már az ajtóban álltam egyenesen a szemeibe nézve, amikor újra megszólalt. Hát bebizonyosodott.. Mégsem olyan rossz az én szimaton, és ha azt vesszük még az se lepett meg, hogy Nevil-t leléptette. Hacsak a múltjukat tekintem itt a padlószélen... nem túl.. rózsás! És akkor még finom voltam.

- Nev! - szóltam oda neki egy fejbiccentéssel, de azt hiszem nem kellettek szavak, így is mindent megértett. Csendben vártam és Sarah sem szólt egy szót sem amikor Nevil felállt a fotelből és magára rántva egy ott heverő pólót, belebújt a cipőbe.

- Majd csörgök! - böktem oda neki még egyszer, és visszafordulva Sarah szemeibe, aggódó tekintettel vártam mi lesz a válasza a kérdésre.

- Mi baj? - szorultak szigorúvá a szemeim ahogy közelebb léptem, és igen, most éreztem. Azt hiszem ők hárman a legfontosabbak az életemben. Nevil.. Vick.. és Sarah... Rajtuk kívül senki más nem érdekelt. Értük viszont simán tűzbe tenném a kezem. Bármelyikükért...

- Huh, hát te nem öltöztél túlságosan ki - jegyeztem meg viccesnek szánva, de mivel egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, inkább tűnt a dolog gúnyolódásnak, mintsem viccelődésnek. Na, tökmindegy. Bár, amint láttam, egész jó kedve volt, és én ezt készülök elcseszni. Szép kis barát vagyok. Vagy egyszerűen csak a túl sok hormon az oka? Francba. - Ami azt illeti, baj van. De nem akarok előtte beszélni - böktem az ujjammal az öccse felé. Remélem megérti. Ha meg nem, hát... a későbbiekben foghatom a hormonokra, ha sértődötten elrohanok. Tényleg, vannak egyáltalán hormonjaim, vagy hogy a büdös francban zajlik egy vámpír terhessége?

Hogy Sarah? - villant meg a víz alatt a fejemben, na ő volt az akire a legkevésbé sem számítottam.

- Fél perc és ott vagyok! - kiabáltam még ki, azzal elzárva csapot és megrázva a vizes fejemet tekertem a derekam köré egy törölközőt.

- Szia Cicám! - léptem ki az ajtón fülig érő vigyorral, hisz alig vártam, hogy valakinek elújságoljam a történteket. Még ha ő.. ha neki nem is a legjobb a hír, én bíztam benne. Ahogyan ő is bízott bennem. Csak reméltem, hogy örülni fog nekem. Amikor megláttam viszont ott a kanapén összeesve, mégis megtorpant a vigyorom.

- Valami baj van? - kérdeztem összehúzott szemekkel, de alapból hülye kérdés, hisz túl jól ismerem. - Várj! - kértem egy fejbiccentés kíséretében és ahogy Nevil kis híján fellökött az ajtóban, beléptem, hogy valami ruhát magamra szedjek.

Ha akarom sem tudom nem észrevenni, hogy nem kér belőlem. Oooké. Nos, én csak próbáltam kedves lenni, de ha nem kell... Megköszörülve a torkomat léptem egyet hátrébb, pillantásomat a fürdőszoba ajtajára vetve. Nem néztem sokáig, csak néhány pillanatig, de egyből lejött, hogy minden marad a régi. Hát jó. - rántottam meg a vállamat és egy közepes sóhaj kíséretében ellépkedtem az ajtóig.

- Gabe! Igyekezz! Téged keresnek. - hajtottam le a fejem, csak hogy jobban figyeljem a válaszát. - Sarah az... - néztem vissza újra a kanapéra a lányra, de aztán annyiban hagytam.

- Pár perc és kész lesz. - szóltam még oda, nem mintha ő maga ne hallotta volna, azzal megcéloztam a hálószobát. Leszáradtam, de nem ártana legalább valami gatyát felvennem. Na meg pólót, ha Yve-t is meg akarom nézni a kórházban.

