Nem is értem, miért hittem azt, hogy bármit felad. Ismertem őt nagyon jól. Tudtam már, hogy milyen... annak ellenére, hogy igyekeztem ezúttal érzéketlen lenni vele. Eltitkolni, hogy még mindig tudom, hogy milyen. De nem változott ettől semmi. Ismerem, de már nem úgy állok hozzá, mint régen. Nem viselném el harmadjára, hogy összetöri a szívem. Nevetséges majdnem ezer éves fejjel ilyesmin siránkozni.
- Nem adod fel, igaz? - kérdeztem egy kis mosollyal, miután elengedte ajkaimat. 

Ahogy ismét meghallottam szavait, először meg akartam forgatni szemeimet, de helyette csak gondolkodtam, és észrevettem, hogy olyasmi történik velem, ami régen igazából nem történt meg egyetlen egyszer sem. Régen tökéletesen működött közöttünk minden. Ma már ez aligha mondható el.
Nemes egyszerűséggel fordultam szemei felé. - Sajnálom, Klaus, de én nem kívánlak már jó ideje. - néztem rá úgy, mintha ez olyan természetes lenne. Nem vagyok szerelmes belé, plusz amikor kiöltem magamból ezt az átkozott érzelmet, kiöltem vele együtt minden mást, ami hozzá kötött. Csak nem sikerült olyan tökéletesen. Még mindig érdekelt egy kissé, hogy mi van vele. Ezért vagyok itt...  

Mellém ült, de én csak továbbra is sóhajtottam egyet.
- Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelni fogja. Tudod... ahogyan te sem élsz monogám életet, úgy ő sem. Gondoltam, szólok. - vontam egyet a vállamon. Ki tudja, mi van ezek között még mindig... hát jobb, ha tudja, hogy az anyám sem várakozik feleslegesen, és kitölti az idejét azzal, akivel kell. Bár róla gyakrabban hallani, mert nem marad két percig sem a fenekén.  

Ismét egy negédes mosoly jelent meg az ajkaimon. - A barátnőd biztosan nem venné jó néven, ha mással kezdenél lepedőakrobatikázni. - sóhajtottam fel, majd megforgatva a szemeimet, ismét a szemeibe néztem.
- Hát... szenttül hittem, hogy te sokkal jobban tisztában vagy azzal, hogy mi történik az anyámmal. Mint tudod, én nem vagyok túl jóban vele. - vált szerénnyé az arcom. - Ő tudja már, hogy élete nagy szerelme apa lesz? Talán segítene nevelni a gyerekedet.  

Csak megforgattam a szemeimet. Kettőnk közül én voltam az, aki mindig is nagyon heves temperamentummal rendelkezett, és akár egy pillanat alatt képes voltam felrobbanni, ha arról volt szó. És most is azért jöttem ide, hogy én piszkáljam fel őt. Erre megint ő az, aki lassan megint eléri a célját, és én fogok tajtékozva távozni.
- Hát tedd meg. Törd ki a nyakamat, ha ennyire nagy hibrid vagy. - billent oldalra a fejem.

- Nekem ennyi éppen bőven elég. Bár most nevezhetsz unatkozó ősribancnak, talán még egyet is értenék. - vontam egyet nemes egyszerűséggel a vállamon. Láttam, hogy nehezen türtőzteti magát, hát nem állt szándékomban csak úgy abbahagyni a szövegelést.
Leültem az ágya szélére, és így bámultam rá.
- Óh, szegény Klaus, sem én, sem az anyám nem képes neki gyereket szülni. - nevettem el magam hirtelen. - Átlátszó vagy. A hülye is észrevenné, hogy félsz. A nagy hibrid fél egy akkora lénytől, ami akkora mint a tenyere. - rázott a nevetés még mindig. Nem hiszem, hogy köztük zajlott már ilyen ellenséges viselkedés. De mikor vissza akarjuk adni azt, amit kaptunk, bárkivel elszaladhat a ló. - Félsz. Mert nem való neked egy gyerek. Bár az első, ami eszembe jutott, az az volt, hogy hogyan fogod pelenkázni azt a gyereket. - vigyorodtam el szélesen.

