Hogy mennyi minden suhant át a fejemen ennyi idő alatt, azt el sem lehet mondani. Érvek, ellenérvek, és hasonlók.
- Most akkor mi a fene legyen? - kérdeztem elsápadva. - Én... én nem akarok gyereket. Nem tudnék úgy élni, mint Salvatore! Az isten szerelmére, én igazi vámpír vagyok! - tártam szét a karjaimat. - Nem fogok lemondani erről az életről csak azért, mert úton van egy kiskölyök - dohogtam. De az agyamon átfutott valami... és ez látszott az arcomon is. Hogy annak idején, emberként.... mennyire vágytam egy gyerekre.
- Azok az idők már elszálltak... elrepültek felettünk - dünnyögtem a levegőnek. - Salvatore tudja már? - kérdeztem.

Közelebb lépett, hogy aztán hirtelen meghátráljon, és az ágyra üljön vissza. Amiket pedig mondott... hát... ha éppen vicces kedvemben lettem volna, és nem éppen fél órával ezelőtt mondja nekem azt életem szerelme, hogy soha többé nem bocsájt meg, akkor még talán el is nevetem magamat az arcát elnézve...
- Két gyerekem van... talán ha valakinek, hát pont nekem nem kell elmagyarázni, hogy ez... milyen érzés - beszéltem újból teljesen őszintén, hogy végül nyeljek egy hatalmasat. - Nem tévedek... de... nem is tudom, mit kellene tennem... - ráztam a fejemet már magam is kétségbeesett arckifejezéssel.

Csendesen hümmögtem, egészen addig, míg el nem mondta, hogy Damon és ő már egy ideje....nem kerültek közel egymáshoz.
- Á, értelek - bólintottam. - Itt maradhasz éjszakára, ha szeretnél - búgtam, és közelebb léptem. De ami ezután elhangzott a szájából, arra nem számítottam.
- HOGY MONDTAD? - hebegtem, és hátrálás közben újra az ágyra ültem. A legjobbkor... a lábam nem biztos, hogy tartott volna. - Lehetetlen! - ráztam a fejem. - Tévedsz! Csak tévedés lehet - mondtam, de a hangomban már több volt a rémület, mint a bizonyosság.

- Talán te képes lennél hazugságban élni... de én nem. Nem tudnék úgy a szemébe nézni napról napra, hogy a szemébe hazudom aljas módon - ráztam meg a fejemet. - És nem. Kétlem, hogy... ide akarna jönni leszámolni veled. Ő ennél... okosabb. És azt hiszem, hogy... csalódott akkorát, hogy... már nem érné meg neki... - csuklott el a hangom egy pillanatra, és ismét szembefordultam vele.
- De most nem Damonről és rólam van szó, hanem rólad és rólam - váltottam aztán témát. - Mielőtt megtörtént köztünk az az éjszaka... Oliver és te miattad Damon nem volt hajlandó hozzámérni... ahogy azután sem, hogy elmentem innen, mert... mindegy, hogy miért - fejeztem be végül a mondatot. Nos, ez félig igaz volt. A hazugság értelmében nem mondhattam azt, hogy amint elmentem innen, Damon és én ismét felmelegítettük az ágyunkat...
- És hogy miért mondom ezt? Mert... terhes vagyok... - néztem őszintén a szemeibe, bár a bensőm valahol nevetett... nos igen, azt hiszem, hogy... a vérvonalam engem is gonosszá tesz... némileg.

- Ejha - mondtam meglepetten. - Szóval bevallottad Salvatorenak. Hiba volt.... nem tudott volna róla. Ugyan kitől? Miért mondtad el egyáltalán? Hallgatnod kellett volna - morogtam. - Semmi gond, megigézhetem őt is, ha akarod - álltam talpra magam is. - Na és mi történt? Salvatore ide akar jönni leszámolni velem? - vigyorogtam.

