- Hát, ez attól is függ, hogy kinek mi a romantika. - mosolyogtam rá, majd elengedtem, amikor az ajtókopogás felhangzott. Egy apró sóhajt hallattam, miközben én magam is besétáltam a szobába. Nem igazán voltam éhes, legalábbis olyan szinten nem, hogy égesse a gyomromat a hiányérzet, de talán ha Klaus hozzáfog, az én étvágyam is igazán megjön.
Egy nem kis mosoly jelent meg az arcomon, ahogy a lányka megjelent a szobában és engedelmesen letette a szobában a tálcát, de az én figyelmemet ekkor már Klaus vonta el, legalábbis az, amit az arcán láttam. Az ereket a szeme alatt, az igazi vadászt, aki támadni készül a prédájára.
- Úgy hiszem, téged illet meg az első 'falat' joga. - mosolyogtam rá, közben nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány kissé értetlenül néz rám.

- Soha nem voltam az. Vagyis... egyszer, ezer évvel ezelőtt, mikor Tatia az életembe lépett - öleltem meg Erint. - Látod, én például azt sem tudtam, hogy ez a romantika. Megyek a fejem, meg az ösztöneim után, ennyi az egész - csókoltam bele a nyakába, majd elhúztam a fejem, mikor kopogtatás hangzott fel.
- Vacsora - vigyorogtam, majd kisiettem ajtót nyitni, hogy beengedjem a nagy tálcával közlekedő szobalányt.
- Vigye csak be a belső szobába, kérem - intettem főúri mozdulattal, követve a lányt, és - noha ezt ő nem látta - hátulról a nyakát nézve máris megjelentek arcomon a fekete erek.

- Hm... - hümmögtem, miközben hallottam beszélni a telefonon keresztül, de széles mosolygással és mikor letette a készüléket, odaléptem elé és átkulcsoltam a nyakát. - Tökéletesen hangzik. Bár ilyesmivel még nem igazán szolgált nekem senki, úgyhogy... újdonság lesz. Nem voltam az a romantikus fajta életem ezer éve alatt. - ráztam a fejemet. - De ahogy sejtem, és hallottam, te sem. - kuncogtam, miközben egy könnyed csókot leheltem a szájára.

- Akkor vehetem úgy, hogy nekem mondasz igent? - kérdeztem, miközben a telefonhoz nyúltam.
- Üdv - szóltam le a portára. - Klaus Mikaelson vagyok a 124-esből. Kérnénk némi rágnivalót. Sós mogyorót, chipset, hasonlót... és persze egy üveg pezsgőt, de a legjobbat! - parancsoltam. - Az ár nem számít. Csak hogy igazán jó legyen. Sőt, tudja mit? Fenébe a rágnivalókkal. Epret akarok, csokoládés epret, tejszínhabbal, és a pezsgőt. Ez minden. Küldesse fel azonnal - tettem le a telefont.
- Remélem, benne vagy egy forró fürdőben. Közben epret eszünk, és pezsgőt iszunk. Tökéletes este lesz.

Mire bármit is hozzáfűzhettem volna a vacsora elvetésének ötletéhez, máris jött a következő, és próbáltam felidézni azt, hogy hallottam-e már ennek a bulinak a hírét a városban, de nem rémlett sehonnan.
- Nos, mivel még nem tudtam róla, ezért nem ígérkeztem el senkinek. - ráztam meg a fejemet mosolyogva. - És ahogy leszűrtem, ez valami jelmezes buli. Elég magamnak beöltöznöm. - sóhajtottam, végigmérve saját magamat.
- De tudod mit? Hívd azt a szobapincért, vagy szobalányt, vagy bármit... megjött az étvágyam. - néztem végig nevetve rajta is, majd felálltam.

- A vacsora egyedül nem vacsora - dünnyögtem. - Akkor majd inkább később. Viszont ha már itt tartunk... láttad a város legújabb eseményét kiplakátolva? Valakinek eszébe jutott horror bált tartani. Mintha ez a város nem lenne elég horror - vigyorogtam. - Nincs az a pénz, hogy én ezt kihagynám. És szeretném, ha velem jönnél el. Remélem, senkinek nem ígérkeztél még oda, mert akkor sajnos kénytelen leszek megölni az illetőt.

A szavai felidézték bennem, hogy igenis én voltam az első alkalomnál az, aki odacsalogatta Klaust Mikaelhez. És emiatt még mindig lelkiismeretfurdalásom volt, még ha láttam is a szemeiben, hogy nem haragszik rám ezért.
A többihez viszont akarva se tudtam hozzáfűzni semmit. Mert inkább próbáltam magam is elfelejteni ezeket az információkat... persze nem olyanok ezek, amiket könnyű elfelejteni. Csupán nem akarom, hogy ha megint hasonló helyzetbe kerülök, én legyek az, aki lebuktatja Klaust.
- Ami azt illeti, ha éhes vagy, csak nyugodtan hívj akárkit. Én jóllakottnak érzem magam. - mosolyogtam, miközben kedvesen, mégis valamennyi szenvedéllyel megcsókoltam.

