Talán túl hamar szóltam el magam, hisz alig ejtettem ki a szavakat, az ajtó kinyílt, majd elég gyorsan be is csukódott, de volt pár másodpercem, hogy felfogjam, ki is tett ide betérőt.
Egy halk sóhajtással néztem utána, hiszen ez egyértelmű jele volt annak, mi lesz a dolgok végkimenetele, és hát egyértelműen nem az, amit az előbb még eltökélt szándékomnak tekintettem.
- Igen, én is így látom. - vontam egyet a vállamon, majd olyan gyorsan kaptam magamra a ruhám, amilyen sebességgel csak tudtam, majd még belenéztem Klaus szemeibe.
- Add át a barátnődnek, hogy nem kedvelem. - forgattam meg a szemeimet, majd megindultam kifelé. Nem is törődtem azzal, hogy ez a lány - talán Hayley-nek hívják, ha nem csak az emlékezetem - még mindig ott áll nem messze az ajtótól. Nem volt túl sok hangulatom ráherederíteni sem. Inkább előhalásztam a mobilomat, és észrevettem a nemrégiben kapott üzenetemet. Christopher óhajt beszélni velem. Ez még érdekes lesz.

// Chris lakása

 - Jól döntöttél. - vigyorodtam el, majd elkezdte rólam leszedni ismét a ruhákat, s halkan felkuncogtam. - Vámpírok vagyunk. A hallásunk van olyan jó, hogy bármit is csináljunk, észrevesszük, ha jön valaki. - kacsintottam rá, de rögtön fel kellett nyögnöm, ahogyan ujjait éreztem meg, akárcsak az előbb.
- most nem lesz ellene úgy, mint az előbb... ne húzd sokáig. - haraptam alsó ajkamba játékosan.

- Hm... - emeltem fel a fejem egy pillanatra, mintha gondolkodnék. - Nem. Az iménti volt a bosszú. Most már másfajta ötleteim vannak a befejezésre, és azokat régen is szeretted. - kacsintottam rá, már folyamatosan az ágy felé haladva felé. Jelenleg olyan összevisszaság volt a fejemben... húsz másodperccel ezelőtt még el akartam húzni innen. Elfelejteni, hogy valaha ismertem. De most belegondolva... van valami, amiben ő nagyon jó. S ezt annyiszor kell kihasználni, amíg lehetséges.
- Vagy talán ellenedre van? - álltam meg az ágy széle mellett vele.

Magához ölelt, és nagyot nyeltem, de közben kezeimmel ismét lentebb vándoroltam, hogy az imént magára vett nadrágot toljam le róla. - Van egy jobb ötletem. Ne beszélj nekem a múltról, a jövőről se. Carpe diem. Az előbb még kívántál. - súgtam, mikor lehullott a nadrág a földre, és ajkaimmal nyakára siklottam. Hogy mi ütött belém? Hát, ha ember lennék, simán rám foghatnák, hogy rámjött a havibaj, de vámpírként egyszerűbb a magyarázat: megőrültem. És mivel jó ideig megint nem hiszem, hogy találkoznánk, hát kiélvezem most, amit régen adni tudott... és bizonyára most is.

Részemről már azért büszke voltam magamra, hogy nem toborzékoltam itt, mint valami hisztis kislány, miközben sorjáztam a szavakat. Eleve nem azért jöttem ide, hogy a sok rossz érzést kibeszéljem magamból.
Lehajtottam a fejemet, és egy keserű mosoly jelent meg az arcomon. - Igen, ez rémlik... eleve azért vonzódtam hozzád a kezdetekben, mert... olyan voltál, mint én. Az apád annyi fájdalmat okozott nekem, ahogyan az enyém is nekem... és mindketten ugyanúgy éltük át ezt a majdnem ezer évet... - emeltem fel végül az arcomat, ahogy végigsimított az arcomon. - Te nem kérsz bocsánatot, de... én igen. Olyasmiket vágtam a fejedhez, amit nem kellett volna. Legalábbis aki egy kicsit jobban ismer, tudja, hogy nem volt igazam. - léptem el mellőle aztán, és az ajtó felé sétáltam. Ideje lett volna távoznom, de aztán valami mégis visszatartott még.
Egy egyenes fordulatot vettem vissza irányába, majd a vámpír gyorsaságot felhasználva termettem ott előtte, és tapadtam vissza a szájára. Talán a nosztalgia... talán más. De jólesett, és ez volt a lényeg.