Nem is igazán figyeltem, ahogy Nevil bocsánatot kért, meg megkérdezte, mi a baj. Minek? OKé, benne van a pakliban ő is, de jelen esetben nem vele, hanem a bátyjával szerettem volna beszélni. Ővele majd utána... előbb majd elmesélem Gabe-nek a történteket. Aztán lesz, ami lesz.
- Gabe hol van? - fordultam oda mégis. - Egyébként ne érdekeljen, mi bajom van. Semmi közöd hozzá! - vetettem oda neki. Na ja... mocskosul szar napom volt, és mostanra teljesen kiakadtam idegileg. Szóval, meneküljön, aki nem jó barátom. Bár az is menekülhet, aki az, ez nézőpont kérdése.

Meglepett. Már hogy a fenébe ne lepett volna meg, pedig nem kéne meglepődnöm. Ő Gabe nője. Oké, ha nem is a szó szoros értelemben vett nője, vagyis.. fogalmam sincs róla valaha meghúzta e, de... szóval mindegy. Ha kihagyta sajnálhatja.

- Fáradj csak be... - beszéltem utána az üres ajtókeretnek, ahogy félretolva belépett. Viszont... nem tetszett nekem. Nagyon nem, és... - Khm.. valami baj van? - húztam össze újra a szemeimet, de most már nem azért hogy fürkésszem, hanem inkább érdekelt, hogy miért ilyen... mogorva. Amennyire emlékszem, eddig folyton be nem állt a szája.

Csak egy pillantást vetettem Gabe-re, vagyis inkább az ajtóra, ami mögött még mindig záporoztak a vízcseppek, egy darabig még ellesz, és közelebb léptem a lányhoz.

- Sajnálom... azt a múltkorit. - ráncoltam még mindig a szemeimet, de a pontosítás végett... - A kést! - böktem fejjel az oldala felé, amit akkor csúnyán meglékeltem. Mindenesetre nincs baja, vagyis azzal nincs látszólag. Itt valami más lehet a probléma.

- Tudok esetleg... segíteni...? - kérdeztem meg őszintén már fürkésző szemekkel, mert ugye... oké, lehet hogy sokszor egy barom vagyok, de azért nekem is van szívem. Vagy legalábbis valami olyasmi amit annak neveznek.

Hamarosan ajtót is nyitottak, de sajnos nem Gabe, hanem az öccse. A reakciójából ítélve arra gondoltam, hogy még mindig tart egy esetleges támadástól. Normál esetben elégedetten vigyorogtam volna, de most valahogy nem volt kedvem hozzá.
- Ne aggódj, nem téged kereslek - vetettem oda felé mogorván, majd félrelökve őt az ajtóból, elcsörtettem a nappali felé. Kit érdekel a jómodor?

Nem szószátyárkodott, de Gabe sohasem. Oké! Akkor majd ha lefürdött. - sóhajtottam nagyot, nem engedve eluralkodni a kíváncsiságomat, hisz Gabe mindig is olyan... magának való volt. Mindig ment a feje után, ő volt az ész és én bíztam benne. Ha ő valamit csinál, akkor annak oka van és úgy kell lennie. Hisz ő a testvérem.
Viszont amikor kopogtak... egy pillanat alatt kaptam oda a fejemet.

- Oookééé.. - egyeztem bele ahogy a névre valahogy az én torkom is kaparni kezdett. Vick? Újra látni Vicket? És újra azt érezni? Azt hiszem ez az, amire még nem voltam felkészülve. Mégis egy teljesen más arc állt az orrom előtt, ahogy lenyomtam a kilincset.

- Te!? - kérdeztem rá csodálkozással vegyes szemöldökhúzással az előttem álló nőre. Régi szép emlékek... - vigyorodtam el, de még mindig szorosan markolva a kilincset, ugye ha újra támadni akar, most már van mivel védekezzek. Elvileg.

Nagyot sóhajtottam.