- Elsőre váratlanul ütött rajtam... valaki segítségével - néztem Erin szemébe úgy, hogy lássa, nem haragszom rá ezért a tényért. - Még egyszer nem leszek ennyire hülye. Van egy fegyverem, ami erősebb még Mikaelnél is. A vérfarkas énem. Az ő maga sem fogja túlélni. És egyébként is... ha harcba indulok ellene, nem leszek egyedül - mosolyogtam el magam győzedelmesen, a hibridjeimre gondolva.
- Most viszont... mi lenne, ha inkább megcsókolnál? - másztam oda Erinhez. - És ha akarod, felcsengetek valami szobalányt... mert éhes vagyok.

Inkább már nem is próbáltam felhozni semmit, ami az anyja pártján állhatna. Nem ismertem őt, talán feleslegesen is próbáltam jól kihozni az ügyből. Csak azt próbáltam szem előtt tartani, hogy milyen fontos és meghatározó szerepe volt Klaus életében. De változnak az idők... és változunk vele mi is.
Ugyan nem tudtam, hogy éppen milyen Salvatore-ról beszél, bár annyi talán rémlett, hogy a hasonmás férje... de amikor a bálon egy pillanatra láttam, mindennek neveztem volna, csak nem töketlennek. Ezt inkább nem mondom ki hangosan.
- Nem igazán tudsz tenni semmit, csak... felkészülni Mikael esetleges támadására. Már ha szó szerint érthetjük ezt. - ittam bele újra a poharamba.

- Anyám megütött, Erin. Korábban soha nem tett volna ilyet. Csak miután találkozott apámmal. Oh, el ne felejtsem... kedvesen közölte, hogy Mikael adott nekem egy hónapot az életből. Egy hónap... - biccentettem. - Ha nem változom meg, ami véleménye szerint gyaníthatóan egyet jelent azzal, hogy ugyanolyan töketlenné válok, mint Salvatore, vagy az az idióta bátyám, Finn, akkor megöl. Nem láttam, hogy anyámat nagyon érzékenyen érintette volna ez a tény - fintorogtam.

Újra a kezeimbe fogtam a whiskys poharat és legyűrtem a még benne maradt alkoholt, így hallgattam végig őt, és a végére elmosolyodtam.
- Szép hasonlat. Nem kígyó vagy, hanem a kígyók ura. - mélyítettem el a hangomat, hogy nagyjából az övét utánozzam, de kissé pimaszra sikerült, és fel is kuncogtam a végére. - Vagy nevezzük inkább önkritikának? - tettem még hozzá a kérdést ártatlan pislogással.
- Amiben én biztos vagyok, hogy... talán az anyád nem áll apád oldalán. Talán csak... ez a látszat. Vagy nem is tudom... - fogyott el minden ép érvem az anyja mellett.

- Neked már sikerült legyűrni egy fenevadat - böktem magamra, majd újra felültem. - Szóval tényleg ne aggódj. Az egyetlen, akitől még én is félek, az Mikael. A félelem gyűlöletet szül, és ennek a gyűlöletnek az erejével fogom legyőzni őt. Tatia meg, a volt férjével kettesben, hát csak jöjjön. Meglátjuk, ki nevet a végén. Nem olyan könnyű ám legyűrni engem, kicsi Erin - kacsintottam. - Nem vagyok vámpír, hanem hibrid. Nem egyszerűen kígyó vagyok... én vagyok a kígyók ura - szegtem fel büszkén a fejem.

- Még meglátjuk. - sóhajtottam egyet eléggé furcsa hangon. Talán igaza van, és tényleg nem bántana engem az apám. Nem is miatta aggódtam én. A saját életem mostanság nem igazán foglalkoztatott.
- Hm, mondták már neked, hogy gonosz vagy? - vigyorodtam el, amikor az állát dörzsölve megjegyzést tett Mikaelre és Tatiára. Elképzeltem a jelenetet, bár azt tudtam, hogy anyám fél Mikaeltől amiatt, amit emberkorukban tett vele, és Klausszal. Nyilván minden másképpen lenne, ha nem azok történnek meg, amik.
Felkuncogtam, mikor Klaus ledöntött a padlóra, és vontam egyet a vállamon. - Nem muszáj aggódnom. De valami hatalmas fenevadot kell magamban legyőzni ahhoz, hogy tényleg ne legyek aggodó. - kuncogtam még mindig. Életemben eddig talán egyszer aggódtam, mégpedig mikor megöltem a családomat. Akkor a lányom élete miatt aggódtam. De láttam őt felnőni a 'háttérből', és így az aggodalmam lassacskán megszűnt. Azóta jóformán nem is volt jelen az életemben.