- Pontosan! Passzoltunk. Múlt időben. - bólintottam egyet helyeslően, de a vigyorom akkor sem csillapodott, mikor ott termett előttem, és úgy tombolt, mintha a szívét akarnám átszúrni valamivel.
- Még mindig lebecsülöd a Petrovákat. Attól, hogy a kedvenced... hogy is hívják? Ja, igen... Elena. - fintorogtam el. -, nem él a vámpírlét előnyeivel, mi többiek ezt szívesen használjuk ki. Igézünk meg embereket, hogy szerezzenek információkat, amik hasznunkra válhatnak. Vagy netán ez egy államtitok? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de belül egészen jól éreztem magam. Tudtam, hogy kihoztam a sodrából. Elégtétel... mindennél édesebb. Ő hobbit űzött ebből, és most én tehetem ezt vele. Persze neki van lehetősége kinyírni engem. Nekem nincs őt.
Hátat fordítottam neki, majd arrébb sétáltam. - Meg is lep, hogy egy szimpla farkas lesz a gyereked anyja. Megesküdtem volna rá, hogy ha egyszer ez bekövetkezik, legalább magasabbra teszed a mércét. - Talán ezzel csak a saját nyakamat teszem kockára, de szeretem a kalandokat.

Elégedettség töltött el, hiszen ami a célom volt, azt elértem. És lám, az ezer nő közül még meg is ismert...! Újabb jó pont.
- Igen, még mindig így hívnak. - kacsintottam rá, majd közelebb sétáltam, és megálltam az ágy mellett, így nézve le rá. - Most mondhatnám, hogy akkora űr van az életemben, hogy már hiányoztál, de mindketten rájönnénk, hogy csak hazudok. - biggyesztettem le az ajkaimat mintha bánnám, majd úgy döntöttem, ideje rátérni a lényegre.
- Úgy hallottam a városban, hogy van miért gratulálnom neked. Gondolkodtam rajta, hogy hozok a... barátnődnek egy szép kis ajándékcsomagot, remélve, hogy én leszek az első, aki ajándékot vesz a kis trónörökösnek. - sóhajtottam fel. Ki tudja, talán tényleg piszkálta a csőrömet, hogy gyereke lesz. Vagy szimplán jó volt piszkálni.

Az, hogy az életem unalmas mostanság, egyáltalán nem meglepő. Miután Christopher gondoskodott arról, hogy hetekig feküdjek egy koporsóban átszúrt szívvel, nem keresem a rivaldafényt, ahogyan régen. Elkerülöm a tömeget, sőt! Azokat is, akik eddig jelentettek számomra valamit. Ha csak egy picinykét is.
Viszont ahogy friss híreket hallottam meg az utcán, halk susmutolások közepette, mintha az életem unalmassága köddé vált volna, s máris találtam benne valamit, ami szórakoztat. Első célom volt, hogy utána járjak a valóságalapjának. Hiszen a pletyka eléggé meredek... miszerint Klaus Mikaelson apa lesz. Az efféle hírek úgy terjednek, mint a tűz.
Nem voltak már erős érzéseim iránta, hiszen tett róla, hogy nemes egyszerűséggel tegyek arra, amit mi ketten "felépítettünk". Szép érkezés, kellemetlen távozás, de hát ki olvasná már ezt a szemére? Engem már nemigen érdekel. És reméltem, hogy nem külön távozik majd a testem és a fejem ebből a szobából.
Beléptem a szobába, körbepillantva eleinte, és egy széles mosoly jelent meg az ajkaimon, ahogy megpillantottam Klaus alvó alakját. Nem ismertem rendes "hogyan ébresszünk fel valakit?" ismereteim, szóval egy mozdulattal vágtam be magam mögött az ajtót, és rögtön neki is dőltem. - Jó reggelt! - jelent meg egy negédes, szinte már bosszantó mosoly az ajkaimon.