- Én is. - biccentettem oda csak ennyit, de most, itt, eszemben sem volt részletekbe bocsátkozni. Előbb egy fürdő.. tiszta ruha.. és utána jöhet minden más! - Ha megfürödtem, majd mesélek. - löktem fel magam a kanapéról, újra megcsapva a testemről áradó orrfacsaró vámpírvér bűze. Undorító! - fintorogtam azzal megindultam a fürdő felé. Ekkor hallottam a kopogást.

- Nev! Nyisd ki! Ha Vick az, 5 perc és leszek! - és már csaptam is magamra a fürdőajtót, hogy mielőbb tiszta legyek.

/Leó lakása/
VÉgülis Gabe-nél kötöttem ki, nem is tudom, miért. Valószínűleg be kell majd vallanom, hogy lefeküdtem az öccsével, mi több, az is benne van a pakliban, hogy teherbe estem tőle, de azt hiszem, a legfontosabb, hogy teljesen le voltam strapálva lelkileg. Kikészített Eyal, kikészített Leó, de legfőképpen ez a döbbenetes hír. És bár már Gabe sem normális (vérfarkas ugyebár) mégis ő volt az eddigi legnormálisabb személy a 21. században, akivel találkoztam. Megálltam a hotelszobája ajtaja előtt, és miután végiggondoltam, mit akarok mondani, kopogtattam. Úgyis meghallja, ha itthon van.

- Vicces... - motyogtam csak az orrom alatt, azzal elzártam a falból folyó csapokat. Nem tartott sokáig. Egy törölköző vizesen a derekamra és úgy léptem ki a nappaliba.

- A kívánsága parancs.. - hajoltam meg színészien kézzel közben intve a fürdő felé, majd tovább lépkedtem az elrugdosott gatyám felé. Vissza már nem veszem, az száz, mégis inkább érte nyúltam, összegyűrtem, és behajítottam a szennyesbe. Legközelebb az biztos, hogy nem én fogok menni a mosodába.

- Jó hogy itt vagy. - nyomtam aztán oda mégis félvárról. - Épségben. - bólintottam csak saját magamnak. - Ahogy ott kinéztél.. - rántottam félre a fejemet az emlékre, de aztán mégis másképp folytattam. - A lényeg, hogy örülök, hogy rendben vagy. - köszörültem meg a torkomat útközben.

(Elhagyott templom)

Hogy mi volt az első gondolatom? Vick! Hogy miért? Hááát.. volt egy tippem mégsem tartottam jó ötletnek félmeztelenül, koszosan és mocskosan beállítani hozzá, hogy a nyakába ugorjak. Pedig az isten verje meg de megtettem volna! Mégis csak megálltam az ajtaja előtt, letörölhetetlen mosollyal az arcomon végigsimítottam az ajtaján, és nagyot szippantva a levegőbe csukott szemekkel próbáltam elválasztani minden apró kis illatot. És meg is volt! Ő személyesen! IMÁDOM! -ez volt az egyetlen ami eljutott a fejembe, aztán újra megcélozva az ajtónkat - ezúttal már a sajátot - tovább lépkedtem a cél felé.

Még mindig mosolyogtam. Hazamegyek.. megfürdök.. és azonnal itt leszek! Ezt muszáj megosztanom vele... muszáj, hogy a nyakába ugorjak és megpörgessem és egyszerűen... szétvetett az energia! Ez az érzés, ezért is lehetett, hogy kicsit nagyobb sunggal léptem be az ajtón. Egy letolt gatya fogadott. Remek! Otthon, édes otthon...

- Nem! Toretto embere vagyok és jöttem, hogy kibelezzelek. - beszéltem fásult hanggal. Már.. nem volt kedvem örülni. Mégis csak félrerúgtam a gatyát az útból, és nagyot sóhajtva leraktam magam a kanapéra. Ezek szerint várnom kell. Remek!

- És ha lehet még ma megfürödnék! - szóltam csak oda, azzal... ünnepelünk vagy nem? Meghúztam a dohányzón dekkoló maradék vodkás üveget.