- Apád szeret téged, ebben biztos vagyok. Ha nem így lenne, nem avatott volna be semmibe. Sőt, csak simán mögéd állt volna, és leszúr. Hálát adok az égnek, hogy nem így történt. Sőt, szerintem ha Tatia bántana téged, apád megvédene. Ezt olyan biztosra mondom, mint ahogy itt ülök - hajoltam oda megcsókolni Erint. - Ahhoz pedig korábban kell felkelni, hogy nekem ártsanak. Ha Tatia tényleg szeret, ő nem lesz rá képes. Egyébként is... jobb ha tudod, hogy nem félek tőlük. Egyiküktől sem. Sőt, kimondottan élvezném egymásra uszítani őt, és Mikaelt - dörzsölgettem az államat. - Hm... tetszik nekem ez a gondolat. Majd úgy csinálom, hogy tökéletesen végrehajtható legyen - kaptam el Erin kezét, és a földre döntöttem, hogy fölé másszak. - Csak nem aggódik értem, hölgyem?

Aha. Ezer évig gondolták azt, hogy utálják egymást, és erre még nemrég szerelmi vívódásaik voltak. Így ne mondja nekem, hogy nem nézhetem ki anyámból, miszerint ő a gyenge pontja. Simán lehetséges. Csak éppen... elnyomja? Tudom is én, ha valakit, hát az anyámat nem ismerem.
- Engem miért bántanának? Apámnak nincs oka rá. Vagyis... ha így jobban belegondolunk, van. Én is szégyent hoztam rá a férjemmel, és a szökésemmel. De ha tőlem kért segítséget, akkor nyilván nem rajtam akar bosszút állni. Tatia viszont... ő néhány napja eléggé meggyőzően mondta, hogy mindketten jobb, ha a hátunk mögé nézünk. - mondtam halkan. - Bár tőle nem félek. Azt hiszem, nem tudna ártani nekem. Legalábbis azt hiszem. - húztam el a számat.

Felnevettem a hirtelen jött jókedvtől, hogy csaknem hanyatt dőltem a szőnyegen.
- Erin... - mondtam, még mindig fel-felnevetve - ezt ugye te magad sem gondolod? Nem vagyok anyád gyenge pontja. Már nem. Sőt, ismerve őt, bármibe lefogadom, hogy összeszövetkezik a volt férjével, ellenem. Ketten már képesek lennének elbánni velem, attól félek - morogtam, majd odahajoltam. - Ugye nem arra gondolsz, hogy téged fognak bántani? - mélyedtem a szemébe. - Azt sosem hagynám. Inkább egy percre sem engedlek el magam mellől.

- Én is vámpír lettem, Klaus! Abban a másik világban. Talán egy időben lettünk azok, talán ő korábban, nem tudom... de a lényeg, hogy ő is itt van és kész bosszút állni Tatián azért, amiért a nevére szégyent hozott. Legalábbis azt vettem ki a szavaiból, hogy ez böki annyira a csőrét. - magyaráztam magam elé meredve, majd egy keserű mosoly jelent meg az ajkaim körül.
- Tatiának van gyenge pontja. Hiszen szeret téged, bármit is mondott néhány napja. - suttogtam, Klaus szemeibe nézve. - Bár az apám nyilván nem nálad fog próbálkozni, és ezzel fájdalmat okozni neki, mert... veled nem tudna elbánni. De mégis... Te is a gyenge pontja van anyámnak. Legalábbis azt hiszem. - mondtam csendesen.

Oké, nem készültem fel mindenre. Erre a tényre nem.
- Az apád??? - meredtek ki a szemeim. - Az nem lehet, Erin! Hiszen annak ezer éve már... - csóváltam a fejem, majd jött a megvilágosodás. - Vagyis... egy módon lehet. De hogy a fenében? Hiszen mi voltunk az Elsők, itt Amerikában! Akkor ő az óvilágban hogyan lehetett... de mindegy, most nem ez a lényeg. Ezt majd később - sóhajtottam. - Bosszút állni Tatián? Tegye meg, szíve joga - vontam meg a vállam. - Na és miféle gyenge pont? Tatiának gondolod lenne ilyen? - kérdeztem kíváncsian, majd nyújtózva közelebb húztam az italos üveget.