Azt nem tudom, hogy mikor tudott meglepni engem ennyire, de nagyon gyorsan esett le, hogy mi esik itt... ez a férfi sebezhető. Legalábbis azt hiszem, hogy az... régen mindig bújtatta ezt, így teljes mértékben azt hittem, hogy megölte ezt magában. Ezek szerint mégsem.
- A barátnőd terhes. Remélem tisztában vagy vele, hogy egy állapotos nővel hasonlót nem csinálhatsz. - néztem rá szúrósan, miközben magamra húztam a nadrágomat, majd a felsőmet is. El akartam innen menni, hiszen nyereségvágyat akartam érezni... és most hirtelen átvillant a fejemen, de mégsem tudtam élvezni. Nem is értem, egyesek hogyan képesek örülni az ilyesminek.
- Sajnálom. Ez nem volt fair tőlem. - motyogtam aztán. - Csak mióta utoljára találkoztunk, és otthagytál... felgyülemlett bennem, hogy.. minden rossz érzést rád zúdítsak, amit okoztál, és amit gondoltam rólad. Nem jutott eszembe, hogy talán az egyike voltam azoknak, akik egy kicsivel, de.. jobban ismertek. Te nap mint nap újra tudod kezdeni. De mi van velünk? Mi van az anyámmal és akár a hasonmással? Velünk, akiket magadba bolondítasz, majd eldobsz. - Nagyot kellett nyelnem, és lehunytam a szemeimet. Ezt a furcsa kitörést akartam elfojtani magamban már mióta. De joga van tudni.

+18

Nagyjából az történt, amire számítottam. Így hát nem mondhatom, hogy váratlanul ért. Tudtam, hogy erős, és bármire képes. De ő is tudta rólam, hogy nem adom könnyen magam.
- És úgy ismersz te engem, mint aki könnyen hagyja magát? - vált komollyá a tekintetem. - Magasról teszek rá, hogy ki a fene vagy te! Lehetsz akár a magasságos jóisten is, a szememben nem vagy több egy féregnél, aki mindenkit kihasznál. Mert senki nem képes szeretni, mindenkit elüldöz maga mellől. - köpködtem szinte a szavakat felé. Mit fogok ezzel kiváltani? Hát, valószínűleg azt, amit mondott. De ismerhetne már annyira, hogy nekem sem fájdalmat nem tud okozni fizikailag, sem mást.

Talán pont azt értem el, amit akartam. A szavai azt igazolták legalábbis. Amikor idejöttem, játékot akartam, méghozzá az idegrendszerén akartam táncolni. Nem pontosan így sikerült, de ez a féle játék sincs ellenemre. Hisz felnőtt emberek vagyunk, méghozzá az ezer év környékén járunk mindketten... és az efféle játék nyilvánvalóan tetszetős mindkettőnknek.
- Valóban? És ha azt mondom, hogy én még nem akarom? - kérdeztem olyan szemtelenül, ahogyan régen nem beszéltem senkivel, viszont teljes komolysággal, és határozottsággal. Ha egy másik nő invitálná ilyen játékkal, talán egy pillanat alatt legyűrné, de én majd' ezer évesen nem vagyok könnyű ellenfél.
Tovább gondolkodtam, alig tíz centire hajoltam az arcától. - Tudok a különleges barátságodról a hasonmással. A ki nem elégített vágyak... eléggé fájdalmasak, és kínzóak, nem? - kérdeztem. Hát, tipikusan én vagyok. Magam sem tudom, miért támadok még ebben a pillanatban is.

Nem szólalt már meg, helyette lerántotta rólam a nadrágomat, majd felkapva magával cipelt, és szinte belezuhantunk az ágyba.
- Örömmel tölt el, hogy még mindig nem hagylak hidegen. - súgtam, mikor legyűrte magáról nadrágját, s már nemcsak sejtettem, hanem láthattam is jelét annak, melyet szavakkal próbált tudtomra adni.
Feljebb emelkedtem, kezemmel hasa aljához nyúltam, úgy simítva végig még alsónadrágján keresztül a férfiasságán, ajkaimmal pedig olyan hévvel tapadtam rá szájára, mintha fel akarnám falni őt.

Amiben biztos voltam, hogy ezúttal sem fogok unatkozni. Amiben régen is nagyon jól összepasszoltunk, az ez volt. És lám, ez még nyilvánvalóan most is így van. Bár szívből reméltem, hogy nem bizonyítási vágyakkal van éppen tele a feje, amivel be akarja bizonyítani, hogy még midnig képes magába bolondítani, mert akkor szép szóval is cseszhetem...
Rajtam is egyre kevesebb ruha maradt, mikor már a térdére esett, és erre elvigyorodva nevettem fel. - Mennyien álmodnak arról, hogy a nagy hibrid a lábaik előtt térdepeljen. - szemtelenkedtem, de egy jólesó sóhaj hagyta el aztán ajkaimat.

Pontosan tudtam, mit akar elérni. És ugyan valószínűleg mindkettőnk tudatáig eljutott, hogy ez most csak szex, és nagy eséllyel semmi több (abból szerintem ezúttal nem is kérnék), mégis ugyanolyan volt ez az egész, mint régen, márpedig akkor érzések vegyültek az egészbe. És ugyan még most sem volt bennem több vágy, mint a kezdetén, de lehetőséget adtam neki, hogy megpróbálja. Ha sikerül, azt úgyis észreveszi... ha nem, hát azt is..
Egy pillanat kellett hozzá, nem több.. és máris a falnak lökődött a háta. Elég nagy változás ez az iménti ágyhoz képest, de mit érdekel ez most engem?
Kezem olyan sebesen szedte ízekre a pólóját, mintha cukorkából lenne, majd másik kezemmel máris végigsimítottam fedetlen mellkasán.