- Igen, emlékszem. És úgy tűnt, az édesanyád nem véletlenül csinálta, hanem nagyon is tudta, mivel jár, ha... ha visszahoz az életbe - álltam még mindig, és a fotelra néztem, ahová az imént bökött, de... jobban éreztem magamat most, ha inkább állok, mintsem hogy üldögéljek.
- Nem, nem azért jöttem. Már felesleges lenne... Damon tudja. Igazából... egy részem azt várta, hogy itt találom őt, mert dühében sok butaságot képes csinálni. De akkor... máshová ment... - nyeltem egyet, de csak pár pillanatig gondolkodtam azon, hogy vajon a szerelmem hová is mehetett... minden bizonnyal a Grillbe...
- De ezzel kapcsolatban jöttem, mert... azt hiszem, történt valami, amire... nem számítottunk... - fordítottam hátat neki, hogy komolyságot és őszinteséget erőltessek magamra, és csak bíztam benne, hogy ez lesz az a hazugság, amivel néhány percre őt is meg tudom rémiszteni.

- Akkor foglalj helyet - takarítottam le a ruháimat a fotelból, és visszarogytam az ágy szélére. - Hm... ami úgy indul, hogy "beszélnünk kell" sosem hordoz magában jó befejezést - mormogtam. - Mindazon által kitaláltam, miről is lenne szó. Láttam rajtad tegnap este, hogy megtört az igézésem. Emlékszel mindenre, ami köztünk történt.... ugye? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Azért jöttél, hogy újra elfeledtessem veled?

Ahogy meghallotta a kopogást, hirtelen felült, és rám nézett, egyelőre még álmos tekintettel, de aztán nem kellett sok, hogy erőt vegyen magán, és kikászálódjon a takarók és párnák halmazából.
- Hogy csodálatos-e, azt még meglátjuk... - motyogtam, és utána beljebb sétáltam. - Nem, köszönöm. Nem kérek semmit. De... beszélnünk kell... - néztem aztán a szemeibe, és ez valószínűleg elárulta, hogy a néhány héttel ezelőtt történtekről akarok "cseverészni".

Arra eszméltem, hogy valaki az ajtó küszöbén megáll, és megköszörüli a torkát, erre felpattant a szemem, és felültem az ágyban, mint aki karót nyelt.
- Elaludtam - motyogtam magam elé a nem túl Nobel-díjas megállapítást, aztán kissé dagadt szemekkel megnéztem a látogatót.
- Nocsak, Elena - mosolyogtam el magam. - Minek köszönhetem ezt a csodálatos meglepetést? - nyújtóztam nagyot, és kimásztam az ágyból. - Gyere csak be.... bocsáss meg a rendetlenség miatt. Kérsz valamit enni, inni?

(Damon és Elena háza - Hálószoba)

A nappaliban nem találtam senkit, mikor bejöttem. Úgy véltem, kopogással is felesleges bajlódni... talán nem is hallotta volna senki sem.
Felsétáltam a lépcsőn, és körülnéztem, de még mindig egy lelket nem láttam. Ennyire kihalt lenne ez a villa? Pedig... vannak egy páran. De most nem is ez a lényeg... valami határozottságot kellett magamra erőltetnem, és a félig kinyitott ajtó előtt álltam meg, hogy így nézzek végig Klaus-on, aki szemmel láthatóan aludt.
Megköszörültem a torkomat, és az ajtófélfának dőltem, hogy így kopogjak be az ajtón.

(nappali)

Benyitottam az ajtón, zajosan be is vágtam magam után, és úgy ahogy voltam, ruhástól az ágyba dőltem.
Lehunytam a szemem, de hiába. Csak forgolódtam, de aludni képtelen voltam. Tatia járt a fejemben, és az a levél. Azt írta, nem fog menekülni előlem. Mégis itt hagyott. Újra. De vajon mi érdekes lehet, ami arra késztette, hogy elmenjen innen? Csak akkor tudom meg, ha valaha visszajön. Feltéve, ha visszajön egyáltalán.

Klaus hálószobája