- Persze, hogy magamra gondoltam. - bólogattam szaporán, és még mindig egy apró mosollyal. Ez a téma nem éppenséggel az volt, amelyiken olyan jót lehet mosolyogni. Éppen ellenkezőleg. És minden együttérzésemet előkapartam, hogy ne érezhesse magát egyedül ebben a kialakult szituációban.
Most viszont rajtam volt a sor, hogy egy lemondó sóhajt hallassak, és lenéztem a kezeinkre, úgy nyögtem ki. - Az apám a városban van. A... vérszerinti apám. Tudod... akitől Tatia elszökött. - nyeltem egyet. - Ez nem miattam fontos, hanem... Ő bosszút akar állni Tatián az őt ért sérelmeken. És csak egy pontot tudok, ami ténylegesen fájna neki, még a történtek tükrében is. - néztem Klaus szemeibe nem kis félelemmel.

- Remélem, most magadra gondoltál - emeltem fel a fejem, hogy alulról nézzek felfelé Erinre, egy kis mosolygással, aztán térdére csúsztattam a kezem, hogy tenyerembe fogjam az ő kezét.
- Akkor most te jössz. Azt mondtad, neked is lesz mesélnivalód. Halljam, ki vele - biztattam. - Azt hiszem, mindenre fel vagyok készülve.

Ritkán szokott valaki miatt megsajdulni a szívem, de Klaus-ért most megtörtént. Nem sajnálatot éreztem, nem is szánakozást... csak fájt és rosszul érintett, hogy ez a helyzet neki milyen borzalmas lehet.
- De... nem egyedül kell velük szembeszállnod, ha össze is fogtak. - fogtam meg a kezét kedvesen. Eléggé távol álltak ezek tôlem. Eddig. - Már vannak olyanok, akik sosem hagynának cserben. - mosolyodtam el halványan. Legalábbis addig nem, míg nem bánt meg... bár még akkor e lennék képes bántani.

- Hát hogyne. Te nem. De anyám... hidd el nekem, valamit forral, érzem. Hogy Mikaellel, vagy nélküle, azt már nem tudom. Nem vagyok képes elmagyarázni ezt, nincsenek rá szavak, csak egy mélyről jövő érzés. Hogy valamiért nem bízhatom benne. Plusz miután megütött, megragadtam a vállát, és kiesett a zsebéből egy jókora karó, rajta az én nevemmel. Mentegetőzött, hogy ezt Mikael küldte nekem. De mondd meg... - csaptam a térdemre - ha anyám nem akar ártani nekem, miért hozta el? Mire várt, az alkalomra, hogy a szívembe döfje? - morogtam már halkabban. - Nem tudom miket vagdaltam a fejéhez... az utolsó ami rémlik az, hogy megkérdeztem, adjak-e neki egy ostort, hogy teljesen olyan lehessen, mint Mikael - hajtottam fel egy húzásra a whiskymet.

- De ezek szerint elég volt ahhoz hogy ne nyírjon ki. - sóhajtottam de ezek után figyelmesen hallgattam, amit mondott. Mikaelról és Estherrôl. Az anyjával még sosem beszéltem, csak látásból ismertem. De azt tudtam hogy milyen a viszonya vele Klausnak. - Hát, Mikaelnek jó a meggyôzôképessége. - fintorogtam ahogy eszembe jutott a Grillbéli találkozásom vele.
- De én nem hiszem, hogy egy anya képes elárulni a saját gyerekét. Én sosem tettem volna a lányommal... - mondtam rekedten és megsimogattam finoman az arcát.

- Rokonok? - ráncoltam a szemöldökömet, majd lassan végigvezettem a származási szálat. - Aha, már értem - nyugtáztam. - Bár meglehetősen távoli rokonság a csaknem ezer év, ami köztetek áll - tettem még hozzá, majd lehúztam magam mellé Erint, hogy szemben legyen velem.
- Azt kérdezted, hogy kerültem ide? - néztem rá komolyan. - Leléptem otthonról, miután anyám összeszűrte újra a levet Mikaellel, és erős a gyanúm, hogy összepaktáltak az elpusztításomra. Noha anyám tagadja, de... félek, Mikael el tudta érni, hogy anyám újra beleszeressen. És akkor el tud érni nála valami mást is. Azt már most elérte, hogy anyám olyan legyen mint ő... és megüssön - mondtam halkan, a szőnyeget nézve.

Sóhajtottam egyet, amikor a kezembe nyomta a pohár whiskyt. Rögtön belekortyoltam, miközben vontam egyet a vállamon. - Dühös voltam, nem vettem észre hogy nem sikerült az igézés. - motyogtam eléggé furcsa hangon. - Ha nem derül ki, hogy rokonok vagyunk, azt hiszem, megölt volna. - nyeltem egyet mikor leültem mellé. Arról nem akartam beszélni hogy jóformán én ajánlottam Johnnak hogy megölhet.